Petőfi Népe, 1974. május (29. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-22 / 117. szám

1974. májul 22. • PETŐFI NÉPE • ( Két színész - egy szerepben Nincs ebben semmi különös; ez igazán mindennáDos a színházak történetében. No oersze, ha két ország, a két társulatának két szí­nésze cserél helvet, illetve várost, és szerepét saját anyanyelvén játssza el. ez már ritka esemény. Ügy kezdődött, hogy Kállai Fe­renc. a budapesti Nemzeti Szín­ház művésze.'Gogol: A revizor c. művének, polgármester szerepét magyarul játszotta ez év áprilisá­ban, a leningrádi Gorkij Színház­ban. Partnerei, természetesen saját anyanyelvükön beszéltek — oro­szul. Igaz. mindkét előadást a vi­lághírű rendező. Georgi Tovszto- nogov állította színpadra, mégis nehezen tudtam elképzelni, ho­gyan hasonlíthat a két előadás annyira, hogy egy-egy színész cse­rélhető legyen? Az első meglepetés a leningrá­di próbákon ért. Ültünk a néző­téren és azt vártam, hogy időn­ként meg kell maid állni, inst­ruálni. tolmácsolni, javítani vala­melyik jeleneten. A nézőtéren fél­homály, a rendezői asztal halvány fénye világít csak — igaz, az asz­talnál senki sem ük mindenki az első sorokban foglalt helyet, mi­nél közelebb a színpadhoz. Há­tunk mögött fehéren virítanak a zsöllyékre húzott védővásznak, az ügyelő és a fővilágosító hangos­beszélőn gyorsan megtárgyalja, hogy egyes jeleneteket kihagynak, csak azokat próbálják, most, ahol a magyar művész. Kállai Ferenc is jelen van. szerepe szerint. Az első sorban ül a kis számú magyar küldöttség: dr. Malonyai Dezső, a Művelődésügyi Minisz­térium színházi főosztályának ve­zetője, Marton Endre, a .Nemzeti Színház igazgató főrendezője, Ki­rály Istvánná, aki a budapesti előadás rendezőasszisztense, kezé­ben a magyar szövegkönyv és egy zseblámpa, ő most egyszemélyben a súgó. ügyelő, rendezőasszisztens és szinkrontolmács, azonkívül el­sőszámú segítője a magyar tv- stábnak. Virág Katalin szerkesz­tőnek és jómagámnak. Aki még nálunk is idegesebb: Jurij Akszjonov. a játékmester, Tovsztonogov kitűnő munkatársa, ő az egyetlen, aki nem képes le­ülni. fel-alá járkál. Megszólal a zene, egy régi orosz közmondás és ezzel elkezdődik a próba és mi csak azt látjuk, hogy megy minden, éppen úgy, mint otthon. Igaz Kállai kivételével mindenki oroszul beszél, de mégis — értjük az előadást! Egyáltalán nem zavar, hogy a polgármester magyarul alázkodik a revizor előtt és uralkodik hivatalnokai felett. Gogol csodálatosan szép komédiája mindannviunkat ma­gával ragad, lassan egyre keve­sebb huzat fehérük, rendre belo­pakodnak a színház művészei, a szovjet tv-stáb világosítói, a gép­kocsivezetők. a színpadról lejövő színészek, aki ráér. mindenki a nézőtéren van. Gogol művészete legyőzte a nyelvi akadályokat. Szünet. Gyorsan körbekérdez- zük szovjet vendéglátóinkat: nem zavarja őket, hogy a polgármes­ter magyarul beszél? — Nem. nem — tiltakoznak őszintén lelkesen olyan ez a próba, mint egy igazi előadás. És tényleg, nem kellett megállni pró­ba közben, egyétlen egyszer sem. - Ez volt eddig a legizgalmasabb próba, amit valaha is láttam. Ha­talmas siker követte, a premie­ren, dé ezt már sokan megírták! Mi. televíziósok nemrég ' egy másik sikernek tapsoltunk, már Budapesten, a Nemzeti Színház­ban. Kirill Lavrov iátékának, aki múlt héten szombaton este mu­tatkozott be a magyar közönség­nek. Kitűnő előadás volt. Azon már nem is csodálkoztunk, hogy a próbák itt Pesten is. ugyan­olyan simán, előadásszerűen foly­tak, mint Leningrádban. Minden­esetre. dr. Váradi György, fil­münk riportere arról faggatta a művészeket, hogy milyen érzés volt számukra a szerepcsere és vajon megismételhető-e máskor, más darabok esetében is? A választ már a televízió szín­házi rovatának dokumentumfjlm- jében hallhatják. A filmben fel­idézzük a ..polgármestercsere” ér­dekes epizódjait és természetesen a nézők véleményét is erről a rit­ka. színháztörténeti eseményről A műsor címe: ..Két színész, egy szerep” Kép és szöveg: Radó Gyula 9 Készül a leningrádi pillanatkép — Kállai Ferencről. # A háttérre igazán illik a várost díszítő jelző: Észak Velencéje. A két „polgármester”: Kállai Ferenc és Kirill Lavrov most éppen civilben cserél tapasztalatot a közös szerepről. Mellettük: Király Istvánná. MEGGYFÁK AZ UTAK MENTÉN, JÁTSZÓTÉR A GORKIJ UTCÁBAN Űj park, óvoda Izsákon Hármas évfordulót ünnepel ebben az esztendőben a „sárfe­hér szőlő” hazája. Százötven esztendeje, hogy Táncsics Mi­hály Izsákon tanított. Április vé­gén az általános iskola felvette a nagy forradalmár nevét. Az épületen márványtábla hirdeti: két esztendeig nevelte kis, tanítvá­nyait. Önéletrajzában szeretettel idézte az itt töltött időt. „Sem azelőtt, sem azóta nem voltam olyan helyzetben, hogy több okom lett, volna az életnek örül­ni, mint itt, a két év alatt, mily boldog az ember csak lehet, én olyan boldog valék.” Ma Vörös Antal tudományos kutató, a Magyar Történettudo­mányi Intézet munkatársa tart előadást Táncsics Mihályról. A rendezvényen részt vesznek a község vezetői is: ötszáz esztendeje, hogy Izsák neve először fordult elő 'oklevé­len. Ezt a dátumot tekintik a község alapításának. A falu ke­letkezesének pontos idejét eddig nem sikerült megtudni. (A kör­nyező városok eredete is „az is­meretlenség homályába vész”, ahogyan szokás mondani.) 1474. november 4-én a váci főesperes maga elé rendeli az izsáki lako­sokat. A nehéz sorsú falu népe a Kolontó nádasai között vészel­te át a törökdúlás fergetegeit, és derekasan küzdött a „széllel re­pülő homokkal”. A község 1816- ban városi rangot kapott, ame­lyet a közigazgatási átszervezé­sek során elvesztett. 1867-ben kezdődött a sárfehér szőlő meg­honosítása. Egy Szél nevű vin. cellér hozta be vándorbotba rejt­ve ezt a szőlőfajtát. A félezer éves fennállás megünneplésére operatív bizottság alakult, mely­nek munkatervében ünnepi ta­nácsülés, előadássorozat, i szüreti rendezvény szerepel. Megkezdik a községi monográfia kiadásának az előkészületeit. Október 31-én emlékezik a nagyközség a felszabadító har­cosokra. Harminc esztendeje ezen a napon, a késő esti órákban je­lentek meg Izsákon a szovjet csapatok. A nagyközségi tanács és a Ha­zafias Népfront helyi bizottsága szeretné méltó programmal kö­szöntem a történeti esemény év­fordulóját. Meghirdették a „Tisz­ta, fás, virágos Izsákért” moz­galmat. Több ezer meggyfát ül­tetnék az utak szélére a lakosok. Az úttörőcsapat a 2,5 km hosszt főutca tavaszi nagytakarítását vállalta. Hatszáz kisdiák seper­te, gereblyézte az utcákat, tisz­tította az árkokat. Űj part is lé­tesült, a „30 évesek parkja”, me­lyet a 30 évesek alakítanak ki, gondoznak A Gorkij utca vé­gére játszóteret varázsolnak. Va­lamennyi termelőszövetkezet fel­ajánlotta segítségét. Az ÁFÉSZ szocialista brigádjai kezdemé­nyezték az „Egy napot az óvo­dáért” mozgalmat. Remélhető, hogy ennek eredményeként elké­szül idén a százszemélye» gyer­mekintézmény. Sokat fejlődik, gyorsan gyara­podik Izsák a hármas évforduló esztendejében. Farkas József Izsák Megkezdődött a színházi bérletezés A színház szervezési irodájá­ban új bérlőkkel beszélgetek. A jelző kicsit furcsán hat az évad é. A plakátok még a Kép­zelt riport egy amerikai pop- fesztiválról újabb előadásait hir­detik, a társulat a bajai vendég- szereplésre, a nyári szünetre ké­szül. Egy pillanatra rejtélyesnek érzem magam is az ügyet, mert a Garai házaspárt, Zombori Jo­lánt eddig is ott láttam minden bemutatón. A „titok”, könnyen megfejt­hető. Már az 1974,75-ös bérletet váltották meg ismerőseim. A Ka­tona József Színház ugyanis az elmúlt esztendőhöz hasonlóan az idén is előbérletezést hirde­tett. — Mi tette szükségessé ezt az akciót — tudakolom Takács Lászlótól, a szervező iroda veze­tőjétől. — Az újításról általában meg­oszlanak a^vélemények. Kétség­telen, hogy az^előbérletezésnek is vannak hátrányai. A vidéki színházak1 műsorterve csak a nyári hónapokban, a szerződte­tések lezárása után készül el. El­képzelések, tervek előzetes is­. mertetésére tehát nincs lehető­ség. Meggyőződésünk, hogy a bér­lők ném egyejtlen évad eredmé­nyei, esetleg kudarcai alapján alakítják ki véleményüket a tár­sulatról. Hosszabb távra szól a bizalom. Ezt igazolta az 1973-as előbérletezés is, amikor ezeröt- százan újították meg állandó he­lyüket — Nem bántuk meg — szól közbe dr. Garai Géza orvos. Fe­lesége, Schmal Éva- helyeslőén bólint. — Csupán két előre jel­zett bemutató marádt el. Soha ennél rosszabb arányt! Sokkal fontosabb, hogy a nézők egyet- értsenek a műsorpolitikával. Mi elégedettek vagyunk. A „mit”- tel egyenlő fontosságú a „ho­gyan”. Természetesen minden évadban vannak jobban és ke­vésbé sikerült előadások. Az idén szerencsére viszonylag egyenle­tes, egyenletesen jó volt a szín­vonal. A „kiugró” és a „gyen­gébb” előadások között nem volt áthidalhatatlan távolság. Schmal Éva veszi át a szót. — A Troilus és Cressida tet­szett a legjobban és elgondolkoz­tató volt a Kleist-bemutató. Sze­retném megkérni a színház ve­zetőségét hogy ha operettet ját­szanak — kívánják a nézők —, ne olyat vegyenek elő, amit 3—4 éve is láthattunk. Örvendetes, viszont, hogy az, együttes őrzi kezdeményező kedvét. Az ősbe­mutatók növelik a társulat te­kintélyét. Zombori Jolán egyetért az el­hangzott véleményekkel, de azért megjegyzi, hogy ügyesebben is megszervezhetnék a kamaraszín­ház műsorrendjét. Sokszor hete­kig zárva van, máskor három különböző előadást tartanak egy héten. Nem ártana — mondja ha a szolnoki társulat és más együt­tesek vendégjátékaira a bérlők könnyebben juthatnának jegyhez. Kezében az új bérlet. Zombori Jolán 1953-tól ott ül a föld­szint második sorában vala­mennyi premieren! Takács László fontos érvekkel zárja az előbérletezésről rögtön­zött beszélgetést — Szeretnénk minél több em­berrel megkedveltetná a szín­házművészetet Az elmúlt őszön a korábbinál nagyobb energiá­val foglalkozhattunk az üzemi, az ijjúsági közönségszervezéssel. A KISZ, az SZMT támogatásán és egyéb okokon kívül ennek is köszönhető, hogy 7800 (!) bérletet vásároltak. Az idén sem adhat­juk alább. Ezért „nyújtjuk meg” a szervezés időtartamát. Az előbérletezés eddigi tapasz­talatai szerint a régi színházba­rátok fenntartják bizalmukat. Heltai Nándor Jegyzetek az olvasóról (1.) — Olvastam, amit rólam írt — mondta —, messze járt maga az igazságtól. Nem nézett rám, mereven ma­ga elé bámult.. Arcán hegedő sebek éktelenkedtek, de markáns vonásai így is őrizték a megnye­rő férfi emlékét. Bepólyált bal karja a nyakába kötött kendő­ben nyugodott. Nadrágot, cipőt még nem húzhatott, kék csíkos köntösben, papucsban ült mel­lettem, ölében a bottal. — Magával nem beszélhettem. Azt írtam meg, amit a társai elmondtak. — Mit tudhatnak rólunk má7 sok?! f Minden különösebb hangsúly nélkül mondta ezt. Mégis úgy értelmeztem aj szavait, mint va­lami öreges bölcselkedést. Hu­szonhat, huszonhét éves lehetett. De hosszú időn át feküdt moz­dulatlanul a kórházi ágyon. — Ügy történt, ahogy az új­ságba került? — Ügy történt! — Hát akkor? ... Miért mond­ja, hogy- messze jártam az igaz­ságtól^ — Mert az bele se került az újságba. Ezúttal mintha ram nézett vol­na. Nem fordult felém, csak a feje mozdult kissé. Még mindig azt hittem, hogy tetszeleg ma­gának a bölcsesség pózában, s türelmesen bántam véle, mint egy megrögzött öreggel. Külön­ben sem volt még gyógyult álla­potban. A testét másodfokú égé­si sebek borították. De hányad­fokú égést szenvedett a" lelke? — Nézze! — kezdtem rábeszé- lően. — Amit maga véghezvitt, arra csak igen kevesen vállal­koznak. Ahhoz bátorság kell, a veszély vállalása, és ugyanakkor felelősségérzet. Frázisnak hang­zik, tudom, de az ilyesmit hős­tettnek szokás nevezni. Vagy legalábbis hősies helytállásnak. — Ezt ők mondták?-*- A társai?... Nem! Vagyis­hogy lényegében ezt mondták. Én csak megfogalmaztam. Rosz- szul fogalmaztam volna? Hallgatott. A pad, amelyen ül­tünk, a park egy félre eső sar­kában állt. Senki nem sétált el Idáig, tisztes távolból leskelőd- tek felénk a betegek és a láto­gatók. A park pompázott a vén­asszonyok nyarában, a bágyadt napsütésben. Csák az a nagy kórházi csend hatott nyomasz­tóan. — Hozzátartozója nincs? — kérdeztem. — Van! — mondta. — De én ilyenkor jobb szeretem, ha bé­kén hagynak. Amikor leiszom' magamat és hánynom kell, ak­kor is elbújok, mint a kölkedző macska. — A társai meglátogatták már? — Meg! Elküldtem őket a fe­nébe. Engem ne bámuljon itt senki. Maga sem nagyon gyö­nyörködhet bennem. — Nem azért jöttem — mond­tam. Beszélgetésünk megint el­akadt. Kezdtem magamat ké­nyelmetlenül érezni, nem bán­tam volna, ha az ápolók távo­zásra szólítják fel a látogatókat. Másrészről határozottan éreztem, hogy maradnom kell, valamit meg kell még tudnom erről az emberről, ami nélkül most már igen bizonytalan lennék felőle. S mintha ő sem hagyott volna szívesen ebben a bizonytalanság­ban, egyszercsak megszólalt: — Akarja tudni az igazat? Ha van egy kis ideje, elmondhatom — közben nehézkesen felém for­dult. — Akarja? Most láttam rajta, nogy neki nagyobb szüksége van erre, mint nekem. ‘ — Akarom! — mondtam. — De nemsokára lejár a látogatási idő. ! — Addigra végzek — mondta türelmetlenül. Mégis, hallgatott még egy darabig. Aztán lassan elkezdte. * Második hete voltunk éjsza­kások, a nappalokon a két másik brigád osztozkodott. Éjfélkor áll­tunk munkába, s reggel nyolc­kor váltottak le bennünket. Azon a szombatra virradó éjszakán hajnalig szemerkélt ránk az eső, akkor elállt, s a váltás idejére felhőtlen lett az ég. Levetettük a csuklyás, vízhatlan köpenye­ket. De a bosszúságunkat nem ' tudtuk levetkezni.- Szidtuk Fló­riánt, hogy mért ktellett neki má­sodik hétre is vállalnia az éj­szakai műszakot. A többiek min­dig jó időben dolgozhattak. Au­gusztus vége volt, s ha esett, csak éjszaka esett. Szóval, nem voltunk valami virágos kedvünk­ben. Kivéve Flórit. Alighanem az­nap semmi sem tudta volna el­venni a kedvét. Mennyire ugrat­tuk pedig ezért! Akkor is, ami­kor váltás után szétszéledtünk. Emlékszem, Kelemen megkér­dezte: — Most hogy lesztek? Flóri rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy mit vár tő­lem. Mégis azt mondta: — Miattam maradhatsz! — Azt lessem, hogyan hancú- roztok? — vágtam oda neki. Boldogan viszonozta az ugra­tást: — Ki is .nyomnám a szeme­det!— És mégsem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: — Azért most még maradhatsz! Ezt nem szerettem Flóriánban, ezt az állandó jó modort. A fene nagy önfegyelmet, amit aztán miránk is át akart ruházni. Az élete rendezettségét, amelyen so­ha egy folt, egy szakadás nem eshetett. A józanságot, meg az ügybuzgalmat, hogy minket is ha­sonlónak tudhasson. Az ember olyan, amilyen; de Flóri foly­ton faragni akart bennünket. Mi szüksége volt erre? Látta, ugye, hogy a fúrótorony egy szőlőföldben állt? Akadt ott néhány korai szőlőfajta. A töb­biek néha csipegették, közülünk soha senki. Mit számított a szö­vetkezetnek az már! Beletúrtunk a szőlőföldjükbe, megfizették ne­kik. De mi nem szakíthattunk még egy fürt szőlőt sem. Mi egymást követő két héten ót magunkra vállaltuk az éjszakai műszakot, ha kellett. Mert mi voltunk az „Apostolok”. Így csú­foltak már bennünket a többiek. Az apostolok. Ha nem is voltunk tizenketten, hanem csak kilen­cen. És Flóri csinált belőlünk apostolokat. De ő maga az volt-e? (Folytatjuk) Sokféle olvasó Van. Van, aki szórakozásból olvas, más, hogy agyonüsse az időt, s megint más megszokásból. Olyan is van, hogy szenvedélyes tanulási, is­meretszerzési vágyból „falja a könyvet” valaki, és olyan is, amikor valamilyen iskolai ta­nulmány, vizsgakényszer véteti kézbe a köteteket. Vannak, akik a saját könyvtáruk polcairól emelgetik le az olvasmányokat. Más szívesen látogatja a könyv­tárakat. Faggattam a könyvtá­rosokat: kinek milyen típusú ol­vasó tetszik? Kinek örülnek leg­jobban, ki miatt bosszankodnak olykor? Más szóval: milyen az ideális olvasó? • Rutinos könyvtáros, húsz éve alkalma van naponta tapasztala­tot szerezni. Kérdésemre eltűnő­dik: — Én ezen soha nem gon­dolkoztam még. Akár hiszi, akár nem, mindenkinek egyformán örülök. Egy keserít el, ha üres a könyvtár. — Gyakran üres? — Szerencsére, mostanában nem. És ez nagyon, nagyon jó dolog. Mégis, ha választania kellene, milyen típusú olvasót választa­na?:— Aki sokat olvas. — Nem baj, hogy sok munkát ad a több olvasó? — Azért vagyupk. * A könyvtár kölcsönző helyisé­gében mosolygós, szemüveges, fiatal könyvtáros. Ezt mondja: — Azt szeretem, ha határozott céllal jön be ide az olvasó. Vagyis tudja, mit akar. De az nem baj, ha kicsit bizonytalan. Ha segítségre szorul. Akkor élez­hetem, hogy szükség van a mun­kámra. Jó érzés. Higgye el, jó azt érezni, hojjy segíthetünk. — Kérem, mondjon egy példát er­re. — Szívesen. Tegnap például bejött egy ember. Azt mondja: őt a törökkor érdekli. Mit tud­nék javasolni? Fényes Elek, Szi- lády Áron, Mezősi Károly, Szentkláray Jenő és mások mű­veit említettem neki. Nem tud­ná elhinni, mekkora volt az örö­me. * Más valaki: — Nincs annál bosszantóbb, mint mikor bejön az olvasó, és ezt mondja: Tessék nekem, adni valami jót. Honnan is tudhatnám, hogy ő mit tart jónak? Kérde­zem tőle: szerelmesét? Kalando­sat? Történelmi jó lesz? Vagy tán drámát? Verset? Ütleírást vagy egyebet? S ha ilyenkor csak áll, áll tanácstalanul, ma­gam sem igen tudom, mihez is kezdjek vele. Tehetetlenségem­ben sírni tudnék. Megérti ezt? Hát mit adjak néki, ha nem is ismerem? * Egyik könyvtáros ismerősöm beavat a szakmája „műheljrtit- kaiba”: — Tudod, én azzal kezdem mindig, hogy kitapogatom, mi­lyen ember az olvasóm. Tudni akarom az érdeklődési körét, ed­digi olvasmányait, törekvéseit az életben stb. így aztán előbb- utóbb képes leszek vele együtt — sőt egy kicsit helyette — gon­dolkozni. Bejön, ránézek, bele­látok, kitalálom, mit akar. Nem egyszer javaslok ezt-azt az ol­vasóimnak. Mondom például: Olvasta már Erdei Ferenc Pa­rasztok című könyvét? Mert tu­dom róla, hogy a népi írók, meg a két világháború közti magyar szellemi élet érdekli. — Kiadták újra a Parasztokat? — kérdezi. Ki — mondom — és már hozom is neki. S ha legközelebb jön, megkérdem tőle, hogy tetszett, milyennek találta? szívesen el­beszélgetek vele a könyvről. Egy lépés aztán innen az újabb ol­vasnivalóhoz. Ismét más valaki ezt mondta: — Fel tudnék robbanni, ami­kor valaki csak téblábol, és nem képes eldönteni, mit akar. Ke­resgél, ácsorog, válogat, egyiket leteszi, másikat felveszi, aztán újabbak után néz, és élőiről is­mét, ugyanazt. Mit lehet az ilyennel cánálni? — Nem próbál finoman közbeszólni, kicsit „anyáskodni”, törődni, segíteni a választásban? — Mindenkinek van magához való esze! (Nono!) ♦ Olvasók, könyvtárosok. Ahány olvasó, annyiféle. S ahány könytáros, szintén annyiféle. Cél­juk, érdekük ezernyi külön­bözősége mellett is egy irányba tör. összekapcsolódik. Előbb- utóbb meg kell, hogy találják az utat egymáshoz. Előbb-utóbb igazi szellemi harcostársakká kell lenniük. Higgyük, hogy azok is lesznek. Ne tagadjuk: addig hosszú még az út. Varga Mihály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom