Petőfi Népe, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-09 / 7. szám

19V>. január ». • PETŐFI NÉPE • i> Falusi ékszerészek # Népi motívumokkal ékesített dísztál. A Kosztromai területen 8 kol­hoz részvételével ékszer- és dísz- tárgykészítö üzemet hoztak létrej amelyben a mezőgazdasági mun­kák szünetelése idején 800 falu­si mester dolgozik. Az ékszerkészitök a moszkvai dísztárgykiállílásra 188 tárgyat küldtek. Az ügyes kezű falusi mesterek iijjáteremtették a rézből és arany­ból csavart drótból készített ék­szerek divatját. Munkáikban a régi mesterek gazdag művészi képzelete, a népi motívumok és a korszerű díszítőelemek fel- használása ötvöződik. (APN—KS) Búcsú a csengőtől A lengyelországi Poznan egyik iskolájában az óraközi szünetet jelző megszokott csengetés he­lyett fényjelzést vezetlek be. Az órák kezdetét a folyosókon elhe­lyezett különleges lámpák fel­gyulladása jelzi. Az újítás mind a diákok, mind a tanárok köré­ben kedvező fogadtatásra talált. Mécsesek és petróleumlámpák • • Borús Ferenc lámpagyűjtd házi múzeum gyűjteményében csak. nem négyszáz mécses, gyertya­tartó és petróleumlámpa van. Képünkön: Boros Ferenc a múzeum érdekesebb világítási eszközeit mutatja be a láto­gatóknak. (MTI-foto — Fehér József felvétele — KS) „Nem lettem hűtlen Kecskeméthez...” * Interjú Kör bér Tivadarral, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanulmányi osztályának vezetőjével Aki szereti a szülőhelyét, az akar és tud ten­ni érte valamit, a napi munkáján kívül is. S az, aki felnőtt fejjel kerül el egy számára ide­gen városba, községbe, ha megszereti az új he­lyét, képe áldozni, fáradozni érte. Most olyan emberről szólunk elfogulatlan, ám mégis tár­gyilagosan, aki másfél évtizeden át kitartó szorgalommal munkálkodott Kecskemét zenei életének felvirágoztatásán. Pedagógia, írás, ismeretterjesztés (Pásztor Zoltán felvétele) A negyvenegy éves Körber Ti­vadar csaknem tizenöt évvel ez­előtt került a hírős varosba. A diploma megszerzése után a Ko­dály Zoltán nevét viselő iskola tanára lett. Sokoldalú érdeklődé­sére, aktivitására, lelkesen vég­zett munkájára hamar felfigyel­tek. Énekkart vezetett (az egyik kórusa Gyulán aranyérmet ka­pott) ; koncertek előtt bevezető­ismertető előadásokat tartott; cikkeket írt lapokba, folyóira­tokba; a különböző zenei találko­zók, szakmai tanácskozások egyik szervezője volt; kezdettől sokat tett a kecskeméti Kodály-kultu- szért; évekkel ezelőtt a Parlandó című zenei szaklap szerkesztőbi­zottsági tagja lett — s az ma is. Tovább sorolhatnánk működési területeit. Érthető hát, ha kie­melkedő munkásságáért az elsők között kapta meg a megtisztelő megyei művészeti díjat. Csaknem egy évtizeden keresz­tül igazgatója volt a Kecskeméti Állami Zeneiskolának. Ebben a beosztásban épp úgy, mint egyéb rriunkálkodási területein is, a kortárs zene megismertetésére, elismertetésére és népszerűsítésé­re törekedett, feleségével együtt, akinek a keze alól már jó né­hány tehetséges zongoraszakos növendék került ki. Jelenleg — néhány hónap óta — a Liszt Ferenc Zeneművészeti Fő­iskola tanulmányi osztályát ve­zeti a fővárosban. Mesterek, hatások Így emlékezik vissza a régebbi évekre: — Abban a szerencsés helyzet­ben voltam, hogy már kora gyer­mekkoromtól fogva érdekes, és bennem mélyen nyomot hagyó találkozásaim lehettek jelentős emberekkel. Mint gyulai kisfiú ismerkedtem meg Féja Gézával; ő akkoriban1 a békéscsabai könyv­tárban dolgozott. Később tanított Vásárhelyi Zoltán, Szőnyi Erzsé­bet, Bárdos Lajos és Üjfalusi József. Kodály Zoltánt is megismer­hettem hallgatókoromban. Em­lékszem esetekre, amikor be-be- jött a vizsgákra. Olyankor megil- letődött tisztelettel néztük őt; .szívdobogva figyeltünk a szavá­ra. Hogy bizonyos dolgokra mi­ként reagál, annak mindannyi- ónk számára külön is jelentő­sége volt... Gyakran hallhattam Veres Pétert, Weöres Sándort, Szabolcsi Bencét. Rendkívül sajnálom — sokszor gondolok erre —, hogy Bartókot és Weiner Leót soha nem láthat­tam. De a kezük nyomát — át­tételesen — mindig magamon éreztem. Bárdos Lajosnak is so­kat köszönhetek; csakis szeretet­tel szólhatok róla. Kecskeméthez kötődni Körber Tivadar annak idején elmesélte: a főiskolai évek vége télé egyes hallgatók szaladtak íűhöz-íához, hogy Budapesten maradjanak. Ö azért izgult, hogy hagyományokkal rendelkező, s fejlett zenei életre törekvő város­ba kerülhessen. — Mit gondol, teljes mérték­ben sikerült ez? Erezhette, hogy Kecskeméten valóra tudja váltani elképzeléseit? — Bizony, vannak helyek, ahol a különböző szintű vezetők nem ismerték még fel teljes egészében a művészetekben, ezen belül az éneklésben és a zenélésben rejlő hatalmas lehetőségeket a nevelés, az emberformálás, az emberi élet teljesebbé tétele szempont­jából Szerencsére — ézt hamar' átláttam -r- Kecskemét nem tar­tozott ezek közé. Akadnak váro­sok, ahol él valamilyen tradíció, s születnek kezdeményezések, Bé­késcsabán figyelmet érdemel rég­óta , (a Bartók-kultusz; Szekszár- don Liszt Ferenc szellemét igye­keznek élővé tenni; Komló, Győr, Veszprém, Gyula és Szombathely — s természetesen több város is még — ugyancsak sajátos zenei arculatot alakított ki. Nos, Kecs­kemétet is ide sorolhatjuk. Sajátos arculat — Ebben a városban néhány jelentős tényező, kezdeményezés, s immár hagyományossá vált ren­dezvénysorozat együttesen adja meg az itteni zenei élet ízét, za­matét. Az ország első — s azóta nagyszerű tekintélyre szert tevő — ének-zenei iskolájának ered­ményeiről talán felesleges most szólni, annyira közismertek. Az ismétlődő nemzetközi Kodály szemináriumra már sok ország szakemberei felfigyeltek, s a két­évenkénti népzenei találkozók a népi kultúra felvirágoztatásának és ébrentartásának bevált eszkö­zei. A készülő-épülő Kodály In­tézet iránt jó előre megmutatko­zott az érdeklődés. Ezek így, együtt, kiegészülve még néhány érdekes törekvéssel és megmoz­dulással, azt mutatják: Kecske­métnek rangja és szerepe van az ország zenei kultúrájának továb­bi fellendítésében. Köszönet a városnak — Jómagam, mint annyian mások, sokat köszönhetek ennek a városnak. Büszke vagyok rá, amikor arról hallok — méghozzá nagyon illetékesektől — hogy Kecskemétet immár zenei köz­pontnak tartják. Ha egy icipicit is tehettem valamit ezért, hát igazán örülök. Gyorsan leszöge­zem: egyet viszont nagyon sajná­lok. Minden fáradozásom hiába­valónak bizonyult annak érde­kében, hogy legyen, lehessen vég­re e városban is egy korszerű zeneiskola. Lehangoló, hogy erre úgy hallom — még csak re­mény sincs a közeli jövőben. — Kikre emlékszik vissza leg­szívesebben a kecskeméti évek­ből? — Tóth Lászlóra, Nemesszeghy Lajosnéra és Kardos Pálra. De még jó néhány nevet is tudnék mondani. S nemcsak zenészeket; hanem írókat, képzőművészeket. Nekik is köszönhető, hogy nem let­tem hűtlen Kecskeméthez. Öröm­mel ígérem meg: mindenkor '‘fi­gyelek arra, hogy mi történik a hírős városban. Ha egyszer az ember szoros szálakkal kötődött egy városhoz, nehezen tud on­nan — vagy nem is tud — el­szakadni végleg. Varga Mihály « KECSKEMÉTI ALEXIS JÁNOS KÖNYVE HÍRADÁS A TÖRÖK KORBÓL HOGYAN BESZÉLTEK ELŐDEINK EGY PRÉDIKÁTOR AZ URAK ÖNZÉSÉRŐL „Az szegény jobbagy szánt, kapal, rabotalkodik” ízlelgetve élvezem, hangosan mondagtom Kecskeméti Alexis János 360 esztendeje papírra ve­tett mondatait. Figyelem, miként fűzték a szót, válogatták a mon­dandóhoz alkalmas kifejezéseket, hogvan találta meg a villanásnyi érzés a maradandóság köntösét, milyen kereken forgott a gon­dolat. . . . . A Régi magyar prózai emlekek sorozat 3. kötete értékes leletet tett hozzáférhetővé; egy kecske­méti származású prédikátor egy­kori politikai eseményeket is tag­laló, korát akarva-akaratlanul tükröző egyházi beszédeinek a gyűjteményét, A szöveghű Kia­dást Szuromi Lajos rendezte saj­tó alá, a szerző életéről, mun­kásságáról Gombáné Lábos Olga tájékoztatta az olvasókat. □ □ □ Ügy véli, hogy a protestáns pap 1590 táján Kecskeméten végezte elemi iskolai tanulmányait. Jó mesterek oktattak itt: mind több adat bizonyítja, hogy kecs­keméti diákok eljutottak a híres középkori egyetemekre. Főként a protestánsok szorgalmazták a leg­tehetségesebbek külföldi oktatá­sát. Hornyik János alapvető vá­rostörténetében kis csokrot ké­szít azoknak a diákoknak a ne­veiből, kik az itteni „veteményes kertben” alapozták tudásukat és később külföldön is meeállták helyüket. .. .. Feljegyzések tanúsítják, hogy Kecskeméti Alexis (Elekes) Já­nos 1595-ben Wittenbergben tar­tózkodott. A kor sok kiválósá­gával ismerkedett meg az ottani univerzitáson, első kézből tá­jékozódott az európai szellemi áramlatokról. Hiedelbergi tanul­mányairól Szenczi Molnár Antal naplójából is értesülünk, több­ször említi az akkor feltehetően 24—28 éves kecskeméti diákot. A prédikátor 1599-ben Sátor­aljaújhelyen kezdte meg lelké- szi tevékenységét, majd Sáros­patakon tanított, s Nagybányán, utolsó állomáshelyén akasztotta meg élete ekéjét a halai baráz­dája. Egyetlen műve maradt fenn: Dániel próféta könyvének magyarázata. Második munkáját spanyol zsoldosok pusztították el. A könyv jóval többet ad cí­ménél. A próféta igéit magyaráz­va jó hazafiként azon is töp­reng, hogy miként maradhat fenn a háborúk tüzétől perzselt ha­zánk. Az égi jelenségeken medi­tálva a földi igazságszolgáltatás­ról mond el megszívlelendőket, módot talál humanista művelt­sége hasznosítására, a társadal­mi viszonyok jellemzésére. Meg­tudhatjuk, hogy miként gondol­kodott korának fontos kérdései­ről egy világlátott, az átlagosnál messzebb látó, feltehetően pol­gári vagy köznemesi családból származó értelmiségi. Aligha hibázunk, ha hangsú­lyozzuk a prédikátor kecskemé­tiségét. A gyermek- és ifjúkori élmények, benyomások erősen befolyásolták gondolkodását. Kecskeméti Alexis János szerint a vezető legfőbb kötelessége a béke őrzése, az ellentétek ki- gyenlítése. Láthatta, hallhatta Kecskeméten, hogy az elöljárók a városnak a hazánál igyekez­tek a hitbéli, politikai különbsé­geket tompítani. Közösen hasz­nálták sokáig az egyetlen meg­maradt templomot, s városado­mánya kerteket osztottak a rá­szorulóknak. Kard helyett ka­láccsal próbálták távoltartani a sövényfalaktól a törököt, néme­tet. A helybéli tanács üldözte ilyen sistergő indulattal a cifraságban, pazarlásban vétkeseket, mint ő. A protestantizmusra általában jellemző nézetek helyi színeket kapnak egyik-másik prédikáció­jában. Olykor mintha Kecske­méti Végh Mihály jajos sirámait hallanók. És Dózsát! Kezébe kerülhetett Tubero 1603-ban sokszorosított krónikája? Mélységesen elítéli a jobbágyok gyötrését, a földesúri önkényt. A jogfosztottsagot nem ismerő kecskeméti plebejus indu­latával sorolja a Tiborcok keser­veit. „Naponként az földes Urak­nak, az szegény jobbagy szánt, kapal, rabotalkodik. Ha az földes Uraknak gyermekek szüiettetik: az szegény emberből tesznek pompás keresztsegnek lakodal­mat: Ha megh házasulnak, azok viszik haza felesegöket, azok ve­res verítéke után csinálnák Is­ten bosszúságára való tekozlo menyeközöt: Fia megh halnak is, tort azokebol készítenek ... Ha Ország gondgyat forgatnak, az szegény ember erszénye bűnös: Ha elensegh ellen hadba kell menni, az szegenv jobbagy lova, szekere es eles haza viszi azt vegben.” Személyválogatás nélkül osto­rozza a tudatlan, haszonleső, tu­nya elöljárókat: a tehetségek felkarolásában, a műveltség gya­rapításában látja a közösség égyik fő feladatát. Arra biztat­ja híveit, hogy tanuljanak nycl- vekpt, nóppotet. franciát, olaszt, angolf., ,,Vay ki haszontalan ta­nító az, fsátoéúiagy rikkantó tor­ka legyen is, kiáltson, mint egy óriás, ha nyelveket nem tud: mert csak maas szajaval eszik, azt sem tudgya. mit mond.” □ □ □ A néhány idézetből is érzékel­hető, hogy szemléletes, kifejező, hatékony Kecskeméti Alexis Já­nos stílusa, az itteni emberekhez hasonlóan kedveli a képes be­szédet. Szívesen alkalmaz népi közmondásokat. Megtartotta az „őzést”: elégségösen. gyüleközet- ben, vétköznek, tisztölünk, szö- mere, így ír, szól. A kötet szép köntöséért az Aka­démiai Kiadót és nyomdát illeti elismerés. —i —r SZIL VASI LAJOS (36.) Feleletre akarom kénysze­ríteni : — Mégis... És miért fejezte t>e az első tétel végén? Felém fordul, és fürkészve néz rám: — Maga észrevette? Bólintok. — Igen. Miért nem folytatta? Nagyot szív cigarettájából: — Nem bírtam ... Ügy találom, illene valami di­cséről mondanom, a játékára. Az­tán mégse szólok. Csak nézem az arcát. Végigsímít magas homlokán: — Fáradt vagyok­Elnyomja cigarettáját a hamu­tartóban. Elértem a mozdulatot, és felállók. Intek a fiúknak. Ók is felemelkednek a helyükről. Méghajlok a ház asszonya felé: — Hálásan köszönjük ezt a *zép estét — ránézek Olgára is: — Különösen a szép élményt, amit az Appassionatával szerzett nekünk. — Kezet csókolok az asszonynak: — Sokáig nem fe­lejtjük el. — Jó éjszakát, uraim — moso­lyog Zorkóczyné. Nem megyek azonnal lefeküd­ni, magammal hívom Gasztont, és lesietünk a sötétben a külső földszintre, ahol Szojkáék kap­tak szállást egyik személyzeti szobában. Kint ülnek a fiúk a szoba ajtaja előtt egy pádon. Ci­garettáznak. Fel-fel izzanak a ci­garetták parazsai. — Jó lenne, ha lefeküdnének — mondom nekik. — Holnap strapás napunk lesz. Délelőtt in­dulunk. Mielőtt beesteledik, Du- naföldvárra kell érnünk. — Tudunk venni élelmet, fő­hadnagy úr? — kérdi Szojka. — Azt hiszem. — Aztán Gasz­tonhoz fordulok: — Kérdezd meg Gilbertet, hogy van? Az angol szinte harsányan biz­tosít bennünket, hogy egészen jól érzi magát, a karja alig fáj, kész akármilyen hosszú útra. Kissé szűk neki a csendőrről le­vett egyenruha, de jobb, mintha brit repülőhadnagyi uniformis­ban járna. Ezt a kis kényelmet­lenséget örömmel elviseli. — Rendben van — mondom búcsúzóul. Aztán még megkérde­zem: — Remélem, tartották ma­gukat a megbeszéléshez. Hege­dűs, nem árulta el annak a cop- fos leányzónak, hogy katonaszö­kevény? — Dehogy, főhadnagy úr! Azt mondtam, hogy elszánt nyilasok vagyunk. De nem ijedt meg tő­lem. Kinyújtotta a kezét, de lej­jebb tartotta, mint a nyilasok, amikor köszönnek, és azt mond­ta, hogy olyan kicsik' vagyunk ... Meg is csipkedtem érte azt a ke­mény, kerek farát. — Huncutul hozzáteszi: — Nem vihetnénk magunkkal, főhanagy úr? Elül­dögélne ott mellettem ... Nevetek. — Na, jó éjszakát. Feküdje­nek le. Szojka feláll: — Mondanék még valamit főhadnagy úrnak... — Tessék Gaszton már előresietett. Meg­állók Szojkával az udvarház sö­tét sarkán. — Utánanéztem azoknak a munkaszolgálatosoknak... — közli halkan. — Elsétáltam a szállásuk felé. El is beszélget­tem az őrrel. Kevés a zsidó, job­bára baloldali emberek ... — És? — Tehetnénk értük valamit, főhadnagy úr. Legalább néhá­nyat kihozhatnánk. Már ki is gondoltam . .. Bosszúsan szakítom félbe: — Meg ne halljak még egyszer ilyesmit! Micsoda ostobaság! Semmit sem fogok kockáztatni! Senkiért! Megértette?! Elég gond a nyakunkon ez az angol is. Nem fogok karitászt játszani. Verje ki- a fejéből! És ha úgy tetszik, mondja azt, hogy önző vagyok! Jó éjszakát. Dühösen sietek Gaszton után. Az udvarház előcsarnokában érem utói. Együtt ballagunk fel a falépcsőn. — Ugye, kedves emberek az inlézőék? — kérdi. — lügen — nyújtom meg a szót. — Hősiesen igyekeztek, hogy legyőzzék az idegenkedésü­ket. — És milyen szép u lány! — még sóhajt is hozzá. — Szép? — Furcsának találom, hogy ez,t mondja. Nekem nem tűnt fel, hogy szép lenne. Vállat vonok. Már az ágyban fekszem, a si­ma, hófehér lepedőn, a könnyű pehelypaplan alatt, s lejem a jól megtömött tollpárnún nyug­szik, de még mindig a lányról gondolkodom. Orosz neve van, pedig inkább skandináv jelen­ség, nyúlánk, karcsú alakjával, világosszőke hajával, sápadt-fe- hér arcával. Ahogy lehunyt szem­mel magam elé idézem, mintha a fjordok sós lengervízillutát, hi­deg, tiszta párolgását érezném. Szép ez a lány? Tudja . isten. Nem csodálom, hogy Gaszton szépnek tartja. A frontesztendők sok durvasága, szennye, undora után deformálódott még a látá­sunk is. Más mértéket alakítanak ki az érzékszerveink, s ha egy kellemes jelenséggel találkozunk, hatványozottan kellemesnek lát­juk. Idegrendszerünk allergikus- érzékenyen reagál mindenre, ami megközelíti a szép, a nemes fogalmát. A háború megbillen­tette bennünk az egyensúlyt, bi­zonytalanná silányította arányér­zékünket. És mintegy kívülről és felülről, tudatosan figyelem ma­gamban ezeket a változásokat. Ezért aztán kételkedem minden ítéletemben, s mindig attól tar­tok, hogy megzavart érzékeim té­vedéseinek áldozata leszek. So­kunkat szkeptikussá tett a front. Gasztont nem. Gaszton váloga­tás nélkül örül mindennek, ami elviselhetőbb, mint a front volt. Ügy hiszem, hogy az én szkep­ticizmusom és Gaszton kritikát- lun lelkesedése egyaránt tünete annak a betegségnek, amellyel a fronton fertőződött meg a lel­künk. Megváltoztunk, más em­ber lett belőlünk odakint a lö­vészárkokban, ütegállásokban, támadásokban, visszavonulások­ban . . . Hamarosan vége a háborúnak. Béke lesz. Megszűnik az elsötétí­tés. betemetik a bombák vágta gödröket és a gránáttöleséreket, felszántják a hernyótalpak csúf nyomait őrző szántóföldeket, el­takarítják az összedőlt házak romjait, és megkezdődik valami­lyen élet. és akik bujkálnak, nem fognak rejtőzni többé, aki­ket meg üldöznek, nem hajszol­tatnak többé... Jó lesz a béke. De vajon... A múlt háború után mi jött? Infláció jött utá­na, és szegénység, nyomor, éhe­zés meg spanyolnátha... És most? Romokat hagytunk ma­gunk mögött mindenütt az or­szágban. Meddig tart, amíg újjá­élednek? Meddig tart... Oly mindegy. Nem rám tartozik! Engem sokkal inkább aggaszt, hogy mi lesz mivelünk, a kato­nákkal, akik végigverekedlük és végigkínlódtuk ezt a háborút?! Aki élve marad közülünk, haza­tér, ha lesz hová hazamennie, Sel- meczi főhadnagy nem tud hová hazamenni. A télen volt itthon szabadságon. Három hétig ma­radhatott volna. Egy hét se telt el, újra ott volt közöttünk a fronton. Szokványos tragédia: a felesége egy frontlógós hadügy- minlsztériumi százados szeretője lett. És akiknek megvan az ottho­nuk ... ( Hogyan tudunk majd újfa be­illeszkedni a civil életbe? És ho­gyan várnak bennünket? Milyen arccal fogadnak, akik leültek vagy beálltak a helyünkre, amíg mi odakint fagyoskodtunk Orosz­országban? ök azt szeretnék, ha egy se térne meg közülünk. Mit felelnek majd, ha azt njpndjuk, hogy jogunk van a helyre, ahon­nan a frontra szólított bennünket a behívó? (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom