Petőfi Népe, 1974. október (29. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-27 / 252. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET •IRODALOM • MŰVÉSZET DUDA FERENC MŰFORDÍTÁSAI Cseremisz népköltészet VADRÉCE A FIAT Vadréce a flat, aj, hol is költi ki? Vadréce a Jiát, aj, hol is költi ki? Nagy mocsár közepén, kákabokor tövén, nagy mocsár közepén, kákabokor tövén. Réce a jiát, aj, miért is Qtt költi? Réce a jiát., aj, miért is ott költi? Hogy esőt ne lásson, nagy szelet se lásson, hogy esőt ne lásson, nagy szelet se lásson. NAGY ERDŐBEN JÓ SÉTÁLNI Nagy erdőben jő sétálni, nagy erdőben jő sétálni, hol a juhar levél jényiik, hol a juharlevél fénylik. ELMÚLIK. AZ ÉN ÉLETEM Zelnicavirág ha volnék, kertről kertre virítanék, almafavirág ha volnék, rétről rétre virítanék. Kivirit az apró pipacs, esőt pedig sosem látott, kivirit a nagy pipacs is, > napot pedig sosem látott. Elmúlik az én életem, nem esett soha örömem, szerencsétlenül születtem, boldogtalan nevelkedtem. EGYÉVES VESSZŐ Egyéves vessző — testem olyan volt, meg sem nőhetett, máris levágták, Egyéves vetés — hajam olyan volt, meg sem nőhetett, máris levágták. SIMON LAJOS VERSE — BOTTÁ DÉNES FOTÓI: A kövek balladája És szólnak a kövek: ó, nem a mi bűnünk, hogy állítólag hozzánk hasonlít a szívtelen szive, a cinikus merev arca, és az értetlek kemény homloka. O, nemigaz, nem mi nyomjuk az ember mellkasát, hanem a bánat. S nem mi gördülünk robaj nélkül a szivekről, hanem a gond, meg a baj. Minket csupa jóra szültek az erők, mi nem akartunk ráborulni rabszolgák vállaira, verejtékfolyam sodrában úszni, hogy legyünk mihaszna piramis, jaj, nem a mi bűnünk, hogy voltunk várfalakat döngető gólyóbis, s tarkót dióként zúzó kő buzogány, s hogy vagyunk szomorú kriptakövek, arról sem tehetünk. Nézd, a hegyoldal csupa por, csupa füst! Víznél, viharnál különb hatalom dönget! Gyújtózsinóron kúszik értünk a gyikszemú tűz, a mennydörgés egymástól elver, fúró és véső üt közöttünk éket, csákány, kalapács szilánkra hasit, ha van sebe a hegynek, hát mi vagyunk, kó testvérek, — a vércsepp. Am mikor értünk billen a csille, és szól a szó, a lágy, a — Jószerencsét, az nekünk is szól, kövek, hogy legyünk otthonokat szinte ölben dajkáló alap, isteni kézzel teremtett szobor, dicsőséget zengetó emléktábla, világbafutó országutakhoz sodorjon a jósors. S ha netán éppen talléralakúra szakad közülünk néhány, ók csengjenek a kisfiúk zsebében szebből, mint az arany. 5^ Nagy faluban jő sétálni, nagy faluban jő sétálni, hol jó anyám tüze jényiik, hol jő anyám tüze fénylik. Legénypajtásim nagy pipacsvirágok, néznek utánam könnyhullö szemmel, leánypajtásim kis pipacsvirágok, néznek utánam könnyhullö szemmel. LÁTÓHATÁR Simon István: A magyar irodalom A Gondolat Kiadó huszonötezer példányban juttatta el az olvasókhoz ezt, az irodalomban kevésbé járatos emberek által is könnyen forgatható kézikönyvet. A kötet két részből áll: az első a hétszáz éves magyar irodalomról nyújt értó, eligazító áttekintést, a második pedig jól összeválogatott szemelvényekkel igyekszik gazdagítani az érdeklődök ismereteit. A múlt század közepén Íródott Toldy Ferenc irodalomtörténetének megjelenése óta számos jó vagy kevésbé jó összefoglalás látott napvilágot a magyar irodalomról: Beöthy Zsolté, Várkonyi Nándoré, Pintér Jenőé, Jankovich Ferencé, Féja Gézáé, Horváth Jánosé, Szerb Antalé például, hogy csak néhányat említsünk ezek közül. A legátfogóbb, legrészletesebb — s egyben marxista szemléletű — a Sótér István főszerkesztésében megjelent hatkötetes irodalomtörténet. Ám az eddig megjelentek — talán az egy Szerb Antalén kívül — ma már nehezen hozzáférhetőek. Ezért is üdvözöltük a költő Simon István szép kiállítású könyvét, mely A magyar irodalom története' ' címet viseli. A szerző vallomása szerint 'ez a mú elsősorban nem tudományos igényű rendszerezése hét évszázados irodalmunknak, hanem az iró ízlésének, felfogásának és látásának megfelelő válogatás a minden korban gazdag termésből. Az első, ami a szemünkbe tűnik, hogy a szerző mindvégig elkötelezett: a válogatásban és az értékelő megjegyzésekben nagy szerepet játszik nála a népi-nemHARRY MARTINS SON 1974. évi irodalmi Nobel-díjas zeti szemlélet; az, hogy az egyes irók, művek milyen mértékben és módon tudták kifejezni koruk legégetőbb társadalmi kérdéseit, az elnyomott osztályok sorsát, törekvéseit, s a szabadságvágyat. Anonymus Gestájával, Kézai Simon krónikájával, valamint a Halotti beszéddel és az Omagyar Mária-siralommal kezdi Simon irodalmunk bemutatását. „Holt nyelvből kimentett igazgyöngy” — mondja találóan a Halotti beszédről. Szeretettel és lelkesedéssel szól Janus Pannonius lírájáról, aki az első modem költőnknek számit. Taglalja a reformáció és ellenreformáció irodalmát; hangsúlyozza: a magyar nyelvű Írásbeliség nagy mértékben elterjedt munkásságuk nyomán. Külön fejezetben szól a szerző Balassi Bálintról és Zrínyi Miklósról. Világossá válik soraiból, hogy e két alkotó óriás irodalmi munkássága nélkül elképzelhetetlen lenne irodalmunk századokon átívelő , töretlen vonulata. Műveikben a magyar sors és a haza legfőbb törekvései nyernek művészi kifejezési formát. A felvilágosodásban a haladó1 eszmék elterjedése, a reformkorban a forradalom érlelő dése és a romantika, valamint a realizmus kiteljesedése volt a jellemző. Bessenyei, Kazinczi, Csokonai, Katona és mások munkáját Petőfi és Arany folytatta. Addig elképzelhetetlen magasságokba emelték fel a nemzeti és népi kultúra ügyét. Simon jól láthatóan mutatja meg azt az utat, melyen Eötvös, Kemény, Vajda, Gyukii és Madách jelentős munkásságán keresztül ért el az irodalom a huszadik századi óriásokig: Adyig, Móríczig, József Attiláig. Szemléletesen tárja az olvasó elé a szerző a „nyugatosok” és a szocialista irók legjobb törekvéseit is. Például Nagy Lajos életművét, aki megyénk szülötte. A felszabadulás utáni magyar irodalom ismertetésére — részben a ma még élő irók munkásságának bemutatására -jMí terjedelmi okok miatt csak kevés hely jutott. Am igy is az értékek kitűnő tárházának mutatkozik a kötet. Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Tamási Áron,' Déry Tibor, Lengyel József, Ter- sánszky Józsi Jenő és mások művei nagyban hozzájárultak e legújabb korszak fellendüléséhez. Simon István legtöbbször találóan jellemez. Csokonai „lázas mehetnékű költő"; Juhász Gyula „a magyar vidék legtisztább szavú lirikusa”; József Attila „a sejtjeivel, idegvégzódéseivel tapadt a világhoz”. A kötet második részében szemelvényeket találunk. Az Omagyar Mária-1 ‘Siralomtól Surkállf nö^élfájáig HósszÚ 'és szép út vezetett tematikában, műfaji gazdagodásban, művészi látásban és eszmeiségben egyaránt. A szemelvények jól mutatják meg ezt. Az első résszel együtt igy alkalmasak ezek az olvasmányok arra, hogy világossá, érthetővé tegyék gazdag irodalmunk fő vonulatát, fejlődési irányát, s mindazt, amit a magyar irodalomról a ma emberének tudnia kell. Varga Mihály A természet és az ember A tengertől ne kérjed, hogy habja édes tegyen. Az erdőtől ne kérjed, hogy sós legyen a fák nektárja. Őrzi a természét izét, pályáit. Te pedig, ember, értelmed hatalmát őrizd A jóra -z a rosszra soha. Megfagyott szavak Fagy hatalma a léten, beszéden. De töretlen a szavak ereje. Jégbe zúzva is várni tudnak. Megfagyott álmokban alusznak, Mig rés robban az idő falán, S dal gyűlik a madár-torokban. Mint hajnal hangja a Főniksz évszakán. Bán Ervin fordítása • „Nézd, a hegyoldal csupa por, „fúró és véső öt közöttük éket”. • „Ám mikor értiaik billen a csille,” • „és szól a szó, a lágy, a — Jószereacsét”. ember NAGY LAJOS A lázadó (részlet) Úgy látszik, hogy születésétől haláláig tanul az ember. Néha tudatos törekvéssel, de legtöbbször önkéntelenül. Csak úgy átadjuk magunkái a ránk ható világnak, és óráról órára, sót percről percre ragad ránk valami. És úgy látszik, hogy a szándéktalanul magunkba szedett anyag ismerethalmazatunk nagyobbik és fontosabbik része. Nem tudom, mik voltak az . első szavak, amikét így megtanultam. Magyarul beszéltek körülöttem, nem, nem rossz, de nem is a legjobb magyarsággal. Apostag lakossága vegyes, a kálvinisták ö slakók ugyan, de a lutheránusok a Felvidékről készáz évvel ezelőtt lekerült tótok ivadékai, a katolikusok meg az ország minden tájáról érkezett jövevények. Mi lutheránusok voltunk. Úgy látom, hogy a lutheránusok is jó magyar nyelvet tanultak meg, és azt adták tovább gyermekeiknek, csak a szóbóségük nem lehetett valami túlságosan nagy. Talán még a terep sem volt alkalmas dús nyelvi virágzásra. Nem volt a határban például mocsár és nádas, még azt is később, az iskolás könyvből tanultam meg, hogy mi a zsombék. Nem volt pásztorélet, még arról sem hallottam, hogy mi a rideg marha. Nem volt halászat, nem ismertem meg a halászati eszközöket és azok nevét. Egészen furcsa, milyen későn tudtam meg, hogy mi a varsa. Ami a magyaros kifejezéseket illeti, csak később, könyvekben és nyelvészeti folyóiratokban találkoztam az ilyen érdekességekkel: De szép egy két négy ló; meg hogy: Láttál-e lovamat köztük? Kunszentmiklós, Szabadszállás mesz- sze volt Apostagtól. Solt szomszédos ugyan vele, de a tíz kilométeres távolság az én gyermekkoromban igen nagy volt. Soltra csak vásárra kerültünk el, akkor is a vásártérre, egy-két órára. Legközelebb esett Apostaghoz, de Tabánitelekhez is Dunaegyháza, ott tótok laktak, akik akkor még tótul beszéltek. A tót nyelv ellenszenves nekem. Nyaranként aratók és cséplők jártak a tanyára, sokféle ember. Engem különösen a cséplés érdekelt, mert nagyon tetszett nekem a cséplőgép. Csodáltam a nagyságát, azt, hogy nyolc ökörrel vontatták, hogy a felállításakor igazgatták, célozgatták, hogy egy irányban legyen a lokomobil és a cséplő, már hogy a loko- mobil hajtókereke és a cséplő dobjának a tengelyvége, mert hogy ezekre feszítve keringett, sétált a szíj, és hogy a két gép kerekei alá nagy ékeket vertek. Szinte rejtelmes volt a cséplőgép munkája. Fenn beleeresztették a dobba a megoldott és kissé szétzilált kévét, lenn a lyukakból kifolyt a mag, hátul a szalmarázó kidobálta a szalmát, alatta ömlött a polyva. A lokomobil kattogott, a cséplő rázkódott és búgott. Én utánozgattam a dob búgását. Mikor fogyott benne a gabona, akkor emelkedett a hangja, mikor új kévét eresztettek bele,'akkor mélyült és kicsit halkult. Ez a hang néha-néha, szinte ütemesen, zökkent egyet. A lokomobil jelzógombjai keringtek, a lendítő kereke forgott, és a lokomobiltól a cséplőig oda meg vissza sétált a nagy szíj egy-egy külön észlelhető foltja. A kazánban izzott a tűz, a gép kis nyílásain süstörgött a gőz, csodálatos volt a sip, azáltal, hogy gőzt eresztettek bele, és ettől hangot adott, kápráztató volt a tolattyúk ide- oda járása. Szeréttem volna kérdezősködni a gépről. De hiába. Egy öreg, mogorva gépész kezelte a gépet, ha szóltam hozzá, nem felelt, és haragosan elkergetett, hogy nekem ott semmi helyem. Mindig irigykedve láttam azokat a gyerekeket, akik fesztelenül kérdezgethetnek mindenről, amin tekintetük megakad. Szülőktől, kisasszonytól, tanítótól. És persze kérdéseiknek legalább egy részére nagyjából helyes feleleteket kapnak. Én csak nagyszüleimhez meg két serdülő nagybátyámhoz intézhettem a kérdéseimet. Azt megtanulhattam, hogy mi a pa- ting, mi a vendégoldal és a keresztfa, mi a boglya, a petrence meg a kazal és az asz- tag, de arról már hiába tudakozódtam, hogy miért nagyobb fölkeltekor a Nap, mint amikor már magasan áll az égen, miért van az, hogy a sarló alakú holdnak egyszer balra, másszor jobbra hajlik a domborulata. De-hát ki tudna egy gyermek minden kérdésére megfelelni? Ki tudhatta volna megmondani akár csak azt is, hogy miért hordanak a csendőrök kakastollat a kalapjukon? Pedig milyen jó lett volna, ha valaki amikor a cséplőgépet bámultam, odaállt volna mellém, és megmagyarázta volna, miért van az, hogy amikor a sebességet jelző keringő gömbök messzebb esnek a tengelyük- tó 1, akkor a forgás gyorsabb, amikor meg közelebb kerülnek, akkor a forgás lassúbb. Tanitgattak azonban a felnőttek, mármint a család tagjai olyasmikre is, amikről kérdezősködni nem jutott eszembe. Hogy nem szabad újuló holdkor körmöt vágni meg nyiratkozni. Vagy holdfogyatkozáskor nem szabad? Ezt bizony ma sem tudom. Hogy nem szabad villával vagy késsel a tejbe nyúlni, mert akkor véres tejet ad a tehén. Hogy a péntek szerencsétlen nap, a tizenhármas szerencsétlen szám. A babonákat sohasem hittem el. Persze nem azért, mert ötéves koromban már felvilágosult voltam, és természettudományos alapon álltam, hanem mert nagy- szüleim is meglehetős meggyózódéstele- nül állitgatták a babonák tételeit. A babonásokat már korán lenéztem, annyira, hogy magam is körülbelül babonás lettem, mert túlságos felvilágosultságortiban annyira jutottam, hogy a pénteket és a tizenhármas számot éppen szerencsésnek véltem. Ismeretekre szomjas voltam, és csak öregedő koromban jutottam arra a gondolatra, hogy a tudatlanságban is sok jó. _ rejlik. Sok mindenről úgy állhat a dolog,. . hogy jobb nem tudni, ha úgyis hiába tud- „ ná az ember. A tetanuszról olvastam egy- . szer, a keletkezéséről, a lefolyásáról, a tetanusz-megbetegedések statisztikáján j ról. Olvastam, hogy különösen veszélyes “ a mezitlábjáras istállóban és tragyadomb ;; körül. Ha gyermekkoromban mindazt , i tudom, amikről ebben az olvasmányból értesültem, hát nem merek mezítláb járni. És ha mégis muszáj, hát minden egyes lé- ■ a pésemnél rettegek. Hatéves koromban szabályos kétéltű vé váltam. Egyszer Pesten, egyszer Aposta- T j gon éltem, mert hazautaztam még a hús-. . .-j véti vakációra is. A világnak azokból a sajátságaiból is megismertem valamit, j ’ amik a nagyvárosban mutatkoznak meg. Láttam emeletes házakat, jártam lépcsőn. Tapasztalhattam, hogy az emberek megfosztják magukat azoktól a természeti adományoktól is, amelyek korlátlanul állanak rendelkezésükre: a levegő- SB töl és a napfénytől. Szűk utcákban laknak, magas házak földszintjén és alsó emeletein, olykor börtönszerú lakásokban, amelyekbe kísérteties lépcső hazakon át jutnak el.
