Petőfi Népe, 1974. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-03 / 258. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET Ladányi Mihállyal A madarasi ifjúsági klubba meghívták Ladányi Mihály József Attila-díjas költőt, és éjszakába nyúlóan beszélgettek vele a fiatalok. Sok mindenről szó esett: a költészetről általáéban, Ladányi munkásságáról, valamint a demokratizmusról, hazafiságról és nemzetköziségről... A gazdag tartalmú estből idézünk fel néhány részletet. — Mi a költészet szerepe a mai világban? — Az embert önmaga tudatára ébreszteni; fogódzókat teremteni, hogy el tudjon igazodni a világ dolgaiban. A magyar költészetnek mindig kettős funkciója volt: egyrészt nyelvművelő, ízlés- fejlesztő, másrészt politizáló, sok mindenbe beleszóló, közéleti demokratizmusra nevelő, igazságot .hirdető feladatot teljesített és teljesít. ' ' — Hogyan értékelné saját magát? — Nem tartozom az ünnepeltek közé. Nein vagyok úgynevezett vasárnapi költő. Nem szeretem a dagályosságot. A kendőzetlen valóságot akarom az olvasók elé tárni — gyakran érdes formában. A nyerseségig fokozott versek nemegyszer sokkoló hatást váltanak ki. És ez jó, sőt szükséges is. Szeretem a belső ritmusú prózaverseket. Ez a legalkalmasabb a nyers tartalom kifejezésére. ] — Min dolgozik, mi készült el legutóbb? — Járom az országot és rendhagyó riport — illetve esszékötetet állítottam össze a mai népművészetről. Láttam, éreztem az iparszérűvé válás, a giccsesedés veszedelmét. A kötet a Móra Kiadó Kozmosz sorozatában jelenik majd meg. Másik munkám a Magvető számára készül: ez számba ,veszi a határainkor túli magyar irodalmat. S a i napokban lát napvilágot a„ Se csillag, se holdja” című gyűjteményes kötetem. — Véleménye szerint milyenek a mai fiatalok? — Nehéz kérdés. Érthető a szembenállásuk azokkal az apákkal, akiknek a szemléletét a vi- kendház, az autó meg a sok efféle határozza meg. Kulturális alap és realitások 9 Szappanos István HnAleummetszete Madarason De — és ez baj — a fiatalokból gyakran hiányzik a nagy társadalmi célokért való lelkesedés. Sokukat divatok befolyásolnak. S ezek a divatok valamit helyettesítenek. Azt, ami bennünk — annak idején fiatalkorunkban — még lobogó láng volt. Fájdalmas érzés látni, hogy a fiatalok mintha túlságosan elcsúsztak volna a könnyű műfaj felé. Bár vannak szerencsés kivételek: ezt,, a madarasi példa is bizonyítja. Valóban, a jelenlévő harminc fiatal órákon át feszült figyelemmel hallgatta a költőt;' kedvükre volt az agytágító szellemi torna. Bognár András Ladányi Mihály* Seregek mögött „Halaványul a gyáva szavamra, dalóm viharodnak előjele, Forradalom!” (Petőfi) A bátorságodat sóvárgom én! Mert éhezem és fázom eleget, de nem ragyog szeriembe láng-szemed. Fáradtan üldögélek, porlepetten, sajátmagam torzójaként az estben. A seregek mögött leszállt a por, izzadt lovad nyomát a fű benőtte, apadt-tőgyű tehénként néz a nap ezekre a jól. ápoít harcmezökre, hol kettőskönyvelik a holtakat. * A vers a közeljövőben megjelenő .„Se csillaga, se holdja” című gyűjteményes kötetből való. A márciusi közművelődési határozat nyomatékosan felhívta a figyelmet a vállalatok és szövetkezetek kulturális alapjának célszerű és pazarlásmentes felhasználására, társadalmi ellenőrzésére. Mert az alap felhasználása a legtöbb helyen ellentmondásos. Próbaképpen nézzünk szét az ipari és a mezőgazdasági szövetkezetek háza táján. A főleg városokban,-található kisipari szövetkezetek a § 'részese(jé«°?SM8y „ny^l^lsz^ajékáV fordíthm||xffffi^ turális célokra. Ez az összeg olykor elérheti a 300—400 ezer forintot is. Egy jólmenő, pesti híradóstechnikai szövetkezetben ez pontosan 309 ezer forintot tesz ki. S mivel főként exportra termelnek, így sokan nyelveket tanulhatnak a vállalat költségén. Többen járnak középiskolába, technikumba és egyetemre. Ezt is a szövetkezet fizeti. Rajtuk kívül akad még az országban jó néhány szövetkezet, ahol valóban tanulásra fordítják a kulturális alap nagy részéj. Biztató jelenség ez. Lényegesen más a helyzet a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknél. Igaz egy-egy ösztöndíjas égyetemi hallgató ma már megtalálható a tsz-eknél is, ezzel is segítve a szakember-utánpótlást. Figyelemmel kell lennünk persze a város és a falu viszonylataira, feltételeire. A falusi tsz- tagság jóval kedvezőtlenebb kö- körülmények között él a kultúrát illetően. Ám éppen ezért kaphatna rendkívüli jelentőséget falun a ^kultúrára fordítandó” pénz! 1 kö£ffia.í^rf^lőszöVgtíiéietek á' 1dÚ'- íurólis alapot? A felhasználás: kirándulások, jutalomüdülések, egy két tanulmányút, a folyóiratok, a rádió és tv előfizetése, tanszervásárlás, a főkönyvelő továbbképzése, a KISZ-szervezet kiadásai, a mező- gazdasági kiállítás megtekintése, sport-hozzájárulás, sportvetélkedők, játékvezetői díjak, KRESZ- vetélkedők ajándékai, gépjárműügyintézés, tekepálya-javítás... Ne is soroljuk tovább. Mindez már átfogó képet adhat a „kultúrára fordított” pénzről. A felsoroltak között persze akad néhány „kultúrcikk” is. Nos nem vitatható, hogy mindaz, amire költenek többnyire szükséges is. Csupán az a kérdés, hogy miért éppen a kulturális alapból történik mindez. Helyesebb lenne „egyéb pénzügyi alapot” létesíteniük. Nem mindig egyértelműek a kisipari szövetkezetek kulturális kiadásai sem. A sport általában mindenütt központi tétel. Kell is. Csakhogy gyakorta egyhatodot, egyötödöt vagyonnál is többet áldoznak íáportcetokra, míg a valódi kulturális célkitűzésekre jóval kevesebbet. Le kell vonnunk a tanulságokat. Pénz már akad (ha nem is túl sok) a kultúrára. Ez bizony jó dolog. Csakhogy még néhol igen gyér a kultúra iránti igény! Ráadásul megesik, nem is ritkán, hogy a szövetkezetek vezetői sem tudják pontosan hogy lehetne jól felhasználni ezt a pénzt. Van értelme a kulturális alapnak! Nem kidobott pénz! Csak éppen jól kellene gazdálkodni vele. Mindezt azonban „csak” a társadalmi ellenőrzés nem oldja meg. Egészséges, hozzáértő kezdeményezésekre lenne szükség. Sz. B. Goór Imre Michelangelo Máté-szobrához arcod lyukas hold Máté horzsolta lándzsa por combodból nőtt karod inged lecsüng mert fátyol az és vízesés leomlanál ha kő nem tartana halott volnál ha ő nem tartana Jelenlét és nosztalgia Pataki Ferenc és Novák András kiállításáról A kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban két szegedi festőművész, Pataki Ferenc és Novák András képeiből rendeztek tárlatot. A múzeum eddigi kiállításai folyamatosságot tükröznek: az alföldi festészet legjobb hagyományaitól napjaink kísérletező törekvéséig terjed a sor. S ez elismerésre méltó közművelődési munka. Pataki Ferenc, aki már a második nyarat töltötte elmélyült munkával a lakiteleki Szikrában, a megismerés belső szenvedélyétől fűtött, markáns, a jelenlétről szóló, jelenlétért küzdő festő. A cinkmaratás, a hidegtű, a PVC-karc, a kollázs technikája, egész eszköztára a szüntelen kísérletező kedvről és művészi kötelességéről tudósít grafikai munkáiban. „Föltárni azt a mérhetetlen gazdagságot, ami az emberben és a környező világban van” — vallja magáról, művészi törekvésérőL Pataki Ferenc tehetsége az olajtempera és az acrylic festményein mutatkozik meg igazán. Fájdalomvirág, A gyerekkori telek, A tűzvivő (Petőfi), a Dózsa — 1514 és a Viharsarok című képei a történelmi és egyéni múlt, illetve a jelen megrázó erejű alkotásai. • Pataki Ferenc: Faltól-falig (cinkmaratás) Novák András a Kecskeméti Művésztelep rendszeres vendége, szeptembertől a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanára. Pataki sajátos expresszioniz- musa, gondolati tisztasága, emberközpontú mondandója a múlthoz fordul, de a jelenért szól. Az „Egy festő” című képén a műteremben ott lebeg a külső világ szikrázó fényeivel és tompa árnyékaival. A „Vörös ház” kertjének színpompája szinte kitágítja az ábrázolt teret Jelentőségét tekintve ez a kiállítás nem csak helyi jellegű, hanem jóval több annál. A kiskunfélegyházi múzeumé az érdem, hogy megrendezte. Csaté Károly 9 Novák András: Vörös ház (olaj) JUR1J NA BIG IN:* Az elhagyott út 1/dióban létezett, vagy csak " álmodtam ezt a különös fiút, akit olyan földöntúli gyöngédség és bánat font körül, mint Saint Exupery kis hercegét? Nem tudom, hogy létezett, akár az a köves országút, amelyet útilapu, bojtorján, bo- gáncg' vadsóska, kamilla nőtt be sűrűn. De még ha álom is lett volna, nem kétséges, úgy fölkavart, mint senki más. Gyakran megesik, hogy a csodák itt, a közelünkben történnek. Az a bizonyos nap is egy ilyen aprócska csodával kezdődött: kiderült, a nyaraló kerítésénél a kis völgyteknőben megbúvó égererdő telis-tele van cölöpgombával. A pengeként felmeredő fűben a gombák sárgásbarna színű mezőket alkotva hívogattak. A kifordított ernyőre hasonlító gombaóriások mellett apróbbak álltak, minden kis tölcsérformájú kalapocská a hajnali harmat egy-egy cseppjét őrizte. Teleraktam az ingem gombával, futva hazavit- I ■ item, majd visszatértem az erdőbe. S ahogy az már gombaszedés közben lenni szokott, ha gazdág a zsákmány, én is egyre inkább válogattam. Már ném örvendeztem a nagy pöffedt gombáknak, csak a kisebb, rugalmas, kemény példányokat szakítottam le. Finnyásan kutatgatva egyre beljebb kerültem az erdőbe. Magával ragadott a bolyongás. A kis i völgyteknő dombba hajlott, Iábam szilárdabb talajra lépett, a mocsári füveket páfrányok és zsurlók váltották fel. Azután a félhomályos égererdő is elmaradt, s tejfehér nyírfák, gyöngyként csillogó nyárfák tűntek elő, alattuk sűrű, selymes, rövidszárú fűszőnyeg terült el, az. erdő lombján ferdén áttörő fényoszlopokban köd gomolygott. A zsákmányt kiszórva magamra vettem összemaszatolt ingemet, s tovább indultam, örömteli izgalom fogott el; tudtam, alig távoztam el házunktól, s mégis messzebb jutottam, mintha az ismerős, kitaposott ösvényen órákat vándoroltam volna. Rejtélyes volt ez a kis nyírfa- liget az égererdö kellős közepén, mivel sem egyik, sem másik nem tudott áttörni az őt körülvevő erdőn, hogy kijusson a szabad mezőre. Jól ismertem a környéket, a dimitrovszkojei országút, nyaralónk és a látóhatár pereméig húzódó mocsár felől egyaránt égererdő húzódott. Minél tovább haladtam, az erdő annál sűrűbb lett. légyre nehezebben jutottam ^ előre. Kissé besötéledett, a gomolygó kékes napsugarak alig-alig törték át a fák lombkoronáját. Itt bukkantam rá erre a fiúcskára, s megtörtént a nap igazi csodája. A fiú alacsony termetű volt, sovány, vékony arcát kerek, fekete teknőckeretes szemüveg takarta. Az ördög tudja honnan idekerült fűvel benőtt köves utat gyomlálta, akár egy veteményeskertet. Már elég széles csíkot megtisztított a növényektől, a kékesszürke, s rózsaszínbe játszó nagy kerek kövek szorosan egymás mellett terpeszkedtek,. Odább az út beleveszett a gaz sűrű szövevényebe. A fiú nem csupán az utat gyomlálta, a szélét is megerősítette, magacsinálta döngölöjével helyükre sulykolta a köveket. — Jónapot — mondta felém fordulva, s szemüvegének sima és kerek ablaka mögül jóindulatúan rámpillantott nagy barna szemével. — Jónapot — válaszoltam. — Minek neked ez a szemüveg? Hiszen csak közönséges ablaküveg van benne. — A por ellen. Ha fúj a szél, az út porzik, nekem pedig kötőhártya-gyulladásom van — magyarázta büszkén. — Na és miféle út ez? Eddig sose láttam. — Nem tudom... Nem akar segíteni? Vállat vontam. Lehajoltam, s kitéptem a földből egy sötétvörös virágokkal és szúrós tüskékkel borított bogáncsbokrot. A tenyerem is elvágtam, mire ki- - téptem. Hejh, micsoda munka volt! Nem véletlen, hogy a szemüveges fiúcska iteresre karcolta a kezét. Lelkesedésem tüstént lelohadt. — Figyelj csak ide, minek csinálod ezt ? — kérdeztem. — Hiszen látja, benőtte áz utat a gyom. — A fiú a földön térdepelt, s egy fadarabkával gyökeret ásott ki. — Meg kell tisztítani az utat. — De hát miért? — makucskodtam. ' — Hogy hogy miért?... — udvariasan, gyöngéd, türelmes hangon válaszolt. — A virágok és a füvek gyökereikkel pusztítják az utat. Korábban a kövek szorosan egymáshoz simultak, s lám, most már mekkora rések vannak közöttük!... — Nem erről van szó! Miért tóm hagyod, hogy az út pusztuljon? Óvatosan, a száránál fogva levette szemüvegét; jobban meg akarta magándk nézni azt az embert, laki ilyen értelmetlen kérdéseket tesz föl neki. Előbukkanó szemét halványpiros karima szegélyezte, nyilván ez volt a „kötőhártya-gyulladás" nyoma. — Ha az út elpusztul, senki sem tudja meg, hogy egykor itt húzódott.-fe Na és, ott egye meg a fene! — feleltem ingerülten. — Hiszen sehová sem vezet! — Minden út vezet valahová — mondta röviden, meggyőződéssel, visszaültette orrára szemüvegét és ismét munkához látott. — Gondolja csak meg, ha sehová sem vezet, felépítették volna? — Ha egyszer elfeledkeztek róla, ez azt jelenti, nincs rá többé szükség. A fiú elgondolkodott, sovány SÍ arcát elfintorította, sőt még a virágok és füvek tépke- dését is abbahagyta. Barna szemében fájdalom bujkált. De nehéz is idei ■ szívekbe átültetni még a legegyszerűbb, nyilvánvaló igazságot is! — Vajon tudjuk, miért hagyták így elvadulni? ... Lehetséges, hogy valaki a másik végén hozzáfogott, hogy szabaddá tegye? Valaki felém tart és én ta- találkozom vele. Nem szabad, hogy fű nője be utainkat — jelentette ki határozottan. — Okvetlenül megtisztítom. — Kevés hozzá az erőd. — Az én erőm egymagában kevés, de ha jön felém valaki... talán már túl van a felén is... — Minek ez az út neked? — Az utak nagyon fontosak, utak nélkül az emberek sohasem lehetnének együtt. D izonytalan sejtés futott ** végig rajtam. — Valaki elutazott a tieid közül? Elfordult, nem válaszolt. — Segíteni fogok! — tört ki belőlem számomra is váratlanul. — Köszönöm — válaszolta őszintén, de túlzott lelkesedés nélkül. — Hol laksz? — Arra... — a liget felé mutatott, majd felállt, tenyerét megtörölte egy fűcsomóval, szemüvegét zsebredugta, és én még egyszer belepillanthattam jóságosán csillogó barna szemébe. S aztán otthagyott ez a maszatos, törékeny, fáradt, de hajthatatlan kis munkás — eltűnt a bokrok mögött. Másnap még fel sem kelt a nap, de én már rohantam az erdőbe. Az éjjel esett, s a természet egyszerre gyarapodásnak indult; megnyúlt, sötétebb színbe váltott a csorbóka, s a gombák, mintha tegnap nem is végeztem volna pusztítást közöttük, egyre másra dugták ki a fűből sárgás kalapjukat. Miközben keresztülvágtam az égererdőn, tetőtől talpig átáztam. Égő türelmetlenséggel, izgatottan vártam a találkozást a fiúval a fűvel benőtt kövesút- náf — hite már az én hitemmé is vált. Biztos voltam benne, hogy minden nehézség nélkül ráakadok, hiszen minden olyan egyszerű volt, előre, mindig csak előre, át az égererdőn, át a ritkás nyírfáson, nyárfalige- tecskén egy másik, szélverte törzsekkel eltorlaszolt nyíresbe, s ott majd előbukkan a kékes, rózsaszín kockákkal borított országút megtisztított csíkja. De az utat nem találtam meg. Minden úgy volt, mint tegnap, széldöntötte fák, a bogáncs indái, a hosszúszárú virágok rózsaszín gyertyácskái, csak éppen az út nem volt ott, s a fiúcska. Naplementéig kószáltam az erdőben; elfáradtam, megéheztem, lábamat fű és száraz gallyak karcolták össze, de hiába... oha többé nem találtam olyan elhagyott útra, dü- lóútra, vagy legalább ösvényre, melynek szüksége lett volna az én mentő segítségemre. Az évék folyamán azonban más értelmet nyertek a fiú kioktató szavat Szívemből sok út szakadt' ki, s mind vezetett valahová, közeli és távoli, elfeledett és elfeledhe- tetlen barátokhoz. Nos, ezeknek az utaknak szükségük volt rám, s én ott álltam segítségre készen. Erőmet, kezemet nem kímélve egyre téptem a bogáncsot, csalánt irtottam, ami szeny- nyes, nem engedtem, hogy a gaz megfojtsa, szétszakítsa, semmivé tegye őket. S ha ez sikerült, akkor csupán azért, mert az út másik végéről mindig jött felém valaki. Csupán az nem adatott meg, hogy az egyetlen, a legfontosabb utat megmentsem. Talán azért, mert senki nem mozdult, hogy felém induljon. •jury Nagibin. novellája a „Gyermekkor” című ciklusba tartozik. A szovjet író müveiből nemrég válogatást adott ki az Európa Könyvkiadó. Fordította: Földeák Iván
