Petőfi Népe, 1974. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-14 / 163. szám

/ MŰVELŐDÉS • IRODALOM •MŰVÉSZET* IRODALOM • MŰVÉSZET o Kádár János: Válogatott beszédek és cikkek Az 1956 ősze óta eltelt közel két évtizednyi időt joggal te- kiütjük a jövőnket megalapozó és a fejlődésünk irányát hosz- szú idői-e meghatározó korszaknak. E korszakban úgy folytat­tuk a szocializmus 1945-ben megkezdett építését, hogy kikü­szöböltük a korábban elkövetett hibákat, hogy következetesen a marxizmus—leninizmus szellemében dolgoztunk, hogy foko­zódó mértékben vontuk be az állampolgárokat a közügyek in­tézésébe, hogy a szocialista építés programját a ma élő nem­zedékek össznépi és egyéni érdekeit figyelembe véve és szol­gálva hajtottuk és hajtjuk végre. Ez az ellenforradalom leveré­se után kialakított belpolitika párosult azzal a külpolitikával, amely lehetővé tette, hogy — a szocialista világrendszer része­ként a legteljesebb egyetértésben és összhangban munkálkodva — eredményesen vegyünk részt a nemzetközi életben. Aki ismeri a hazánk fentiekben vázolt 29 éves múltját, az azzal is tisztában van, hogy ebben a fejlődésben mindig és minden vonatkozásban kezdeményező volt az MSZMP. S aki tanulmányozza Kádár János közelmúltban megjelent „Váloga­tott beszédek és cikkek” c. könyvét, aZ a korszak minden fon­tos problémájával, megoldott és még megoldatlan feladatai­val talákozik. . , Modigliani születésének 90. évfordulójára A könyv' tematikus útmutatója arról tanúskodik, hogy Kádár Já­nos beszédben és írásban társa­dalompolitikai. ideológiai, közgaz­dasági, vezetéselmélet, rétegpoli- tikiai és nemzetközi kérdésekkel általában és rendszeresen foglal­kozik. Maguk az írások és beszé­dek pedig azt igazolják, hogy az 1956-ban vállalt politika vonala és alapelve azóta sem változott. Sokszor utalunk arra. hogy a politikai vonalunk töretlen, s mentes a kilengésektől. Ennek a szükségességéről Kádár János már 1957 januárjában szólt a csepeli aktívaülésen: „Vigyázni kell arra — mondotta —, hogy pártunk soraiban egységes irányvonal ér­vényesüljön. és a kettős vonal ne bomlassza többé sorainkat.” Ez a kettős vonal, a párton belüli egyenetlenség, a lenini normáktól való eltérés, szerepet játszott az ellenforradalom kitörésének okai között. Az 1957. május elsejei beszé­dében is elemzően foglalkozott Kádár János a kétfrontos harc kérdéseivel. Erre akkor különö­sed szükség volt. mert az ellen- forradalmi káoszból kivezető úton újra és újra felmerült annak a veszélye, hogy ' az eseményeket egyoldalúan szemlélve csak egy- felé mérünk csapásokat, lehetővé téve, hogy a másik fronton ellen­feleink támadásba lendüljenek. Arra a kérdésre, hogy az első hónapok sikereit minek köszön­hetjük, így válaszolt: „Mindenek­előtt annak, hogy saiát hibáinkkal is .(utalás a dogmatikus hibákra — a szerk.) szakítva, lelepleztük a párt politikáját és a tömegek tisztánlátását zavaró, a marxiz­mus—leninizmust meghamisító, a munkásosztály érdekeit eláruló, revizionista eszméket, visszatér­tünk a nagy Lenin tanításaihoz”. A téma nem került és nem is ke­rülhet le a politika napirendjé­ről — ez teszi lehetővé, hogy a múltra vonatkozó értékelés 1972- ben sem változott meg, ekkor a Központi Bizottság novemberi ülésén a Párt első titkára fejlő­désünk történelmi korszakait ösz- szehasonlitva így szól 1957-ről: ”... pártunk,.. Elvetette mind­azt. ami rossz volt: a szubjekti­vizmust, a dogmatizmust és a re- vizionizmust az elméletben^- a szektarianizmust és a liberaliz­must a politikában ■ •» többi te­rületen is” Az 1956-os ellenforradalom fe­letti győzelem a siker forrásai jegyében elvi és gyakorlati fel­adatunkká tette a munkásosztály vezető szerepének minden vo­natkozásban való biztosítását. Az első évek beszédei és írásai, a fi­zikai 'munka iránti tiszteletre, ál­lamunk munkás jellegere és arra utalnak, hogy mindig a dolgozók vállalták a szabadságharcok' va­lódi célkitűzéseiért való harcot, hogy a magyar munkás forradal- misága a legnehezebb evekben is jelezte határainkon belül és kí­vül: nem aludt ki a forradalom lángja, még akkor sem, ha a fa­sizmus leírhatatlan kegyetlenség­gel lépett fel a haladás ellen. A nemzet sorsának révbe jutásához „új osztálynak ' kellett jönnie a nép vezetésére” Ez az osztály azonban nem csiszolni, hanem forradalmi úton változtatni akart a régi társadalmi állapotokon. A . forrádalmiság nem csupán a ré­gi lerombolását és valami újnak a felépítését vállalta, hanem azt is, hogy híven szolgálja a „társa­dalmi felszabadulás, a nemzeti függetlenség és a népek barátsá­gának ügyét.” így ötvöződik Ká­dár- János véleményében a mun­kásosztály ügye a nemzetköziség ügyével és az első forradalmi munkásfiatalomhoz, a Szovjet­unióhoz fűződő baráti, elvtársi kapcsolat ügyével. Bármilyen témáról is van szó — abban közvetlenül, vagy köz­vetve. de jelen van a Szovjet­unióhoz való ragaszkodás elvi, politikai és érzelmi indokolása. A munkásosztály azért tudott hata­lomra jutni, mert hazánkat a Szovjetunió szabadította fel és azért tudta hatalmát megtartani és megszilárdítani, mert követke­zetesek voltunk akkor, amikor a szocialista világrendszerhez fűző­dő kapcsolatainkról volt szó. Kádár János érdeme — és ez beszédeiből és írásaiból egyaránt kiderül —, hogy munkájában és pártunk egészének tevékenységé­ben a hatalom kérdéséhez mindig szorosan kapcsolódik a hatalom erősítésének fontos feltétele, a marxista—leninista szövetségi po­litika. A szövetségi politikában a munkásosztály a kommunista vég­célt. és azokat a feladatokat tart­ja szem előtt, amelyeknek meg­oldása az adott helyzetben köze­lebb visz a kommunista végcél­hoz is. A fejlődés jelenlegi sza­kaszában a feladat a szocializmus teljes felépítése. A munkásosztály erre szövetkezik valamennyi dol­gozó osztállyal és réteggel.” E közös célra szövetkezik a munkásosztály valamennyi társa­dalmi rétege, és mert a cél közös, válik minden a munkásosztály, a parasztság, vagy az értelmiség helyzetét befolyásoló intézkedés egyúttal az egész társadalom ér­dekévé. Ezt szolgálta 1968-ban a gazdaságirányítás új. rendszeré­nek bevezetése, ezt a folyamatos életszínvonalemelő, szociálpoliti­kai tevékenység. A szocializmus jegvében lassan feloldódnak az osztálvh“tárok és ha e folyamat­ban felle’betőek a rétegek között olvko’r ellentmondások. akkor „ezeket az ellentmondásokat a szocializmus alapion, a szocializ­mus vívmányait tökéletesítve, kö­zösen. egyetértésben, minden dol­gozó oszt.álv és réteg érdekeit szem előtt tartva lehet és kell megoldani.” A feladatok kitűzésére, a vég­rehajtás megszervezésére, az egész társadalom bevonására és érde­keltté tételére is az ellentétek fel­oldása révén jön létre a dialekti­kus egység. A párt teremti meg ezt az egységet és mindig is vall­ja. hogy sikereink nem egysze­rűen a döntések helyességére, ha­nem mindenekelőtt, a társadalom osztályainak, rétegeinek forradal­mi munkáiéra, magatartására ve­zethetők vissza. A hivatkozások a társadalom gondjaira, bajaira, az utalások az egyes intézkedések okozta több­letmunkára. annak vizsgálata, hogy az emberekre miként hat mindaz, amit tervezünk: a szo­cialista humanizmus jelentőségét domborítják ki. Kádár János megnyilatkozásai­ból politikánk egyik legfontosabb alapelve körvonalazható: mindig figyelembe kell venni az emberek és így a szövetségeseink vélemé­nyét. de következetesen érvénye­síteni kell a párt politikáját. Ez a következetesség megnyilvánul a hozott határozatokban, a mar­xista tudás terjesztésében, az egvéni gondok megértésében és a más nézetekkel való vitában is. „A politikai szövetségnek az a rendeltetése, hogy szövetségeseink közelebb kerüljenek hozzánk az ideológia területén is. és itt csak egyféle közeledés képzelhető el, az. hogy a marxizmus—leniniz­mus eszmerendszerét szövetsége­seink fogadják el. vagy sajátítsák el olyan mértékben, ahogyan az lehetséges”. Ügy vélem, hogv er­re a magatartásformára a „Válo­gatott beszédek és cikkek” c. kö­tetben közreadott beszédek és cikkek szolgáltatják a legjobb példát. Sarlós István HATVANI DÁNIEL: Kését a villám... Háztetők: izzadt tenyerek. Ereszcsurgásban mit keresek? E falu miféle mundér rajtam? Zihálok olajos latyakban. Kabátgombom, e helyzetlámpa fénylik robbanásos világra, csillag lesz, mágnes-viharban verdeső. Fecseg hetedhét-országos eső. Sikoltani vagy elviselni? — kését a villám torkomnak szegzi. örökmécs-fényben mozdulóálmok — záporozó halálban járok. Olvadt cukorban ülnek a kocsik. Melasz-sűrű sugárzás roncsol itt, beleragad a lépés, a vágta, nem hajt ki az áhítat ága. Kerítések festett oszlopa dagad, támadnak ellenem pódium-szavak, karmok, tüskék, szigorú szigony, fába szorult virágzás-iszony. Befelé nő csak a szirom, a levél. Felszáll a kémény, mindjárt Holdat ér. Hajítom csikkem, röpte rajza holnapokért vergődő hajsza. Hol kanyarodnak utak, árkok, fegyverkeznek suhanc-akácok, erdő vajúdik véres nyulakat, fejemre gránát-jégesők hullanak. Bekerítenek dér-szoknyás bokrok, — drótsövény-parkban szédelgő bolondot, hazáért hasbalőtt mészkő-bakát, kit nem óvnak balladás kopjafák. Foszforeszkáló csontkéz a torony, őrködik porbasújtott gondokon, — harangok szavába hová tűntek? E lépcsőn hány ezer évig üljek? Az éj, az éj befedett kútüreg. Csattan, reccsen az ég, kriptaüveg, — bevágják harmatos öklükkel a süket szentély-ajtókat a feltörő rügyek. z a Vilma az oka min- | dennek — mondta a| fiatalasszony morcosán. Alacsony, barna homloka még jobban elsö­tétült. — 0 csalta fel magát Pestre. Addig jó volt anyám­nak otthon is. Most meg csak ez a Pest. Csak itt tud meglenni. Bajóné az ágya végében, a rá­csos támlának könyökölt, s néz­te a lányát, aki egyenes háttal, támaszkodás nélkül ült a felkí­nált széken. Vastag karján, erős mellén megfeszült a kötött kar­digán, amit deréktól lefelé már nem is gombolt be. A sötét szür­ke szoknyát láthatóan kihízta, erősen megfeszüli domború ha­sán és vaskos combjain. — Ne hibáztassátok ti Vilmát, nincs annak semmi köze aZ én dolgomhoz — mondta azután. — Csak éppen a pesti címeket ad­ta meg, hová forduljak, hol ka­pok munkát, meg lakást. A fiatal nő tekintete egyik ágy­ról a másikra ugrott a munkás- szállás szobájában. — Ez kell anyámnak? — kér­dezte. — Hogy hatodmagával háljon? öt idegennel? Otthon velünk lehetne. A lányaival, meg az unokákkal. Vénségére lelt ágyrajáró? Az asszony tűnődve nézett rá. Látta bezárt, mégis indulattól rángó, beszédes arcán, összehú­zott szemén, a szoba mélyéből gyorsan visszatérő, s makacsul lesütött tekintetén, hogy a friss, habos nylonfüggönyt, a jutósző- nyeget, s a közösen vásárolt kis állvány virágos cserepeit nem akarja észrevenni. — Nem mindenki idegen, aki­vel nem vagyunk rokonságban, Ilus — mondta. — Meg azután otthon sem aludtam én soha egyedül, Erzsinél. Csak mindig a három kicsivel, abban a csepp szobában. — Mert szűkén voltak — fe­lelt a lánya. — Magánál ezt ki tudná jobban? De hogy az új há­zukat megépítették... — Abban is a gyermekekkel szorultam össze — mondta az asszony. Julikával még egy dí­ványon is. Hol az egyik ébresz­tett fel, hol a másik. Soha egyet­len éjszakát én végig nem alud­tam. Ilus megint az anyjára nézett, sötét, megbántottságot csillantó szemével, — Hiszen gyermekekkel nin­csen másképp — morogta. Nyelt egyet, mintha ingerülten kikí­vánkozó szavakat nyomott volna vissza. Azután mégis kimondta: — Az semmi, hogy megkapott minden szükségeit? .Hogy gond nélkül élt? Az anyja megint tűnődve járta be pillantásával keserűen szem­rehányó arcát. Szerette volna megmagyarázni, hogy igenis min­Amadeo Modigliani 1884. július 12-én született Livornóban. Fes­tői stúdiumait Firenzében és Ve­lencében végezte. 1906-ban Pá­rizsba költözött, ettől kezdve át­meneti megszakításokkal haláláig itt élt. Az École de Paris egyik legjellegzetesebb egyénisége. Kez­detben Cézanne hatása alatt állt. dig hiányzott neki valami, azon túl, hogy fedél volt a feje fölött, hogy eleget ehetett tulajdon fözt- jéböl, s hogy időnként új ruhát, cipőt kapott idősebb lányától és vejétöl. Ez a furcsa és nyugta­lanító hiány már az ura életé­ben jelentkezett. Hol nappal, hol álmában, alaktalanul és bizony­talanul, akár egy könnyű felhő, amelyik ellenőrizhetetlenül for­mát vált, sűrűsödik, foszlik, át­tetsző lesz, szinte láthatatlan — mégis szüntelenül ott van a lé­lek egén. Majdnem harminc esz­tendeig hallgatott az iszákos, szertelen, verekedő ura mellett, és hallgatott azután' is az idő­sebb lányánál. Nem úgy, hogy nem szólt, hiszen beszélhetett ele­get. De valami, vagy valaki örö­kös némaságra kényszerült ben­ne. Egy szihte külön lény, akit nem ismert, de aki mégis, vala­mi különös, sajgó fájdalommal, azzal a tizennyolc éves, a távpli fiatalság köde mögött rejtőző te­remtéssel kötődött össze, aki va­laha volt, s aki nesztelen és ész­revétlen elsüppedt benne, mint­ha akarata ellenére élve eltemet­ték volna. A folyosóra nyíló ajtó heve­sen feltárult. Hátrakötölt fejű, fiatal, szőke nő szaladt be, pa­pucsban, hosszú fürdőköpeny­ben, amit fél kézzel fogott össze a melle alatt. Amikor a vendé­get észrevette, megtorpant: — Én csak azért, Marika né­ni... nem akarok sokáig zava- rogni... de Zsófi szeretné tudni, befizet-e a vasárnapi autó busz­kirándulásra. Mert, hogy sok a jelentkező és éppen azért.... — Befizetek, hogyne fizetnék be — felelt az asszony. A szőke nő zajtalanul húzta be az ajtót, mint' aki tudja, hogy egyikük számára most a szoba külön életén túl lüktető valóság jelentkezett, s azzal egyedül kell szembenézni. Bajóné felfogla ezt a tapintatot, s ő is elfordult, hogy jelezze: csakugyan így áll a do­log. Pillantása a szatyorra sik­lott, s amit a lánya a széke lábához támasztott, s amit jól megtömtek, mert az oldala kidudorodott, s vászon­nal letakart damoború teteje a fogók közepéig nyomult. „Nekem hozott hazait. Vajon ideadja-e?" — gondolta Bajóné. — Hát ez... ez kell anyám­nak, nem az unokái — szálait meg Ilus keserűen. — A kirán­Ebben a szellemben szobrokat is készített. A formai sommázás jel­lemzi érett műveit is — ezek főként arcképek és női aktok —, továbbá a nyújtott, lágy és na­gyon tisztán rajzolt körvonalak, a felületek finom festői megmun­kálása és gyöngyházszerűen ra­gyogó színek. Elnyújtott rajzú dulás, mozizás, meg a jóég tudja még mi. — Dehogy is... Csak hát itt adódik az ilyesmi... — mondta az asszony. — Ha úgy akarom, megyek, ha úgy akarom, nem. Lánya szemrehányóan nézett rá, mintha valami eddig rejtett, s most napvilágra kerülő, bánét ismerte volna meg. — Hát ezért... — morogta megbántoltan. Igen, hát ezért. Ezért is. Hogy mehessen, ha kedve támad, és maradjon, ha úgy tetszik. Milyen kár, hogy Ilus ezt nem érti. Har­minchét évig nem ismerte ezt,az örömet. Meg azt, hogy saját pén­ze van és arra költi, amire akar_ ja. Erről sem lehet már lemon­dani. — Szeretem én az unokáimat, hogyne szeretném — kezdte las- ■ san. — Csak hát belefáradtam, ötöt dajkáltam végig. Mert a tieidre is vigyáztam én, most már... — A téglacipelésbe nem fá­radt bele? — vágott közbe izga­tottan, robbanó indulattal Ilus. Hidegbe-melegbe, szélbe-esőbe __ ab ba nem fáradt bele? — Az más — felelt az anyja — az egészen más. Hogyan fejezze ki, miért más? Maga se tudja pontosan. De az, ahogyan kötelességévé vált a hajijaitól hajnalig tartó családi szolgálat, ahogyan aggódva igye­kezett lányának, vejének kedvé­re tenni és minden percet ki­használni — olyan volt, mint egy prés, ami egyre tűrhetetle­nebből nyomta, szorította a test- tét-lelkét. — Az más... — ismételte meg sóhajtva attól a tehetetlenség­től, hogy nem képes belső érzé­seit, gondolatait pontosan kife­jezni. — És éppen most — kezdtz. is­mét a lánya, aki nem a hangra, hanem csak a szavakra és még inkább tulajdon gondjára figyelt. — Éppen most, amikor mi is építeni akarunk és__ — Csak nem vagy megint ál­lapotos? — kérdezte az asszony. Tekintete a kardigán széthúzódó szárnyai között emelkedő dom­borul atot tapogatta körül. í — A harmadik hónapban va­gyok — válaszolt Ilus az iménti alakjaiban, finom vonaljátékában a firenzei quattrocento, különö­sen Botticelli művészetének re­miniszcenciája érződik; művésze­tében ötvöződik a klasszikus tradíció a modern törekvésekkel. 1920. január 25-én a párizsi Charité kórházban hunyt el tra­gikus körülmények között. (KS) megbántottsággal szemében és nagy, barnán fénylő arcán. — Meg építünk is Erzsinek eldaj­kálta mind a három gyerekét, hogy dolgozhasson az új házon nyugodtan. Nekem miért nem? Én alábbvaló vagyok? Nekem miért nem teszi meg? Két év .se kell készen lesz a házunk. Anyámnak is öröme lesz belőle. Hát ez az. Gyerek, építkezés. Először az ura sodorta el a maga zaklatott, ijesztő életével. Az_ után Erzsi meg a veje azzal a nagy, lélegzetet elfojtó sielséggel. Három gyerek, munka szaka­dásig, a filléres takarékosság, az­után az építkezés, az új, nagy ház, az új bútorok. Most meg Ilusék rohannak amazok nyomá­ban. Örökké az ö lihegő előretö­résük szelében élni, tartani a lé­pést, az egyensúlyt anélkül, hogy vágyna erre a rohanásra. Mégis őrá, az ő háztartásvezetö, gyere­ket gondozó munkájára tervez­tek el mindent. Még két eszten­dőt kívánnak tőle. Ezért utazott ide Budapestre, a munkásszállás­ra Ilus. — Nem lehet — ingatta a fe­jét —, nem lehet. — Amit abba­hagyott az ember, azt már nem­igen lehet újrakezdeni. Amit bír­tam, megtettem. Most már... a többi a ti dolgotok. A szenvedés, a düh és az értet­lenség fintora lánya arcán meg- fájditotta a szivét. Mégsem mond­hatott egyebet. Mint aki véglege­sen döntött egy végtelenül fon­tos dologban, s érzi, hogy a dön­tést semmiképpen nem lehet meg­másítani. — Tudtam, tudtam. Erzsit mindig jobban szerette nálam. Pedig az ö ura, meg az enyém — ég és föld. Nálunk haláláig meg­maradhatott volna. De náluk? Ki . tudja. — Ne haragudjál... — mond. ta az asszony. — Dehogy is sze­retem én Erzsit nálad jobban. Csakhát... Csakhál... haláláig most már élni akar. Ezek a furcsa szavak tolultak a szájára, de resteilte őket kimondani. Bolondságnak érezte ezt a gondolatát, de vala­hogy mégis annyira igaznak, hogy el kellett mosolyodnia. — Hát, szervusz, Isten áldjon — mondta a felcihelődő Ilusnak. — Csókolok mindenkit. Nemso­kára hazalátogatok, és viszek va­lami szép ajándékot a gyerme­keknek. Megölelte a lányát, jót >ról- balról megcsókolta kitüze edett- arcát. Ilus, haragtól és gondtól sötéten, csukott szájával éppen csak megérintette az övét. Az­után kezébe fogta a szatyrot, és nyomában az anyjával, nehéz, kemény léptekkel elindult az aj­tó felé. Ügy lépett ki a folyo­sóra és úgy ment rajta végig, hogy egyszer sem fordult vissza. BI HA UI KLÁRA: Látogatás 0 Modigliani. 0 Női arckép.

Next

/
Oldalképek
Tartalom