Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-04 / 283. szám

1974. december 4. • PETŐFI NÉPE 0,5 ÉRDEMES MEGNÉZNI Kulibin „kerékpárjától” a legújabb „Zsigáig”... HOZZÁSZÓLÁS A CIKKÜNKHÖZ „Bízom benne, hogy lesz mecénás” A napokban az alábbi levelet kézbe­sítette hozzánk a posta: „Nagyon közelről érintett a novem­ber 27-i számukban megjelent írás, amelynek az volt a címe, hogy Tanul­mányok a fiókok mélyén, örömmel mondok ezúton köszönetét a cikk szer­zőjének és a szerkesztőségnek, amiért Így felkarolják azokat, akik községük vagy városuk múltját kitartó és fárad­hatatlan szorgalommal Igyekeznek fel­kutatni és íeldolgozni- Hasonló . törekvésű kollégáimmal együtt melegen egyetértünk a felve­téssel. Nekem is van egy befejezetlen helytörténeti munkám, amelynek tár­gya Kunbarács község múltja és Jele­ne. A település múltját IV. Béla ki­rály országlásától kutattam és hiteles adatokkal dokumentáltam. Most, nyug­díjas éveimben tovább folytatom ezt a munkát, s mielőbb Igyekszem befejez­ni. Ebben a törekvésemben annak ide­jén sok segítséget kaptam dr. Bodócs Óyula helytörténeti kutatótól, akinek rendkívül sokat köszönhetek. Meste­remnek tartom őt én, aki gyermekko­romtól kezdve történész szerettem vol­na lenni. Mint pedagógus, évtizedeken keresztül tanítottam az általam any- nylra szeretett történelmet. Kutatunk mi szorgalmasan, csak legyen szerv, amely törődik Is az Ilyen Irányú tevé­kenységünkkel. Bízom benne, hogy nem találnak .«ükét fülekre” a cikk­ben felvetett gondolatok és Javaslatok. Üdvözlettel: Bogár István nyugdíjas Igazgató.” Eddig a levél, ’ melyet örömmel bo­csátunk a nyilvánosság elé, mert úgy érezzük, hogy ezúton Is támogatni, biztatni kell azokat, akik fáradhatat­lanul munkálkodnak Bzeretett közsé­gük vagy városuk múltjának és Jele­nének feldolgozásában. Kiállítás a Közlekedési Múzeumban A nagyapák, apukák a tablókat böngészik elmélyülten, a kisfiúk serege csillogó szemmel mustrálja a csodálatos régi négykerekűek kicsinyített mását, vagy a méteresnél is na­gyobb modelleket. A fővárosi Közlekedési Múzeumba, ahol a szovjet gépkocsigyártás történetével lehet ismerkedni, csa­patostól jönnek a .,férfiak”,,, , Utazás - versekkel Az is előfordul, hogy az öt-hat esztendős „férfiú” nagy szakérte­lemmel magyarázza galambősz „ősének” a legújabb típusú „tü- . tűk” tulajdonságait, az idősebb viszont gyönyörű mesével viszo­nozza a hasznos felvilágosítást: — Egyszer rég, ötven esztende­je, amikor még te, a világon sem voltál, ott messze. Moszkvában, november 7-i felvonulásra készü­lődtek a nénik, a bácsik és a kis­gyerekek. És tudod mit bámult mindenki csillogó szemmel ezen a csodálatos felvonuláson? Azt a tíz, vörösre festett teherautót, amelyet mind ők készítettek és amellyel útnak indították azt a sok-sok kocsit, amit itt láthatsz. Valóban, ezzel a tíz teherkocsi­val született meg, ötven esztende­je a szovjet autóipar. A fejlődés rohamlépteit mutatja, hogy 1971- ben már egymillió gépkocsit ké­szítettek és ez a szám jövőre meg­duplázódik. Rendkívüli teljesít­mény ez, főleg azért, mert szinte minden előzmény nélkül, a saját erejükre, tudásukra támaszkodva jutottak el idáig. A cári Orosz­országnak nem volt autóipara, s bár tehetséges feltalálókból nem volt hiány, elszigetelt kísérletei­ket nem fordíthatták az ország műszaki fejlődésének javára Európa legsötétebb, legmaradibb társadalmában. Az a tíz. meghatóan régimódi teherautó egyben azt is jelentet­te, hogy ami a politikában tör­tént. az most már kihat az élet minden területére. A szovjet autóipar megalapítóit nem ked­vetlenítette el, hogy az autógyár­tásnak nincs semmiféle hagyo­mánya, múltja náluk. Arra töre­kedtek, hogy legyen — jövője! És nekik lett igazuk. A kiállítás, ha kicsiben és főbb vonalaiban mutatja is. de tökéle­tesen érzékelteti azt a hatalmas utat, melyet megtettek a legelső, kezdetleges masináktól az óriás­teljesítményű, s nagy építkezése­ken, különleges terepen nélkülöz­hetetlen teher járművekig, illetve az egyre tökéletesedő, korszerű személyautókig. Ez utóbbiak kö­zött sok a számunkra is ismerős típus: személyautóink 30. a teher­kocsik 35 százaléka szovjet gyárt­mányú. A januárig nyitva tartó kiállí­táson nem árt felidézni azt is, hogy a felszabadulás után, a há­borús sebektől vérző országban azokkal a teherautókkal indult meg a közlekedés, amelyeket a Vörös Hadseregtől kaptunk. Az sem közömbös a számunkra, amit a jövőről árul el a moszkvai Po­litechnikai Múzeum vendégkiál­lítása. A Togliatti gyár futósza­lagjairól szaporán gördülnek le­felé a Magyarországon népszerű „Zsigák”, tavaly 67 ezret, az idén 195 ezret gyártanak belőlük. Köz­tük a legújabb típust, amely ma­gyar kooperációval készül, _ de egyelőre még csak a kiállításon csodálhatjuk még. Végül való- ban elgondolkodtatóak az épülő kámai autógyár adatai: a KamAZ 300 kilométeres szalagjáról éven­te 15Ö ezer különböző típusú jár­mű gördül majd le, s ezzel a Szovjetunió nemcsak behozza a cári Oroszországtól örökölt elma­radottságát, hanem a világ gép­kocsigyárfásának élvonalába ke­rül. V. Zs. • „Hű, micsoda járművek ezek!”... — a srácokat alig lehet elvinni mellőlük. (Foto! Kotroczó István.) Sokféleképpen lehet utazni. Nemcsak úgy, hogy az ember vo­natra ül, és távoli vagy közeli országokba jut eL Hanem úgy is, ha itthon maradva leveszem a könyvespolcról az útikalauzokat, például Pálfy József Franciaor­szág vagy Szathmári Gábor Moszkva című könyvét. Az olva­só így is bekalandozhatja a pá­rizsi vagy moszkvai utcákat. Még többet mond egy-egy író útiraj­za, Illyés Gyula Szíves kalauza. S talán még ennél is érdekesebb, ha versekkel járjuk be a világot — a végtelen óceántól a messzi északi tájakig. A kóborlások igézetét Rimbaud hasonló című remek verse idézi: Amikor a költőnek semmije sincs, lyukas a nadrágja, útszéli árkok­ban alszik, de mégis minden az övé; frissítő italként „az eshar- mat csöppje hullt” rá, s „szál­lásra a Nagy Medve várt az égen”. Közismert Babits Mihály Messze... messze című alkotása. A rabsorsát kárhoztató költő a szellem szárnyain bejárja Spa­nyolországtól Svédországig fél Európát, egy-egy mesterien tö­mör versszakkal jellemezve az országokat. Szinte filmszerűen villant fel képeket, majd újab­bakat vág elénk hirtelen. Angolhon. Hidak és ködök. Sok kormos kémény füstölög. Kastélyok, parkok, labdatér, mért legelőkön nyáj kövér. Ács Károly verse az utazás ál­talánosabb értelmére figyelmez­tet: a tavasz az ősz mögött ha­lad a „világ-villamossal” az élet­ben. Rimbaud A részeg hajó című költeménye szélesebb értel­met ad az utazásnak: ő a züllött hajó, ki zsákmányként, poéta-ét- kül „ízes nap-cafatot” tépett, s hátat fordít Európának. Baude­laire Az utazásban a Halált, a vén kapitányt hívja utolsó útra: „Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra, / tudod, hogy a szí­vünk mégis csupa sugár!” S mennyi tájat, mennyi népet — hogy Babits szavait vegyük kölcsön — járhat be az olvasó a költőkkel! Keats a Parthenon szobrain mereng el. Juhász Gyu­la „Görög elégiát” ír. Devecseri Gábor, a kitűnő Homérosz-fordí- tó pedig prózában és versben vallott az általa annyira szeretett tájról és kultúráról. Felkereste Odüsszeusz öblét Ithakában, mely arra figyelmezteti, hogy éberen fogadjon be minden szép­séget. Suits Észtországról énekel. Biok Oroszországról, Tyutcsev a Néva fölött állva mereng el az óriás Izsák-székesegyház kupolá­ján. Belij számára feledhetetlen a trojka száguldása, Majakovszkij téli este a „házak mélykék tuni­káit” figyeli. Ázsia messze-van. De már a felvilágosodás idején Csokonai vallott kora eszméiről a Konstancinápoly című versé­ben: „Természet! emeld fel örök törvényedet / s mindenek hall­gatni fogják beszédedet.” Brju- szov a tifliszi forgatagban jár, Grasi Jerevánban, Ho Si Minh a vietnami ősz komor pillanatát villantja fel. A romantikus és a szimbolista költők is nagyon vonzódtak a tá­voli tájakhoz. Baudelaire-t Mau­ritius szigetén járva ihlette vers­re „egy kreol hölgy”. De Radnóti is himnuszt ír a Nílushoz, Szabó , Lőrinc Ramszesz kolosszusán me­reng. A hermetikus költészet mestere, José-Maria de Heredia a korallzátonyt foglalta versé­be. Üj szín: Amerika felfedezé­se a költészet számára. Sandburg Chicagóról mint a Sertésvágóhíd 'és a „Széles Vállak Városáról” szól. Crane a brooklyni hídra visz el, Walt Whitman Mannahattá- ba, Eliot Virginiába. Füst Milán számára a messzi ismeretlen Ka­nada is verstéma, az őszi hegyi­vadászok távoli kiáltásaira figyel. Mások az óceán végtelen hullám­zását idézik: Keresztúri/ a sirá­lyok röptét figyeli, Aszajevnek ez a „pávaszem-pillangós éden”, Mallarmé a matrózok dalát hall­ja a tengeri szélben. (Rába György a szorosabban tájhoz kö­tődő verseket antológiába gyűjti Északtól a Marsig.) De sokkal többet jelent egy-egy táj, egy-egy ország a költőnek, mint ahogy ez. kiderül a kötetből. Hisz köteteket lehetne összegyűj­teni a Párizsról valló francia és nem francia költők, írók művei­ből. Csak nekünk, magyaroknak mit jelentett Párizs Batsányitól Adyig és Illyésig1 Talán Girau- doux jellemezte legtömörebben Párizst: az az „ötezer hektár”, hol a világon a „legtöbbet gon­dolkodtak, legtöbbet beszéltek, legtöbbet írtak.” S Rómáról kik vallanak? Tacitus, Suetonius, Ca­to korától napjainkig Malaparte- ig és Felliniig: rengetegen. Utazzunk! Vonattal, autóval, repülőgéppel. De: a könyvek szárnyain is! Szekér Endre • Kulibin „kerékpárját” még lábbal hajtották, és inkább fiakerre emlékeztet, mint autóra. Pedig ennek az 1791-ben feltalált szerkezetnek jó néhány műszaki elemét a mai autókban Is használják. A legjobban megcsodált, új gépkocsi, a LADA. • A régi idők magányos kocsijai... SZILVÁSI LAJOS* 8 8 Appassionata (8) Szeretném most látni az ar­cát. Azazhogy jó így, nem lenne kellemes látvány. Most jut vég­re levegőhöz. Fojtott, tompa a hangja, majd hirtelen sziszegés- be csap át: — Árúlók vagytok! Bitang áru­lók. Azt hiszitek, hogy az oro­szok meghálálják ezt nektek? Csak kerüljétek a kezük közé... — Csend — mordulok rá. — Hallgasson el, hadnagy úr, vagy felpeckeltetem a. száját! Fenyegetően beszélek. Éppen az hiányzik csak, hogy most félem­lítse meg a fiúkat. A teleíonis- ták már hurkolják a kötelet a csuklójára, s kötik hátra a ke­zét. Nem hallgat rám, tovább be­szél, gyűlölködve köpi ki a sza­vakat: — Kérdezzétek meg csak az áruló tisztjeiteket, mennyit kap­nak^ a fejetekért! — Tömjétek be a száját! — kénytelen vagyok ezt parancsol­ni. A bajuszos, telefonista zsákda­rabot gyömöszöl Hartmann szá­jába. Fulladozva köhög a had­nagy. Rángatózik, szabadulni igyekszik a fiúk kezéből. Sze­rencsére mindketten markos v le­gények, így hát nincs szükség a beavatkozásomra. Pillanatok alatt rajta a kötél Hartmann lábán is. — Vihetik... Egyik a fejétől, másik a lábá­tól fogja a rúgkapáló hadnagyot, s viszik kifelé. Vajon mi lesz a sorsa? Vagy az előrenyomuló oroszok találják meg a pincében, vagy a németek, ha — lát­ván, hogy a század átment — előreszivárognak a faluba. ŰJ cigarettára gyújtok. Érzem, hogy remeg a kezem. Nem ne­kem való az Ilyesmi. Rápillantok az órám foszforeszkáló számlap­jára. Hamarosan fél tíz. Nézek a két telefonista után. Egyszerre lépve, de lassan men­nek. inkább fáradtan ballagnak az első vonal felé a csillagfény­ben. Ügy tűnik, tudom mit gon­dolnak. Nem katonhembemek va­ló, hogy átálljon azokhoz, akikre tegnap még fegyverrel lőtt Ezért lépkednek olyan, tétován. Bizony­talan lépések, de mégis az első vonal felé viszik őket, mert az ész erősebb az érzelmeknél. Át kell menni, szembe kell fordulni a németekkel, ha másként nem, azzal, hogy leteszik a fegyvert az oroszok előtt. Inkább ezt te­gyék, mint tovább verekedjenek, kilátástalanul, abban a biztos tu­datban, hogy hiába minden... Nézek utánuk, amíg el nem tűn­nek a sötétben. Aztán, talán még lassabban, mint a két legény, el­indulok a ház nyitott kapuja fe­lé. Nehéznek érzem, a két csiz­mámat, vállamat lehúzza a gép­pisztoly, derekamat a revolver. Igyekszem elhessegetni magam­tól a kételyt, de a gondolat, a tépelődés, hogy vajon helyesen cselekedtem-e. amikor átküldtem a századot, nem hagy nyugodni. Mozdulatlanul állnak mellettem a fiúk: Simon Pista. Bakos Gasz- ton meg Hegedűs D. Sándor. A sötétben nem látom egyiknek az arckifejezését sem, de a csendből amely szinte anyagSzerŰen lebeg az árnyékok körül, úgy gyanítom, hogy nekik is nehéz a lelkűk. Vagy talán tele vannak izgalom­mal, bizonytalansággal, hogy va­jon sikerül-e a vállalkozásunk... Érdekes módon — ezt már har­madszor állapítom meg ma — én egészen nyugodt vagyok, annyi­ra szenvtelen, hogy csodálkoznom kell rajta. Olyasfajta hangulat uralkodik rajtam, mintha érzés­telenítő injekciót kaptam volna, amely elzsongítja az idegeket, fá­sultságot sugároz szét az ember egész lényében, s közömbössé te­szi a környező világgal, a pilla­nat eseményeivel szemben épp­úgy, mintha a reá váró jövővel szemben. Szembefordulok az árnyékok­kal. önkéntelenül jön a számra a szó, amivel apám szokott neki­fogni a kovácsműhelyben egy-egy nehezebb munkának: — Hát, isten nevében... Megfordulok. Háttal állok a frontnak. Hallom, hogy mögöttem mozdulnak a fiúk is. — Indulás. Az első lépés... Vajon mi vár ránk? Három és fél kilométer a német vonalakig. Mindeneset­re... — Töltsétek csőre... — szólok hátra a fiúknak, akik bizonyára libasorban lépkednek a nyomom­ban, s magam is felhúzom a gép­pisztolyom súlyzárját. Hátam mögött tompán-fémesen csattog­nak a fegyverek zárszerkezetei. A térképtáskám az oldalamon lóg. Benne az üres nyomtatvá­nyok és egy kitöltött nyílt pa­rancs — a lepecsételt —, amely Budapestre irányít bennünket. Nem tudom, felhasználhatom-e. Attól függ, tudják-e a németek, hogy a zászlóalj végképp elszánta magát az átállásra. Ezt akkor kell kipuhatolnom, ha elérjük a né­met vonalat. Amennyiben tudják, hogy mi történt, nem mutathatom meg á nyílt parancsot. Ha azon­ban úgy hiszik, hogy a zászlóalj hű marad, akkor jó szolgálatot tesz a papír. Sötét van körös-körül, csak az égen lámpáskodnak a csillagok, de ahhoz gyönge a fényük, hogy a lábunk elé világítsanak. Had­műveleti területen járunk. Bele­fúrom tekintetem a fekete éjsza­kába, mintha így láthatnék va­lamit. valójában azonban vakon botorkálok. Vajon mi jár a fiúk fejében? Jó volna, ha világítana a hold. Az a benyomásom, hogy izgatot­tak a fiúk. Ha látnák a hold­fényben, hogy az én arcom nyu­godt. az jó hatást tenne rájuk. Igaz is, szólok nekik: — Ha valaki meggondolta vol­na magát -V nézek hátra , még visszafordulhat Csend a felelet. Talpunk alatt kavics vagy apróra tört kő csi­korog. — Mondd — szól előre Gaszton —, nem puskáznak belénk a né­metek, ha meghallják, hogy jö­vünk? — Fenét — felel helyettem He­gedűs —, nem szívbajosak azok. Ismerheted őket... Hiszen voltaképpen az a baj, hogy túlságosan ismerjük a né­meteket. És túlságosan tudjuk, hogy nem szívbajosak. Ezért lesz nehéz velük a dolgunk. Még mindig kavicsos-kövecses a talaj. Tapossuk, tapossuk... Mit csinál vajon Szojka? Ma­gunk miatt — nem tudom, mi­lyen alapon, de tény — nem ag­gódom. csak attól tartok, hogy Szojka követett el valami bak­lövést. Bár már ott járnánk a német vonal mögött. A pléoánia- udvaron kell várnia bennün­ket ... — Halt! Megtorpanok« és megállnak mögöttem a fiúk is. Semmit se látok, csak a lépteket hallom. A léptek neszéből úgy következte­tem, hogy három ember közele­dik. Nem. több. A félelemtől el­akad a lélegzetem, de már újra nyugodt vagyok. Hiszen ahelyett, hogy lőttek volna, csak kiáltott tak. Ilyenkor magabiztosnak kell lenni. Nyugodtan megszólalok: — Ki a parancsnokuk? Már látom a németek sötét ár­nyékait. Az egyik morog valamit, és közelebb lép hozzám Erőlte­tett hidegvérűen magyarázok to­vább: — Főhadnagy vagyok az első vonalban álló magyar zászlóalj­ból. A zászlóalj... — Gyorsan döntök: azt kell mondanom, hogy a zászlóalj átállt, akár tudnak róla, akár nem. Ha meg akarták volna támadni a magyar egysége­ket, már úgyis megtették volna. Nem mondok semmi újságot ne­kik, s a zászlóaljra se hozok bajt. Tehát folytatom: — A zászlóalj átállt az ellenséghez, de mi úgy határoztunk, hogy tovább harco­lunk a bolsevisták éllen, a szö­vetséges német haderő oldalán. — Úgy érzem, hogy szabatosak a német mondataim. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom