Petőfi Népe, 1974. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-10 / 58. szám
\1 Ü VELÖDÉS • IRODALOM • MŰ V É SZ ET • IRODALOM • MŰVÉSZET F ábiánné bal kezében mereven tartotta a levelet, jobb kezével a térdére vett, nyitott táskájában motozott — Mindjárt.. A mindjárt elolvasom — mondta, csak a szemüvegemet... Gyakorlottan nyúlt a táska egyik sarkába, de mert ott nem találta amit keresett, fokozódó nyugtalansággal, s két kézzel kutatott a rekeszekben. — Csak nem hagytam otthon? — felemelte a fejét és kicsit zavartan mosolygott rá barátnőjére. — Rossz érzés, ha nincs velem... egészen megbénít, mintha a látásomat veszítettem volna el... Pedig mennyire szeretném elolvasni a Pista levelét. A táska fölé hajolt és most már ideges kapkodással túrt a kulcsok, fésűk, szépítőszerék, apró kis tárgyak közé. — Hagyd már abba! Ha nincs, hát nincs! — szólalt meg fojtott ingerültséggel az ura. — Nem olyan fontos, majd Anni felolvassa nekünk, mit írt a fia. Igaz? — Persze, persze! — helyeselt gyorsan, udvarias készséggel a háziasszony. — Előbb is eszembe juthatott volna. Persze, hogy felolvasom. Szabad, Mártám? Valami anyagtalan, de mégis jól érzékelhető feszültséget érzett a levegőben. Bocsánatkérő mosollyal elvette Fábiánnétől a levelet és azonnal olvasni kezdte. „Drága szüleim! Már két napja, hogy megérkeztem. Ne haragudjatok, amiért csak most ültem le az asztalhoz, hogy írjak nektek, de annyi új benyomás...” Fábián, míg a levél szövegét hallgatta, a feleségére nézett, aki változatlanul úgy ült, mint abban a pillanatban, amikor ő rászólt, hogy hagyja abba a szemüvege keresését. A félig zárt táskában még mindig benné voltak az újjal, fejét a figyelem mozdulatával barátnője felé fordította, de ő jól látta, hogy a csu- kottszájú, kicsit fájdalmas mosolyt, amivel elnéz az olvasó nő feje fölött, nem a levél szavai merevítették az arcára. „Ha hátradőlne, árnyék vetődne rá, s nem látszanának any- nyira az apró ráncok a szeme körül — gondolta a férfi. — Meg a nyakán sem. Miért nem ügyel erre?” Az asszony ebben a pillanatban megrándult. A merev, kutató tekintet megzavarta, mintha valaki, egy idegen rányitott volna fürdés, vagy vétkezés közben, s hideg, kegyetlenül bíráló szemmel méregetné tetőtől talpig. Önkéntelenül a hajához nyúlt, és ellenőrző tenyérrel megérintette, eligazgatta a halántékánál és hátul, a tarkója fölött. „... mert csak most örülök igazán ennek a kiküldetésnek" — dongott Anni hangja a füle körül. „A képzelet mindig mást mutat az embernek, mint a valóság, Most nemcsak a szakmai lehetőségekre utalok, más, szubjevtív vonatkozásban is annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki ...” „Milyen szép volt” — gondolta Fábián. Az imént rajtakapottén elfordult a feleségétől, de most a hang, amire csak udvariasságból figyelt, s ami éppen azt-mondta, hogy „más, szub-, jektív vonatkozásban is annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki” ismét az asszony felé húzta a pillantását. Az most már hátradőlt, testével még kissé hátrább is tolta a fotelt, mintha el akarna merülni a ráboruló árnyékban, amiből csak a szőkesége fénylett elő. „Milyen szép volt. Milyen nagyon szép volt” — gondolta az ura. Nem elérzékenyülten, inkább csak öreg, kihasználásra való figura lenne egy friss érzelmeket és cselekvő testet kereső fiatal nő szemében, múlt és jövő, sőt jelen nélkül. Hiszen nem lehetne megismételni a volt érzéseket és kábulatokat. És fel lehetne még újra lobbantani a hajdan volt emberi reményeket? Igazán és valójában nem. És éppen ez az aminek a tudata és súlya... „Ügy érzem több leszek, helyesebben csak ezután leszek igazán én, ezután teljesedik ki az egyéniségem é^ az életem.” „Ezután teljesedik ki...” Az asszony végighúzta ujjait az arcán. Könnyedén és óvatosan, Bihari Klára A szemüveg keserűen és haraggal, mint aki éppen az elmúlt ép és hibátlan szépség elmúlása miatt érzi becsapottnak magát. Akkor régen a haját még nem kellett festeni és a szemealja sem volt ráncos és nem buggyant meg árnyékosán. Persze, ez azért következett be olyan hamar, mért nagyon finom volt a bőre, nagyon érzékeny és ezért rosszul állta az évek támadásait. Az ellentét hajdani és mai külseje között azért tűnik fel élesen. A csúnya, vagy mindennapi arcon kevésbé vehető észre a változás. „Annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki...” — A szavak ott motoszkáltak emlékezetében a tovább olvasott szöveg és tudatának felszíne alatt. „Mi tárulhat még fel és mi nyühat ki?” — gondolta. A keserűség, a múlt mélyéből érkező másfajta érzéssel párosult, ami, mint egy orvul kilőtt nyíl szúrt szívébe. A mérge elviselhetetlenül édes volt, egy pillanatra átsajdult testén-lelkén. Igen, a fiatalság lehetőségei... A keresés, várakozás, az új kinyilatkoztatás öröme, a tünékeny- boldogság és boldogtalanság. Ez mór nincs és nem is lesz -többé. Megint a feleségére nézett és megint haraggal, mint aki tulajdon eltorzított arcvonásait szemléli egy-egy repedésekkel átszántott, makacsul előtte álló, s míjr el nem távolítható tükörben. Csakugyan nem távolítható el? Talán. De menynyi minden köti hozzá, mennyi szál szakadna ki vele élete gyökérzetéből! Bolondság és bűn erre még gondolni is. Mi maradna meg őbelőle egy ilyen csonkoló műtét után? Elfogta a jeges rémület. Nem is a válás felködlő lehetősége ijesztette meg. hanem az a bizonyosság, hogy tönkremenne bele. De ha nem, akkor is hogy lehetőleg ne érintse a horpadásokat, s mindazt, amit meg- változottnak érzett, s amit akarata és rémülete ellenére szüntelenül alakított az idő. Alig észrevehetően, mint amikor egy ház falát téglánként hordja el, bontja le .a könyörtelen, alattomos ellenség. Kiteljesedés! Hiszen már megvolt, már része volt benne a győzelem, a „mindig így marad” nagyszerű és símivalóan ostoba kísérőzenéjével. De akkor, amikor ez a diadal áthatotta, még nem nyíltak meg belül a múlandóság, a pusztulás előér- zetének mélységei, amelyeknek partján olykor olyan fagyasztó, végleges magányban szédelég, mintha senkije sem lenne és nem is lett volna sohasem. Az urára pillantott, a tiltott cselekedetek borzongásával. S tudta, azért így, mert a magánynak ez az érzése nem vallható be, még a tekihtetével sem közölhető. S önmagának sem mondhatja meg világosan. Ez azt jelentené, hogy minden erőfeszítés hiábavaló volt az eltelt, közös évtizedek alatt, az élet végső szakaszát . egyedül kell végigcsinálni, akár hajdan a születést, és majd egyszer a halált. Nem, nem! At kell ugrani a mélységeken, s nem engedni a vacogtató vonzásnak, a tehetetlenné tévő, erőt, életvágyat megsemmisítő szédületnek. — Felesleges volt olyan sokáig keresni a szemüvegedet — mondta Fábián, amikor már odalenn az utcán karonfogva mentek az autóbuszmegálló felé. Hangján ismét átütött a fojtott ingerültség. — Miért? Miért? — kérdezte az asszony. Ösztöneivel már régen tudta a választ, s a szíve megrándult. — Az a lázas kutatás a táskádban ... Miért kellett azt Anniék- nak látni, hogy... — Hogy már nem tudok szemüveg nélkül... De hiszen legalább tizenöt éve, hogy azzal olvasok ... És te most kezded restellni ... Mert ez annak a jele számodra, hogy én már... ■ — Bolondság! Hogy restelleném ... — mondta mesterkélt nevetéssel, zavartan az ura. — De igen, igen. Ezt így még soha... A hangja elfulladt. Nemcsak a szája fehéredéit el és kezdett reszketni, hanem a lelke is. Miféle. összetartozásukat és közös életüket szaggató, omlasztó folyamat lehet az, miféle reménytelen, de kínzó vágy másfajta emberi lehetőségek után, ami ezt a dúlt, elnyomhatatlan miértet még az utcán is kimondatta az urával! Karja kicsúszott a férő karja alól. Oldalról ránézett any- nyira ismert arcára, amin az utóbbi időben állandósult a feszült, szenvedő kifejezés, mint belül a megállíthatatlan romlásnak, pusztulásnak az az érzése, ami előidézte. Az asszonyból brutálisan tört fel a gondolat, mint a fájdalom, ami felszínre lökte: — Hát mit képzelsz, te az vagy, olyan vagy. amilyen voltál? A hajad ritkulása, a ráncaid, a szemed, szád sarkában, a nyakadon, a két kezeden ... Azok csak a tükörben és csak a magad számára láthatók? Az állad alatt megeresZkedett bőr... a tartásod változása... Az egész világon egyedül csak én tudom letörölni rólad a kopás szaporodó jeleit, mert egyedül az én szemem lát annak és olyannak mégis, mint... Vagy talán éppen ez fáj neked, éppen ez a baj? — Ne haragudj — szólalt meg az ura és mintha roppant távolságon nyúlt volna át, megfogta a felesége könyökét — én csak azért... mert hiú vagyok rád. És nem akarom, hogy mások... Némán várakoztak a megállónál és némán szálltak fel a befutó autóbuszra. Már nem kaptak ülőhelyet. A peronon álltak, velük szemben fiatal, szinte gyermeki párocska kapaszkodott ösz- sze. Minden zökkenőnél egymásra kacagtak, friss készséggel, s hosszan, mintha végtelen tartalékból pazarolnának. Együtt rázkódtak a kocsival, szándékosán felerősítve a ritmust, valami tárgytalan és éppen ezért mindenre kiterjedő boldogsággaL — Ezek még előtte vannak mindennek — ötlött fel az asz- szonyban. — Még csak ezután kezdődik el számukra mindaz, ami... Az urára nézett, mert magán érezte a tekintetét. Mindketten tudták, hogy a párocska ugyanazt a gondolatot juttatta eszükbe. És egyszerre fordultak félre, mintha valami szégyenletes és titkolnivaló dolgot próbálnának elrejteni egymás elől. Varga Mihály Köszöntő, halk szóval Ha drága terhetek cipelve_ az úttestre félve léptek, mikor ajándékot dugtok az erkélyre tett cipőbe mikuláskor, késő este, ha szappanhab az ékszer elfáradó ujjaitokon mikor fakuló boldogságtok lépdel arra éppen, hogy valamit fületekbe súgjon biztatásul, halkan, mitől kipirul tán az arcotok, s ha az éjféli csöndben volt-napok szép emléke ágyaitokhoz térdepel — szelíd mesékkel altat —, mikor a reggel fáradt testetek behinti furcsa ragyogással, erőt-adóan, akkor gondoljatok hálás szavunkra — íme, itt van — mellyel mindazt megköszönjük, mit felsorolni nem lehetne. Nincstelenek örökösei Mit tudunk a szegénységről? A hónapszám üres erszényekről, kamrákról, a földről is felcsipegetett morzsák becsületéről mi, akik a kenyeret csak a pörköltek jó, zsíros szaftjában megforgatva szeretjük, vagy, ha ki sem látszik a felvágott alól, s kilószám dobjuk a szemeteskosárba, mert nincs olyan ember, aki ne engedhetné meg magának, hogy naponta friss, fehér kenyeret vegyen. A soha jól nem lakoitság keserves állapotáról egyre kevesebb szó esik. Régen volt. Elmúlt. Azóta felnőtt több generáció, akik az éhség Bevallom, nem is tudok meg- indultsáe nélkül ránézni ezekre a régi, megviselt és szegénységüket ahnyi szép. „átlátszó” ötlettel leplező bútordarabokra. Különösen a móringosládákat kedvelem. Igazi „kincstárak” voltak ezek, a szépség bősége alatt roskadtak, mindent rájuk pazaroltak, amire csak futotta a két kezükből és képzeletükből. Mostanában ismét nagy divat a népiesre hangolt öltözködés, vagy a hajdani parasztszobák átköltöztetése a modem összkomfortba. „Jól mutat egy tarkára festett ke- lengyésláda. a fantáziátlanul leegyszerűsített bútorok között” —. védik a maguk igazát az új divat hívei azokkal ■ szemben, akik viszont azzal érvelnek, hogy a népi bútorokat nem szabad kiszakítani eredeti környezetükből. Mitévő legyek, kire hallgassak? — tűnődtem, amikor megpillantottam a testes, koros ládafiát, egy kínjait legfeljebb a fogyókúrázás „jóvoltából” ismerik, de az már eszükbe sem jut, hogy volt idő, amikor nem divatból és főként nem jószántukból koplaltak az emberek. Nem volt mit enniök. Nem is kellett vigyázni az alakjukra. Fogytak. Elfogytak. Idő előtt. Es mégis, nemcsak az éhségüket hagyták ránk, hanem mást is. Azt, amivel sovány vágyaikat lakatták jól: maguk készítette tárgyakat, a hajdani szegénység egyetlen fényűzését. nyára anyáról férjhez adott lányára szállt a becses örökség, s az új menyecskének, bizonyára nem futotta új kelengyésládára. Az egykori tulajdonos szegénységére sok mindenből lehetett következtetni. A történelem dohos rétegei először a szagokban törtek utat maguknak és vastagon elárasztották a hatodik emeleti színtelen-szagtalan, úgynevezett mai. modem lakást. Résnyi ablakok mögé bújtatott szobák áporodott levegőtlensége. sohasem használt, az időtől szétfoszló ágyneműk keserű múlandóságszaga, a nyirkos falak örök emlékbe hagyott dohossága, rosszul szelelő kemencék torokkaparó füstié áradt, zúdult kifelé a fiókokból, mint a szellem a palackból. Aztán felfedeztük, hogy bizony az alsóbb fiókokat már egészen olcsó, silány fából tákolták össze, többre úgy látszik nem futotta az ismerősöm régiséggyűjteményében. Ügy vonzott, mint egy különös, izgalmas arc. éreztem, rengeteg mondanivalója lenne a számomra. ha összemelegednénk, s ideje, alkalma lenne arra, hogy kibeszélje élete összes titkait. Várakozást olvastam le róla és segélykérést. Magányos volt, s haszontalan. ami minden bizonnyal zavarta. Szúette hátsó lábát bölcsen elrejtve szépnek, kívánatosnak mutatta magát, s rám mosolygott piros tulipánjaival. Bízott bennem. Nem divatból vettem meg. Érdeklődésből, kíváncsiságból, ro- konszenvből. sajnálatból? — nehéz volna elemezni az érzést, amely végül is összehozott bennünket. A restaurátorral, aki „leápolta”, felfrissítette a felirata alapján 100 évesnek vélt öreg jószágot. ámulva fedeztük fel. hogy valójában öregebb ennél. Egy évszázada átfestették, amikor bizoerej ükből. Így is szén volt, bársonyos kékre festve, tulipiros tulipánok ünneplő vidámságával elborítva. És milyen megható ákom- bákom betűket véstek a láda felnyitható lapjába! A legfontosabb évszámokat: születését, halálét, házasságét és a pontos vagyoni nyilvántartást az évenkénti termésről, megmázsálva. fillérekre átszámítva. Érték volt minden szem búza és minden fillér. Megérdemelte, hogy ott kapjon helyet. ahol a család életének legfontosabb eseményit feljegyezték. Mióta a kelengyésláda beköltözött hozzám és kitárulkozott előttem, sok mindent másként látok és értékelek. Megtanultam olvasni az elődöket túlélő tárgyakból. Megtanultam, hogy a nincstelenek szerény öröksége nagyon isi gazdag hagyaték. Arra figyelmeztet a nap minden percében, hogy az embernek nem szabad elszakadni azoktól, akik előtte jártak és gondolnia kell azokra is. áfák majd utána jönnek. Nem szabad csak magunkra gondolnunk, hanem azokra is. akik maid a mi munkánk. az általunk teremtett értékek örökségét kapják kézhez ötven, száz év múlva, vagy még később. A mi vágyaink—szerencsére — már nemcsak egyetlen ládafiókban ölthetnek testet. Mindenbe béieépülünk. ami velünk, általunk vagy akár néifcfiuinfr történik ebben az országban. A ml felelősségünk — az örökhagyók felelőssége — nagyobb is, mint elődeinké. Mert sokkal nagyobbak a lehetőségeink... Vadas Zsuzsa
