Petőfi Népe, 1974. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-25 / 172. szám

1074. július 25. • PETŐFI NÉPE • 5 „A művelődési otthonokat és klubokat, mint a közösségi,neve-, lés, a társas élet és az aktív művelődés intézményeit kell to­vábbfejleszteni. A nem hivatásos művészegyüttesek, tudomá­nyos isn\eretterjesztő körök, klubok munkája révén a lakosság mind szélesebb rétegeit vonják be a művelődésbe...” (Idézet az MSZMP KB 1974. március 19-20-i határozatából.) A határozat nyomán elindultunk megismerkedni a Bács-Kis- kun megyei községek, városok délutáni-esti művelődésével. Ter­vezett riportutunk feléhez érkeztünk. Ez alkalommal négy Kis­kunfélegyháza környéki községbe, Kunszállásra, Pétőfiszállásra, Pálmonostorára és Gátérra látogattunk el. Kunszállás főutcájának egyik épületén ezeket a feliratokat ol­vashatjuk: egészségház, mozi. A harmadikat, hogy művelődési ház, elfelejtették kiírni az épületre. A mozi előtt, két fiatal szemléli a pla'kátot: melyik filmet érde­mes megnézni. Megtudjuk tőlük, hogy mindketten Kecskemétre járnak be dolgozni, motorral. — Nem járunk el a művelő­dési házba táncolni; rossz a le­vegője. A cukrászda meg egye­nesen kocsma. Nincs ott még csak egy zenegép sem, s ha be­visszük a rádiót, kizavarnak. És vasárnap is bezárnak, már nyolc órakor. A KISZ-nek nincs külön terme; csak ígérgetik, de nem adnak. Túl a falun, három helység ha­tárának találkozási pontján áll a Vereb-kocsma. így nevetik, a régi tulajdonosáról. A bugaci ÁFÉSZ kezelésében van. Némedi Istvánné udvariasan, kedvesen szolgálja ki azt a három férfit,, aki éppen ott tartózkodik. Derű­sen magyarázza: nemsokára bő­vítik az italboltot; s lesz vil­lany is. Esetleg zene, tánc is majd. Ficsór Sándor kőműves ezt mondja: — Nem jó itt helyben szórakozni. Inkább Félegyházára, Jakabszállásra járunk át. Ott van nagy terem, jó zenekar. Itt a művelődési ház alacsony, rossz levegőjű, nem járunk oda. , □ □ Esteledik, amikor Petőfiszállás- ra érünk: miután nem sikerült másodszorra sem bejutnunk a kunszáilási művelődési házba Petőfi szülei itt béreltek annak­idején földet — magyarázzák az itteniek — ezért változott meg a község neve. Azelőtt Ferencszál- lás, Pálosszéntkút, meg Szentkút volt. Kétezernél több lakosa van a falunak. De a belterületen leg­feljebb negyven ház, ha látható. A többi kiterjedt, szétszórt ta­nya világ. Forgó Ferenc főállású művelő- désiház-igazgató. S egyben ő a községi csúcstitkár is. A bizony sok helyen döcögő falusi közmű­velődéstől kezdünk beszélgetni. Így érvel: — Gondolkoztam: ha nagyobb helyeken nem megy, hogyan menr ne éppen itt? Fogy a színházi előadások közönsége is. Egyre kevesebb lesz az előadások szá­ma. S csak a Déryné Színház jár el ide, a kecskeméti sokat kér, hatezer forintot. — Művészeti csoport, szakkör? — Fotó, kerámia... De nyáron leáll, mert iskolások a tagjai. — Más? — Nincsen. — Az idő­sebbek nem járnak el ide? — Csak színházi előadásra és1 ma- gyarnótaestre. — Ma volt vala­mi? — Nem. — Estére lesz? — Nem. — Tegnap? — Szünnap volt. — Azelőtt? — Azelőtt... filmvetítés a moziban. — Hányán járnak a moziba? — Átlagosan hatvanan. Ez nem rossz. — Tánc? — Két-háromhetenként. Csen­géiéről, Pusztaszejről, Félegyhá­záról, Kunszállásról és Bugáéról is jönnek ide fiatalok. — Meny­nyien vannak olyankor? — Lega­lább kétszázan. — Hétköznap járnak ebbe a házba fiatalok? — Jóformán senki sincs itt­hon; különböző helyeken dolgoz­nak. Négyszáznál több ember in­gázik nálunk. — Miért ilyen csúnya, elhanya­golt ez a park, az épület előtt? — Nem hozzánk tartozik; mi is sajnáljuk, hogy ilyen. Nem egyszer fogtam jómagam lapátot, ollót, hogy szépítsem. De egyedül kevés vagyok.. □ □ □ ■ A könyvtár a szolgáltató ház­ban kapott helyet, nemrégiben. Görög Margit a könyvtáros, a tizenkilenc eves tanácstag. Csak­nem hatezer kötet sorakozik a rendben tartott polcokon, s nem egészen száznyolcvan olvasójuk van. A könyvtáros egyben KISZ- titkár is. — Elégedett? — kérdezzük a sókoldalú könyvtárost. — Cseppet sem vagyok az. Sokkal ' több olvasót szeretnék. Tudom, hogy nálunk nagyon ne­héz, de mégis: sokkal több is le­hetne, nem igaz? Sajnos, azok sem jönnek el, akiktől jogosan elvárhatnánk! — Kikre gondol? Az értelmi­ségiékre? Vagy a tanácsiakra, a vezetőkre? Ä pedagógusokra? Elgondolkozik: — Erről nem szívesen beszélek. □ □ □ A vasútállomás melletti ital­boltnak kisvendéglő jellege van. Fazekas József, az egykori tanács­elnök-helyettes érti a módját, miként kell kulturált körülmé­nyeket teremteni, s ami ugyan­ilyen fontos: megőrizni azt. Ha­vonta száznegyv^nezer forint a forgalmuk. Józsi bácsi húsz éve dolgozik ezen az egy helyen, nem­rég törzsgárda aranygyűrűt ka­pott. — Milyenek az itteni embe­rek, a vendégek? — Egyebet nem mondhatok: le a klappal! — Nincs panasz? — Ha valaki többet inna, mint amennyit bír, nem szolgáljuk ki. Talán ezért mondhatom nyugod­tan, hogy nincs panasz. □ □ □ Kanyarog az út Pálmonostorán, emlékeztetve a község őslakóinak szeszélyes házépítő kedvére. Fi­gyeljük az utca két oldalát, bön­gésszük a feliratokat: vegyesbolt, általános iskola, eszpresszó, mozi, italbolt. Hol van a művelődési ház? Egy fiatalember mutatja: a presszó melletti kis kapun kell bemen­ni; az udvarban van a bejárat. Így hát célhoz érünk. Átme­gyünk az udvaron; zúgó fák alatt találunk egy nyitott ajtót. A dísz­telen előtér falán felfedezzük a gépírásos papírt: „Júliusi prog­ram”. Teke, tánc, filmvetítés. Szom­bat—vasárnap. Teke, tánc, film­vetítés. Ez a júliusi program. Rajtunk kívül csak a szél jár a művelődési ház udvarán. Kedd van, a pontos idő 18.30. □ □ □ Nagy Kálmán biológia—föld­rajz szakos tanár; 1971 óta ve­zeti a pálmonostori művelődési házat. — Teke, tánc, filmvetítés — nem sovány ez a kulturális prog­ram egy községben? — kérdez­zük;. — Ebben a faluban ez egyál­talán nem sovány. Volt olyan eset, hogy a tsz ingyenjegyeket adott a tagoknak egy színházi estre és alig jötek el néhányan. — Szakkörök, művészeti cso­portok? — Báb, sakk, fotó, de nyáron ez is megszűnik, ez már tradí­ció. i — Miért? — Iskolás gyerekek a tagok, a vezető is; érthető, hogy a szün­időben nincsenek foglalkozások. Negyven-ötven KISZ-korosztályú fiatal van, nagy részük máshol dolgozik .Kéthetente bálát ren­dezünk, évente hat-nyolc színi­előadást; ez elég is. Úgy érzem, hogy az itteni kulturális igényt így ki is elégítjük. — Mégiscsak sovány művelő­dési program ez — hajtogatjuk. — Lehetne többet is, úgy gon­doljál^? Ez az igény. — De hát a tudatformálás; hi­szen amint mondja, ön is peda­gógus, és a szakkörvezetők is ... — Lehet, hogy baj van a tu­datformálással — zárja be a be­szélgetést Nagy Kálmán. — Új utakat kellene keresni a kulcs­emberekkel együtt. így igaz. De kinek a köteles­sége új utakat keresni Pálmonos­torán? □ □ □ •£& Gátér a tizenkilencedik község, amelyben megfordultunk riport­utunk során. Amikor észrevesz- szük, hogy a klubkönyvtár falá­ra erősített burkolat és egy kis szekrényke egy faldarabbal együtt leesni készül, akaratlanul is felidézzük, mennyi hasonló dolgot láttunk eddigi útjainkon. Hány helyen kellett feljegyez­nünk, hogy a művelődési ház környéke elhanyagolt, szemetes, hogy a berendezés kopott, rongált, hogy sokszor a legelemibb köve­telményeket sem elégíti ki a helyiségek tisztasága, felszereltsé­ge! Mintha nem lenne gazdája ezeknek a művelődési házaknak. Mivel tudjuk, hogy ma még nem tartanak ott a tanácsok, hogy válogassanak a közművelő­dési szakemberek között, nem azt kérjük számon, hogy miért nem ízig-vérig népművelő vezeti a községi művelődési házakat. Csak a jelenlegi vezetők ízlésére, fe­lelősségtudatára hivatkozunk. Kontra György—Varga Mihály Az elfogulatlan Melocco Melocco Miklós szépen megrendezett tárlata ezekben a napokban Szegeden látható éppen; az eddig kevésbé értett s megértett művésznek si­kere van. Melocco hosszú évek óta vissza-vissza- térőn eljár a kecskeméti alkotóházba; ebben a városban számtalan barátja, tisztelője akad már, akik szeretettel biztatják újabb és újabb alkotá­sokra. Kerényi József megyei művészeti díjas fő­építész, a kitűnő tervező is közéjük tartozik; ba­rátjának s eszmei társának mondja a szobrászt. Értő sorait ezért is tesszük közzé szívesen, öröm­mel, abban a reményben, hogy ezáltal is meg­szeretik a máris kecskemétinek számító Melocco Miklóst, az eddigieknél is többen. Melocco Miklós munkáinak megértése nehéznek és bonyolultnak tűnik először. Még szakemberek is, akik jóindulatúan és értéssel figyelik, küzdel­mének csak részleteit ismerhetik. Elmondták őt már szalonhomorú fenegyereknek, poppos deheroi- zálónak — és sorolhatnám még az itt el nem mond- hatót. Én a bonyolult elemzés helyett egyetlen meghatározóan lényeges dologra hívom fel a fi­gyelmet vele kapcsolatban. Walter Gropius alap­megállapítása korunk építészetéről összefoglalóan igaz a kor képzőművészetére is. Az, hogy a művé­szet ma elsősorban nem stílus, hanem módszer; s ennek az alapja az elfogulatlanság. Ez az elv azt jelenti, hogy az alkotót nem köti avagy segíti a stílus, a különböző irányzatok stb.; szabadon kell döntenie, mikor, mit és'hogyan fe­jezzen ki, s a döntés és választás helyességét csak az eredmény, a produktum igazsága határozhatja meg. Ez Melocco fogalmazásában — vagy inkább átfogalmazásában — az önmagát „civillé” vissza- kepzés vágyát jelenti. Vagyis azt, hogy szeretne laikus emberi módon látni, elszabadulni a rárakó­dott rutinelvektől, mindent ujravizsgálni, minden munkát soha-nem-volt módon újrakezdeni. Ennek bizonyítására és mintájául érdemes meg­vizsgálni a Csokonai hamvai című alkotását. A kétszáz éves költő mellszobrát — a megbízás alap­ján — elkészíteni szobrászi rutinmunka lehetett volna, melynek anyagi eredménye nem kétséges. De közbeszólt ez a „civil”, elfogulatlan kózbeszó- lás, a művész önnön magának küldött üzenet. Mert vajon Csokonai-e, a soha-nem-látott alak-e a néhány fennmaradt metszet alapján készített bronz­tömeg, azért, mert a félreértések elkerülése vé­gett aláírják a költő nevét? Az ilyenfajta rutin­munkából csupán a felirat az igazi emlékeztető, a szobor csak a társadalom nyomatékadó gesztusá­nak tekinthető: lám. bronzban emlékezünk Csoko­naira! Helyette a szobrász a valaha-volt ember valaha­volt testének földbe olvadt nyomát idezte meg. Ki­mondatlanul áll előttünk a költő igazi emlékezete: az alkotó, meg nem értett, máig sem igazán meg­értett, költő előtti tisztelet, a felejtés elleni szem­beszegülés. Mottóként merült fel bennem: önma­gát becsüli minden nemzedék, ha tudomásul veszi, hogy a világ nem vele kezdődött. Nekünk van szükségünk Csokonaira! Ezért ebben a különös Csokonai-múben nem szoborformákat, stílust, de nem is egyszerű for­mabontást kell látnunk; hanem egy gondolattal ta­lálkozunk; a plasztika nyelvén megfogalmazva. Hiszem és vallom, hogy ennek az alkotói mód­szernek, elfogulatlan gondolkodásmódnak elfogadá­sa megvalósul mielőbb. Ennek az optimizmusnak egyik alapja a kecskeméti Kodály-emlékmű. Mint e városban élő építész, büszke vagyok arra, hogy Kecskemét, s Bács-Kiskun állt Melocco ^Miklós mellé. Általában az emlékműszobrászat a legnagyobb •közhelyek gyűjtője t-A kiteljesitője.’ A mondani­való leginkább dagályos formákba sikkad. Ko­dály Zoltán nevének — függetlenül attól, hogy szeretjük vagy nem — puszta meghallása is a gondolatok sokaságát mozgatja meg bennünk. Ezen az emlékművön a mester háttal áll; öreg, a ruha sem feszül rajta jólszabottan. Mozdulata, intése a kórus előtt nem patetikus — egyszerű. Mégis az igazi Kodályt látjuk, rá emlékezünk. Mert az emlékezet nem csupán közismert intimi­tások. szemrebbenések, formák újraélése. Mert a sorsunkat meghatározó életfordulatok, a közösség nagy vállalkozásai az alkoto életművében hul- lámzanak. Az éneklő arcok vibrálásában külön- külön is tükröződik az igazi alkotó, az életmű, a felfedezett zene emt^erhóditása. így marad az al­kotóművész az életmű tükrében — ember. S dehogyis hősteleniti Melocco az alkotót; el­lenkezőleg: visszafogadja közénk, bátorításul mi­értünk! Nem csak tanulságképpen; megtartó erő­ként is. Ennek a gondolatnak a megvalósítása és vnlla­0 Arc (gipsz). 0 Álom (gipsz). 0 Hölgy félárnyékban (poliészter). lása Kodály városában, Kecskeméten nem csupán a szobrászművész iránti bizalmat jelenti, hanem a hitet a közönségben is. És ez nagyon jó — és felemelöen szép — dolog! Alain Delormes szerint egyetlen olyan filozófiai probléma van manapság, amivel foglalkozni ér­demes: az ember viszonya a halálhoz. Ez a vi­szony lényegében nem más, mint az ember viszo­nya az elidegenedéshez. Tehát nem is annyira filo­zófiai problémáról van szó, hanem inkább az em­ber elidegenedésének történetéről. Ennek szem­pontjából alapvetően fontos, hogyan kapcsolódik az ember (s ez Meloccót visszatérően inspirálja) a lehetetlenhez és elgondolhatatlanhoz. Melocco nem véletlenül küszködik ezzel; elfogulatlansága hosz- szú távon meghatározta és meghatározza munká­ját. Miközben esztétikai nézetek, művészi gya­korlatok gyökeres változásait, valóságos felfordu­lásait éljük, tapasztaljuk. Kerényi József <7 Novemberben már a megyei “• pártbizottságon dolgozott. Állandóan úton volt, járta a járá­sokat, a falukat. Szervezte a pártot. Aztán a mezőgazdasági osztályon kapott beosztást, ké­sőbb meg a tanácshoz helyezték. — Na, úgy látszik, itt öreg­szem meg — mondta a feleségé­nek. — Innen küldenek majd nyugdíjba.-r Ugyan már — legyintett az asszony. — Hol vagy te niég a nyugdíjtól. — Nem messze. Én éltem olyan esztendőket, amelyek dup­lán számítanak. Ezt ők is tudják. A Nagyerdő közelében vett egy kis telket, házat épített ,rá. Arra gondolt, ha nyugdíjas lesz, akkor majd ott sétálgat télen, nyáron az erdőben és ritkán, nagyon rit­kán megy be a-városba az embe­rek közé. Gyerekei lassan felnőttek, ki­röppentek védőszárnya alól, mindegyik a maga életét élte. Egyszer a portás kopogott be hivatali szobájába. Megállt az íróasztala előtt és slides sapkáját kezében forgatva arra kérte, hogy tegye be a vejét a bankba, pénz­tárosnak. ' — A bankba, pénztárosnak? — csodálkozott özei. — De hát ne­kem semmi közöm a bankhoz. A portás nem tágított. Ha akar­ja, akkor van! Dühös lett. — Különben sem foglalkozom állásszerzéssel — csapta le széles tenyerét az asztalra. A portás gúnyosan pislogott . arcába. — Attól függ, úgy látszik, hogy kiről van szó! Persze, most már nem foglalkozik, mert minden szupszeszorát jó helyre bedug­ta, és... Kizavarta a portáit, de ezzel csak a rázúduló lavinát indította el. Behívták á pártbizottságra. Nem tagadott. Elhelyezte a ro­konait. — Kinek ártottam vele? — kiabált —, azokat kellett volna elhelyeznem, akik ötvenhatban puskával a vállukon csatangol­. tak a városban ... — Ne légy ilyen ingerült, özei elvtárs — figyelmeztették a vá­rosi pb-n. — így nem lehet tár­gyalni veled. Értsd meg, most már más időket ^lünk, mások a harci feladatok. Nem helyezték el, ott maradt a régi beosztásában, de nevét feljegyezték a pébén, elő-elővet- ték, ismét félretették, aztán egy újabb bejelentésnél megint napi­rendre került a neve. így teltek a hónapok,, az évek. Aztán, ami­kor Hajdúvedresen kirobbant a milliós ügy, újra előkerült özei I neve, és máról holnapra lehe­lyezték. — Jó szervező. Két év alatt rendbeszedi a tsz szénáját, aztán majd felhozzuk — mondták a pébén. Behívatták özeit. — Özei elvtárs, a párt mindig a legnehezebb feladatot bízta rád, mert jó szervező vagy. Ott voltál mindig ahol a legnagyobb szükség volt a határozott vezető­je. Most is egy ilyen feladattal bízunk meg. Két év alatt rendbe­szeded a tsz szénáját és vissza­jössz. A régi beosztásodba. Vál­lalod?. Nem töprengett sokáig. Jól is­merte már a hasonló beszélgeté­seket. Talán így a magam helyzetén is segítek. Látják, hogy nem va­gyok válogatós a munkában, nem ijedek meg a feladatuktól, akkor talán egy-két esztendő múlva — hamar elröppen az — újra be­dobnak valamilyen komoly hely­re. Nélkülem nem tudnak meg­lenni, azért fordultak most is hozzám — gondolta —, most, amikor nehéz .helyzetben van­nak. Majd én megmutatom, hogy Özei kihúzza őket a csávából. — Vállalom — mondta. — Csak az a kérésem, hogy a lakásomat hagyják békén, ha a feleségem is velem jönne. — Légy nyugodt. Egy hét múlva már leutazott Hajdúvedresre. Kezdetben he­tenként hazajárt Debrecenbe, az­tán már csak kéthetenként vagy még ritkábban, mert a munka dandárja nem engedte. — Le kell költöznöd — mond­ta a feleségének —, mert én nem bírom ezt a felemás életet. Se ott, se itt. Másfél évet kibírsz te is. Az asszony nem akart leköl­tözni. De, amikor Özei egy hóna­pig Debrecen felé se nézett a fe­lesége leszaladt a lányával, öz­vegy Kompárnétól kibérelték a házat, Kcmpárné meg erre az időre leköltözött a nyári kony­hába. özeiné nehezen szokta meg a falut, sokat unatkozott, mert nem voltak barátnői, de lassan megismerkedett • az asszonyokkal, a tanítónőkkel, az orvosok fele­ségeivel és így minden héten hol őt látogatta meg valaki, hol pe­dig ő ment látogatóba. A Térjél ritkán látta. Rendszerint még hajnalban elment, akkor ö még édesdeden aludt, aztán hazasza­ladt ebédelni,, este meg csak sö­tétedés után vergődött haza. Gyakran ebédre is. hiába várta. Hogy hol, merre ebédelt ilyen­kor. nem tudta, de nem is akar­ta iudni... Szanics Ferke cserdilett az os­torával, suhogtatta a lovak fe­lett, pedig vágtattak azok, habot vetett a hátuk is. Néha a hátsó ülésre lesett a gazdájára, özei csukott szemmel ült, mintha szenderegne. Pedig ébren volt, csak egyszerűen nem tudott most semmire, senkire nézni. Még a kocsisára sem, akit pedig szere­tett, csendes, jó humora miatt, de elsősorban azért, mert hallgatni tudott, és minden percben ug­rásra készen állt és érte ment arra az időre, mire rendelte. Tegnap este egy megyei kocsi állt meg a piactéren. Ketten szálltak ki belőle, aktatáskával és bementek a párthelyiségbe. Fél óra múlva özeiért elküdték a Fe­kete Pál kisfiát. A tanácselnök, a párttitkár, meg a két megyei elvtárs várt rá. Amikor belépett a füstös alacsony szobába, és végigpillan­tott az arcokon, már látta, hogy mindent megbeszéltek most már csak a határozatot közlik vele. De milyen határozatot? Miről van szó? Feljelentés? Valahol 1 - bát követtem el? Mi az úrist n ez már megint? Hiába töpr« .- gett, nem jutott eszébe sem i. Kezet fogott a vendégekkel, aztán üdvözölte a tanácselnököt, meg a párttitkárt is. Leült és a két vendég arcát fürkészte. Nem emlékezett rájuk, pedig egy évvel ezelőtt még mindenkit jól ismert a megyén. (Folytatjuk.) Egy este a város környékén

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom