Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
6 • PETŐFI NÉPE • 1974. december 25. Verához odament az iskola „Ha most lehetnénk fiatalok...” • Szeretem elnézegetnf ezeket a régi kelyheket, okleveleket és gyönyörű plaketteket. A Kodály-kórus sok szép sikerét juttatják eszembe mindig.” (Tóth Sándor (elvétele.) Talán az a cím foglalná össze mindazt, ami Kecskeméten egy fiatal lány életében történt az utóbbi időben: Verához odament az iskola. Valóiában a 19 éves Herceg Veronika megy az iskolába, s csak valamelyik álmában történhetett fordítva a dolog. Az osztálytermül szolgáló klubba meghívta beszélgetni a fiatalokat a tanévkezdés előtt Berente Gábor, a Kecskeméti Fémipari Szövetkezet KlSZ-titká- ra. aminek az lett az eredménye, hogy 24 éves átlagéletkorral egy hetedik osztályos csoport kezdte el pótolni a gyerekkorban valami miatt megszakadt alapműveltséget. Az érettségizett vagy technikumot végzett alapszervezeti tagok vállalták, hogy segítenek azoknak, akik menetközben elakadnak a tananyag nehezebb részeinél. Ezzel szinte egy időben a Herceg család háromszobás, tágas tanácsi lakáshoz jutott. Egy idős házaspár megüresedett otthonában rendezkedett be a háztartást vezető anya, a segédmunkás apa és velük a gyerekek: Vera, a gyermekparalízis következményeit hurcoló Klári, az iskolás korú Gyula és András, valamint az ötesztendős Tibi. Segített a legidősebb nővér, Giziké is, aki már férjnél van. Otthon Nem csörög a vekker ma reggel. Vagy már délelőtt van? Minden második hét hozza meg a kényelmes nyújtózások ajándékát, amikor majd csak ebéd után indul dolgozni Vera, Az .ablak mellé állított heverőről. lenyúl á pj- ros sporttáskáért. Lassan válogat a könyvek, füzetek, atlaszok között. Melyiké szeressem? Matematika, fizika, biológia, magyar és történelem — csaknem mindenféle foglalkozás lesz ma délután. — Meséli a kiskakasról, amelyik gyémánt félkrajcárost talált — szólal meg mellette Tibiké. Másik két öccsének. Gyulának és Andrisnak kevesebbet mesélt. Ideje sem maradt, olvasni sem szeretett, s a könyvek -- amelyekből megtanulhatta volna a verseket és gyermekmeséket — nagyon messze voltak attól a Bánk bán utcai szoba-konyhás lakástól, amelyben nyolcán éltek együtt. A mama, apa és Tibi a négyszemélyes széles heverőn aludt, a másik két fekhelyen a lányok és a fiúk osztoztak. Anya gyakran betegeskedett. Mindjárt elszédülök — mondta előre a konyhában vagy az udvaron. miközben megállt, megtámaszkodott egy időre. Kifutott arcából a vér, úgy érezte, hogy távolról szél kerekedik és lábai — mintha térdben mozgatható papírból lettek volna — össze- csuklottak alatta. Kórház, és ismét kórházi kezelés. . Vera megkapta a felmentő engedélyt a városi tanács művelődésügyi osztályától, és a hetedik osztály elején kimaradt az iskolából. Előtte sokat csatangolt az utcábeli gyerekekkel, pádon üldögéltek. meglepték a távolabbi játszótereket. A fiatal lány elhelyezkedett, hogy pénzt keressen, vigyázott a kicsikre, anya távollétében főzött a testvéreknek és az apának, akinek bizony szüksége volt a kalóriákra a fürdőkádak emeléséhez a Zománcipari Művek kecskeméti raktárában. A mama főz a konyhában. A gázon víz forr, a fazékban puhul a krumpli. Klári az asztalra hajolva mákot darál. Zúg a Hajdú mosógép motorja. Vera á centrifugát helyettesíti, erős szorítással kicsavarja a ruhadarabokból a vizet, s az udvarban kifeszített kötélre tereget. Teregetés közben Tibi lehullott juharfaleveleken birkózik a Mókus kutyával. Kertésznadrágját és pulóveréj; már most beáztathatnák a mindennap ismétlődő mosáshoz. Nyílik a bejárati kapu. A barátnője ,jön. sétálni hívja. Az anya felegyenesedve a falnak támaszkodik és keresztbe font karokkal áll a tűzhely mellett: — Mondtam már. nem szeretném. ha lemaradnál a többi fiatal lánytól. Apád nem tanulhatott, 28 éve dolgozik, nekem hat elemim van. Ebben a lakásban külön szobát kaptál, azt mondod, jönnek a vizsgáid. Segítesz gyúrni, aztán könyvet szeretnék látni a kezedben. Maid sétáltok máskor. — Kaptál tűt a lemezjátszóhoz? — kérdez vissza, látszólag eltérve a tárgytól. Van. aki csak zenehallgatás közben tudja igazán fölfogni a tananyagot. Fölnyitja a részletre vett lemezjátszó fedelét, s forogni kezd a nagy cigánylemez. Grabócz Miklós feldolgozásában fölerősödnek a dalok: Hopp, te Zsiga, Beteg az én édesanyám., Ezután Gianni Morandi hangja tolti; be a ‘ szobát, s mintha felkérnék táncolni. Vera karjai és -lábai, rit- musos mozgásba kezdenek. A szekrényből az összehajtott blúzok, pulcsik mellől előveszi a vizsgatételeket és nekilát összeszámolni, hogy hány értelmes szóból áll a következő, teljesen egybeírt távirati szöveg: Leveledkép- telenvoltammegf e j tenipontosab - banelolvasniolyankisbetűkkelírtál stb. Ez lenne az egyik kérdés. De előbb még meglocsolja a szomjas aszparáguszt, a kaktuszokat, és a cserépből fölfutó pletykát, latin névén a Zebrina Pendulát. A találkozás Munkába menet a piros sporttáskát lehúzza a kék csomagolópapírral fedett és címkékkel szabályosan ellátott könyvek, füzetek súlya. Az aluljárónál hallani a közeli rakodóállomás zajait, ládák koppannak és csúsznak a betonon. Szállítási csúcs van, a fűtőházból mozdonyok indulnak ki. szerelvényeket rendeznek át. A fehérre meszelt föld alatti folyosón dróthálóval védett izzók világítanak a gyalogosokra. Fölöttük vonatkerekek íviszik a terhet a baromfifeldolgozó vállalattól, gyümölcsfelvásáríó telepekről ... A huzatos aluljáróban feltámad a korábbi munkahelyek emléke. Kedden és csütörtökön délutánonként — este 7-ig — gazdátlanul áll a csőhúzó gépe. A téglalap formájú klubszobából kialakított osztályteremben visszaváltozik kisdiákká, aki nem a művezető. hanem a tanár szavait lesi. Kék és sárga asztalok mögé ülnek, a sarokból olajkályha fűti a helyiséget. A falakon táblák, a szövetkezet termékeit ábrázoló színes fotók, összegöngyölt térképek és néhány egyszerűbb szemléltető eszköz. — ftér valaki füzetet? Megjöttek a képes történelmi atlaszok is — ajánlgatja Nagy István, a szakszervezeti bizottság titkára. — Ingyen van — teszi hozzá, amit egyébként mindenki tud, hiszen egész táskára való felszerelést kaptak a tanév elején, anélkül, hogy egy fillérbe került volna. Az szb-titkár leül, közel az ajtóhoz, gémkapoccsal összefogott indigós papírlapokat vesz elő, és felolvassa a neveket. Ritka, amikor választ vár. fölnéz és folytatja, hiszen ismerik egymást. Októbertől januárig tart a hetedikes. majd februártól júniusig a ^nyolcadik osztályos, sűrített menetrendű tanév. A foglalkozások idejére jár az órabér, a vizsgák idejére pedig 10 nap pótszabadság. — Nagy József. — Éjszakás. — Patkós Antal. — Beteg. — Papp Mária. — Rögtön jön. — Nincs elkésve senki — bizonygatja a nyugdíjas igazgató, Katona László, aki immár 15 éve tanít a dolgozók általános iskolájában. — A Czollner térre járó gyerekek egy része cigány nemzetiségű volt. Akkor még létezett Kecskeméten a régi cigány város, kedvezőtlen környezeti hatások közt éltek. Saját felelősségemre kiemeltem azokat, akiknek a viselkedésén látszott, hogy nem akarnak tanulni, s a többieket is lebeszélik, Húszas létszámú, kísérleti osztályt hoztunk létre, és sikerült olyanokat is elindítani az életbe, szakmunkástanuló-intézetekbe, akikről sok helyütt talán lemondtak volna. Akadtak nálunk is, akik lemorzsolódtak, visszahúzta őket a környezetük, sok volt a lelki sérült gyerek. Amikor megpillantom őket valamelyik munkahelyen, vagy az utcán, mindig biztatóan mondom: ne hagyjátok abba. Herceg Verát —■ mint bármelyik volt tanítványomat — rögtön megismertem és megörültem, hogy itt látom. A legutóbbi találkozáskor megígérte, hogy nem hagyja abba a nyolc általános elvégzésével.' beiratkozik a dolgozók gimnáziumába is. A foglalkozásokon az első félóra után néhányan megtámasz- ják a fejüket, és fáradtan figyelik a táblára rajzolódó képlete- . két, neveket. Vera három ujjá- val szorosan fogja a grafitceruzát, nehogy kiszaladjon, a kezéből, mint a szomszédék centrifugája. A műhelyben — Mi lesz ezután? Még van idő gondolkodni rajta. Az biztos, Laci bácsi nem fog csak úgy beleegyezni, hogy simán ideadja a bizonyítványt — válaszol Vera barátnőjének az öltözőben. Begombolja a kék munkaköpenyt, duplacsomót köt az olajfoltos, lyukacsos felsőrészű kismamacipőre,' amelyben dolgozik. Férjhez menni ? A fiú autó- és motor- szerelő, . mindennap találkoznak, megígérte, hogy bemutatja a szüleinek. öt perc van még a munkakezdésig, kicsomagolja a lángolt kolbászt a szalvétából. A műhely bejárati ajtajának kilincse tapad az oíajtól. A cipő talpa puhán rugózik az alumínium porszemcsés padlózaton. A brigádból ketten rúdnyi hosszú csöveket visznek a vállukon. — Mit csinálunk? — kérdezi az előresiető főnöktől. — A szerszám már a gépen van. A csőhúzógépet rbarokra gyűrt papírral megtisztítják, a körforgásnak indult lánc viszi a csövet befogó kocsit, amelyik ütközés után visszalendül, és minden forgásnál megrántja a karját. A formát adó szerszám karcsúra nyújtja a csövet, hogy aztán frissen vágott, meghajló faágként essen a többire. A könnyű fémből súlyos érték lesz. A bepárásodott ablaküvegen át látja, hogy a klubban — azJ al- kálmi osztályteremben — kialudtak az utolsó villanyégők is! — Hárman lemorzsolódtak a hetedikes csoportból. Mit akarhatnak? Olyan még nem volt, hogy ne. tudtam volna elérni, amit nagyon akarok — ezt már csak magában mormolja. Fölsírnak közelében a fűrészgépek, mint amikor a sercegő gramofontű helyét keresve karcolja a lemezt, hogy a 1 hangbarázdába találjon. Halász Ferenc Pápai Béla Hetényegvhá- zán született, 1912-ben. Az apja foltozó suszter volt, az anyja szülésznő. Kilencen voltak testvérek. - Nyolcéves korában kenyeret sütött; és mosott, vasalt, sokat -gyalogolt. Gyakran gondol vissza a régi esztendőkre. Az édesanyja tíz, sőt húsz kilométeres körzetben volt a bába. A szülésnél évtizedek alatt csak egyszer vett igénybe orvosi segítséget. „Rendkívüli asszony volt az én édesanyám, aranyszívű; er-r ről száz bizonyítékot szerezhet, még így, az évek elmúltával is. Elvitte a párnát, a lepedőt is a beteghez, ha rászorult. Pedig neki is alig volt valamicskéje.” Pápai Béla nagy biztatásra, kissé élfogódottan emlékezik a régi évekre. így folytatja vallomását: „öt osztályt tanított nekünk az egyetlen tanító; nem úgy volt, mint napjainkban. Amikor Darida József bement a városbá, engem bízott meg a helyettesítéssel, mert kitűnő 'tanuló voltam. Azt mondta: ha nem bírok a nebulókkal, szóljak a feleségének. S ha csak kisebb baj adódik, írjam fel a „bűnösöket” a táblára.” — Mire emlékszik még az iskolai évekből? — Arra, hogy a koszos gyereket kivittük a kúthoz, ■ s kővel dörzsöltük a lábát, hogy tiszta legyen. — Hát még? — A gazdag gyerekeket tanítottam; megcsináltam a leckéjüket, s cserébe ennivalót hoztak nekem. Néha öt-hat darab szalonnát is hazavittem. Nágy volt » az' öröm otthon. '□ □ □ V — Hány osztályt járt? — Ötöt. Tizenkét éves koromban odaadtak kereskedőinasnak; akkor úgy mondták: boltosinas. Előtte disznót őriztem. Kaptam a nyáron végzett munkáért egy választási malacot. Napszámba is eljártam, a Bunsz- lan birtokos szőlőjébe. Tudja, mennyi napszám jutott akkor? Mintha most is tíz forintért dolgoznánk egész napon, át. Elgondolhatja! — örült neki, hogy inas lehetett? — Igen, mert azt hittem, köny- nyebb lesz az életem. Ki gondolta volna, hogy akkor következik számomra a pokol. Hajnali kettőkor keltem. Mentek napszámba a helybeli parasztok. Vettek öt vagy tíz deka szalonnát a boltban, megittak egy féldecit — ha futotta —, ott kellett hát lenni az induláskor. — Inasnak lenni akkor nemcsak a szakma elsajátítását jelentette. — A szakma tanulása volt az utolsó helyen. Legfőbb az volt, hogy kiszolgáljuk a főnököt. Neki például volt tizenöt vagy húsz disznója, lova. Azokat el kellett látni. A földes konyhát mázolni: ez is az én feladatom volt. S vizet hözni, mosogatni, vasalni; minden... , — A főnök is felkelt hajnalban? — Nem, ő csak úgy hat és hét óra között. Bizony, sokára jött el az este tizenegy óra, amikor végre abbahagyhattam a irmn- kát. □ □ □ — Mi volt a legnehezebb azokban az években? — A sok gyaloglás, az állandó rohanás, Ha szekéren a városba mentünk, a főnök lába alatt meleg tégla volt. Nekem a. hátam, arcom, kezem fázott a nagy hidegben, a rossz öltözetben. Egyszer összeestem, amikor az áruval hazaértünk a városból. A főnököm összevert: azt mondta, hogy szimulálok. Pedig alig voltam eszméletemnél. — A családját meglátogathatta legalább? — Csak kéthetenként. Pedig nem laktunk messze. Am olyankor is rettenetes volt; hiszen öszv szesen csak két órát tölthettem el otthon, vasárnap délután. Mennem kellett vissza az állatokat etetni. Ha elkéstem volna... de hiszen erre rossz rágondolni... ! — Emlékszik olyan esetre, amikor a főnökétől ajándékot ka- p,ott? — Emlékszem, . persze hogy emlékszem. De inkább .ne emlékeznék. Két félig rohadt narancsot adott. S’ az a legszomorúbb, hogy még örültem is neki akkor. —i Az első karácsonyára is vissza tud emlékezni,? — Igen. A testvéreimmel együtt nagyon vártuk. De van egy keserű emlékem róla. Valahogyan elkallódott a harisnyám. Azt mondtam az én drága .-édesanyámnak: biztosan a Jézuska eívijttg, Ezt — úgy: látszik —nem. bocsátotta meg nekem, mert a következő évben karácsonykor a testvéreim diót kaptak, én pedig hagymát. Nagyon el voltam keseredve. □ □ □ — Említette az inaséveket. Szólna még valamit erről? — Az állandó rohanás kibírhatatlan volt. Azt mondta a főnököm: a lévest addig kell elfogyasztani, amíg forr. Hogy ne menjen el az idő. A posta másfél kilométerre volt tőlünk. Húsz perc alatt kellett megjárnom. A futás elfárasztott. Ha egy percet késtem, a főnök megvert. Ha begyújtottam a cserépkályhába, s közben ő hívott, s kialudt a tűz, olyankor is verés következett. Mintha én tehettem volna róla. A tejért két kilométerre jártam. Az egyetlen pár cipőm beázott. Fázott a lábam. — Mi volt a legszomorúbb élménye ebből az időből? — Disznóvágásra készült a Családom. Hívtak, menjek én is. Mondtam: kérjenek el a főnök úrtól. Elkértek. Vártam az estét, hogy végre mehessek. Nehezen jött el, de egyszer mégis«, besötétedett. Tíz óra után végre mehettem. Rettenetesen hideg volt. A lábam már előbb tönkrement. Az állandó szaladgálás, a nagy hideg megtette a magáét. El-el- akadtam az úton. Fának, kerítésnek támaszkodtam, úgy haladtam előre, lépésről lépésre. Pedig alig vártam, hogy a testvéreim közt, a jó meleg szobában lehessek. Éjfélre értem haza. Közben agyonfagyott a lábam. Vittek orvoshoz. A doktor azt kérdezte, ki az a lelketlen ember, aki így tönkretett? — Mi történt ezután? — Otthagytam a boltot. Elmentem Kecskemétre fodrászinasnak. Az is nehéz volt, bár már nem annyira. Án\ előfordult — főleg karácsonykor és húsvétkor —, hogy reggelig dolgoztunk. Egy gyors takarítás az üzletben, s kezdődhetett az új nap. Ki törődött akkor azzal, hogy nekem közben majdnem leragadt a szemem. — Visszaemlékszik,' milyen volt abban az időben Kecskemét? — El se hiszi, aki nem látta akkor, olyan nagy a különbség! Mondjak példákat? A mai Kossa- sétányon elakadtak a szekereit a nagy sárban. Este mindenfelé alig pislákoltak az égők. Sok utcában egyáltalán nem is volt villany." A nyomós ártézi kutakból is hiány volt. I. Konfliskocsisok álltak a parkban, é$ lajtorjások hordták a vizet. — És a piac? — A Rákóczi úton volt — ugye, furcsa ezt hallani? — a baromfipiac; a tejet a városházával szemben árulták; a kenyeret a Kossuth-szobornál (talicskával hordták az asszonyok a jó meleg cipókat); s a húspiac a mai taxiállomás helyén állt. — Volt sok áru? — Akadt, de a szegények nem tudták megvenni, amire szükségük volt. Képzelje el a „rácson ülőket” a Szabadság, téren;,,, az állásnélküliek ott' Kjipkócjtek., □ o Bí-; — Hogyan alakult az élet ez- ezután? — Rövidebbre fogom. 1931-ben segéd lettem. Rá egy,, évre beléptem a Kodály-kófusba. Tudja, hogy ez mit jelentett akkor? Az a szó, hogy „dalárdista”, valóságos fogalom volt. Két megbízható ajánló kellett hozzá. Akárkit nem vettek fel. Előtte már énekeltem az inasiskola kórusában. S azelőtt szavaltam is. — Kikre emlékszik ebből az időből legszívesebben? — Kremán Sámuel karnagyra. Nemcsak énekre--tanított, hanem egy kicsit — vagy nem kicsit? — az életre is. Hazafiságra, műveltségre, , emberszeretetre. Mintha apánk lett volna. Nagy ember volt, felejthetetlen. Fegyelmezés nélkül tudott fegyelmet tartani. — Hány tagú volt akkor a kórus? — Hetven. — Ügy tudjuk, hogy később önálló kisiparos lett. — Igen, gyorsan telt az idő. Jött a felszabadulás. Erről sok érdekes emlékem van. Legalább kétezer szovjet katonát borotváltam, nyírtam. 1944 végén barátságot kötöttem velük. Vannak, akiket nem fogok elfelejteni. Egyszer Malinovszkij marsallt is megborotváltam. Tudtam egy pár szót oroszul addig is, de ekkor elég jól megtanultam új barátaimnak a nydlvét. Több fodrásztársammal együtt brigádot alakítottunk, és jártuk a "kórházakat, borotváltuk és ápoltuk a sebesülteket. □ □ □ — 1951-ben aztán az elsők között léptem be a szövetkezetbe. Majd jó másfél évtizedre rá lerokkantosítottak. Attól kezdve itt dolgozom a kisipari szövetkezetek klubjában; gondnok vagyok. Énekelek a Kodály-kórusban. Hozzákötődött szinte az egész életem. — Mire gondol, ha egyedül van? — Szerencsére keveset vagyok, egyedül. Lédeczi Jóska barátommal gyakran elüldögélünk; felelevenítjük a múltat, a gyerekkort. Sokszor felsóhajtunk: ej, ha most lehetnénk fiatalok, mikor lehetőség van a tanulásra! Hisz nincs szebb dolog annál, amikor egy tehetséges ifjú boldogul az életben. Nem így van? Eszembe jut a régi inasiskola is. És közben nincs .olyan óra, amikor ne gondolnék J az édesanyámra. Varga Mihály