Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-29 / 303. szám

MŰVELŐDÉS »IRODALOM* MŰVÉSZET* IRODALOM • MŰVÉSZET \ Krúdy Gyula kopogtat Krúdy Gyula él: a író hatásá­ban szinté megismétli és utánozza azt a költői álu.nálakját, akit Szind- bádnak hívnak, s aki a sorozat 1911-es indulásától; kezdve kereke­dett tol, fölkelt a kriptából is, hogy újra bekopogtasson azokbe a faiusi házakba. ' és kisvárosi lakásokba, ahol jól érezte magát. A különleges, 107 lánytól terjes^ és özve'gyasz- szonyial viszontszeretett hősről el­nevezett tilm vetítése után tavaly könyvalakban ifi megjelentek a Szindbád-novellák,, álomképek és re­gények. Az idén tovább hódított1 a szerző. Kétszeres gyönyörűséget t ilál az ol­vasó, a Gondolat Könyvkiadó új kö­tetében,. amely „A szobrok meg­mozdulnak” címen Krúdy Gyula újságírói korszakának legszínesebb cikkeit adja közre. Az' írások az irodalomról szólnak, s bennük a ne­ves író elsősorban saját kortársairol, Adyrol, brudy Sándorról, Molnár Ferencről, Gárdonyi Gézáról mond el sok érdekes és jellemző mozza­natot. Nagy megelevenítő erővel va­rázsolja elénk Petőfi alakját vagy Jókai Mór boldog ifjúságát. Nem is titkolta, hogy a magyar irodalom mindkét kiemelkedő személyisége nagy hatással volt rá. Petőfiről pél­dául így ír: „A szívem megdobban, amikor ezt a nevet leírva látom. Tudja a jó isten Iliiért; ennek a névnek még mindig igen nagy melegség sugár­zik ki minden betűjéből, bár öt- venegynéhány esztendő óta igen so­kat láttuk nyomtatásban, meg hal­lottuk is sokat. Ünnepi köntöst öltök máma és nagyon szépen óhajtanék írni, ami bizonnyal nem fog sikerülni ma­gam féle iszegény író mesterember­nek, amikor róla gondolkozom, aki­ről tán beszélni sem volna szabad hétköznapi Szájjal. A deli, karcsú ifjú magyarról, a nemzeti hősről, ra mi költőnkről. Most veszem észre, hogy frázisokat írok. Pedig róla be­szélni így nem , szabadna ... A hó­nap utolsó napján lészen ötven esz­tendeje annak; hogy a siilaj, fekete magyar eltűnt a földről. Ez tálán nem is jutna eszébe senkinek, csak a magunkfajta jámbor álmodozók­nak, akik házi oltáraikon őt bálvá­nyozzuk . •.. Hát így nagy bűn vol­na, ha csakugyan elfelejtenénk en­nek a hónapnak az utolsó napját és Sándor a felhők közül letekintve, úgy látná, hogy még máma is csak olyanok idelenn a testvérek, mint egykor voltak; lusták, közönyösek és ostobák. Mert nem ápoljuk a nemzeti ér­zéseket.'* (1899.) A kötetben fellelhető Krúdy-írá- sok java részét porosodó hírlapok, elfeledett folyóiratok, emlékköny­vek málló lapjairól gyűjtötte össze Kozocsa Sándor, áz ismert ' iroda­lomtörténész. Tanulságául annak, hogy ez a nagy író — akinek a mo­dernségét nem is olyan régóta kezd­jük csak felfedezni — a kisebb lé­legzetű míuajban, a múlt század lwy^pet^l divat^ajött hírlapi tárcá­ban is tudott kimagasló értéket al­kotni. Irodalmi tollrajzai valóban kétszeres gyönyörűséget okoznak az .olvasóknak, mert miközben örö­mét leli a szerző élvezetesen csillo­gó stílusában, a sorok között életre Kelnek irodalmunk Szoborrá maga­sított klasszikusai, leszállnak a ta­lapzatukról, megmutatják emberi arcukat, örömüket és bánatukat. Ugyancsak az idén jelent meg Krú.dy Gyula Álmoskönyve, ame­lyet egy sor, az ismeretlenség ho­mályába merült írás egészít ki. Krúdy modernsége előtt tisztelegve ajánljuk olvasóink figyelmébe most a Szindbád-történetek közül vett Éjjelt vendégséget, amélyben szintg csak hangulatteremtő hasonlatok tormájában elevenednek meg az érzékletes, télre jellemző képek. Hogy melyik lehetett az a régi, Pest megyei falucska, ahol éjnek idején megjelent az álomhajós? Nem lehet tudni. Biztos viszont, hogy Szindbád nem halt meg élet- . rekeltőjével, Krúdyval. Az arany­por beszédű, magányosságot enyhí­tő, egyszerű kedveskedésekhez értő ködlovag ma is sokakhoz, sokfelé bekopogtat a holdas, fagyos éjsza-« kákon. H. F—V. ZS. Qsok-sok éjszakán egy bizo- nyos Irma, fo.lusi úr­hölgy I hívta Szindbádot, míg a hajós egy alkalommal a kis Pest megyei faluba vetődött, ahol a szélkakas megállóit a tető ormán, midőn Szindbádot belép­ni látta a kis kapun. A h ázőrző ebek hevesen kezdték ugatni a holdat, és belső szobájában a falusi úrhölgy felébredve, figyel­ni kezdett fél Könyökére támasztó va fejét. KRÚDY GYULA: Éjjeli vendégség Szindbád kétszer-háromszor végigment az udvaron, mintha a holdból hosszú szárú pipáját lógatná le az éji ember, és olykor fehér füstfellegecskét fújna a holdfényes udvarra. Irma nyug­talankodva ült fel az ágyban, és halkan öreg . dadáját szólította, aki á sarokbn aludt: — Nyanya — mondta a hölgy —, nézzen az udvarra, miért nyugtalankodnak a kutyák? A falusi vénasszony az ablak­hoz ballagott és rövidlátó sze­mét a holdra fordította. 1 — Az a fiatálember áll a ke­rítés végében. aki egyszer itt volt.. — Ugye, Szindbád úr? — kiál­tott fel az úrnő. — Tudtam, hogy egyszer eljön ... Miért is hagyott volna el engem örökre? A dajka sóhajtozva, nyögve kereste fekhelyét. — Nem mer bejönni a halott dünnyögte. — Mikor itt járt. rosszul bántunk tele . .. — Ugye szüret volt? — kiál­tott fel élénken a falusi úrhölgy. — A falunkban érett szőlő illata volt, és részeg darazsak dong­tak az ambituson. Piros nadrá- gös, fehér fejű cimbalmos ci­gány pengette a hangszerét, és már leszállóit az éj.a háztetők­re. Csak az én kéményem füs­tölt, a ház végében, a konyhán olyan nagy tűz égett, mintha ökröt siitnéüek a cseledasszo- nyok. Szindbád úr nem tudott aludni, a cimbalomra hajtotta a fejét, és furcsa barátja, akinek csak a keresztnevét tudtuk, Jocó volt a neve, borízű, recsegő han­gon folyton egy nótái énekelt, mint a vékony jég törik a kút körül, midőn disznótor ran. vagy amint a fagyos hordókáposzta ropog téli névnapon a fogad alatt, és a savanyítás bor kar­colva megy alá a koma torkán: így énekelt Jocó már ebéd óta. Pedig langyps. drága őszi idő volt, még melegek voltak az éj­szakák, és a nagy diófák alatt Kisfaludy verseit olvastam: sze­relmes voltam Szindbádba. Em­lékszik. nyanya? — Szép fiatalember volt — fe­lelt elégedetten az öreg cseléd. — Az éj mind előbbre haladt, és ők nem mozdulnak itala az ambitusról. Friss borokat hoz az ispán, és én ágyamban nyugta­lankodva forgolódom. A farsangi hang, a lakodalomra szánkázók alatt törő hó ropogásához és a korhelyleves szakához, füstös kürtőkben függő malacsonkák ízéhez hasonlatos hang nem szűnt meg nótáját fújni Szindbád ur mulattatására, és a cimbalmos belé-belévágott a vastag húrok­ba. Papucsot, alsószoknyát kap­tam, és a folyosóra nyíló ablakot megkopogtattam. „Elég is volna már." Am Jocó, akinek Szind­bád ismeretségét köszönhettem, és ilyenformán többé nem pa­rancsoltam neki, a borosüveget köszöntötte felém. ..Miért harag­szik. maga méregzsák? — csú- folódott. — Hisz itt van szerel­me!" Indulatosságomban az am- bitusra rohantam, a cimbalmot a földre dobtam — zengett bele a ház —, a cimbalmosnak néhány pofont adtam, és Jocó elmene­kült a tenyerem elől. Szindbádot kézenfogtam és aludni vittem. — Bizony, úgy volt Hj sóhaj­tott. a dajka.. — Szép vált! — felelte elgon- dolgozva az úrhölgy, és a pár­nára tette fejét. — Á vén falusi cimbalmos azóta mohait, a más­világra ment Jocó, és Szindbád úr mulató társai után költözött. Ó, ha még egyszer megszólalna a cimbalom, öreg sörház-szagú dal az ambituson! Ha még egy­szer ölembe hajtaná szép. szo­morú fejét a hajós! Ha még egy­szer fiatal volnék) Dehogy is verném meg a zenészt, aki ked­vesemet mulattatja. A faluban messze tizenkettőt ütött a toronyban az óra, az öreg gróf sétálni indult a templom fa­lából, a régi kepék a falon, a varkocsos: ősök, széles nagy­asszonyok, keskeny szájú, kezük­ben fehér kendőt tartó nők meg­mozdultak, kíváncsian előreha­joltak. Messziről cimbulomszó hangzott, amely mindinkább kö- zelgett a falusi házhoz. Már itt ’zengett a szomszéd utcában, már hallatszott a bámulatosan dörgő hang, amelyben Magyarországon mindenki Jocó hangjára ismert volna. Jöttek, jöttek az ablak alatt, nyikorgott a kapuszárny, és a vadszőlős ambíluson tgyszerre csak felhangzott a nóta, a cim­balom f zó . A fekvőhelyén megszólalt a véd cseléd: 8 — Amíg aludt, tekintetes asz- szony, a temetőbe mentem, és elhoztam őket, a Szindbád úr cimboráit Az úrnő halkan papucsot hú­zott. az ablakhoz lopodzotl. A holdfény már a ház mögött járt, á. bolthajlásos ambituson. sötét volt. A homályban, éjszakában a fo­lyosón árnyak látszottak. Szind­bád a cimbalomra hajtotta a fe­jét, és piros borral teli üveggel köszönt Jocó. egy nagy hasú, he­gyes bajuszú, sörtehajú idős fér­fiú. Köszönt, aztán megint éne­kelt. A pirosnadrágos cigány lát­hatatlan kézzel verte a hang­szert. Szindbád pedig lehajtotta a fejét. Irma dobogó szívvel állott az ablaknál. És akkor ocsúdott fel merengéséből, mikor rekedten hajnalt kiáltott egy vén kakas. Az árnyak eltűntek a folyo­sóról. az ének és a cimbalomszó a temető felöl hangzott. (1915) uipbi btvoi A TARS A D ALÓ M N YOMON KOVETOJF. Beke György nevét sokan ismerik hazánkban; mikor egy-egy új kötete napvilágot lát, felfigyelnek rá mind­azok, akiket a határon túli magyar irodalom, érdekel. Az író, újságíró és műfordító Beke Györgynek —, aki most negyvenhét éves — eddi«? tu :at- nyi könyve jelent meg. Irt regényt, útinaplót, riportot és színdarabot. Ro­mán és francia költők verseit fordítot­ta magyarra. Az írót mélyen érdekli a nép sorsa, a székelység múltja és jelene, vala­mint a népművészet, a folklór, a nép­rajz. Szívesen és értően ír azokról, ak k sokszor a névtelenségben meghú­zódva szerényen, nagyot és szépet al­kottak, alkotnak. Beke György szoros szálakkal kötő­dik Kecskeméthez; barátai élnek itt, írók és művészek, akikkel kapcsola­tot tart, s akik érdeklődéssel kísérik írói életútját. A napokban jelent meg új könyve, melynek a címe: Fekete­ügy. Ebből választottunk ki egy rö- videbt írást, amelyben meleg szavak­kal szól egy falusi öreg krónikásról. Z öldes szem,. tömpe orr, ráncos arc, bajusz. A hetvenesztendős férfi nevét mondja a felső- loki tanácsházán. Ez a név egyszerre emlé­ket ébreszt bennem. T. László Péter. Talán veze­tékneve előtt a rövid, de határozott T. betű keltet­te volt fel a kíváncsiságomat iránta annyira, hogy máig is észben tartom. Annak idején, mikor a ko­lozsvári Igazság ezen a tájon is olvasott lap volt, tehát éppen két évtizeddel ezelőtt. T. László Péter, neve sűrűn jelent meg benne gvimesi tudósításai alatt. Sőt, ha jól emlékszem, szabályszerű ri­portokat is írt, a valóságanyagot ízes jelzőkkel, friss képekkel szí­nesítette. Amolyan „falusi újság­író” volt, mint sok más társa an­nak idején; több mint híreket beküldő levelező, s amennyivel kevesebb volt a szakmai gyakor­lata a hivatásos újságírókénál, annyival frissebb a szeme, a szava és az ítélete. Messze évtizedekké! ezelőtt a T. László Péterek rigmusfaragókként csak a falujukban váltak ismertté (majd mindenütt volt egy-két verselgető földművesember, aki a faluk őlő történelmét szedte versekbe, saját kedvteléséből -csupán, a népi sajtó maga köré gyűjtötte őket. Kö­zülük is külön egyéniség volt T. László Péter. Egyik kolozsvári barátim, az Igazság hajdani szerkesztő­je meséli, /hogy egy alkalommal T. László Péter feljött a szerkesztőségbe. Falusi viseletben volt, fa­lusiasán friozgott, s hogy a ..falusias” hangulat’tel­jes legyen, egy átalvetőt is hozott magaval. és tisz­telettudóan letette az ajtó mögé. Meglepődtek a szerkesztők, mikor bontogatni kezdte az átalvetőt, ■és belőle a várt szalonna és kenyér helyett egy írógépet vett elő. Javíttatni hozta fel a gépet Ko­lozsvárra. Azon írta a cikkeit.. T. László Péter leült szemben velem a falusi •emberek tempós mozdulatával. — Péter bácsi, nem ir már az újságba? Ügy megnéz, mintha valami fiatalkori csínyte- vosére emlékeztetném. De szeme meleg fényén lát­ni, hogy jólesett neki a kérdésem. Hiszen kitetszik belőle, hogy olvastam hajdani írásait. — Tán még emlékszik is rájuk? —- Hát címekre, témákra nem nagyon. De a hangulatukra igen. Néha az az igazán maradandó egy írásban, a hangulata. Vagy amilyen hangulatot belőlük kivált. Lehet, hogy éppen ez az írás lé­nyege. — Lehet... Én az igazságot írtam meg bennük, nem a hangulatomat. — És most? Nincs már olyan igazság a Gyime- sekben, amiket érdemes benne megírnia? — Reszket a kezem elfutnak alóla a betűk.., öreges, őszinte kifakadás. S talán, hogy azért oldódjék valamicskét a hangulat, a velünk együtt üldögélő Albert András tréfára fogja. Itt még az 1934-es lázadás leverését követő drámai napokban is szívesen tréfáltak,az emberek. Szomorúságaikon is tréfálkozni szoktak. — A kannibálok elfogtak három embert. Csak egyet akartak megenni: Kérdezték, ki micsoda. „Én agronómus vagyok” — felelte az egyik. „Na. te eredj haza, otthon úgyis megesznek a tagok.” A másik tanár volt. Kacagtak a kannibálok: „Te is hazamehetsz. Megesznek helyettünk a társaid.” — S a harmadiknak mi volt a foglalkozása? — kérdezem Albert Andrást. — Meg se kérdezték tőle, nehogy a végén enni- |való nélkül maradjanak. Kimondják azt is: italozni kezdtek a felsőlokiak, — Régen az asszony a férjével sem lépte át a kocsma küszöbét. Most bemegy egyedül is. „Kérek egy kevertek” Vitos Mózes ,a csíki tájak haj­dani hűséges krónikása a század elején azt jegyezte fel. hogy itt | ..kevés szeszes italt fogyaszta­nak".. A gyimesi csángók mértékletességet egyene­sen példának állította más csíki tájak népe elé. Csend támad, megint odafordulok T. László Pé­terhez: ö — Látja, mennyi minden megírni való akad ma is a Gyimesekben. — Akadhat... — Miért nem írja meg ők$t?‘ Felelet nélkül hagyja. A falu jelenéből a múltjá­ba kalandozunk el s szóba hozódik a madéfalvi ve­szedelem is. Péter bácsi viszi a. szót, egészen bele- hevül. A gyimesieknek sok közük volt ahhoz a szosporú históriához. Meg is kellene Írni újra a madéfalvi veszedelem történetét. Hadd ismerje meg a nép saját őseinek hányatottságát.. Van arról égy híres regény, mondom. Ügy néz vissza,, hogy fö­lény és sértődöttség vegyül a tekintetében. Hát azt képzelem én. hogy nem olvasta azt a regényt? De nincsen abban minden úgy. ‘ ahogy-kellene. Másnap égy levél vár a tanácsházán. T. i László Péter hagyta ott számomra, izgatottan bontottam fel Talán valamelyik mai gyimesi problémát írta meg mégis. A tegnapi vitát folytatta benne a ’történelemről. „Nyíró nem látta meg hogy az ö jóságos király­bírói népárulásukkal nemcsak a madéfalvi vesze­delmet idézték' elő. hanem a Székelyföld legna­gyobb tragédiáját, különösen Csik elnéptelenedését, amit bizonyítanak a megtorlás elöl elbújdosolt és* Moldovában letelepedett magyarok ... Hogy meny­nyire a jobbágyság ellen irányult az árulás, azt Nyíró is megírta, csak nem reálisan, mert nem ér­tékelte ki az árulás módszerét, nem tudta megírni, nem is akarta, hogy azok a jóságosnak nevezett ki­rálybírók egyik felől biztatták a népet, másik felől a némettel szövetkeztek, és végül ágyúcső elé ve­zették a népet, aztán sajnálatukat fejezték ki. és a népet okolták a történtekért.. Perel, perel a rég halott íróval a megfáradt haj­dani gvimesi sajtólevelező. S én most nem kívánom kiigazítani se a levelező, se az író tévedéseit. Mert ez a per végtére örömmel tölt el. T. László Pétert, * lám. mennyire érdekli a történelem. BEKE GYÖRGY: Megfáradt krónikás Á4EKA. JÓZSEF: | b Téli álmainkban Téli álmainkban fölmerednek hajótörött-délutánjaink. Kiáltásnyi folyópart sodródik ilyenkor ablakunkhoz és izgalomtól forrón arcunkba zúg a nyár. Ez nekünk való hely — mondjuk, eldobáljuk fegyvereinket, zűrzavar-ruhánkat. „ . Behunyt szemmel fekszünk a homokon, lábunk elfelejti az utak sokaságát, pirosra festi bőrünket a nap. • B. Mikii Ferenc festménye: Katalán emlék. 9 Bodri Ferenc grafikája József Attila: Medáliák című vers­fűzéréhez. • Alul: Goór Imre: Vadaskert. (A festmények reprodukciói a Bács- Kiskun megyei művészek téli tárlatának képeiről készültek.) WEÖRES SÁNDOR: Évvég Burkolva nehéz felhőbe, hajol a tél az erdőre. Éjente, aztán naponta, jobban és jobban befonja. Föléje havat takargat, először hamar elolvad, de lassan fehér mintázat keríti mind be a fákat, . fölkúszik 1 kopár gallyakra, gyümölcsként súlya lehajtja, domborul sötét tönkökre, mintha ott lakna örökre. Fagyos szél árad a messzi párákat kővé dérmeszti. Félénk napsugár vigasztal: Majd olvad egyszer, tavasszal. % (

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom