Petőfi Népe, 1974. október (29. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-20 / 246. szám
M Í V I. I. Ö 1) F S ÍR O DALO M • M íí V K S Z K I • IRODALO M • M í V K S Z K I Szociográfia a „Forrás"-ban EMLÉKIDÉZŐ CSEREPES ISTVÁNNAL Festő és múzeumalapító Baján, a múzeumi hónap rendezvényeként emlékkiállítás mutatja be az 1901-ben született Cserepes István életútját, gondolkodását és maga-teremtette világát. Élete több ponton is kapcsolódik Bács-Kiskunhoz. Kiskunfélegyházán lett például kovácsinas. A Tanácsköztársaság bukása után menekülnie kellett, s Baján húzódott meg egy ideig. Csak évek múlva jutott vissza a fővárosba, ahol bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Tudta, ha magasabb művészi színvonalat akar elérni, akkor szélesíteni kell műveltsége alap- jóit. Tulajdonképpen először a Szinyei Merse Társaság figyelt fel a munkáiban testet öltött egyéni élményanyagra az 1929-es, Nemzeti Szalonban rendezett kiállításon. Egy évre rá Bemáth Auréllal cs Márffy Ödönnel együtt mutatta be müveit az Ernst Múzeumban. A következő esztendőben 150 képből gyűjteményes kiállítását rendezte meg Párizsban. Munkáit méltányolta a kritika, szép sikereket aratott. Dijak sorát — köztük a párizsi és New York-i elismeréseket — kapta meg. . , , ,. 1944-es kiállítását „kommunista lázítas"-nak minősítette a hivatalos kritika. Még ugyanebben az évben elfogta két nyilas. Agyonlőtték, holttestét a Dunába dobták. _ Gondolkodásmódját és életvitelét közelebb hozzák a mai nezohoz egy 1937-ben keletkezett újságcikk főbb részletei. Az írás a Pesti A In írás ként Gu 1 HflUBlI CäAä A Forrás 1969-es indulásától kezdve eljegyezte magát a szociográfiával. Nemcsak a műfajjal, hanem a valóságfeltárás igényével, szenvedélyével. De mint minden új kezdeményezés, ez sem volt előzmények nélkül. A szociográfikus szemléletmód fel- íelcsillant az 1900-as évek Kiskunság-számainak legjobb írásaiban, részint az ekkor erőre kapó hazai szociográfiai irodalom ösztönzésére, másrészt a külföldi irodalomban is nagy népszerűségnek örvendő, dokumentumigényű, tényleíró művek serkentése folytán. Voltak azonban — illetve máig vannak — közelebbi, kézzelfoghatóbb, azaz nemcsak az irodalmi szférában jelentkező tényezők is, amelyek a szociográfia művelésének kedvező talaját készítették elő a Duna—Tisza közén. Az egyik maga a vizsgálandó terep, a táj sokarcúságában rejlik; akár a gazdaság, akár a népesség-, akár a településszerkezet felöl közelítsünk ehhez. Az Erdei Ferenc „Futóhomok”-jában oly érzékletesen jellétnzett „fiatal táj”, újkeletű telepes falvaival, ősi íolyammenti településeivel, karakteres mezővárosaival, a szőlőt és gyümölcsöt hősies szorgalommal művelő népével máig ideális vizsgálódási terep a szociográfiai kutatás számára. S ha mindehhez még hozzászámítjuk a paraszti— falusi életforma rohamos változásait, a vidék iparosodását, az ellentmondásoktól sem mentes városiasodást — nem annyira a megjelent írások bősége, hanem az eddigi feltárás szűkös és hiányos volta kelthet bennünk aggodalmat. Annál is inkább, mert — és ez a másik fontos tényező — a politikai és gazdasági vezetés igényelte, ösztönözte a valóságfeltáró irodalmat, mint áhogyan jelenleg is ezt feszi. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy a Forrás a szociográfia egyik fontos hazai műhelyévé \ válj ék. A támogatásban az a felismerés is munkál, hogy a politikai és gazdasági döntések nem nélkülözhetik a valóságos helyzet, a jelenségfolyamatok alapos és átfogó ismeretét, legyenek azok akár szívderítőek, akár kellemetlenek. Épp a Forrás útraindítása idején rendezték meg a megyében azt a vitasorozatot, amely Végh Antal emlékezetes penészleki riportja nyomán „Árnyékos oldal" néven vált közismertté. A résztvevők felelősséggel tárták fel, elemezték a fejlődésben lemaradt helységek, tájkörzetek lakóinak életkörülményeit, ezek okait, s hasznos javaslatokat tettek a helyzet sürgős megváltoztatására. (Érdemes volna visszatérni, akár egy szociográfiai sorozat erejéig is, megvizsgálandó, hogy a szóban forgó települések milyen változásokat értek meg az elmúlt fél évtizedben.) Riportok a tanyai életről, az „Árnyékos oldal” vitáinak összefoglalása, a megyei öngyilkosságok elemzése, faluszociográfiák (Madarasról, Jászszentlászlóról, Ballószögről) — a forrás első évfolyamainak Hazai tükör című rovatában ilyen természetű írások jelentek meg zömmel. Elemző igényű tanulmányok a paraszti élet változásairól, sorsfordulóiról, jelenségeiről — és a jelenségek értelmezéséről. (Márkus István, Lázár István, Zoltán Zoltán, Kunszabó Ferenc.) Itt adta közre Zám Tibor Bács-Kis- kunból jövök című, a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent kötetének java írásait, közöttük a Szőlő és gyümölcs a homokon című kétrészes nagy tanulmányt, amely a: megye parasztságának alapvetőbb sorskérdéseit taglalta. A Tudósportrék sorozata Bács-Kiskun tudományos életének jeles képviselőit mutatta be riportszerű elevenséggel. Tanulmányok láttak napvilágot az értelmiségről, a pedagógusok helyzetéről, a fiatalkorúak bűnözéséről, s még sok más fontos társadalmi kérdésről, jelenségről. E publikációk készítették elő a talajt az országos szociográfiai konferenciához, amely Kecskeméten 1971 őszén zajlott le, az akkor megalakult puna—Tisza közi Irócsoport kezdeményezésére. Bár a résztvevők köre nem volt túl nagy, a vita során egyhamar kitűnt, hogy még az alkotókban is mennyi a tisztázatlan kérdés akár a műfaj, akár a társadalmi hasznosság problematikáját illetően. Pedig ekkor már forgalomban voltak, s egyhamar népszerűvé is váltak a Magyarország felfedezése sorozat első kötetei. Annyi mindenesetre tisztázódott, hogy a szociográfia legjobb műveiben a szocalista társadalmi berendezkedés optimális útjait egyengeti. 1972 végén a Forrás szociográfiai pályázatot hirdetett. Beérkezett 31 munka, s bár az első díjat nem adta ki a bíráló bizottság, a nagy érdeklődés önmagában is a műfaj életképessége mellett szólt. A legjobb írásokat a Forrás 1973. évi utolsó számában közölte. ' Az idei évtől kezdve tízszer megjelenő Forrás a korábbinál is nagyobb alkalmat teremtett a valóságfeltáró irodalom szervezettebb és alaposabb művelésére, legfrissebb termékeinek gyors közreadására. Az időről-időre napirendre kerülő tanyakérdés, a népesedés, a természetvédelem, egy- egy település — akár a megyében, akár azon kívül — szociográfiai „mélyfúrása”, megoldatlan gazdaságpolitikai kérdések (mint amilyenek felgyülemlettek a borhamisítás és a tiltott pálinka- főzés hátterében) — ezek jelzik az 1974-es fő vonulatot. Kiskunfélegyháza várossá nyilvánításának 200. évfordulója is jó alka- mat adott arra, hogy a folyóirat érzékeltesse a város jelenlétét az ország szellemi életében, hagyományaiban. A szociográfus írók újabb kecskeméti találkozója az elkövetkező napokban bizonyosan további serkentést ad majd a „kecskeméti műhely” kiteljesedésének. Mert a Forrás a szociográfiai közleményekkel nem csupán az itt folyó szellemi életnek szeretne egyfajta karaktert kölcsönözni, de társadalmi életünk alakításába is bele kíván szólni. A jövő év elejétől kezdve a címlap is ennek jegyében változik meg, amikor a Forrás név alatt ez szerepel majd: Szépirodalom, szociográfia, művészet. A folyóirat ezzel az országban elsőként vállalja — egyik kecskeméti szociográfusunk kifejezésével élve — ezt a „di- rekttermő műfajt”. S a műfajjal együtt természetesen vállalja a valöságkutató szenvedélyt és elkötelezettséget is. Hatvani Dániel TÁRNÁI LÁSZLÓ Nézek festett bibliára Nézek festett bibliára átváltozott Krisztus-vérre Arany zuhog Janus-arcú szemforgatók tenyerébe Pénznek Dénz a fia lánya Intenek dörgő szavakkal a Mindenségnek vagyok része UdvOzfllök földi malaszttal Sok beszédnek sok az alja Nem másokkal mérem magam szivemhez igazítom az órám Majdnem egyedül maradtam ATS ÉVA Húszévesen Váltunk köddé, bújdokoltunk meghőkölt szivem s a szám voltunk világ eredője s rongy a mások zászlaján — Perceink mind-mind regények, napjaink csak holt anyag amint egyszer már lehagytuk tőlünk idegen marad. Ami mozdít, ami éltet: mi vagyunk a változás. Magunk istenei voltunk, megestünk, mint bárki más. Néhány évvel ezelőtt alacsony, mongolos arcú fiatalember jelentkezett a Képzőművészeti Főiskola felvételi vizsgájára. A neve Cserepes István. foglalkozása gyári munkás, lakatossegéd, aki addig csak időtöltésből, saját szórakoztatására rajzolgatott. Angyalföldi fiú volt. aki jól ismerte a Váci úf*körnvékének szigorú, kemény életét, s képeinek égi felhőin ugyanolyan kormos fátyol lengett, mint ami azon a vidéken az emberek egész életét beborítja. Már jó néhány esztendeje harcolt, dolgozott az ecsettel. de pénz nélkül nem akart nekifogni a szabad művészi pályafutásnak. Napi 16 órát a gyárban töltött, élt kenvéren. meg vízen, többi pénzét festékre, vászonra költötte. Meg könyvekre. A Képzőművészeti Főiskolán Vaszarv keze alá került. A másodéves fiatal festő reggel hétkor már benn van a tanteremben és este nyolcig dolgozik Ezután kiállít egy kollektív sorozatot képeiből az Ernst Múzeumban. A kritika felfedezi benne a nagy tehetségű művészt. Párizs. Háromszázpengős állami ösztöndíjat kap. Kimegy, ki- fohan Párizsba tízezer francia szó tudásával. Igen. pont tízezer szót tudott. Nyelvtant semmit, arra nem jutott türelme, de betűről betűre kitanulta azt a kis francia szótárt, amelyet néhánv fillérért vásárolt:- Egy évié élt Párizsban- Egy kézmozdulattal körülmutat a műteremben, ahol vagyunk. A polcokon legalább kéttucat Buddha ül szép nyugalmas sorban. Patinazöld. alabástromsárga, téglavörös kicsi és nagy Buddhák. Cserepes István remeteéletének csendes társai. — Ezeket tőlük kaptam, japán, kínai barátaimtól Párizsban. Egyedül ezek emlékeztetnek párizsi napjaimra, őket nézem az emberek hazug arca helyett. Egy modern remete vallomásai. — Beszéljünk őszintén — mondom. — önnek az indulás első kemény évei után szép sikerekben volt része. Amikor Párizsból hazajött, egyszerűen elbújt az emberek szeme elől. Állítólag hónapokig nem mozdult ki a műteremből és embert nem engedett közel a képeihez. Aztán valami baltás botrányról is beszéltek. — Igaz — feleli nyugodtan. — Nem voltam kíváncsi senkire, és csak néhány régi barátommal tartottam fenn az érintkezést. Nem hónapokig, évekig nem mentem emberek közé. De ezalatt, az idő alatt, ha kissé szerénytelenül is hangzik, megcsináltam a világ első és egyetlen proletármúzeumát. amelyet, ha meghalok, az állam fog örökölni. Belémkapaszkodik és az egyik alacsony ajtónvílásnál félrehúzza a rongyszőnyeget. A világos, nagy műteremablakon keresztül besüt a tavaszi napfény. Az arany pászmák vitrinekre, üvegfedelű dobott Cserepes István: Akt. zokra hullanak, régi pénzek, domborművek. kerámiák, színes, primitív bájú cseréptálak, korsók rengetegére — Nyolc évig gyűjtögettem— mondja boldogan. — Kérem, én napi 30 fillérből is megélek. Nekem egy pohár tej, egy darab kenyér teljesen elég. Én ha egy képemet eladtam, akkor ebbe a múzeumba vettem valami szép darabot. Bolondnak fognak tartani. mert azt mondják: itt van egy éhes lakatossegéd — festő, akinek télen ágyába folyt a hóié, a lába félig megfagyott és mégis, ha egy pengője van, kirohan a Teleki térre kincsek után kutatni. Látja ezt a kétszáz éves, szúette öreg ládát? Olyan monumentális, mint egy egyiptomi piramis. Darabokban hoztam haza. napokig főztem, lúgoztam. sikáltam, enyveztem, mire ■ újra feltámadt igazi formájában... Kis vasserpenvőket emel hí- mestojásként A fekete, horganyos vaslemezek alján indák szaladnak egymásba fonódva, s finom kis díszítmények futnak a peremén. . — Ismeretlen paraszti kovácsmunka — mondja csendesen. — De nézze meg ezeket az oma- menseket. Tudja, hol akadtam ősükre? A Nemzeti Múzeumban a honfoglaláskorabeli hűn és avar lovaskengyelek díszítéseinél ... A múzeum eredetileg valami raktárféle volt. Amikor kivette havi 30 pengőért, a helyiség csak egyetlen nagy hombárból állt. Nekiállt és átépítette téglával, gerendás szép parasztszoba- menn.vezettel ötszobás múzeummá. Emelete is van. falépcső fut fel meredeken. Itt van a háló. a könyvtár és a ..zeneszóba”. — Én pontosan fizetem a lakbért — mondia — De egyszer megszorultam és ki akartak la- koltatni. Akkor megfogadtam, hogy innen élve nem megyek el. Szétrombolom baltával a gyűjteményemet és utána megölöm magamat is. Hálistennek nem került erre sor. Most nincs baj, és én az emberek nélkül is boldogan élek. Nézze meg a madaraimat is. A halaimat. Átmegyünk az utolsó kis szobába. ahol a madarak és a halak laknak Seregélyek, kanárik, stiglicek kis kalickákban. Van itt egy ügyes kis feketerigó. teljesen szabad madár. Kalickájának mindig nyitva az ajtaja, elmehet, kiszállhat. ahogy akar. Hát él is a szabadsággal. elkószál egy-egy órára, aztán visszajön. A halak, amikor ujját a víz felé dugja, egyszerre vidáman igyekeznek felfelé. És ne tessék nevetni. mintha táncolnának is. Fickándozva csillantják meg gyengénzöld moszatok között a vizet. Az ablakpárkányon kövér öreg Buddha mered kíváncsian előre. Ö is a halakat nézi. És mosolya ugyanolyan boldog, tárgytalan. mint ennek a fiatal festőnek. aki a víz fölé hajolva suttog. játszik a halaival. ' Ez a riport egy boldog emberről szól. Aki boldog tud lenni, mert kizárja fiatal életéből az utcát, az időt és a napokat. Nincs naptárja és nem ketyeg intő óra a lakása falán. Vajon hány ember van. aki irigvli őt. Akinek csak pénze van. csak asszonya van. csak. gyermeke van, de bátorsága nincs, hogy elhagyjon mindent, és boldog legyen a halak és a madarak között. tt. Kalmárné Horóczi Margit kiállítása nyílik meg ma délelőtt 11 órakor a Kecskeméti Katona József Múzeumban. A kecskeméti festőművésznő első önálló bemutatójából Az elfelejtett babák cimű olajpasztell képét adjuk közre. Az októberi alkony már föl- küldte első csillagait az ég aljára. Ángyommal a tornácon ültünk. Mindig szerettem halkan ejtett szavait, sajátos stílusába rejtett örök életbölcsességeit. Hetenként legalább egyszer itt, a kis házban töltöttem egy-egy csöndes estéli órát. A poharakban már az idei must csillogott, Ízesedéit, • s ángyom ajkáról gyöngyszemként peregtek a mindig újat mondó, s általam mindig tisztelt nektárként hörpintett szentenciák.... — Mikor én születtem, ném volt annak semmi jele. Nem volt fénylő csillag fölöttem, három királyok se jöttek ajándékokkal, sem pediglen pásztorok. Anyám elbeszélése szerint csak q. bábaasszony jelentette ki a fürösztés- kor: — Nagy csuda lesz, ha megmarad! Ezzel az igével bocsátott útnak tiábadiné, s mivél megmaradtam, a nagy csuda — úgy látszik — beteljesedett. Én ugyan meg nem, mondhatom, miféle- csudát jósolt, hiszen az életem éppúgy folyt, mint a többi magamfajta parasztgyereké. Ahogy totyogni kezdtem, már libapásztorkodtam, s az első epizód, amelyre emlékszem, az, hogy tündöklő bárányfelhő alatt, vakító tavaszi napfényben egy zöld réten hajku- rász a botosispán természetű öreg gúnár. Aztán, ahogy a szemem jobban rányílt erre a szegényes, de verőfényes világra, kezdtem hiányát érezni annak, hogy valaki nem fog kézen, s nem magyarázza el, hogy hát mivégre is vagyok éh. ezen a liba-emlékektől tarkáiig mezőn. S hogy. hu tetszik nékem az, hogy az út- szélen pitypang' nő, s ,a bárányfelhők versenyt futnak, mért korog mégis a gyomrom?! Kérdeztem ezt sok egyivású pajtásomtól, de a feleletet azért mégsem teszem közhírré ... Lassacskán aztán kivénültem a libapásztorságból, iskolába kellett állnom. Hogy a hersenő füvű tavaszi rét, ahol mezítláb kergetöztünk, több emberségre tanított, mint a tudományoknak a roskadozó, mindig félhomályos háza — ezt nem is nagyon kell hangoztatnom. S nemsoká bizony nagyra nyílt a kandi gyerekszemem, amikor tudomást szereztem arról, hogy „az úr ír". Mert hát nemcsak a jegyző úr félnótás fia irt ott, hanem nekem is jópárszor a körmömre ütött az öreg mester, ha nem a szájaíze szerint formáltam a betűket. De azután mégis csak egyre jobban formálódtak, s a sokféle nebuló közt, senki létemre, nemcsak hogy a legjobb pennaforgató lettem, hanem már azt is izgatottan olvastam el a Friss Újság címlapjáról, hogy „Egy cipészmester 48 fejszecsapással kiirtotta tíztagú, családját, majd lúgkövet ivott.. így hát kezdtem otthonos lenni az élet dolgaiban, s már azon sem nagyon csodálkoztam,. hogy egy Hitler Adolf nevű hajdani cimfestö unalmában fél Európát hívta ki rabló—pandúr játékra. Ekkor azért már tágabb szemmel néztem a világot; cselédlány voltam egy uraságnál, ahol a Tarka Regénytár összes fellelhető kötetén, Courts-Mahler minden keservén, meg a pengős, fél- pengős és 28 filléres borzalmakon is átrágtam magam. De a fél világnak kellett összedőlnie, és az Iván nevű vöröscsillagos géppuskásnak a Tisza partra jönnie ahhoz, hogy hozzájuthassak az uraság féltve őrzött könyvtárához. Ott kuporogtam a könyvek halmazán, mert Fritzék, akik Iván előtt jártak errefelé, bizony megtépázták Öméltósága fa burkolatú könyvtárát. Egy szép piros kötetet vettem a kezembe, aminek a címlapjára csak ez az egy szó volt írva: PETŐFI. Róla már az iskolában is tanultam, s emlékeztem rá, hogy úgy tudott írni a Túszáról, a szegény ember bánatáról, meg arról, hogy a szabadságnál drágább a földön nincsen, mint még senki más! Most értettem meg azt, amit annak idején az iskolapadban csak sejtettem. Haza is vittem a könyvet, hiszen biztosan nem sokat forgatta a volt gazdája, máskülönben a cimfestö recsegő-ropogó birodalmába is magával vitte volna. Ez volt az én könyvtáram első, legkedvesebb darabja. Majd, amikor ébredni kezdett itt az élet, s a szegénynek is szava lett, az új szelek fuvallatára én is megpártosodtam. Ekkor hallottam először arról az Attiláról, aki úgy irt az anyjáról, ahogyan az enyémet is ismerem: „Törékeny termetét a tőke megtörte ...”, s a munkások igazáról. Ady Endre is sokat vitt urakkal-svábokkal, a szive sugallata azonegy volt a miénkkel, így hát őt is a testvéremmé fogadtam. Mindegyikük könyve ott van a polcomon. Mert aztán tanultam, még többet, de most már kedvvel, szilajon. És mind jobban megszerettem a világot- mondó betűket. Móricz, Krúdy, Móra, meg a nagy rím-vetők: Tóth Árpád, Kosztolányi, Juhász Gyula — mind-mind itt vannak a szobámban. Szegény Radnótit is a szivembe zártam, aki a fekete hegyekben, annyi állomásán a halálnak, oly szivfájditóan tudta visszasírni az otthont, meg a szőke asszonyát. A könnyeim közül azután mindig kimosolyított a Tersánszky huncutsága, meg a Karinthy kópé diákgyerekei. S ma már elmondhatom: olyan nekem a könyv, mint öregszüle zsoltáros könyviben a bazsalikom. Mindig a csintalan, csókos, olykor meg a ríható, vagy méláztató illatukat szagolgatom. Hát így megszerettem a léleknek a papírba csomagolt táplálékát!' Láb adiné annak idején. tán nem erre gondolt, én mégis úgy vallom, hogy bennük fényesül az életem nagy csudája ... ... Szemérmetes mozdulattal köszöntötte rám ángyom a poharat. A konyhából hullámzó párákban gomolygott ki a készülő paprikáskrumpli illata. Az jutott az eszembe: ha harminc éve másként történik — ángyom, meg jómagam bizony nemcsak ezzel az estével lennénk ma szegényebbek! ... Jóba Tibor ft Egyszerű vallomás
