Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET• IRODALOM • MŰVÉSZET Váci Mihály föltámadása Ma lenne 50 éves Váci Mihály. Még ezt sem kapta meg az élettől, amely szinte rút bosszút állt azon a költőn és közéleti emberen, aki akaratát „százhúszat verő szívébe” szorítva a inindenségért pörlekedett — mások érdekébem Korán, nagyon korán, 1970. április 16-án végzett vele — mindenki előtt váratlanul — a súlyos /betegség, amikor Vietnam bombák szaggatta, földjén gyűjtött volna újabb élményeket az itthoni elesettekért és szegényekért pörlekedő egykori tanyasi tanító. Négy esztendő sem telt ej azóta, és emlékezetét már kikezdte valami újfajta hazai népbetegség, ami a valódi hősöket sem kíméli, ö maga biztos rosszallóan csóválná a fejét a lennkölt minősítésre, de ha valaki példát mu-/ tatott a hétköznapok i'orradalmiságára, akkor ezt' nála kell keresni Fekete Sándor „Válogatóit magánügyeim'' sorozatában adta 1 közzé reagálását arra a mondatra, hogy „Nemcsak Petőfink van nekünk, hanem Váci Mihályunk is’". Erre úgy válaszolt, hogy „elhallgattam, mert a döbbenettől nyitva maradt a szám"; Pedig Petőfi és Váci között nem is olyan túlzás ívelő hidat vonni, ök mindketten a közéletiség és közérthetőség, a programadás és a program végigvitelének megszemélyesítői. Fekete Sándor írásának a Kritika adott helyt, rögtön közölve Hajdú Ráíis Gábor válaszcikkét is, aki joggal kérdezi: „kinek használ, ha az indokolatlanul naggyá nővesztőkkel perelve az indokoltnál kisebbnek látjuk Váci Mihályt? Vajon ez az útja „megbillent" irodalmi értéktudatunk helyreállításának? Ügy véljük, semmiképpen." '■ Aki értő kalauzt keres Váci megismeréséhez, nyugodtan támaszkodhat Kovács Sándor Iván nagy filológiai alapozottsággal feldolgozott kismonográfiájára, amely a Kortársaink sorozatban látott napvilágot 1972-ben. A szóban forgó vita évében, az idén jelentek meg Váci Mihály válogatott versei A magyar irodalom gyöngyszeméi elnevezésű könyv- sorozatban a költőbarát, Garai Gábor bevezetésével, aki. így kezdi vallomását: „Szeretnem .a .fiatal olvasót egy kézfogásra elkísérni Váci Mihályhoz, az emberhez, akiből ezek a költemények kiszakadták, s aki mostanában "lenne ötvenéves, ha élne. Ha élne — mondom hitetlenkedve; s mindjárt meg kel) vallanom, hogy bennem tovább él ő (s bizonyára így vannak veié mások is, akik jól ismerték és szerették), s nem csupán művei által el tovább; . de hallani velem a hangját, viszontlátom felejthetetlen gesztusait, máig megborzongatnak gyönyörű indulatai. Kevés olyan szellemi alkotót ismertem, akiben mű és személyiség olyan elválaszthatatlanul olvadt össze, mint Váci Mihályban: verssoraiból szinte rekonstruálni lehetne az arcvonásait, s vele szembenézve törvényszerűnek érezzük, hogy e?t a költészetet csak ez az ember teremthette meg. „Szőkén, szelíden, mint a szél” — kezdte egyik, méltán népszerűvé vált versét, de nyomban így folytatta: „Feltámadtam a világ éllen" — s nagyon pontosan, önmagához hűen fogalmazott.'’ A válogatást olvasva — amely a pályakép hűsége érdekében nem, ad menlevelet a kiforratlanabb verseknek sem — igazán meggyőződhetünk egy elkötelezett, kommunista költő nagyságáról. Igaz, vannak nála nagyobbak. De a tenniakarást fogalmazta meg, népi képek támadnak fel az Ereszalja alól. s csöndesen, emberien mondja megfogalmazva ars poeticáját is: — hajoljatok az emberek arcához, s közelről, halkan szóljatok. Az évszázadok szorításából kiszabadult őserővel a jövőt akarta belelátni a ,jelenbe, s hadakozott érte. hngy minél' előbb legyen. Néni hajfgátotí.' nem engedje sofförfatni magát a szélektől 1956-os vei'sébén kém: Tövises és virágzó szerelemmel karollak, drága föld! Te se engedj el! Ne engedj szállni a szelekkel! A hit. a felfedezések és meglátások fjatal költője mélyen megszenvedett élményekkel változott át a Még nem elég és a Mindenütt otthon kifejezőjévé. S hogy a másfajta, talán modernebbnek nevezhető hangütés számonkérőinek se légyen hiányérzetük, közöljük újra ,a hullámzó felsorolásra épülő, babonák képét és a fájdalmas konkrétságokat is megnevező Tenyérbe, ökölbe című késői versét. Halász Ferenc VÁCI MIHÁLY: Tenyérbe, ökölbe Fű alá, fa ^lá, madár szárnya alá, tenyérbe, ökölbe, fekete gödörbe, parázs hamujába, tüzek legaljára, palánta tövére, húzódni gyökérre, ' fillérként lehullni, ágy alá gurulni, kazalba tűnek, pázsitra fűnek, fára repedésnek, sebre kapart mésznek, Halakkal iszapba, tücsökkel falakba, zuhogni kosárba, kosárral Dunába, komódokra szentnek, koporsóba szegnek, levelek aljára,' világ fonákjára, fű alá, fa alá, tenyérbe, ökölbe, fekete gödörbe. Túri Endre zománcképe: „Béke”* GÁL FARKAS: Mert aki tűz Váci Mihály emlékére A nép nem szeretetre vágyik, de jó munkára és kenyérre s magáénak érzi, aki tüzes lélekkel áll ki érte. Aki mezítláb hazatér s az ő kis ösvényeit járja, hogy rábukkanjon ősei cserbenhagyott igazságára. Meghallja a csak csipogó sárgapihés panaszok hangját, de jól tudja, hogy nem elég meghúzni csak a hit harangját. A hitnél több kell már ide: a tett, a tettek forradalma ... Forradalom, szegények ökle, szegények vasléptű hatalma. Te, aki Kelet felől jöttél, magadból Dózsát mért csináltál, miért, hqgy lelked, húsodat égetted a hit trónusánál, jobbak lettünk-e, hogy dühöd maró lúgjával mostál minket, LEZSAK SÁNDOR: fel tudtad-e gyorsítani lustán verdeső szíveinket? Megérte-é, hogy önmagod füzében helyettünk is égjél hogy útmutató jegenye legyél az útkeresztezésnél felfogd s jelezd minden napon nem a vihart, csak közeledtét amíg érzékeny lombodat sunyi villámok nyesegették? Megérte-é, hogy szívedet ezt az aláaknázott oltárt közvagyonná tedd, amikor méltatlanok is bitorolták? \ Megérte-é ...? én jól tudom nem lehet kérdés, hogy megérte mert aki tűz, az ég, lobog s nem töpreng azon, hogy mivégre mert az éget és melegít önmagát adja az a dolga míg egyszer őt is elviszi szívének iúlpörgö motorja. Karácsonyi ének Váci Mihálynak Klossy Irén grafikája. Száraz villám hervad homlokomon, feketén rianó karácsonyom! Tegnap hajnalodon, s Mihálynak még köveket havazott lustán az ég. — Sírodon ugrálnak dögmadarak, a csontodat tépnék, a csontodat. Bogozza arcodat akácgyökér, parazsas tüskékről olvad a dér, s pörög az álom, a fejsze-hideg. Fölmondom elföídelt verseidet. SÍRODON UGRÁLNAK DOGMADARAK, A CSONTODAT TÉPNÉK, A CSONTODAT! Szögez az Alföld, üres a jászol, fekete ünnep bíborban gyászol. Feszítem lobogó életemet, ma éjjel szívedhez feketedek. — Újra hajnalodik, s Mihálynak még köveket havazik lustán az ég. Jajgörcsök hernyóznak homlokomon, fekete, fekete karácsonyom! F. Tóth Pál: Mire megvirrad /'"'sak egy kis óreg csónak verődött a parton, 1 korhadó deszkákkal málló festékkel az oldalán, s a bordáinál beszivárgott a viz, a Duna vize. Már jórészt megtöltötte belül, a felső széle alig tíz-tizenöt centire látszott ki, de időnként azon is átcsaptak a szélkorbácsólta hullámok. A Duna csendesen folydogált, mintha évszázadok terhét hordozná a vállán nagy nyugalommal, bölcsességgel, s mitsem. törődve a parton zajló élettel, viharokkal. A két oldalán morajló ágyú- dörgéssel, a medrébe zuhanó vasakkal, hídroncsokkal, s eltévedt puskagolyókkal. A csónakkal sem törődött, pedig az ifjúkora óta hűséges volt hozzá, s öregségére sem vált meg a kis öböltől, ahova megtért esztendőről esztendőre, a halászat utolján. A gazdája egy vastag cölöphöz kötözte ilyenkor, s rá sem nézett tavaszig. Ott kotyogott egy lehajló fűzfa árnyékában, senkitől sem zavartatva. Csak amikor jegesedni kezdett, a víz, lökték ki a partra, s ha olvadt, visszahúzták megint, nehogy kiszáradjon. Tavasszal megjavítgatták, befoltozták, s bírta, , ameddig bírta. Eddig még sohasem hagyta cserben a nagybajúszú halászt, aki a partoldalban lakott egy szalmatetejű házikóban. A csónak ott pihent most is, nem háborgatták a földi viharok. A közeli híd odalátszott, ha tiszta volt az idő. Amíg állt épségben, sokan jártak rajta, most azonban vízbe lógott a szétroncsolt tömeg, csonkán, megtépetten meredtek égnek vasvázai. Nem ballaghatott át ember és állat a túloldalra, s onnét sem indulhatott senki errefelé. A vizen azonban néha nekiindult egy-egy kétéltű jármű vagy páncélkocsi, nagyokat csobbanva, dübörögve, sarat kavarva, lomhán mászott le a partról. Kereszt virított az oldalukon, s ágyúcső meredt a tetejükön előre. Olykor átjutottak a túlsó partra, de legtöbbször elakadtak a folyó közepén, s nagy hörgéssel, szörcsögéssel, merültek el, temetőjük lett az öreg Duna. Esteledett. Fényeket szórt a magasba a túlsó -oldal, néha olyan volt az ég, mintha tűzijáték I lobbanna rajta szanaszét. S tüzet csiholt ideát a r kunyhó lakója, Szegő Mihály bácsi is, a halász. I Ilyenkor már nem szúrt szemet a lassan bodro- zódó füstcsík senkinek. Néha az volt a gyanúja, hogy tán tudják is odáát, hogy" ember él itt a | partoldalon, mert nem lőttek ide sohasem. Igaz, | csendes volt körülötte minden. Egyedül él, egy lélek sem a közelben. Megfőzi az egésznapi ételt, aztán csak pihenget, hálókat foltoz, és csitítja a borzas Fürge kutyát, nehogy idecsaljon a hangjával valami csellengő németet, vagy magyar tábori csendőrt. Mert azok felforgatnak mindent, folyton szökevényt meg kémeket keresnek, mintha azokat. csak úgy teremné a Duna-part. Éled a tűz a katlanban, s bugyborékol a sűrű lé a bográcsban. Kását főz az öreg, mert hiába halász, halat már nem evett hónapok óta. Különben sem él-hal érte, de amióta ez a fránya német megült itt a Duna vonalán, rá sem bírna a halételre nézni. A víz ilyenkor olyan, mint egy nagy temető, ki óhajtaná meg a folyamból származó eledelt... Krumplin, babon, köleskásán éldegél, s ezt meg nem unja. Csak kitartson, amíg fordul valamerre a világ. Hiszen majdcsak fordul, azt mutatják a jelek is, a fényjelek. A torkolattüzeket nézi, számlálgátja, figyeli a vonulásukat, ismeri ezeket még az első háborúból, a galíciai frontról. Igaz, hogy a mostani- ! hoz hasonló hatalmas tűzijátékokat akkoriban még sehol sem láthatott a baka. Közelednek és oldalt is vonulnak a fények, s egyszer csak átjönnek ezen a nagy vízen is valahogy, ha már a többi folyó meg hegy nem volt nekik akadály. Szívesen is megmutatná nekik a gázlót, a sekélyest, ha átmerészkedne hozzájuk. Az ott lám Dunavecse,' amott meg Dunaegyháza. a templom tornya nappal idelátszik. A két folyó közén már szabad az élet, a Tiszán talán már halásznak is. Itt, meg Földváron a német az úr. S közbül ez a folyó, ez a csöndes, lomha nagy folyam, amely életet ad máskor, de most hullákat cipel. ■\7alaki mintha járkálna odakint, a Fürge vak- ' kant, aztán lábdobogás, csoszogás hallatszik. — Van ott valaki? — szól ki az éjszakába. Aztán egy árnyék jelenik meg az ajtóban. Katonaruhás ember. Egészen fiatal. A köpenye lötyög rajta, nem fogja le derékszíj. Puska sincs nála, csak egy tarisznya a vállára vetve, mintha nem is frontról jönne. Most), hogy a fénycsóvába ért, látszjk, piros az arca, ki van hevülve. Tán szaladt idáig. — Mi szél hozta ide? —- kérdi az öreg, s a hangjában se gyanakvás, se féleleng. Az idegen csöndes jó estét mormol, aztán kérdezés nélkül leül a sarokban levő sámlira. Fáradt lehet, nagyon megviselt az arca. Tán kergették, az is lehet, hogy szökött ^valahonnan. Magyar katona, de a rangjelzése hiányzik. Nem tiszt, inkább csak tizedes vagy őrvezető. No, hadd fújja ki magát. \/f ihály bácsi szótlanul végzi a dolgát, kirakja a kenyeret az asztalra, aztán kanalat, kést vesz elő és tányért, bádogtányért, kettőt. Fakorongot rak középre és ráhelyezi a kisbográcsot. Az asztalhoz telepszik. Szedi az ételt, kanalazza, kóstolgatja, fúvogatja. A fiú csak nézi, de nem szól. Az öreg kitalálja a gondolatait, éhes lehet. — Üljön közelebb! A katona húzódozik, nyugtalanul jártatja a szemét, s kifelé fülel idegesen. — Egyen csak, ne féljen, ide nem jön senki. Messzire vagyunk az úttól. A fiú megnyugszik, a lócára ül, szed magának, s enni kezd. Tisztességgel, illendően, pedig tán falni szeretne. Hosszabb ideje úton lehet, sápadt, megviselt az arca. — Mióta van úton? — igyekszik szóra bírni az öreg. — Négy napja. — Messziről? — Pápáról, gyalog. Mindig csak éjszaka, nehogy ... Elhallgat, mintha töprengene, folytassa-e. Nézi az öreg arcát, aztán kimondja, amit gondol: — De már nem bírom tovább! — Itt elmaradhatna. Nem tarthat már soká. — Hogy magára is bajt hozzak? Szeretnék átjutni. ha lehet. Stotz Mihály illusztrációja. — Hogy gondolta, a vízen át? — Más út nincsen. — És hogyan, miképpen? — Űszva, ha másképp nem lehet. Jó úszó voltam. Az én apám is halász, tiszai. Nem félek a víztől. — Hideg a víz, a görcs lehúzza az embert — Hát, szerencse dolga. — No. egyen, mert kihűl... És eszik a fiú, aztán ültében elbóbiskoL Meg- vackol neki, s nézi, milyen szépen kisimultak a vonásai alvás közben. Hadd pihenjen szegény. A katona korán ébred. Még nem is virrad amikor lemegy a vízhez, ott csámborog, nézelődik, aztán futva jön fel. — A csónak! — Mi van a csónakkal? — Ugye jó még? — Ha megjavítják. A I fiú elszontyolodik, nem sók biztatást érez ** az öreg szavaiban. Érthető, hiszen ez a kenyere, hogyan is gondolhatott arra, hogy majd odaadja egy szóra a csónakot. Mihály bácsi is a ladikot nézegeti. Kintebb húzza, megbillenti, fenékkel felfelé fordítja, ügyes, értő ujjakkal végigtapogatja. Faggyút, szerszámot hoz, vékony forgáccsal tömíti a nyílásokat. — Ez csak kis időre elég, de azért kitart bizonyosan — ennyit mond, aztán nem is törődik a csónakkal meg a katonával. A nap csendesen telik eL A fiú csak hever a partoldalon és nézi az eget. Ebédhez sem jön, hiába csalogatja. Este vacsorázni hívja, de csak túr- kálja az ételt. — Egyen no, ki tudja mikorra ér haza! — s elibe tolja a kis bográcsot. A katona szeme felvillan, de nem szól, mintha félne elriasztani a titkos, reménységet. Az öreg tempósan elmosogat, elrakja az edényeket, aztán megszólal: — Nézzük, no! — s kilép az ajtón. A fiú utana. A csónak szépen rásurran a vízre. — Fogjad, öcsém! — szól rá Mihály bácsi a bámészkodóra, s évezőt nyom a kezébe. — Azt mondtad, halász fia vagy. Most a szélén felfelé megyünk, aztán a csurgással át. Ha szerencsénk van, átérünk, mielőtt... — Felfelé néz, mintha fohászkodna, pedig csak arra les, amerről felkél majd a hold. C az Öreg csónak alig csobogva, halkan fordul szembe a parti füzesek közt bujkáló vízzel. A Fürge kutya párat utánuk vakkant, aztán belenyugvással bújik az óljába. A kis halászkunyhó is csendben meglapul az éjszaka sötétjében. Ha nem villognának távolban a vörösfényű torkolattüzek, azt hinné az ember, hogy béke van és alszik a világ.
