Petőfi Népe, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-08 / 6. szám

1975. január 8. 0 PE'ÍÖFI NÉPE § 5 Evenkek 'Szibéria kras/nojars/ki területén. 7(i7 ezer négyzetkilométer területet foglal, el az. Evenk Nemzetiségi Kör­zet. A végtelen tajgát itt nagy szánni, tiszta vizű • í'olyo szeli at. amelyek partjain húzódnak a kisebb-nagyobb települések. Az evenkek .(regi nevükön uingu- zok) — Szibéria egyik legősibb népe. Az archeológusok szerint Szibéria vég­telen tajgáit több mint másfél ezer éve lakjak. Az ügyesk-ezii vadászok és rénszarvasi enyosztók hesszú szá/átló­kon at erejüket megfeszítve küzdöt­tek a létért A szovjet hatalom eveiben átalakult a vidék arculatú. A 3u-as evekben nie«j íele ntek ; «/ első k olho: Aik ho/L k. I Kulim ális léte­ki i . kor­háza kát . ben l lakásos isko lak.­n 1 •pitd­tek. N,r ‘Piain kban ;>/. Eve nk Ne mzeti­ségi Kö r/et rejlett da*-aggal rend ciki e/<> te •rtilet. A/ di szén ál lat t en vesztesse 1 és UN, rgter­mos. dés se 1 1 óglalkozi Jak. A/ itobbi évek ben lejlód' esne k i ntlult a kör/ et : ipai*n. Meg jele ntek a z oh ;ö l'ú­rótoi •ny< >k is. Á gec >lösi; ■i i k :ut; tt ások kinn j tat Iák. 1 áogy a t öld inéi ve ii t ;:s jelen itös kőül áj- és í> .'1 dg; izké szí. eteket tart a lm; (APN*-KS) # Galina Nyikilyina Eeningrád- ban az Északi Népek Egyete­mén tanul. # Arkagyij Gyuljubesiny cvcnk rénszarvastenyészlö. # A 10<> éves Kszeiioíontovies Kaplin, aki szemtanúja Szibé­ria nagy átalakulásának. Biológus szakkör ? . A Fővárosi Művelődési Házban több éve működik az általános iskolai bioló­giai szakkör. Horvai Lász­ló Tibor, a Soproni úti ál­talános iskola igazgatója foglalkozik a kis biológus- jelöltekkel. A nyolchóna­pos tanfolyamon a gyere­kek elsajátíthatják a szak­szerű dísznövénykezelést, sőt. a komolyabb kísérlete­zésig is eljutnak foglalko­zásaikon. (MTI foto — Ba­laton József felvétele—fíS) „SOKAT TETT A MAGYAR TANÍTÓK ÉRDEKÉBEN" Akire büszkék a bunyevácok XVII.. SZÁZADBAN a her­cegovinál Buna folyó mellól a Bácskába s a szomszédos részekre települt kát. délszláv népcsoport Tájszólásuk melleit a szerb iro­dalmi nyelvet használják. Sokan tudnak közöttük magyarul is. Nagy családjaik házközösségben éltek. Kitűnő földművelők és ál­la ttenvész.t ők. Jelentősei', a jelleg­zetesen tarka színű hímzéseik. ' háziszőttes szőnyegeik: népvise­letükben is szeretik a tarka sely­meket bársonyokat. Tarsas mu­latságaik. táncaik (prelo. kóló. díván) és ünnepi szokásaik is jel­legzetesek." Ki nem kíváncsi vajon a bu- nyevácokra az ilyen tömör jel­lemzés után. amit az Új Magyár Lexikon első kötetében olvashat­tunk? S kiben nem ébred fel á kíváncsiság: voltak-e, vannak-e olyanok, akik ennek a maidén jel szerint érdekes történetei nemze­tiségi lakosságnak a sajátos kul­túráját. hagyományait kitartó szorgalommal ápolták? Műknek életműve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bunyevacek meg­tartva sóját szokásaikat, megő­rizve nyelvüket, .munkálkodva s békésen tudjanak beilleszkedni választott új hazájukba? Szerencsére mindenkor voltak ilyen emberek. S ezek közt is a legnagyobb, legemlékezetesebb férfiú Mándily Mijo, akire, a Bácskában élő bunyevácok. és so- lácok máig is büszkék. Pedig a halála óta már kereken barom évtized telt el. Halála évfordulóján meghűl emlékezés színhelye volt a szü­lőfalu. Katymár. ide gyűltek ösz- sz.e azok, akik valamilyen for­mában részt vesznek nemzetisé­gi politikánk gyakorlati megva­lósításában. Mijo Máriáit)/ gazdag és felejthetetlen életéről Velin István kutató írt tanulmányt. Ez képezte alapját a tudományos emlékülésnek. KI IS VOLT HAT Ivlijo Mán- . dlty ? Először is a sokoldalúságát kell felemlíteni. A katymári és garai tanító mint író, újságíró, szerkesztő, lapalapító, tankönyv­író, tanfelügyelő, valamint könyvtár- és múzeumigazgató volt egy személyben. S ami mind­ezekhez kapcsolódik: kiváló és fáradhatatlan népművelő. 1857-ben született Katymáron, szegény bunyevác paraszcsálád- ban. Az, elemi iskolában kilünően tanult; tanárai már ekkor telli- gveltek á'lagon ielüli tehetségé­re. Kofa ifjúsága óta szinte min­den érdekelte; lankadatlan szor­galommal vetette beltí marat számára sok gyönyörűséget 1 du;-, zó tudományok elsajátításába. Kalocsán tanult tovább egy jóin­dulatú mecénás. Ivan Antunovity anyagi támogatásával. Itt szerez­te meg tanulói oklevelét is. Eb­ben az időben már jól ismerte és beszélte a magyaron kiriil a hor- iát, a német, a latin e.s a szlo­vák. nyelvet. MINT TANÍTÓ került vissza szeretett szülőfalujába, Katvmár- na. Nem sokkal később egy Bo- gyán nevű község , választotta meg tanítójának. Itt sem időzik sokáig, s máris megy tanítani Madarasra., a magyar nyelvű is­koláira. Hamar megszercUék a nagy- felkészültségű fiatalembert. De ő érthetően bunvevác iskola­ira. délszláv faluba vágyott. Hi­szen előtte már régen megérlelő­dött benne az elhatározás: egész éleiét a bunyevác lakosság kul­turális felemelkedésének szánja. S két esztendeig tarró forró vágyakozás után eljött számára végre ez az ürömi Gara község bunyevác iskolájában taníthatott. Érdekessége ennek az. időszak­nak. hogy ebben a ma is több- nemzetiségű községben abban az időben magyar iskola nem is volt: csak német és délszláv. Gá­lán gyönyörűséges napokat töl­tött: az ottani emberek, különö­sen a fiatalok a szivükbe zárták,, megszerették, s jó szívvel támo­gatták a munkáját, igyekezett megismerni a nép életét, a sze­gények sorsát. Megfigyelte, s gyűjtötte a szokásokat, tanulmá­nyozta a lakosság nyelvét, Bu­nyevác olvasókörbe szervezte azokat, akik tanulni, művelődni akartak. Közben megházasodott, s boldogan teltek napjai. Időben őszrereite, hogy meny­nyire elmaradottak a népiskolák. így írt 1882-ben a zombori „Bu­nvevác” című lapban: ,,A népis­koláknak — többek között — még tankönyve sincs. A nagy fa­li olvasótáblák még a török idők­ből valók. Ezek is régi. szakado­zott foszlányok." Ezért sietve hozzáfogott, hogy tankönyvet ír­jon. Méghozzá kettőt is. és saját költségén jelentette meg azokat. Nagy segítséget jelentett ez ak­kor a sokác-bunvevác iskoláknak a tanítási munka javításához. Mijo Mánditv li!íi:!-ban ismét Katymárra költözött; ezentúl ott tanított az elemi iskolában. Itt határozta el véglegesen, hogy bu­nvevác nyelvű lapot int! i t. Egy évvel később már (heg is jelent a Katymáron általa szerkesztett, de Baján nyomott „Névén" cí­mű lap. A szerkesztő ezt írta az első szám bevezető cikkében: „A népet és' a hazát szolgál­ni nem csak szép. hasznos, és szükséges, de szent kötelessége is minden hazafinak.” A ..Névén" legfőbb célja az volt, hogy a sokát' és bunyevác lakos­ság .anyanyelvén — bunyevác-il- lir nyelvjárással —• művelje az embereket. Ez. a felemelő célzat­tal indított újság egészen 1940-ig rendszeresen megjelent. Először mint hetilap, később — 1918-tól •— mint napilap kopogtatott be a művelődni vágyó bunyevácok ajtajún. A tartalmas katymári években — kilenc esztendeig — fáradha­tatlanul és sokoldalúan munkál­kodott Mijo Mánditv. Majd 1892-ben Szabadkáira költözött. Az egvik iskolában bunyevác nyelven tanított, s később iskola­igazgató lett. Közben u .-.Szabad­ka es i vidéke" című újság mun­katárs;). És ismeretterjesztő élő- adásokat tartott a legkülönfélébb témakörökben. Elve volt, hogy az emberek minél jobban ismerjék a világot. Tanfelügyelő lett később, majd rtyúgdíjaztatása után a vá­rosi könyvtár és ,a helybeli mú­zeum igazgatója. Munkája elis­meréséül 1933-ban Szabadka vá­ros díszpolgárává avatták. AMIBŐL OLY SOKAT álmo­dott, megérte — 88 éves korá­ban — a felszabadulást. 1945. január 9-én halt meg Szabadkán. Az egyik Budapesten megjelent almanachban ez olvasható róla: „Vezető bunyevác személyiség. A szerb királyság ideje alatt sokat lett a magyar tanítók érdeké­ben.” Ötvenöt éves munkássága alatt számtalan cikket, elbeszé­lést irt. A történelem és a jelen egyaránt érdekelte mindvégig. Élete sokaknak például szolgál­hat. Varga. „Mihály Köztársaság tér, 1956 Könyv az ellenforradalomról Negyvenezer példányban jelent meg a Kossuth Könyvkiadó gon­dozásában Hollós Ervin és Lajtai Vera munkája, a Köztársaság tér, 1956 című könyv, amely rövid idő alatt elfogyott. Mi a titka ennek a népszerűségnek és egyáltalán ti­tokkal állunk-e szemben, amikor az olvasók nagyarányú érdeklő­déséről beszélünk? A könyv nem regény, s nem tart igényt a szer­zőpár arra sem, hogy munkájukat irodalmi értékkel mérjék. Egyet­len szempont vezérelte őket: az igazság, a tárgyilagosság, a té­nyékhez való feltétlen ragaszko­dás. Ez önmagában elegendő ah­hoz, hogy a könyv végig lebilin­cselő, ugyanakkor felháborító, majd megnyugtató legyen. Több, mint tizennyolc évvel az ellenforradalom leverése után is érdemes gondolkozni mindazon, ami 1956-ban Magyarországon, s közelebbről Budapesten, a Köz­társaság téren történt. Akik netán kételkednének az ellenforradalmi, burzsoá restaurációra törő erők szervezettségében, azok most a könyv tényei alapján meggyőződ­hetnek arról, hogy igenis irányí­tott és szervezett erők fogtak ösz- sze 1956-ban azzal a megfogalma­zott céllal, hogy megdöntik a népi demokratikus államrendet. Ebben a törekvésükben rendszeres segít­séget, tanácsot kaptak a Szabad Európa Rádiótól, s egyéb olyan külföldi csoportoktól, szerveze­tektől. arhelyeknek elsőrendű ér­deke volt az ellenforradalom győ­zelme. Amint tudjuk, erre nem került sor. viszont a könyvből azt is megtudjuk, hogy kik voltak azok. akik életük kockáztatásá­val. feláldozásával az utolsó lehe­letükig védték a népi hatalmat. Erre olyan körülmények között került sor. amikor az állam veze­tésében, a legfelsőbb helyeken meginogtak, sőt kifejezetten jobb­ra fordultak emberek. Hollós Ervin és Lajtai Vera könyve az ellenforradalomnak ar­ról az akciójáról szól amelyet a budapesti Köztársaság téri párt­ház ostrom^ és bevétele jelentett. Amint a szerzők írják: „Mivel a Budapesti Pártbizottság volt az egyik legfontosabb csomópont, amely útjában állt előrenyo­muló ellenforradalomnak, ezért határozták e‘ már október 28-án, hogy a további térnyeréshez, a teljes frontáttöréshez erőteljesebb csapást -mérnek a harcoló, ellen­álló erőikre', közöttük is az éévlk IegjelentősebbÉé; 'á BüHapfeíti Pártbizottságra...” Ez az erőteljes csapás csakis úgv vezethetett az ellenforradal­márok átmeneti sikeréhez, hogy közben több szinten és több idő­pontban árulás segítette az útju­kat. A pártház védelmezői szinte az utolsó pillanatig hitték, hogy segítséget kapnak, ám a segítsé­gükre küldött három harckocsi — amely elegendő lett volna a téren akkor már összegyűlt és a párt­házat ostromló gyülevész társaság szétzavarásához — parancsnokai a tankok ágyúcsövét szintén a pártházra irányították és lőttek. Ez azonban csak egy árulás volt, amely újabb erőt és lendületet adott a már őrjöngő ellenforra­dalmároknak. A pártház hamaro­san elesett és védőiket — közöt­tük Mező Imrét, a pártbizottság titkárát — kegyetlenül lemészá­rolták. Az ellenforradalom igazi arcát éppen a Köztársaság téren mutatta meg. Ez pedie a véreng­zés, a mindenkive] való leszámo­lás, a lincselés, a sortűz, a gyilko­lás volt. Leírják a szerzők azt is, hogy miként szerveződtek újjá a kü­lönböző pártok a Nyugatról visz- szaszivárgó egykori horthysta tisztek, földesurak. s egyéb erősen jobboldali beállítottságúak akti­vitásaként. Szó van a könyvben Nagy Imre dicstelen szerepéről, többszörös árulásáról, Mind- szenthy hirtelen felébredt szerve­zőkészségéről, hajdani ezredesek­ről, SS-legényekről stb. Bemutat­ják a szerzők azt a gépezetet is, amely már 1954 januárjában megkezdte a magyarországi belső ellenforradalmi erők szervezését, tömörítését, majd később mozga­tását is. Külön fejezet foglalkozik a Bu­dapesti Pártbizottság székhazá­nak védőivel, vandál legyilkolá- sukkal, s azokkal, akiknek szinte a véletlen folytán sikerült kime­nekülniük a vérszomjas lincselők gyűrűjéből. A könyv legnagyobb értéke azonban mégis az, hogy bemutat­ta az ellenforradalmaink szerve­zettségét, eloszlatva ezáltal az esetleges kétségeket valamiféle spontán „összejövetelről’-. A má­sik érdem — noha ezzel akkor és azóta is tisztában vagyunk —, hogy megmutatta azokat az erő­ket — kommunistákat és a népi demokratikus rendszerhez hű, azt támogató embereket —. akik vé­gül is ered rnény esen szálltak szem­be az ellenforradalmárokkal. A könyvet — tudomásunk szerint — nagy példányszámban újra kiad­ják még január folyamán. G. S. Nemzeti park Észtországban , Üj nemzeti parkot létesítenek Észtországban, a Finn-öböl part­ján, Lahemaa vidékén. A 44 ezer hektáros területen építészeti és néprajzi müerrtlékek. élővizek és eidök alkotnak egységes egészet. Van itt rezervátum, ahol a ku­tatók a helyi növény- és állat­világot tanulmányozzák, motelek­kel, kempingekkel, turistabázisok­kal ellátott iidülözóna, valamint mezőgazdasági zóna, amely a többi között élelmiszerrel látja el a park vendégeit. A jövőben idelátogató turisták Padespea faluban régi halászhá­zakat, Kasmu szigetén hajóépí­tési kiállítást láthatnak. Natturi halásztelepülésen a múlt század­ból fennmaradt építményekben a köztársaság halászatának törté­netét ismertetik, míg a Loobu folyó partján különböző korok észt vszaunáit mulatják be, s a vendégek kiadós gőzfürdőt is ve­hetnek. (APN—KS) <35 ) Nem lehet nem érezni, hogy a szőke, összeszorított ajkú leány önmagában szűri ál a szélroha­mokká csapkodó zenét, valóság­gal szenved tőle, s fehérré fakul vékony arca. Majd ellágyul a testetlen száj, lejjebb ereszkedik a kél barnás árnyalatú szempilla is, amikor megszelídül a dallam, és ének­lőn felivel a zongorából újra a melléktéma, az érzés, ahogy az ekeseredett ember felnéz a ve­rőfényes égre, s felismeri, és biz­ton tudja, hogy a naptól ragyogó magasság az övé is, és vegyenek búr el tőle mindent, fosszák meg mindentől, amit szentnek, drágá­nak érzett. . . ezt az egyet, az élő végtelent nem ragadhatja el tőle semmi gonosz, meri a nap­fény, az égragyogás nem gyűr­hető tarisznyába, nem birtokol­ható, hiszen mindenkié és sen­kié, s aki mégis magáévá akar­ja lenni, csak egyet cseleked­het: eggvé válik vele... Frontot járt férfi, sokat pró­bált katona fel képes fogni ezt a muzsikát, de a finom, szőke le­ány, akinek ujjai alatt egyszer­egyszer szinté már vágtába csap­nak a hangok, hogyan érzi a drá­mai vitejt, amely, a melódiában az emberre nehezedő idegen ha­talom és a lélek között bomlik ki? Szinte suttogva esdekel a lé­lek a panasz egy-egy kirobbanó felkiáltásával, apró, jajongó si­kolyokkal, amelyek azonban be­levesznek a szemben álló látha­tatlan óriás egyre erősödő, majd valósággal mennydörgéssé növő basszusába. A sápadt női arcra, amely új­ra összepréselt ajakkal birkózik a művel, rámjzolódnak a halk sóhajok árnyai, a mindenséget is, annak hallatán, hogy az erős élet a durva tagadás robbanó hangsoraival felel a vergődő, de a megadáshoz nem elég gyenge léleknek. Maga sem veszi észre, amikor egy ízben néhány pillanatnyi szünetet tart. A dübörgő hangok után oly nyomasztóan kísérteties a csend, hogy szinte fázni kez­dek. Egyáltalán kísérteties ez az egész este. Itt ülünk a homokvi­lág közepén kinőtt birtok udvar­házában, szökevény katonák, akiknek fejére talán már ki is tűzték a vérdíjat, és Beethovent hallgatjuk. De kinek szólna inkább ez a muzsika, mint ne­künk. akik számkivetésre ítéltük magunkat? Nem nekünk íródott-e akik körül ott leskel a halál. aki. Két holnap elfoghatnak, és rövid ítélettel agyonlőhetnek egy erdő- szélen ? Hála rezzen meg bennem ahogy elnézem a lányt. Elmarad­nak az előbb még fel-felcsillanö trillák, a tudat összeszedi magát, jedten fülel a sorsra, amely va­lahonnan nagy-nagy mélységek­ből kopog, szinte rémítően. tom­pa végzet-hangokkal. Olga sze­me a klaviatúrára réved, szem­öldöke felemelkedik. Rárajzoló- drk arcára a muzsika tétovázása. Ez a komoly meditáció illik lee- inkább a lényéhez. Könnyedebbé is lgsz a játéka, már nem érzik rajta az erőfeszítés, az akaratos erőösszpontosítás. Itt már otthon van, úgy találom, saját gondola­tainak ismeretében igazodik el a dallamban kifejlett érzések és érvek között, hogy egészen vá­ratlanul robbanjon ki ujjai alól az erős elhatározás, a beethovenj eltökéltség. Simon Pista egyenes derékkal ült. Ék alakú szemöldöke alól szigorúan. majdhogy szúrósat, villog elő fekete szeme. Gasztpn a térdére támaszkodik: elálmo- sította a muzsika. Zorkóczy uj- jai között mozdulatlanul füstölög a szivar, amelynek végén mar hosszú hamu szürkéink. Az asz szonv arca megtelt színnel a lá­nya játékától. Tőle örökölhette Olga u muzikalitását, természe­tes zeneérzékét, erre kell gon­dolnom, ahogy rápillantok Zor- kóczynéra, aki behúzódik a ka­rosszék mélyére, s elernyedten tárulkozik ki a féléié hullámzó hangok előtt. Olga ujjai határozottan vágnak bele a billent vükbe. Rohamba csapnak a hangsorok. A lány még mindig összezárja ajkát, de már nem préseli- egymáshoz őket. A niegedzett lélek ott a zongorahú­rokon magabiztosan száll vitá­ba az erőkkel, amelyek föléje magasodnak, s ha időnként újra alázatossá szelídül is. ezekből a pianókból és pianissimókból sem hiányzik az energia, önmaga ere- ,tét leplezi le. önnön lelkének tit­kát árulja el ez a lány, amikor ennyi tartással és méltósággal, szinte férfias eltökéltséggel meg­töltve hívja elő. impozáns ma- gábanhízással tölti meg a dalla­mot, amely már önuralommal ékes, fegyelemmel, hogy saját hangját is tompítsa olykor-oly­kor. Arcbőrére most valami alig észlelhető szín költözik, és ezzel egyszerre zeng elő a szenvedély, elválaszthatatlan, de érthetetlen egységben a magabiztos hittel... A fehér ujjak energikus és mégis táncos ritmusokat vernek ki a klaviatúrán — az előbbi té­tova meditáció szülötteit. A tu­datos és elszánt gondolat önbizal­mát, a lélek taloraállását áraszt­ják a dallamsorok, olyan ember győzelmét, aki még csak ezután verekszi meg a maga csatáját, de már elkészült rá. eltökéltséggel vértezte egész lényét, és nekive- tettfe hátát a falnak, s a szemé­ben ott csillog a feszült várako­zás. Nincs feloldódás, dinamika remeg minden egyes hangban, ott vibrál a feszültség a lány szemoilláin és a hosszú, fekete zongora felett is ... Aztán egyszerre csend lesz. Csaknem összerezzenek tőle. Vé­ge az első tételnek. A haliás ide­gei íelajzottak. Várják a máso­dik tétel megkapőan egyszerű melódiáit. Megütődöm. amikor mozdulni látom Olgát. A szempárok mind a lányra szegeződnek, aki lassú mozdulat­tal feláll a zongoraszékről, s ahogy kiegyenesedik, mintha fia­tal lűzvesszők hajladoznának de­rekában Gaszton lelkesen összeveri két tenyerét, talán azért, hogy izmait mozgatva vegyen erőt álmossá­gán. Simon Pista udvariasan csat­lakozik hozzá. Olga kényszeredet­ten rájuk mosolyog. Fáradtnak látom. Érthető. A test erőit, az érzékeny idegeket is kimeríti ez a szonáta. Mintha meg is bor- zongana egy pillanatra a lány. Akár a hirtelen ébredő ember, tétován mozdul. Amikor könnyű, de lassú léptekkel — finom rajzú szőke fejét lágyan hátrahajtva — odamegy a dohányzóasztalhoz, és cigarettát vesz a kezébe, remeg­nek az ujjai. Mohót, mélyet szív a cigarettából, ahogy a szomjas ember esik neki a víznek. Né­zem. Miért hagyta abba az első tétel végén? Gaszton a lány játékáról ára­dozik Zorkóczvnénak. Az asz- szony mosolyogva hallgatja, s az arcára kiül némi büszkeség is. Zorkóczy feláll, és odalép a lá­nyához. Átfog Olga vékony, egyenes vállát, s valamit mond neki. de olv halkan, hogy csak ok ketten értik. Olga arca bosz- szúsan megrezzen. — Nem tudok megbékélni a gondolattal, papa! — tiltakozást hallok a hangjából. . Türelmetlen, tiltó mozdulatot tesz a kezével, amikor az apja tovább suttog. Egy percig sem tart ez a párbeszéd, de úgy ér­zem. valami komolv dologról le­het szó. Zorkóczy fejezi be, most már nem suttog, hallom, amit mond: — Igazat fogsz adni nekem ... Elengedi a lánya vállát. Olga mindjárt el is lép mellőle, talán azért, nehogy az apjának esetleg eszébe jusson még valamit mon­dani. s gyorsan leül a mellettem álló fotelba, összeszorított szájá­nak kis résén engedi ki a ciga­rettafüstöt. Közelebb hajolok hozzá: — Hogyan jutott eszébe éppen az Appassionata? Nem figyel rám, saját gondola­taival foglalkozik, gépiesen felel: — Nem tudom. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom