Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-28 / 49. szám

1974. február 28. • PETŐFI NÉPE • 9 OLVASTUK Mexikó túlnépesedése Az évenként született gyerme­kek 22 százaléka hiányos táplál­kozásban szenved, vagy koraszü- . lőtt Mexikóban. Ez a százalék minden évben mintegy félmillió újszülöttet jelent, emellett anyagi okok miatt másfél millióan nem tudnak beiratkozni az általános iskolákba. Ez a szám évről évre emelkedik. A világon Mexikóban a leg­magasabb a népszaporulat, évi négy százalék. Ha az ütem nem csökken, a jelenlegi ötvenmilliós lákosság húsz év alatt megdup­lázódik. Ezekben a hetekben óriási pro­pagandát kezdtek az országban a népszaporulat ütemének csökken­tése érdekében. Sorra nyílnak az úgynevezett tanácsadó állomások, melyek családtervezésit kérdések­ben adnak felvilágosításokat. Ez­zel egyidőben megkezdődött a fo­gamzásgátló pirulák népszerűsí­tése, s ami szokatlan, a mexikói egyház az akciót 80 püspök ál­tal aláírt pásttorlevélben támo­gatta. Az utolsó szó A haldoklók utolsó szavainak mindenkor különös jelentőséget tulajdonítottak: nemcsak a tör­ténelmi nagyságoknál, hanem egyszérű embereknél is mintegy végrendelkezésnek tekintették a búcsú szavait. Egyeseknek sikerül még a fi­zikai elgyengülés pillanatában is valamilyen szellemes fordulattal búcsúzni az árnyékvilágtól. Raucourt francia színésznő (1756 —1815) ezt sóhajtotta: „Ez az utolsó jelenet, amelyben játsz- hatom. Becsülettel meg kell áll- nom a helyemet". Egy évszázad­dal később színész kartár­sa, Maunet-Sully (1841—1916) kevésbé optimista módon bú­csúzott: „Meghalni nehéz, kü­lönösen ha az embernek nincs publikuma”. A híres Rachel (1820—1858) sajátos gondolattal távozott: „Örülök, hogy vasár­nap halok meg. A hétfő reggel mindig szomorú”. A 18. század egyik életművész írója éppen ágyában ebédelt, amikor meg­érezte, hogy közeledik a vég. „Itt a végső pillanat — mondot­ta — gyorsan a desszertet"!. A világhírű Sarah Bernhardt hosszasan haldokolt: a sajtó tü­relmetlen 'képviselői napok óta várták, hogy örökre lehunyja a szemét. „Egész életemben eleget kel­lemetlenkedtek nekem az új­ságírók — mondotta az „isteni” Sarah. — Most elégtételt veszek: csak várjanak!” Elhelyezés és étkeztetés az óvodákban és az iskolákban Egy NEB-vizsgálat tanulságai Baját méltán nevezik iskolavárosnak. Az utolsó negyed­század alatt az óvodások száma ötszörösére, az általános is­kolásoké kétszeresére emelkedett. S jelenleg hatszor annyi a középiskolás, mint a felszabadulást követő években volt. Több százan tanulnak az azóta létesült főiskolákban is. Leg­nagyobb mérvű a növekedés, fejlődés a szakmunkásképző intézetekben. Az oktatási intézményekben csaknem tízezren készülnek az életre. A múlt év végén a Bajai Városi-Járási Népi Ellenőrzési Bizottság megvizsgálta az intézmények el­helyezési és étkeztetési körülményeit. A vizsgálatban, mely 1973. no­vember közepétől december kö­zepéig tartott, harmincnégyen vettek részt. Az általuk készített összefoglaló jelentés alapján is­mertetjük olvasóinkkal tapaszta­lataikat. Tizenegy tanácsi és két üzemi óvodában, hét általános iskolai napközi otthonban, négy közép­iskolai diákotthonban, a szak­munkásképző iskola és a két fő­iskola kollégiumában: ebben a huszonhét intézményben keres­ték a választ arra a kérdésre, milyen az elhelyezés és az étkez­tetés. Megállapították, hogy az álta­lános iskoláki a felújítások során általában egy-két tanteremmel bővültek. A szentistváni és az alsóvárosi lakosság új, korszerű, hattantermes iskolát mondhat magáénak. Emeletráépítéssel na­gyobbodott a közgazdasági szak- középiskola. A Tóth Kálmán Gimnázium vízügyi szakközépis­kolai tagozata új épületszámyat kapott; s új tanműhellyel bővült az ipari szakmunkásképző isko­la. Teljesen új létesítmény — sa város egyik büszkesége — a Mű­szaki Egyetem Vízgazdálkodási Kara épülete és aiz intézmény kollégiuma. Az óvodák élelme­zési létszáma 847-re emelkedett. Az óvodai foglalkoztatási _ cso­portok száma a felszabadulás óta tízről huszonnégyre szaporodott. Az eredmények számba véte­le mellett, szépítés nélkül, tár­gyilagosan állapította meg a bi­zottság, hogy a lehetőségek le­maradtak az igényektől. Gyak­ran szükségmegoldáshoz kellett — s kell ma is még — folya­modni. Üj üzemek létesítése, el­helyezése, s a lakosság foglal- j koztatása érdekében le kellett mondani- több olyan épületről. ' melyet annak idején oktatási cél­ra államosítottak. Részben en­nek tudható be, hogy az óvodák, iskolák és diákotthonok elhelye­zése, s a tanulók étkeztetése nem kielégítő. Nézzük meg részlete­sebben is. A város üzemi és tanácsi óvo­dáiban összesen ezerhuszonegy gyermeket tudnak elhelyezni. A két bajaszentistváni intézmény százévesnél öregebb magánház­ban kapott helyet. A Vöröske­reszt téri és szentistváni gyer­mekintézmény épülete is elörege­dett. Ót óvoda a harmincas évek­ben, a többi azóta létesült. A NEB-vizsgálat jegyzőköny­vében az áll: „A régi magán­házakból átalakított, tehát nem a rendeltetésének megfelelő épü­letek újabb átalakítása nem gaz­daságos. A jelenlegi helyzeten csak új épületekkel lehet segí­teni." Azt is javasolják, hogy az eredetileg is óvodai célra ké­szült épületeket korszerűsítsék; így az étkeztetést is meg tud­ják ezekben oldani. Gondot okoz az is, hogy egyet­len óvoda sem rendelkezik a létszámhoz szükséges alapterü let­tel. A csupán nyolcszázhatvan- négy gyermeknek elegendő hely­re ezeregyszáznál több óvodást szorítottak be. A zsúfoltság szem­betűnő. Nem számítva azt a fél­ezernél több gyereket, akiket a felvételnél helyhiány miatt kény­telenek voltak elutasítani. Az 1971 óta épített négy új óvoda kivételével egyikben sincs meg­felelő tálaló és mosogató, WC, mosdó, és elkülönítő helyiség. Személyzeti szoba, iroda sincs. Csupán a Finomposztó Válla­lat óvodájának van saját kony­hája. A többiek élelmezéséről kü­lönböző konyhák gondoskodnak. A gyorsabb kihordás érdekében szükség lenne egy másik étel- szállító kocsira iái Az összefoglaló jelentésből az is kitűnik, hogy az ételek meny­nyisége és minősége az előírtak­nak megfelelő. Áz étrendet az intézmény-orvos közreműködésé­vel állítják össze. Az általános iskolai napközi otthonok — kettő kivételével — külön épületben kaptak helyet. Befogadó képességüket tekintve, a Dózsa György úti iskola kivé­telével a napközi otthonok nem megfelelőek. Erre a célra alkal­matlanok. 1954 óta két csoportról 16-ra, nyolcszáznegyven főre emelke­dett a napközi otthonos ellátás­ban részesülők száma. Nagy gond, hogy a városban tanuló általános iskolásoknak csak az egyötöde kerülhet be a napkö­zibe. Az étkezés a tantermekben, il­letve a foglalkozási termekben történik, így az egészségügyi kö­vetelményeket nehéz betartani. Sok a panasz az ételek szállítá­sára. Kevés erre egyetlen gép­kocsi. ' , A rohamosan növekvő igények következménye, hogy a közép- iskolás diákotthonokat, menzá­kat illetően csak szükségmegol­dást alkalmazhatott eddig a vá­ros. A Bereczki Máté Szakkö­zépiskola diákotthona eredetileg például lakásnak épült. A kony­hák kapacitása mindenütt ki­sebb. mint a főzési létszám. A főiskolai konyhák korsze­rűek, jól felszereltek, megfele­lően gépesítettek. A NEB-vizsgálatot végzők, ösz- szegezve a tapasztalatokat, cél­szerű javaslatokat tettek a je­lenlegi állapot megjavítására. A magunk részéről a fent leírtakhoz csak azt tehetjük hoz­zá, hogy érthetően nem lesz könnyű dolga a városvezetésnek, ezeket a régebbi hiányosságokat pótolni. S azt is hangsúlyozni kell, hogy ez éppen a gyors üte­mű fejlődés következménye. Te­hát szó sincs itt valamiféle „bű­nös” mulasztásról. Csupán any- nyi történt, hogy az igények gyors fejlődését nem követte a lehetőségek nagyobb gyorsaságú változása, bővülése. A város il­letékes vezetői bizonyára megta­lálják annak az útját-módját, hogy a diákság tanulási kedvét a jobb körülmények fokozatos megteremtésével is javítsák. Varga Mihály — Ha egyszer ötösöm lenne a lottón, soha sem dolgoznék többé! — mondogatjuk, mert könnyű megígérni azt, ami úgy sem teljesül. De mi történik akkor, ha valaki rendkívüli ké­pességekkel rendelkezik, s előre megjósolja a pontos nyerőszámokat? Erre a kérdésre igyek­szik választ adni a film, s természetesen humo­ros oldaláról közelíti meg a képtelen ötletet. A látnok nem más, mint Luciano, egy vidéki vándorcirkusz kis vö­rös bohóca. A dolog igen egyszerű! Ha nem hiányoznak bizonyos „gammatényezők” — ez esetben egy szemre- való pincémő filmvász­non is jól érvényesülő bájai —, úgy megy az előrejelzés, mint a kari­kacsapás. Miután a buliba be­száll a meglehetősen titokzatos külsejű Zima úr is, a történet túlnő az egyéni haszonszerzés keretein, s nagyszabású valuta­szerzésre, valamint sok külföldi utazásra lehet számítani. A szereplők nem is hagynák ki semmit, sorra megfordulnak mindazokon a helyeken, ahol a nyugati szuperkrimik hősei már rég otthonosan forgolódnak. Bankot robbantanak Monte-Car- lóban, majd az angol bukméke­reket juttatják csődbe az epsomi derbyn, s már éppen újabb hely­színek után néznek, amikor az ágyban mindig megtáltosodó kis bohóc megúnja a dicsőséget, ha­zakívánkozik és felébred. Amíg a történet a pénz meg­szerzése körül bonyolódik, eny­hén szólva ízléstelen, mint egy harmadosztályú kabarétréfa. A humor, a nevettetés valóban hi­ánycikk a magyar filmek listá­ján, s minden ilyesfajta törek­vés bátorításra buzdításra szo­rul, de ezen a filmen inkább bosszankodni lehet, mint szóra­kozni. A mélyen leszállított igé­nyek kielégítése nem lehet fela­data a magyar filmgyártásnak, már pedig most erre történt kí­sérlet. A bárgyú és erőszakolt helyzetek, az úgynevezett „disz­nóviccek” értékhatárain belül mozgó erotika silányságán még a szép, külhoni tájak látványa sem segít. A kép inkább elszo­morító, mint szórakoztató. A hu­mornak annyi köze van hozzá, mint a pezsgőnek a vinkóhoz. Aztán jön a második, a „hazai” rész, amikor tanúi lehetünk an­nak, micsoda jövőt segített vi­lágra a munka nélkül szervezett pénzáradat. A vízió, egy ragyo­gó szatíra körvonalait villantja fel: a szupermodren házakban gazdagon, dologtalanul és bol­dogtalanul élnek az emberek. Hiába van meg mindenük, ha hiányzik az, ami célt, tartalmat és örömet ad az életünknek: a sokat szidott, mégis nélkülözhe­tetlen tevékenység, az emberi munka. Ez lenne a film jobbik fele, de éppen ettől hullik ketté. És amíg az elején folyvást csak bosszankodunk, maradéktalanul őrülni ennek sem tudunk: nem értjük tisztán, hogy mit is akar­nak tőlünk. Ugyanez vonatkozik a színészekre is. Kabos László önmagában megzavarhatatlanul játssza a kis vörös bohócot, Darvas Iván és Bárdy György a régi receptek biztonságából él­vezi a táj szépségeit, Illés György operatőr szintén nem marad ér­zéketlen a nagyszerű látványos­ságok iránt, Hintsch György rén- dező pedig — aki Csurka István ötletét használja fel nyersanyag­ként — ezúttal nem rontotta el a többiek vidám kis külföldi mulatságát azzal, hogy túl szi­gorú követelményekkel lépjen fel. Kár... V. Zs. Filmfelvevőgéppel a Krím-félszigeten VII. A hegyek déli oldalán A Krími félsziget déli oldalát hegykoszorúk szegélvezik, s ez a hegy vonulat — mint mondják — időjárásválasztó, elkülöníti egy­mástól a szeles szárazföldet a napsütötte tengerparttól. — Jal­tában már bizonyos, hogy napsü­tésben forgathattok — biztattak sok fényszegény filmezési kísérle­tünkön velünk együtt bosszanko­dó televíziós barátaink. — A fel­hők nem mennek át a hegyeken, itt didergünk. odaát meg lubic­kolnak a tengerben!... Jalta, a krími üdülőterület köz- pontja oly távolságra esik Szim- feropoltól, mint Kecskeméttől a főváros. Klímája mégis merőben különböző. Az odavezető kétszer kétsávos utat különös imertető- jelek különböztetik meg bármely más úttól, a szélén ugyanis egy­mástól szabályos távolságra vas­oszlopok sorakoznak, s a közöttük feszülő drótok a trolibusz vezeté­keit tartják. Mert a két város kö­zött ezek a távolsági útvonalakon számunkra szokatlan járművek létesítenek kapcsolatot, ezek szál­lítják nyaranta az üdülök ezreit olcsón és gyorsan a tenger hul­lámaihoz. Kiépített enyhe kanyarok, via­duktok töltések suhannak el ko­csink ablakai mellett, s a mere­dek emelkedők után egyszercsak lefelé bukik az út A távolban — csaknem hihetetlen — kék ég sej- tődik, s a hegy lejtőin kicserélő­dik a növényzet. A vörös vulkáni talajon pálmafák, keskeny déli fenyőfélék tűnnek fel. majd meg­pillantjuk a Medvehegy szikla­tömbje mögött a tenger távoli, zöldes tükrét is. Kastélyok, üdü­lőépületek bontakoznak ki a dús lomhozatú fák között, a sétányo­kon színesen öltözött kirándulók csoportjai jelennek meg. Az út menti települések csak­nem mindegyike szerepel forga­tási terveink között — melyről már régen kiderült, hogy túlmé­retezett elgondolásokat összegzett. A valóság gazdagabb, változato­sabb volt. mint otthon gondoltuk, és még ha a napfény is segítőtár­sunkká szegődött . volna, akkor sem tudtuk volna mindazt meg­örökíteni, amit akartunk. Vendéglátóink azonbaiv követ­kezetesek voltak, tartották magu­kat az eredeti elképzelésekhez. — „Ez itt Artek, a nemzetközi út­törőtábor. ide két nap múlva jö­vünk. A Donbasz szanatórium bejárata ott a sziklák mögött lát­ható. oda is ellátogatunk” — mon­dogatták a völgybe mutogatva. És ez így ment. míg a szerpentin Jalta városába nem futott. > Még körül sem nézhettünk a tengerre nyíló ablakú szállodai szobánkban, az ízletes ukrajnai ebéd elfogyasztása után máris in­dultunk a város egyik legneveze­tesebb emlékhelyére, a Csehov- múzeumba. Kameraállvány, film­tekercsek, felvevőgép. akkumulá­tor és a lámpák, kábelek hadá­val felegvverkezett kocsink ke­resztülvágott a nyüzsgő városon, felkapaszkodott a hegyoldalra s megállt egy százados tölgyek mö­gé rejtőzködő villa előtt. Ez volt több mint öt éven át otthona az orosz irodalom egyik legnagyobb alakjának. Csehovnak. A maga ültette hatalmas fák. bokrok sétá­nyain, s a gondolkozásra ösztön­ző t*fjas csendes szobákban szü­letett a világhírű Cseresnyéskert, a Három nővér. A kutyás hölgy... S megfordult itt a kor alkotóinak színe-java; Kuprin, Rahmaninov, Gorkij. Tolsztoj... Egy író belső világát mi sem jellemzi jobban annál a környe­zetnél melyben alkotott. Goethe lakosztályai weimári kastélyában, Petőfi kis szobája a szalkszent- mártoni fogadóban, vagy Tolsztoj puritán dolgozószobája éppen úgy jellemzik a falaik között élő han­gulat- és gondolatvilágát, mint a jaltai ház helyiségei Csehovét. A kertre nvíló ablakokon besur­ranó lombsuttogásban kerül va­lóban közel az ember a csehovi cselekménvtelen dráma lassú, de könyörtelen végzetességéhez... íróasztalán a kéziratpapirok, a toll, a tintatartó, az ágy, éjjeli- szekrény. a fotelek, fényképek a falon, egyszóval a ház egész be­rendezése úgy áll, ahogy Csehov „itthagyta”. Ilyen értelemben nem is vált múzeummá — a látogatók szinte az írónál járnak vendég­ségben ... A városban — bármerre is jár az ember — a tenger mindenütt jelen van. Az örökmozgó, sok szí­nű víztömeg moraja, a sós levegő illata, az utcákra is be-bet)évedő sirályok tanúsítják: Jalta kikötő­város. A parti sétányok alatt ho- mokpad húzódik, hat-nyolc méter hosszan futnak rajta a hullám««, mielőtt elülnek. A megemelkedő habok a gyerekek szüntelen ját­0 Rálátás a Donbász szanatóriumra. 9 Lenn: a Csehov-ház bejárata. 0 Utcarészlet Jaltában. szótársai. Az esti órákat kivéve nem volt időszak, hogy a vízbe köveket dobáló gyerekeket ne lát­tunk volna a fövenyen. A Szov­jetunió földrésznyi messzeségei­ből összegyűlt soknyelvű látoga­tók számára friss élményt nyújt a végtelen víztömeg, az emberek úgy láiszott. nem teltek be lát­ványával. Jalta pálmafákkal sze­gélyezett kikötői sétányai nyü­zsögtek a járókelőktől, az étter­mek. szállodák bejáratainak ki­lincsét egymás kezébe adták kau­kázusiak, távol-keletiek. A barát- kozóbbak természetesen a magyar filmesekkel is megbeszélték, mi is kerüljön megörökítésre a város látványai közül. Nem is oly ritka a magyar szó. egyébként. Turis­ták. veteránok, károátukrajnaiak is meg-meg szólították bennünket amint a felvevőgép mögött dol­goztunk, s nem egyszer a felsza­badító harcokban részt vett egy­kori katonák törték a régi időkre emlékezve nyelvük alá egy-egy magyar város, tájegység nevét. FILMJEGYZET Hét tonna dollár

Next

/
Oldalképek
Tartalom