Petőfi Népe, 1974. október (29. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-15 / 241. szám
J 1974. október 15. • PETŐFI NÉPE • 5 • Őszi napsütésben. (Szabó Ferenc (elvétele) LÁTÓHATÁR Könyv a magyar nyelvről Bánk bán - Grúziából \ Két éve, amikor arról vallattam Berényi Gábort, a messzi Grúziában színpadra állító Bánk bán rendezőjét, hogyan is szól idegenben ez a dráma, amelyet kizárólagosan a magunkénak érezhetünk? — még nem is sejtettem, magam is láthatom, hallhatom Rusztavéli nyelvén Katona József remekművét. Mintegy tíz esztendővel'ezelőtt kezdték szorgalmazni a szakemberek, hogy hívják össze azokat a magyarországi és külföldi nyelvészeket, akik valamilyen formában a magyar nyelv felvirágoztatásán fáradoznak. Így jött létre annak idején a debreceni első találkozás, majd ezt követte a szegedi nyelvészkongresszus. Ugyanis első alkalommal úgy határoztak, hogy ötévenkét gyűlnek egybe a nyelvtudomány művelői. A Jelentéstan és stilisztika című kötet (Akadémiai Kiadó) tartalmazza —- Imre Samu, Szath- mári István és Szüts László szerkesztésében — a második kongresszus valamennyi előadását. Dr. Ortutay Gyula akadémikus megnyitó beszédében hangsúlyozta: „Nem holmi játékos dialektika kedvéért nevezem egyszerre nemzetinek és nemzetközinek kongresszusunkat, de ázt hiszem, ez a kettős egység éppen a lényégét fejezi ki. Egyik legnemzetibb tudományunkról, a társadalmi és egyéni tudatot a leggazdagabban hordozó közös kincsünkről, anyanyelvűnkéi esik szó... s e nemzeti tudományunk kérdéseit magyar és nemzetközi társaság, jeles tudósok gyülekezete vitatja majd.” Az együttes üléseken Károly Sándor „A jelentéstan az utolsó huszonöt év magyar nyelvtudományában” címmel tartott előadást. Hangsúlyozta a nyelvtan és a stilisztika szoros kapcsolatát, és,áttekintette a tudományág negyedszázados szakirodalmát. Szathmári István az alábbi címmel tartotta meg előadását: „A magyar stilisztika az utóbbi két évtizedben,” Véleménye szerint a stilisztika a nyelvészet és az irodalomtudomány ' határterületén helyezkedik el. Elsősorban ez szabja meg a sajátosságait, fejlődési irányait. A szekcióüléseken elhangzott előadásokat is közlik .a kötetben. Többek között olyan neves nyelvészek és nyelvművelők gazdagították a nyelvészkongresszust, mint Lőrincze Lajos, Benkő Ló- ránd, O. Nagy Gábor, Kálmán Béla.' Jó néhány külföldön ismert s ott munkálkodó nyelvész is „letette a garast” a tanácskozáson. A jugoszláviai Penavin Olga, a csehszlovákiai Zsilka Tibor például. Képviseltették magukat a franciaországi, angliai, amerikai és NSZK-beli tudósok is. A Kecskemétnez szoros szálakkal kapcsolódó László Gyula a nyelvészet és a régészet kapcsolatáról, Czigány Lóránt az úgynevezett „magyarosság”-ról, Balogh Lajos a tájszó fogalmáról tartott értékes előadást. Valamennyit élvezettel olvashatja a nem szakember is. Az írások nyelvezete, stílusa, könnyű áttekinthetősége folytán a könyv lapjain levő gondolatok sokakhoz eljuthatnak. Az érdekes tanulmányok közül — százhuszonhét található a terjedelmes kötetben — most csak •kettőt említünk meg bővebben. A kecskeméti Szekér Endre — a Forrás főszerkesztő-helyettese — „A nominális stílus jelentkezése Gárdonyi műveiben” címmel tartott előadást a rangos publikum előtt. Szerinte a nominális stílus Gárdonyinál kapcsolatban van az impresszionizmussal, a századvég írói szemléletével, s ugyanakkor kötődik a népiességhez is. Gárdonyi nominális stílusának jellegzetes nyelvi kifejező eszközei: az összetett főnevek, a minőségj elzős szerkezetek gyakorisága, s az, hogy nála sokszor szószerkezetté szűkül a mondat. K. Sznboszlai Agnes előadásának címe: A vas szó Buda Ferenc verseiben. A „Fűvek példája” és az „Ébresszen aranysíp” című verseskötetekben található költemények nagy részében előfordul a vas szó. A Roham című oratóriumban harmincháromszor! Ezt írja a szerző Ezek a szavak „minden felhasználásuknál eredetiek, az előfordulásokból a jel sokszínűsége bontakozik ki.” Legvégül egyetlen megjegyzést még: nincs igazuk azoknak, akik azt tartják, hogy a nyelvészettel való foglalkozás kizárólag a nyelvészek, a szakemberek ügye. Nyelvi, anyanyelvi kérdésekben igenis mindenkinek kötelessége, hogy legalább egy icipicit — ha nem is szakember — hozzáértő legyen. Többek között ehhez nyújt hathatós segítséget a Jelentéstan és stilisztika című könyv. Varga Mihály Talán, ez az előzmény is közrejátszott, hogy felfokozott várakozással ültem be a Fővárosi Operettszínház nézőterére és megpróbáltam egybevetni a látatlanban írottakat a látottakkal. Berényi Gábor lényegében már felkészített a találkozásra. Tudtam, hogy két részbe sűrítette a cselekményt, ezáltal feszesebbé, pergőbbé vált az előadás, veszített a hagyományos felfogás me- , rév ünnepélyességéből, ugyanakkor gazdagabb lett izgalmakban és a szereplők árnyaltabb ábrázolásában. Mindezt maga a rendező nyilatkozta lapunkban,' az olvasók és saját képzeletemre bízva akkor a többit. A Rusztavi Grúz Drámai Színház magyarországi bemutatója most bárkit meggyőzhetett: egy szóval sem túlzott. Attól, hogy felgyorsult a tempó, és a dráma kibomlását siettető történések hajszálpontosan egymás- ráépülve, és minden felesleges nehezéktől megszabadulva, valósággal filmszerű ritmusban és látványban peregtek, valahogy egészen más lett a darab is, noha alapjaiban semmit sem változott, súlyából sem veszített. Szilajabb lett, táltosabb. Megfiatalodott. Pedig ez a nézőtérről annyira érezhető gyorsaság nem külsőségekben nyilvánult meg, sőt azt lehet mondani, a rendező rendkívül takarékosan bánt a mozgásokkal. Visszafogta • Bánk bán • ...és Melinda civilben. a szereplőit, de ezek a szépszál, parázsszemű férfiak a puszta jelenlétükkel képesek voltak meg- éreztetní a belülről feszítő indulatok viharzását, a vihar előtti csend vésZtjósló nyugalmát, borzongató. feszültségét. Igaz, jó színészek, vezető színészek játszották még a békét- lenek háttérszerepeit is, ezért sem tudott elsikkadni egyetlen arc, egyetlen mozdulat sem. A mellékszereplők nem egyszerűen csak benépesítették a színpadot, hanem benne éltek a drámában, velük és általuk lett teljes a kép, az ő plasztikusan formált és hibátlanul zengő karuk nélkül elsikkadt, elszürkült, vagy teátrá- lis pózzá merevült volna a szólisták vezérmotívuma is. A főszereplők kiválasztása, szerepfelfogása nagy meglepetést keltett. Óta Megvinetuhuceszi szálastermetű ifjú Bánkja, csupa erőtől és indulattól sugárzott: a levegő is sűrűbb lett körülötte. Érdekes, új színnel gazdagította a hagyományos Gertrudis- portrékat Tamara . Szhirtladze, aki okos, politikusán gondolkodó, uralkodni tudó, erélyes asz- szonyként tette a szokásosnál hangsúlyosabbá a szerepét. Na- telja Muhulisvili Melindája gyönyörű színpadi jelenség, egész külseje, grúz temperamentuma, szerencsésen találkozott a bajóthi Melinda spanyol idegenségével, felfokozott érzékenysége, ideges rebbenései pedig már a színpad- ralépés első perceiben jelezték a lelki egyensúly felborulásának eshetőségét, az őrülést. Merész, de jó ötlet volt Peturt, a társulat legidősebb színészére, a 74 esztendős Akaki Vaszadzé- re osztani, aki még Sztanyisz- lavszkijjal együtt, az elsők között kapta meg a Népművészet Mestere címet. Megnyerőén őszinte volt minden szava, gesztusa. L. Pil- pani jóképű, kisportolt Biberach- ja sem hasonlított a hazai színpadokról jólismert csúszó-mászó cselszövőre, mellette Ottó volt a beteges, az alattomosan fondor- lelkű puhány — N. Mhaloblisvili hibátlan megformálásában. Az egész előadásban végül is az volt az igazán lenyűgöző, hogy nemzeti drámánk, ' valamelyest nemzetközi drámává is terebélyesedett, kihallhattuk belőle a magunk szívhangjait is, bár a dráma ereiben tüzes grúz vér buzogott, letagadhatatlanul. Ez a szenvedély, ha rokon is,- nem egészen azonos a miénkkel; szikrázóbb, türelmetlenebb, búslakodásra, várakozásra képtelenebb, ezért is lehetett, talán kellett is a darab szerkezetét, ritmusát hozzájuk igazítani. Persze, érdemes volna ugyanezt a módszert hazai színpadon is kipróbálni!... Ugyancsak követésre -méltó Csá- nyi Árpád dísztelenül egyszerű, drámaian hatásos és könnyen, gyorsan ‘mozgatható, variálható díszlete, amely festőién emelte ki Vágó Nelli karakteres színezetű jelmezeit. Kár, hogy a grúz Bánk bán éppen Katona József szülővá- sába, Kecskemétre nem jutott el, pedig a város közönsége, a múlt század vége felé már megismerkedhetett a dráma idegennyelvű változatával, az olasz Salvini vándortársulatának jóvoltábóL Ha ez a mostani esemény nem is kerül be a város színháztörténetének krónikájába, újabb színekkel, vonásokkal gazdagítja Katöna József nagy művét, bizonyságot téve amellett, hogy a nagy szenvedélyek és a • ' nagy gondolatok egyforma erővel szólnak akár magyarul, akár grúzul, vagy bármilyen nyelven is tolmácsolják őket. És még egy fontos észrevétel: vitathatatlanul minden országnak van saját nemzeti karaktere és ebből akkor sem tud kibújni, ha- más nemzet színeit képviseli a színpadon. A .grúzok érzelmi világa nem idegen tőlünk, de azért a kettő mégsem ugyanaz. Annál meglepőbb volt a színpadon a nép, vagyis Tiborc megjelenése. G. Sziharulidze galambősz, aprócska kis parasztembere, mintha egyenest a magyar Alföldről és a középkor magyar történelméből érkezett volna, őszinte ámulatára és kirobbanó tetszésére a magyar közönségnek. Ha valamit nem lehet elfelejteni, akkor az éppen az a tanulság, amit Tiborc alakján keresztül a grúz előadás sugall a mai kor minden rendű és nyelvű nézőinek, hogy nincs különbség a népek között. Nincs magyar Tiborc és nincs grúz Tiborc. Csak Tiborc van, aki nehéz történelmi örökséggel a vállán érkezett, de szerencsére már egészén mást hagy örökül utódainak: egy megváltozott, emberségesebb világot. Vadas Zsuzsa • Sajtófogadásun a Fészek Klubban. (Foto: Kotraczó István) AA agánfeljegyzéseim szerint 1966 végén olvastam arról, hogy megkezdődött a névjegy „másodvirágzása”. Bizonyára pangás következhetett ezután, mert csupán a minap ütötte meg ismét a szemem a hír — ugyancsak a sajtóban —, hogy újra divatba jön a névjegy. A szakemberek úgy vélik, hogy hazánkban 40 ezren nyomtatnak névjegyet évente. A Petőfi Nyomdában — Kecskeméten — mintegy ezren, a megyében további ezren rendelnek évenként névjegyet Eszerint napjainkban dúl a 'névjegy „harmadvirágzása". Az első — gondolom — az án- tlvilágban lehetett. Akkor mutatkoztak be névjegycserével. Mivel kenyerem silányát akkoriban fogyasztottam. bizton állítom, hogy nem a vasöntők vagy kubikosok hozták szokásba. Mikor ők ismerkedtek össze, férfiasán kezet szorítottak. s megmondták nevüket. Ha a pillanat felemelő voltát külön hangsúlyozni akarták, még egy jelzőt is tettek hozzá: „Az én becsületes nevem Pintér Imre.” Ha meg összeakasztották a bajuszt. nem komplikálták időhúzó A névjegy „harmadvirágzása” formaságokkal. Ami azzal kezdődött. hogy: „Uram, itt a névjegyem. Jelölje meg — vagy ki — a segédeit..Tudniillik pár- bajvíváshoz. S ugye, az úriemberség társadalmi létráján is csak bizonyos előkelő foktól fölfelé volt ehhez, joga valakinek. Aztán ugyanez az úriember, arszlán dandy — úgy küldött virágot szíve hölgyének, teszem azt, a primadonnának, hogy a buké- tába. de méginkább a csicsés virágkosárba beledugta névjegyét is. Esetleg parfőmözve. hogy az intim percekből megismert illat alapján is biztosítsa a dámát: ő küldte, s nem valaki más, hasonló nevű. A gyerekszoba nélküli legény ** személyesen vitt virágot' babájának. Saját kertből, szonr- szédéból. közparkból, amiért akkor fizetett, ha — rajtakapták. A közember, ha keresett valakit. s az nem volt odahaza, így intézte el: „Tessék már neki megmondani, hogy Csókái István kereste.” Míg a „magasabb rendű” illemkódex szerint forgolódó egyén ilyenkor íennkölt képpel vette elő bőrtárcáját, kivett belőle .egy névjegyet, s azt hagyta ott maga helyett. Közbevetőleg: annak kiderítése most már. hogy ha valaki illet lenségét csinált, avagy a fölötte elhúzó galamb megtisztelte a pol- . gárt. miért mondták — „Na, ez is szépen otthagyta a névjegyét” —. mondom, ezt kikutatni a ku- riozológusok tiszte. A nép egyszerű gyermeke legfeljebb csak regényekből, filmekből értesült, hogy ilyen érintkezési eszköz is létezik a világon, mint a névjegy. Ha pedig a népnek ugyanez afc egyszerű gyermeke . netán foggal-körömmel elvergődött az egyetemre, nemegyszer őt is megcsapta az előkelősködés szele. Koplalt, sugorgatott, gyalog járt. csak hogy összespóroljon -annyi .pénzt, amennyiből száz névjegyet nyomathatott magának. Tudjuk, úri Magyarországon nimbusza volt a jogi pályának. „Jogásznemzet vagyunk” — düllesztették a mellüket különösen a dzsentry-réteg, a levítézlett feudál-nagybirtokosok hiva- talnoksarjai. s meg voltak győződve, hogy ők és a nemzet: egy. Nos hát elképzelhetik, hogy meg- dicsőült az igazi népből fölkapaszkodott ifjú. amikor a finom fehér kartonpapírlapocskán nyomtatásban bűvölte- a saját neve: „Cikatricisz Béla joghallgató”. Akadtak, kiket úgy elámított az igézetes nyomdafestékbe ivódott nevük, hogy azt is elfelejtették. honnét jöttek. Talán akit először vert orron az élet. s ráébredt való helyzetére, az sóhajtotta névjegyéhez: „Igen doktor vagyok: doktor Hakapeszik.” le hát ez már a múltc. Arról beszélünk éppen, hogy ugye ..harmadvirágzását” éli a névjegy. S ma már — legyünk bár minisztériumi osztályvezetők, gyárigazgatók, tész-elnökök, esztergályosok. boltosok, maszekok, alsó- és közép, vagy felsőfokú iskolai hallgatók, egyformán a nép egyszerű, gyermekei vagyunk. Joggal megillet valamennyiünket a névjegy, ha arra támad kedvünk. hogy írásban adjuk mindenkinek: ez és ez vagyok. No nem kézírásban, amely'igaz, hogy közvetlenebb, melegebb, meghittebb. csak nem olyan rangos —, De hanem nyomtatásban. Apropó! Rangos. Ugye milyen leleményesek vagyunk szókincsünk célszerű felhasználásában. Milyen sok esetben illetünk a rangos kifejezéssel olyan helyzeteket, magatartásformát. minőséget —, amire a régi világban áhítattal mondták — előkelő. Rangos személyiségek találkoztak a ... — halljuk, de tán olvassuk is ma-1 napság egy-egy nevezetes alkalomról, s meg vagyunk nyugodva. Nem előkelőségek. Névjegy. Mit is kínlódjon az ember papírkereséssel, plajbász- vagy golvóstoll-előkaparászással, ha meg akarja adni a nevét, címét valakinek. Körmölgetés helyett — ehol a névjegy. Minek a sok beszéd: itt a névjegyem, kérem nem akárki vagyok, láthatja, nevemet nyomdafestékbe vésték. Titkár! Főmérnök!! Doktor!!! Hallani ritkán olvan munkahelyről. ahol nehezebb a szürke dolgozónak főnökéhez bejutni, mint hajdanán a tevének a bizonyos „tű” fokán átmenni. (így nevezték a keleti városfalakon levő bejáratot. A fal védelmet szolgált, természetes, hogy óvatosságból a kiskaput is valóban kiskapunak képezték ki.) Szóval képzeljük el. -müven szerencsés húzás. ha ilyen helyeken névjegyet nyomtatnak maguknak az emberek. Mármint a pionírok. Lakatos István lakatos be akar menni a vezérhez. Fogja magát, átadja névjegyét a titkárnőnek: „Kérem, Mancika, jelentsen be." • Mancika úgy megilletődik, mint ahogy a főnök is nyomban kihúzza magát az íróasztal mellett, olvasván a névjegyen: „'Lakatos István lakatos”. Hű, ez . valami atommaglakatos lehet! — igazítja meg haját, nyakkendőjét, s izgatottan int a titkárnőnek. — Kérem, bocsássa be a lakatos elvtársat. Űz az kérem, a varázs. Úgy közönségesen, mindössze élőszóval nyomot hagyni magunkról,^ lapos dolog. Ha azonban megvan az a bűvös négyszög — csinálják dombornyomással, falemezre. tapétásan színezett papírra. ajándéknak, figyelmes meglepetésnek. jutalomként saját dolgozóknak —. ereje, hitele akkora, hogy még a személyazonosságit vagy megbízólevelet sem kérik Tessék kipróbálni. Hogy? Magának nem teszik?.’.. Itt .a. névjegyem! Tóth István
