Petőfi Népe, 1974. április (29. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-14 / 87. szám

MŰVELŐDÉS • IRODAI O M • M Ü V S 7. E T • ÍR O DA Lő M g«j§§ff| Megroppanjak az Ízületek néha — de semmiség az, semmiség: talpunk alá fordul a föld, az áldott, a biztonságos, újra és újra meghőkölő talpaink alá. Azért csak elbotladozunk. Szövevény-sorok, sorsok a nyomunkban: megszoktuk már. Hozzáedződtünk régen. S ha tündökölni, élni kezdenek a semmitmondó, lapuló szavacskák, visszafogott kiáltások, azért csak elbotladozunk — a legközelebbi árnyék hűvöséig, odáig újra, elbotladozunk újra és újra — panaszra nincs ok, semmi ok. Cjra és újra semmi ok. Semmi — semmi ok. Panaszra — semmi. Semmi ok. Kiss Atlil»: Múzsa. Költészet napja 1974 Ba;ni3=ÉEi=iH=iH=iu=iÉi=t=i=iíi:i*i:Eiü;fiiuaH=iÉi-im)=iaaaánu3MíÉiMa;i=i=KiMmEniM3=i:Ei=i=iaa=i:is=i; RAFFAl SAROLTA Azért csak elbotladozunk a semmitmondó, lapuló szavacskák, visszafogott kiáltások jelentéktelen macskakövein — azért csak elbotladozunk. Panaszra nincs ok — semmi ok. Másodperc: a lapon száraz a tinta. Sz'árazkék, piros, szárazfekete, eltökélten kék, megkövültén zöld — lombos piros, befülledt fekete. BUDA FERENC Élünk hát, élünk, elődül s örökösül. Arcra az arc, sors a sorsra kormokkal ráüszkösül. Halálra egymást emésztve, kifosztva, lélek lágy húsát csontig leostorozva élünk, hát élünk. Hol vagy, te múltbeli, tiszta, te mondhatatlan, megfoghatatlan, hol vagy! Szív zakatol, ki-kihagy, kopik a csigolyaporc, szerveink szétromolnak. Hol vagy te, hol vagy? Csonklábbal, csupasz tenyéren csúsznék utánad, világ széléről zokogva visszakiáltanálak! Ropognak, rogyadoznak a térdek, a váltak. Kő lüktet köröskörül, közömbös, idegen élettelen égitestek keringve közrefognak. Beomlott pincében vergődünk, legalján romjainknak. HATVANI DÁNIEL Mi lüktet mégis... Füstölgő aknavetőcsövek, tél. Drótok között füttyöng a semmi. Glória-rács, villanyfény-börtön — álmom falait kapargatom. Hová megyünk, ha nincs hová menni? Lélekre permetező szesz, kék láng. Csak a magány sokkja az enyém. Nincs rothadás, hibernált élmények sorakoznak az évek számozott polcán s csak a számon zúzmarásodik a remény. Már . csak 'a rögök dörögnek a lét műanyag-tetőzetén, e tökéletesen szigetelt fény kalitkában a ráció pólusai között nem csap át a fekete villám: hörgő indulatom, késeid kísértetem. Mi lüktet mégis ujjaimban? Míg vágyam térképeit rajzolgatom, hártyafalán az ereknek lerakódnak a halál trombózis-kristályai s 'támad a bíbor Üdére, kiirthatatlan hatalom. Mert nincs párnázott oltalom, ha sorsom trónján a parázs felizzani vágyik; tűzevő veszély, véres kard, vezess ki a végtelen térségek cellájából a rácsokat tépő szabadságig! TÁRNÁI LÁSZLÓ Juhász Gyula Ütök szélmarta keresztfán Mit mondhatnék rólatok még Tisza-parti hársfák Lehulltak a levelek Tomiban szivem se fürdik „szent tavaszban” nincs többé nyár Mint régen ablakod alatt Anna hegedű se szól már Nézd Ellovagolt százharminchárom katonám mind ellovagolt fekete köpenyben Barátaim Dőltek tárnamély sírba véres-ünneplőben Ülök szélmarta keresztfán Rámomol a csend Furcsa változás veszem halotti■ ingem készülök örök-feltámadásra BALLAI BÉLA Ősz felé a parkban Olvasd a verseket, melyet régen együtt olvastatok, I s úgy érzed, nagy éji folyó hátán fekszel, fölötted és a mélyben csillagok. Visz a folyó, part már sehol, s vár a csillag tálán sötét: a tenger. Ülj le a parkban, ahol régen annyiszor jártatok. Nem emlékek,, nem is bánat — csak az idő.— csak az a hívó távoli harijj — csendes éjféli város neonfényes egén szállnak át ilyen elveszőn, fájón, a láthatatlan vadlibák. VARGA MIHÁLY Éjjel Agyonlapít a csend. Éjszakám faláról a döglött legyek — emlékeim — lehullnak. Ketté hasadnak álmaim. GÁL FARKAS Egyedül Gubbasztok jégsötétben. Ólom-ég nyomja cella-életem. Olyan vagyok most, mint viz a partok nélkül, levegő nélkül a szél; mint az elítéltek, — ha fal mellé lökik őket. Csend A falak felmagasodtak, s társammá szegült, ' mellém ülve a csend. Csonttá fagyott a Nap akár az álmaim... Évek Az évek telnek hangos-hangtalan — s mint szél a nedvet sivár esők után: felszárítják a könnyeket. Átvöröslik Átvöröslik a fák között az alkony a békák buggyanó zenéje száll haját bontja az éj a tompa halmon hanyatt feküdt a rét füvén a nyár. Van-e szebb, mintha este dől a tájra a csönd hajója úszik hangtalan a csillagok az éjszakára várva az égre csüccsennek mindannyian? Padokra ül a gondtalan sötétség magány pusmog a rengő fák alatt vízre hajolva megnézi a képét s szédülve tóba hull a pillanat. Az erdő fölött nagy fejét lehajtva toporzékol a mormogó vihar tigrisként vár a nyíló pillanatra hogy ránk zúduljon villámaival. Majd éjszaka a cseppek dobséavára felébredek és gonddal hallgatom, hogy hajladozva zendül kint cr nyárfa és fény villan az ázott ablakon. GOÓRIMRE Karc-sorozat Petőfi-versekre A PEGAZUSRA Csontos szárairól piros, nagy szívvel bordái között a lótestű Pegazus napot harapni ugrik, teregeti esendő szárnyait, teregeti az égre. A KISKUNSÁGRA . Hazám, hazám, te megmaradsz magasban, mélyben, jegenyezászlóddal, sík földeddel, lengő kalászoddal, jégcsipkés féllegeddel... A SZEPTEMBERRE Havas tető fel-, felszökik a csillagok közé szilerdökkel, fenyvekkél, tölgyesekkel. A völgyben szakajtó virág. A CSÁRDÁRA Sas száll árnyán a rom már pókhálószelid, ablakán mezők s hó ki-, beszállnak, a sas leszáll, a rom ormára száll. A KAKASRA Hajnalt! Költők madara, kakas kiált szabadulást: kerítés élén álló, torkokon túlkiáltó Hajnalmadár. LEZSÁK SÁNDOR Szikkadt tanyák Szikkadt tanyák repedt falára kavargó csöndek térdepelnek mint sápadt tüdőbetegre dögnehéz ördögök Többnapos moeatlan meleget vaksi ablakok őrölnek gyáván s nyirkos szennyétől a gyermek fulladozva felköhög Szép versek A szép verseknek különös ha­tásuk van. Foglyukká, boldog foglyukká teszik az embert. Am miután a költészet nem egy szolgáltatóipari ágazat, hanem művészet, az- élmények sem ad­ják mindig könnyen magukat, meg kell küzdeni a birtokba­vételért. A befogadó készülékeken is akad korszerűsíteni való. amikor a mai alkotásokkal találkozunk. Megesik, hogy érdesnek, furcsá­nak tűnik a fogalmazás, de eb­ben — jó művek esetén — leg­kevésbé maga a költő a vétkes. A költészet napja alkalmával épp egy József Attilától szárma­zó idézet kívánkozik ide, az el­méleti írásokból. A Bartókkal foglalkozó tanulmány vázlatában jegyezte föl: „A konszonancia nem egyéb megértett disszonan­ciánál.” A lényegbevágó megál­lapítás nem csupán a zenére, ha­nem áltaíában a művészetekre és a költészetre is vonatkozik. Nem elvont fogalmakkal, hanem konkrétan, a kimondással és ki­fejezéssel igyekeznek elrendezni a környező világot a „Szép ver­sek” legújabb gyűjteményének darabjai is. A kötet évek óta, hagyomá­nyosan. a költészet napjára je­lenik meg, és mindig az elmúlt esztendő körképét tárja fel a legsikerültebbnek érzett művek közreadásával. Öröm kézbeven­ni a tavalyi év termésének leg­javát, még ha a szerkesztői ros­ta működése bizonyos esetekben vitatható is. De itt van az őrt álló Illyés Gyula, az elfáradt küzdőtársakért szót emelő Garai Gábor, a szómágus Weöres Sán­dor és az utánozhatatlanul spon­tán Ladányi Mihály, ismét fel­fedezhetjük' magunknak Simon Lajost. A képekben tobzódó Ju­hász Ferencet sírni haüjuk egy árva hajnalon. A-pályatárs Nagy Lászlót pedig többek között az a műve képviseli, amely Berki Viola kiskunfélegyházi kiállítá­sára jelent meg sokszorosított kézirat formájában. A hetyke­keserű Baranyi Ferenc arról a környezetről beszél, azokról a típusokról ír, ahol és akik kö­zött bizony rosszul érzi magát a „közösségi , (idegen szóval: kommugüs&g) költő”. A nála is keményebb hangvételű Soós Zol­tánt viszont azokról — a hajó­építő munkásokról —■ szól szere­tettel, akikhez visszatérve min­dig I hazatalál. A témák igen széles kört raj­zolnak ki. Szó esik például „a Holdra szállóK - majdnem tes­tetlen csodájáfel”, vagy az ón­zöld réteken folyó munkáról. Az orvosnő-költő Beney Zsuzsa egy almában látja meg a Földgolyót — piros tüzeivel, tompa-zöld folyóival és óceánjaival. Buda Ferenc és Raffai Sarolta pedig a változó emberi lélek mélyebb rétegeibe piUant. az első kötetes fiataloktól az élő klasszikusokig sok. minden­kit- félsorakoztató kötettel egy­ikben jelent meg a pályakez­dők antológiája, amely egy Ba­bits Mihály-idézetet visel a címlapon: „Ne mondj le sem­miről”. A gyűjtemény a korábbi antológiák, a Költők egymás­közt és a Magunk kenyerén so­rozatát folytatja. Az utóbbi évek kiadványai egy­re kevesebb költőt szerepeltet­nek, ami viszont nem jelenti azt, hogy a mennyiségi csökkenéssel határozottabb - minőségi javulás következett volna be. Sőt, érde­kes színek és kifejezésmódok hiányoznak, amelyek korábban megvoltak. Az viszont igaz, hogy a „Ne mondj le semmiről” alko­tóira sokkal .inkább jellemző az új keresése, a valami más aka­rása. Akkor is így van ez, ha a most felsorakoztatott pályakez­dők a kezdet és a készület nyil­vánvaló jeleit mutatják. A ma­guk hangját keresve szinte ál­talános a tagadás, a természe­tesnél már-már gyakrabban for­dulnak elő a nem és a nincs sza­vak. A világ dolgainak elrende­zése helyett többen inkább a rendezetlenség állapotához tér­nek vissza — vállalva azt is. hogy az írások a „szövegek és dokumentumok” színvonalán ma­radnak. A „fiatal” költőnők és költők próbára teszik a szavak teherbírását, formabontó meg­oldásokkal kísérleteznek az „Unt szabályok” helyett. A két kötet — mindezek fi­gyelembevételével — a költé­szet szerves folyamatát szemlél­teti. A „Szép versek” alkotói mu­tatják be például a pálya kez­detén állókat, a „Ne mondi/ íe semmiről” című antológiában. A fiatal Banos János ugyanakkor az idősebb, sokak által példakép­nek választott Pilinszky János­nak ajánlja egyik versét, ö pe­dig József Attila előtt hajt fejet: Te: bakája a' mindenségnek. Én: kadettja valami másnak. Odaadnám tiszti kesztyűmet cserébe a bakaruhának. Halász Ferenc f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom