Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-03 / 282. szám

1974. december 3. 0 PETŐFI NÉPE . 0 5 MAI TÉMÁNK Nem tartozik rájuk? Sajnos, manapság is találko­zunk olyan felfogással, hogy ne foglalkozzanak az emberek — fő­leg a beosztottakra értik ezt — olyasmivel, ami úgymond nem az ő dolguk. Vagyis ami nem adódik közvetlenül a munkakörükből. Enyhén szólva furcsa ez az állás­pont. Hiszen az a leghelyesebb, ha bárki elmondhatja kritikai megjegyzéseit, hogy használjon a jogos észrevételekkel Csak látszólag hangzik meg­győzően az ilyen érvelés: „Söpör­jön mindenki a saját portája előtti” Vagy az, hogy „minek szól belé az illető, hisz nem ért hozzá és főleg nem tartozik rá!" Erre leginkább olyankor kerül sor, amikor a „beleszóló” kritizál. □ □ □ Egy falusi párttitkár tollából megjelent cikkben nemrégiben arról olvashattunk, hogy valakit azért marasztaltak el, mert gyak­ran arról is kifejti a véleményét, ami nem az ő dolga lenne. Azért kap elmarasztalást, amiért in­kább elismerő szó járna. Hogy ez­zel is elvegyék a kedvét a kriti­kus megjegyzésektől. Szerencsére ezt az'embert más fából farag­ták; nem mond le egykönnyen arról a jogáról, hogy a változás reményében szóljon észrevételei­ről. Feltűnő, hogy éppen napjaink­ban — amikor a társadalmi kez­deményezés és aktivitás soha nem látott méreteket ölt, s szaporodik azoknak a száma, akik immár az egész ország sorsát a sajátuknak érzik — lépnek elő egyesek az ilyen, korszerűnek végképp nem mondható felfogással! □ □ □ Nézzünk néhány példát arra, hogy a nem szakember is bele­szólhat értőn és okosan egy-egy dologba,; a jobbítás szándékával véleményt nyilváníthat valamely — esetleg munkaköréhez távol eső — kérdésben. Miért ne emelhetné fel a sza­vát a pedagógus, ha észreveszi, hogy valahol rossz az egészségü­gyi ellátás? A szakmunkás, ha. feltűnik neki, hogy döcög a gyár kulturális élete? Vagy egy állat­tenyésztő, akit bosszant a helyi közlekedés megoldatlansága? Mindenkinek kötelessége fellépni a hibák ellen, ha mások és ön­maga becsülésére kicsit is szá­mot tart. A példákat még sokáig folytathatnánk. □ □ □ Minél bölcsebb valaki, annál inkább felismeri: őt is segítik azok, akik bátran elmondják vé­leményüket. Akik tudnak és mer­nek bírálni, s nem tartanak attól, hogy ebből valamiféle hátrányuk származik. Munkája végzése köz­ben senki nem nélkülözheti a kritikai észrevételeket; mert ezekkel többek között éppen a nagyobb hibákat tudja megaka­dályozni. Ez pedig nem kiJ dolog. Varga Mihály NYllVÖR Nyelvsorvadás, nyelv sorvasztás? 0 A házibarát, a férj és a feleség (Forgács Tibor, Lengyel János, Gumik Ilona.) Erdődy János múlt, alkalommal tárgyalt cikkére az Élet és Iro­dalom már a következő héten (augusztus 31-én) .közölt két hoz­zászólást. A szerkesztőség meg­jegyzése szerint „máris rengeteg hozzászólás érkezett”. Közülük csak kettőt közöl „annak érzé­keltetésére, hogy megoszlanak a vélemények”. , • A közmondás szerint „Aki á-t mond, annak b-t is kell monda­nia”. Erdődy csak az á-t mondta ki, a b-t Kálmán György és Kál­mán László (Budapest) régies stílusban megírt hozzászólása tartalmazza. „Igealakjaink Romokban he­vernek, ősi Mondatszerkeszeteink megbetstelenítvék. Hahogy Nyel­vünk Építését vagyunk hivatva sztolgállni, nem keílendene-é in ■ kább megőrzenünk, mintsemhogy megaláznunk azt.” „Ennek szel­lemében követeljük, hogy a’ ma­gyar Nyelvbe visszavétessenek a’ következő Ige-alakok: lészek me­nendő, mendelek... lehetendék-é. menendő...; Kötő-szavaink: avaj, hahátlag ... ámbárvást; Határo­zószók: aliglan... üsmeg, me- gest.” Aláírásuk: „maradik ma­radtunk”. Ez valóban az á-ra mondott b, vagyis a maradiak hangja. Lomb Kató hozzászólása elvi szempontból lehet érdekes. „Az árnyaltság hiánya egyes terüle­teken olyan idős, mint maga a nyelvünk” — olvasom elcsodál­kozva. Majd rögtön meg is tu­dom, hogy a harmadik személyű személyes névmás, a német er— sie—es, az orosz on—ona—ono, az angol he—she—it „variáció hiánya” aggasztja a hozzászólót Mintha a magyar nyelvnek a némethez, az oroszhoz vagy az angolhoz kellene igazodnia. De az orosznak nincs pl. névelője, mégsem származik semmi baj sem a. hiányából. A francia nyelv pedig nem tudja olyan klasszikus tömörséggel kifejezni a villog— villan különbségét, mint a ma­gyar (az utóbbit így fejezi ki: egy villanást tesz). Tehát ne az idegen nyelvekkel mérjük nyel­vünk fejlettségét, hiszen minden nyelvnek megvan a maga sajátos kifejezési lehetősége: saját törvé­nyeihez igazodik, Étiből követke­zik, hogy a nyelvek nem tudnak mindent egyformán kifejezni, csak az Erdődy szerint „kopár­nak és tárgyszerűbbnek” neve­zett mesterséges nyelv, az eszpe­rantó képes erre bizonyos hatá­rokon belül. A hozzászóló sajnálja a pasz- szív igealak elsorvadását, szerin­te abban „mi magunk vagyunk bűnösek”. Másrészt dicséri a nyelvünk gazdasága miatt lehet­séges elegáns fordulatokat és külön is nyelvünk szórendjének utolérhetetlen szabadságát. A hozzászólás elején említett ár­nyaltságbeli hiány mintha ellen­kezne ezzel a dicsérettel. Még három hozzászólót kell is­mertetnünk. Horváth László cik­kének már a címe is utal a lér nyegre: Nyelvsorvadás? Nyelv­fejlődés! Leglényegesebb az a megállapítása, hogy „a nyelv változás-fejlődése (és nem „sor­vadása”) törvényszerű szükség- szerűség.” Határozottan ellene van a szeretnők, akarnák hasz­nálatának. Szepessy Gyula cikke (igera­gozásunk sorvadása) sok minden­ben határozott állásfoglalás: a passzívumot szerinte „elég jól nélkülözzük”, az elbeszélő múlt „bizonyos fokig eleven igealak”, a fog-os jövő időt nem üldözik, nem tartják germanizmusnak, de szerinte „a pedagógusok, újság­írók, írók közül ma is sokan rab­jai ennek a babonának”. Ezért erőteljesebb fölvilágosító munkát sürget. De tegyük fel a kérdést; Miért kell bábáskodni amellett, ami úgyis magyar sajátiág? Az ikes igékkel kapcsolatban ellene van annak, hogy „inkvizitori tü­relmetlenséggel üldözzük ember­társaink nyelvhasználatát”. R. Hutás Magdolna, az MTA Nyelvtudományi Intézete tudo­mányos munkatársa október 5-én tömören, de nagyon szak­szerűen világít rá az ikes igék kérdésére, kifejtve, hogy „abszo­lút mértékben minden időre, módra, személyre és számra so­hasem terjedt ki”. Ez igaz. Azt azonban nem fogadhatjuk el, hogy az ikes ige „több betegség­be halt bele”. „Mi, nyelvészek csak a boncoló orvos szerepét tölthetjük be, a halottat már nem támaszthatjuk fel." Nem is kell, mert még él. Vagy talán úgy kell mondani: aki éhes, az esz, a gyermek jóízűen alusz, nem pe­dig úgy, hogy eszik, alszik? Az egyék, igyék is színesebb, mint az egyen, igyon. Tehát az ikes ragozás még éL És ami belőle megmaradt, az már aligha avul ki nyelvünkből. így boncoló or­vosra nincs szükség. Kiss István RÉGI TÉMA, MAI TÁLALÁSBAN Van ilyen család... Né ámítsuk magunkat kedves honfitársaim — intette színda­rabjaival a lengyeleket Gabriela Zapolska — csúnyácskán, kis­szerűén éltek, a képmutatástól bűzlik a társadalom. Miért süt­kéreztek a századforduló táján oly ragyogónak ábrázolt nemzeti múlt hamis dicsfényeiben? Mit is csináltok újdonsült polgárok, .nagyurak? Majd én megmon­dom, ha nem is haragszom iga­zán rátok. Elcsábítjátok a cseléd­lányt (A kariatida Káska), vedel­tek (A vérben), csaltok (Dulszka asszony erkölcse), megvetitek embertársaitokat (Jojne Firul- kes). A Párizst járt színésznő-író a néha hazapufogtató,. néha az északi szomszédnép hősies, tra­gikus szabadságküzdelmeit mél­tósággal megjelenítő regényekkel, drámákkal egy időben írta a szín­házlátogató polgárság rosszallá­sát kiváltó műveit. Szidták de azért elmentek az olykor botrá­nyos szenzációt ígérő előadások­ra. Tudták, hogy szórakozhat­nak, kacaghatnak, az író nem vár tőlük fárasztó átélést, katar­zist. Zapolska kellemes, édeskés, gyorsan fogyasztható süteménye­ket tálalt a tisztelt publikum­nak. A kecskeméti színház úgy vél­te, ma is érdemes föltálalni az ök négyen című művét. Odaad­ták a receptet Páskándi Géza dramaturgnak: igazítsa a mai emberek ízléséhez. A dramaturg mindenekelőtt egy új fogást, új harmadik felvonást készített, hogy a nézők jóllakottan távoz­zanak. Észre sem vettük, hogy más tésztából gyúrták ezt a masszát, a rendezővel oly ügye­sen keverték-kavarták a tésztát. Az előző felvonásokat alaposan megszórta különféle ízesítőkkel. Feltehetően nem bízott Zapolska korhoz és a szereplők jellemé­hez, a mű hangulatához nem illő szelíd humorában, ezért az író- fiö konyhájában soha nem hasz­nált, kabarékban kifőzött, nya­lánkságokkal” szórták meg a sü­teményt. Az előadás tésztájába harap­va vettük észre, hogy a várt, pi­káns mazsolákkal dúsított omlós kalács helyett nehezen megha­tározható készítményt kaptunk. Kór, hogy a mindenáron vállalt nevettetés érdekében helyenként a vastag komédiázással elhalkí- tották a darabban meglevő fi­nom humoros szólamokat, a har­sány színek megzavarták a pasz­telles árnyalatok összhangját. Az olykor elszabadult, eltúlzott ko- médiázó kedv a valóságosnál lej­jebb szállította a tárgyalt ügyek jelentőségét, megsértette a mű finom szövegét. Két példa mondandónk igazolá­sára. Az „ök négyen...” ere­deti szövegében a megtört férj azért keresi föl neje szeretőjé­nek lakását, hogy leleplezze az asszonyt és közölje válási szán­dékát. A szomszéd szobában megbúvó élettárs akkor jön elő, amikor életpárja rosszul lesz. Néni törődik a megszégyenülés- sel, szerelme tiltakozásával, mert a maga módján szereti férjét. A Van ilyen család címmel játszott változatban látható pisztolyos ri­adalom szükségtelenül megbont­ja a jellemek viszonyát. Vagy: Zapolska művében szó sincs a Mont Everest tömegű hölggyel kapcsolatos sikamlós példálódzás- ról... Négy ostoba ember nevetést fakasztó szomorkás történetének a bemutatásával jó ügyet szolgált a kecskeméti színház. A félsiker, az átdolgozás, s főként az előadás kisebb stíluszavarai ellenére a vi­lágért sem minősíthető a kezde­ményezés sikertelennek. Érdekes, tanulságos világot tár fel Za­polska. Ki állítja, hogy napjaink­ban nincsenek ügyeskedő, felszí­nes emberek; a társadalmi szo­kások minden esetben tetteink nyílt vállalására ösztönöznek? Miszlay István, ki dicséretes buz­galommal vállalja az új utak ke­resésével járó kockázatot, gördü­lékenyen — a premier ideges­kedéseitől eltekintve — jó rit­musban pörgette a cselekményt. Sajnálatos, hogy helyenként rá­játszott a poénekre, a helyzetko­mikumot a jellemkomikum elé helyezte. Pécsi Ildikó hiteles, rokonszen­ves Varrónőt formált igényes, érlelt színészi eszközökkel. Van íve alakításának, sugárzása, -lég­köre az általa kitűnően megsze­mélyesített figurának. Ezért a szerepformálásért is érdemes megtekinteni a december köze­péig műsoron tartott előadást. A szeretőt így jellemezte az ífó: „Nyegle, megjelenésével hódít, kedvességével nyűgöz le.” Nos, ez utóbbi hiányzott Forgács Ti­bor alakításából. Nem számító udvariasság mondatja velünk, hogy egyenetlen minőségű sze­repformálásának remek pillana­tai — például költőként való be­mutatkozása stb. — igazolják ké­pességeit. Lengyel János eset- tebbre vette a Férj alakját az indokoltnál. A kitűnő karakteri- záló készségű Tornyai Magda időnként nem tudott ellenállni a kínálkozó sablonoknak. A min­dig alapos Gumik Ilona némileg idegenül mozgott a butuska, ki­kapós Feleség szerepében, az ér­zelmes komédia stílusából olykor ki-kilépve. Hálátlan, alkatától el­térő feladattal küszködött Bálint Mari. Ügy érezzük, hogy a mű idő­szerűségét, hangulatát erőtelje­sebben hangsúlyozta volna a kor­hoz jobban kötődő díszlet, já­téktér! Poós Éva jelmezei azt bi­zonyítják, hogy érti a Zapolska által megjelenített világot. Heltai Nándor A ,,primitív” népek jogrendszere Hajlamosak vagyunk azt hin­ni, hogy a „primitív” népek álta­lában önbíráskodáshoz folyamod­nak. Valójában szinte kivétel nél­kül megalapozatlan hiedelmekről van szó. Nem egy primtív kultúra igen fejlett jogrendszerrel büszkélked­het. A bantu nyelvcsaládhoz tar­tozó néhány csoport például a társadalom valamennyi rétegét képviselő húsz vagy még több törzsfőnökből álló bírói testület­tel rendelkezik. A két peres fél a bíróság előtt előadja a tényeket, a bíróság meghallgatja a tanúkat és tanácskozás után hoz ítéletet. Hasonló igazságszolgáltatási rend­szer volt érvényben az indiánok­nál is, ahol a lótolvajok megbün­tetésére elég pontosan megfogal­mazott törvényeket alkalmaztak. Az ugandai törzsek körében be­vett szokás, hogy a családtagok gyilkossággal állnak bosszút a rajtuk esett sérelmen. Erre azon­ban csak akkor kerül sor, ha a törzsfőnök erre „hivatalosan” en­gedélyt ad. 0 A megcsalt férjet összetöri a bizonyosság... (Lengyel János, Gumik Ilona.) 0 Egy kis pletykázás... Pécsi Ildikó, Gumik Ilona. (Szilágyi Mihály felvételei.) (7) — Hol az istenben van ennyi ideig? — Gaszton hangja bosz- szús. Ott áll a fiú az ablaknál, amelyből a légnyomás a keretet is kitépte, — Ne türelmetlenkedj —‘ mondom neki. — Már hogyne lenne ideges az ember... Simon Pista fojtja belé a szót: — Hallgass, szanitéc! — mor­dul rá nevetve. — Brit türelem! — Hülye! — szinte látom, hogy Gaszton legyint a sötét­ben. Rögtön a plafonig ugrik, ha ■zanitécnek tituláljuk. Nagy volt a szája az orvosegyetemen, azért küldték a frontra. Jól be­szél angolul, s az az álma, hogy angolszász fogságba essék. Sza­badulni szeretne ebből az or­szágból, ahol sohase lesz nyug­vás, békesség, de főleg demok­rácia nem lesz. Az angolszász­demokrácia az államélet neto­vábbja a szemében. A britektől reméli a világ megváltását, s egybén azt is, hogy állítsák meg a bolsevizmus térhódítását. Bő­beszédű, szinte fecsegő gyerek, de- jó bajtárs, mindenre képes a sebesültekért. Vinyica előtt eszeveszett golyózáporban kú­szott ki egymás után háromszor az állások elé, amikor be kel­lett hozni egy-egy sebesültet. Örülök, hogy magunkkal vi­szem. Odakintről lépteket hallok. Aztán Hegedűs hangját: — Jön már! És ahogy mellém áll; jól rá­lép a lábamra. Kedvem volna szisszentem egyet, de nem te­szem. Hegedűs megijedne, nem győzném beléfojtani a bocsá­natkérést. Úgy él a világban ez a parasztgyerek, mintha mindig és mindenkitől elnézést kéme, hogy egyáltalán létezni merész­kedik. Amikor délután beszél­gettünk a szökésről, és ránéz­tem, csak annyit mondott, hogy „ha már érdemesnek tar­tott rá a főhadnagy úr, akkor megyek”. Már hogyne tartottam volna érdemesnek! Ha bármi csetepatéba keveredünk, jó hasznát vesszük. Hegedűs a szá­zad első céllövésze. Mesterlö­vész. Már engem is feszít a türel­metlenség. Talán még két perc.... Elintézzük Hart- mannt... Nem szeretem az ef­féle ügyeket, viszolygok tőle, hogy több ember essen neki egynek, de a szükség törvényt bont. Amit tenni fogunk, az az egyetlen megoldás. Ahhoz, hogy a század zavartalanul átjusson az oroszokhoz, na és ahhoz is, hogy mi felköthessük az útila­put, és istenhozzádot mondjunk ennek a háborúnak, el kell hall­gattatnunk egy időre Hart- mannt. — Honnan tudja, hogy jön már? — kérdeztem Hegedűs­től. — Egyszer felgyújtotta a zseb­lámpát. — Aha... önkéntelenül figyelem ma­gam: semmi izgalmat nem le­lek se a szívem körül, se a fe­jemben. Pedig néhány í perce még ideges voltam. Ügy hul­lámzik a hangulatom, mint egy beteg embernek a láza. Most úgy érzem, hogy higgadt va­gyok, és biztos a dolgomban. Amit kiterveltem, az az egyet­len helyes megoldás. A század részére is, a magam számára is, Kiugrani a zenekarból, mielőtt felrobban a pódium alatt a bom­ba. Eldobom a cigarettám, és rá­taposok. Az ágyúzás már régen elné­mult. Olyon csöndes az éjsza- ■ ka, mintha béke volna. Odalé­pek az ablakhoz. Csillagos, fel­hőtlen, nyugalmas az ég, még sincs hűvös, pedig tegnap éjjel is, tegnapelőtt is dieregíjek a fiúk a lövészárkokban. Odaátról, az oroszok állásaiból megint idehallik a harmonikaszó. Bús, rezgő dallam úszik át hozz 4nk a levegőn. — Főhadnagy úr... A fiatalabbik, a bajuszos hír­adós szólt. Odafordulok. — Aztán... nem fognak bánta­ni bennünket? ... — Kik? — Hát... az oroszok... — Nem valószínű. Miért bánta­nának? ök is csak emberek... De nem tiszta a lelkiismere­tem, amikor kimondom a felele­tet. Tulajdonképpen becstelenül cselekszem, amikor átküldőm eze­ket a fiúkat az oroszokhoz, ma­gam meg más utat választok. Ve­lük kellene tartanom, jóban- rosszban, ahogy .eddig tettem. Ez volna a becsületes. De mindjárt mentséget is ta­lálok magamnak. A háború eleje óta mindig becsületes voltam. So­ha még csak kísérletet sem tet­tem, hogy valamiképpen, protek­cióval, kijárással, hazajussak a frontról, frontlógós legyek, mint annyi ezer és ezer tiszt. Főleg az aktív tisztek. Hiszen odakint a fronton csak mutatóba lehett látni aktív tiszteket. A zömük itthon volt a minisztériumban, a kiképző kereteknél vagy jobbik esetben a front mögött, a had­tápterületen, a vezérkarnál, egy­szóval mindenütt, csak ott nem, ahol a golyók fütyültek, és túl hangos volt a cirkusz. Odakint, a lövészárkokban, a rohamokban meg a visszavonulásokban mi döglődtünk, tartalékos tisztek meg hadapródok, karpaszományo- sok, akik voltaképpen civil élet­re készültünk annak idején, nem úgy, mint a ludovikás hadnagy urak és békeidőben is karddal spacirozó tisztecskék... Elég volt a becsületből. Mindegy, hogy mi volt a célja ennek a háborúnak — nagyon sok szó esik erről mos­tanság —, énnekem elég volt be­lőle, én nem akarok többet lö­völdözni senkire se. Hazajutni Keszthelyre az apámhoz, aztán majd csak lesz valahogy... — Jön! Valóban. Két árnyék közele­dik a ház felé: Hartmann zömök alakja meg .a legény nyurga fi­gurája, akit kiküldtem érte az ; első vonalba. — Hát, fiúk... — mondom halkan. Nem kell többet szólnom, tudják, mi a dolguk. Félreállunk két oldalra az aj­tó mellé. Már a tornácon koppannak a csizmás léptek. Jó, hogy sötét van, és senki sem láthatja az arcom. Mert elpirultam. Szégyel­lem magam. Hiába, Hartmann mégiscsak tiszt, bátor ember is, méltatlan hozzá, hogy ilyen sors­ra jusson... Rendben van, tu­dom, hogy ezen az áron egy szá­zadot szabadítok meg a kilátás­talan felmorzsolódástól és a bi­zonytalan jövőtől, de mégis... Nyikkan az ajtó, kitárul, és be­lép Hartmann. Egyedül. A fiú, akit kiküldtem érte a vonalba, már a tornác előtt elmaradt tő­le. Oldalt állok, Hartmann nem lát a sötétben. — Hol a főhadnagy úr? — kér­di. Azt hiszi, hogy csak a híradó­sok vannak itt. — Itt vagyok — mondom, s odalépek mellé. Rekedt a han­gom,’ és nyelnem kell a két szó után. A két híradós is közelebb lép. — Hadnagy úr! — most már kemény a hangom, érzem, és valamennyire hivatalos is. — önt letartóztatom. Adja át fegyverét. Szólni sincs ideje, máris az ol­dalába nyomja Simon Pista a géppisztolyát, a bajuszos telefo­nista már csatolja is le a had­nagy derekáról a szíjjal együtt a revolvertáskát. Hartmann any- nyira meglepett, hogy pillanato­kig hang sem jön ki a torkául. — Emelje fel a kezét! — mor­dul rá a telefonista, míg a másik kiforgatja Hartmann zsebéből a kézigránátokat. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom