Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-15 / 38. szám

1974. február 15. • PETŐFI NÉPE • 5 SZÉTSZAKÍTHATATLAN KÖTELÉK Meghívás Dunapatajra Kedves meghívást kaptunk Dunapatajra: az iskola igaz­gatója írta, hogy külföldi ének-zenetanárok érkeznek a köz­ségbe, látogassunk el hozzájuk. Szívesen mentünk; jól emlé­keztünk még Kodály Zoltán szavaira. Elismeréssel szólott a patajiakról, élete utolsó beszédében. Az ország első falusi ének-zenei általános iskoláját ebben a községben szervezték meg. A fáradhatatlan Tikász Mihály tanár, aki most — ol­vastuk a meghívó levélben — bemutató órát tart a külföldi szakemberek előtt. Jó, menjünk Dunapatajra. Motívum, ambitus, domináns „Szó-szó-mi, szó-szó-mi-mi, szó-szó-dó.” Fehér inges, hótisz­ta blúzos piros nyakkendős fiúk és lányok szolmizálnák. Kis ke­zükkel ütik a ritmust a zöld pa­dokon. Patak-tisztán csendül a hangjuk. A szemükben a tavasz ígérete fénylik. Gyermeklelkük minden ragyogó tisztaságával énekli aztán Mozart Kis éji ze­néjét. Kötetlen, felszabadult beszél­getés a muzsika műhelytitkairól, Röpködnek a szakkifejezések. — A záróhang előtti funkció? — Domináns. — A kicsi, de már bizonyos tagolás után önállóan felfogható? — Motívum. — A hang ambitusa? — Ami a záró­hangtól lefelé... stb. A gyerekek fegyelmezettek, de nem mereven azok. , Otthonosan ülnek, állnak, cselekszenek, ön­állóak és felszabadultan frissek. Szépek. Derű, jókedv, kedvesség és fiatalos báj sugárzik róluk. Önfeledten énekelnek. Eggyé- formak a gyönyörű dallamok ál­tal.' Újabb beszélgetés, most a ba­rokk zenéről. Mi jellemzi ezt a stílusirányt? — A sok díszí­tés. Az épületeken a sok szobor. A bútorokon virágok, hajlékony vonalak. A divatban például a paróka. A zenében is a díszítő­elemek sokasága. Egyik kislány jelentkezik: — Bachot egyszer feljelentették; azt mondták, hogy annyi a díszítő hang, nem lehet kivenni a dallamot. Nagy sikere van a bemutató órának. A tanár is, a gyerekek is s elismerést arattak a vendégek előtt. Elviszik Pataj jóhirét sok­felé a világba. Nagy az öröm. Negyven év a katedrán Tikász Mihály nyugdíjba ké­szül. Egyelőre el sem tudja kép­zelni, hogyan is lesz majd akkor, ha nem jön be naponta a szere­tett iskolába, ha nem énekelteti, zenélteti a kedvenc apróságait. Negyven év nagy idő egy ember rövid életében. S azóta hány és hány száz, ezer fiatal nőtt fel a keze alatt! Hány és hány lélek lett gazdagabbá munkája által! 1934 óta egyfolytában ebben a faluban tanít. Mikor annak ide­jén énekkart szervezett paraszt- emberekből, azok azt mondták neki: — Ne ilyen parasztnótákat tessék tanítani, hanem olyanokat, amilyeneket az urak énekelnek a kaszinóban. Mennyi időbe, fá­radságába telt, amíg meg tudta értetni velük, hogy az apáik, nagyapáik által énekelt népda­loknál nincs szebbe tisztább a vi­lágon. S azok az emberek meg­érették; sok örömük telt a közös éneklésben. Ugyanezt tette az iskolában is. Már a legkisebbekkel igyekezett megszerettetni az éneklést, a muzsikát. Hamar híve lett Ko­dálynak, Bartóknak. Tanításaikat felhasználta mindennapi munká­jában. 1940-ben ifjúsági ének­találkozót szervezett, melyen részt vett Kodály Zoltán is: A Mester is, Nemesszeghy La- josné is biztatta: szervezzen ének-zenei általános iskolát Pa- tajon. ö örömmel hajlott é biz­tatásra. 1962-ben végeztek az el­ső nyolcadikosok. Eredményeikre Kodály is kíváncsi volt. Eluta­zott Dunapatajra, hogy szemé­lyesen győződjön meg Tikász Mihály munkájának eredményei­ről. Ekkor helyezte el a műve­lődési ház alapkövét is. Az ese­ményt márványtábla örökíti meg. Azt gondolom, egyedülálló, hogy ebben a faluban száznál több operabérletet váltanak egy esztendőben, s húsznál is többet a Zeneakadémiára. S itt — Ti­kász Mihály rendezésében — többször is előadták a Háry Já­nost. A zene élő, eleven való­sággá lett abban a községben, ahol Tikász Mihály a muzsika apostola. Énekel az indián lány A bemutató óra után kis mű­sorral kedveskedtek a vendégek­nek. Zongora- és hegedűszólók, énekszámok, s a citerazenekar szereplése. A siker most sem maradt el. A vendégek magnóra örökítették, amit hallottak. És jött a nagy meglepetés! Azt mondja Szőnyi Erzsébet, a Ze­neművészeti Főiskola tanára, a vendégek kísérője, hogy elhatá­rozták: ki-ki a maga anyanyel­vén elénekel egy népdalt. Két ja­pán tanárnő kezdte: Tsuji Yoshi- mi és Teruszawa Iszako. A ki­nyílt lótuszvirágról szólt a szá­munkra különös hangzású dal. Lelkes taps. Négy amerikai lép a terem közepére. Különös né­ger játék, énekelve. Nagyon tet­szik. Aztán holland, norvég, arab, chilej. Taps, taps, arcok ragyo­gása. Megtelik a terem a barát­ság az összetartozás forróságá­val. Széttéphetetlen kötelék lesz a muzsika. Hát még, amikor az indián lány kezd énekelni! Nor­ma Doenas a neve, Ecuadorból jött. Szép és kedves, a hangjára meg minden szó kevés. — Igazi művész — súgja mellettem vala­ki, teljes joggal. Tehetségénél, kedvességénél csak a szerénysé­ge nagyobb. Mintha azt monda­ná: — Ne haragudjanak, hogy énekelek. Pedig úgy kell min­den szava! Napestig, akár hol­• Norma Doenas, az indián lány napig elhallgatnánk őt. A nagyon szomorú, messzi indián dalt szö­veg nélkül is értjük, mindany- nyian. A zene követei Nyaranként Kecskeméten a vi­lág minden részéből összesereg- lenek a zenei szakemberek, hogy részt vegyenek a Kodály-szemi- náriumon, hogy a Kodály-mód- szert tanulmányozzák. Viszik ha; zánk jóhírét, tengereken, földré­szeken át, távoli vidékekre, mesz- szi országokba. És elhozzák a sa­ját zenei kultúrájuk legjavát, éneklik népdalaikat, megismer­tetik velünk folklórjukat. A ze­ne nagykövetei fáradhatatlanul szorgalmazzák a zene, az ének szeretetét. A zene követei most Dunapa- tajon jártak. S egy gazdagemlé­kű napot mondhatnak a maguké­nak. Gazdag emlékeket hagytak azoknak, akiknek munkájára kí­váncsiak voltak. Mindannyian énektanárok. Távoli földrészek­ről, országokból azért jöttek el hozzánk egy évre, hogy ismer­kedjenek az ének-zenetanítás el­méletével és gyakorlatával. • Tikász Mihály bemutató óráján. • Munkában a citerazenekar. A szülők és az óvoda „Az én kislányom mindig alig várja, hogy reggel legyen; sietve öltözködik, igyekszik az óvodába. Izgul, hogy mielőbb ott legyen.” „Az a jó, hogy. ott sokat tanulnak a gyerekek; a helyed étkezést, viselkedést, a szabályos közlekedést, önállóságot, mindenfélét, amire az életben szükségük lesz.” „Kezdetben nyugtalan voltam, naponta aggódva hagytam ott a kisfiámat; ma már könnyen válók el tőle reggelente. Tudom, hogy jó dolga van az óvodában; mintha otthon len­ne, mintha mellette lennék.” A fentiekhez hasonló véleményt .szén számmal írhatnánk még ide; mind. mind azt bizonyítaná, hogy a szülők bizalommal vannak gyermekintézményeink iránt, s megbecsülik azokat a pedagógu­sokat — mert ki is vitathatná el manapság, hogy az óvónők teljes értékű pedagógusok? — akik annyi hozzáértéssel és szeretettel foglalkoznak kicsinyeikkel. Pedig nincs messze tőlünk még az az idő. amikor az óvodát az emberek amolyan megőrző hely­nek tekintették, ahová reggel be­adják a gyereket ..felügyeletre", s délután vagy este érte mennek. S örülnek, hogy nem tört el ke- ze-lába, hogy ép maradt a ruhá­ja stb. Milyen más az „elvárás”, az óvodákkal szemben támasz­tott igény, követelmény ma! Ter­mészetesnek tartja napjainkban mindenki, hogy gyermeke napon­ta szebben beszél az óvónénik szép munkája eredményeképpen, 'hogy a kicsi látása, ismerete a világról bővül,, hogy ügyesebb és sokoldalúbb lesz mindegyre. Szerencsére sokszor hallani mostanában arról, hogy az óvo­dák szülői munkaközösségei ak­tívan és eredményesen dolgoznak. Mi kell ahhoz, hogy ezt egy-egy munkaközösségről el lehessen mondani? Mindenekelőtt az, hogy a szülők érdéklődjenek az intézmény munkája iránt, s is­merjék annak- belső életét, min­den eredményével és gondjával együtt. Az a jó, ha a szülő nem szo­rítkozik csupán arra. hogy átad­ja és átveszi gyermekét reggel és este. hanem nyitott szemmel lépi át újra és újra az intéz­mény küszöbét. Ha észreveszi a javításra váró dolgokat is. S ha megpróbál segíteni ő maga is. Mert az intézményt magáénak érzi. Mert noha államunk, a taná­csok jóvoltából óvodáink rendel­keznek mindazokkal a berende­zésekkel. s eszközökkel, melyek a tartalmas munkához elenged­hetetlenül szükségesek, mégis: so­kat segíthet, akiben megvan az ilyen szándék. Egy-egy hímzett terítő udvari sátor, apró baba­ház, vagy más. viszonylag kön­nyűszerrel elkészíthető eszköz színesebbé, gazdagabbá teheti az ottani életet, a gyerekek épülé­sére • és örömére. A napokban hallottam, hogy egyik nyugdíjas nagyapa két szép kosarat font a labdák tárolására. A gyerekek is, az óvónők is örömmel fogadták. Egy másik helyen néhány szülő összefogott — édesapák — és szép lugast, meg virágoskertet varázsoltak az óvoda udvarára. Nagy volt az öröm. Réndszeressé váltak a szülői értekezletek. Jó — és elterjedt — módszer, hogy pedagógiai és pszichológiai szakemberek elő­adásokat tartanak gyermeklélek­tani, nevelési, meg egészségügyi kérdésekről. Az óvónők mesélik, milyen nagy az érdeklődés ezek iránt. Ha még nem is minde­nütt, de sok helyen túljutottak már azon a gyakorlaton hogy a szü­lői értekezleteken apró-cseprő egyéni ügyekkel untatják egy­mást. Leginkább az egész intéz­ményt, a közösséget érintő, lénye­ges kérdésekhez szólnak hozzá, értéssel, felelősséggel. Az intéz­ményhálózattal együtt a szülői munkaközösségek hálózata is „felnőtté” lett napjainkra. Több óvodában nevelési s lé­lektani szakkönyveket is adnak kölcsön olvasásra a szülőknek. És felhívják a figyelmet a leg­újabban megjelentetett művekre. Felismerték, hogy a nevelési kér­désekben járatos szülőkkel köny- nyebb és eredményesebb az együttműködés. Óvónők mesélik: a családlátogatások alkalmával jóleső érzéssel látják a lakások­ban az általuk javasolt verses és mesés könyveket, valamint azo­kat .melyekből a szülők közelebb­ről megismerkedhetnek nevelési kérdésekkel. Sok gyermekágy fölött, vagy játéksarokban ott van Kodály: Kisemberek dalai. Selmeczi Mar­cella: Szedem szép virágom, s Mérei Ferenc—V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan című könyve. És Weöres Sándor. Zelk Zoltán, Szécsi Margit és mások gyermek­versei, szép kiállítású kötetekben. Szülőnek, gyermeknek közös örö­met ád a könyv. Természetes módon egészíti ki az óvodai ne­velést. Irtuk már fentebb, hogy a szü­lők egyre inkább bíznak az óvó­nőkben; a gyermekintézménnyel szemben egyre nagyobb követel­ményt támasztanak. S nélkülöz­hetetlennek tartják az óvodát a gyermek személyiségformálása, s az iskolai előkészítés miatt egy­aránt. Az érem másik oldala, hogy ma már az óvónők is jog­gal bízhatnak a szülőkben; ben­nük igazi „szövetségest” találnak a közös' ügy, a gyermeknevelés érdekében. És ez nagyon jó dolog. V. M. Interjú Karinthy Ferenccel Nagysikerű drámák, remekbe szabott elbeszélések teszik em­lékezetessé Karinthy Ferenc írói munkásságának utóbbi évtizedét. „Bösendorfer” című egyfelvoná- sosa világsikert aratott: csaknem negyven országban játszották. Másik színpadi műve a „Gőz” hasonló szériához közeledik, mind az európai, mind az amerikai színházak sorra műsorra tűzik. Az író hazai népszerűségét bizo­nyítja, hogy valamennyi megje­lent kötete hetek alatt „eltűnt” a könyvesboltokból, a december­ben kiadott „Leányfalu és vidé­ke” című novellás kötetét pél­dául egy hét alatt elkapkodták. „Hosszú weekend” című új drá­máját márciusban mutatja be a Madách Színház, a Szépirodalmi Kiadó még ebben az évben meg­jelenteti „Európa Amerikában” című elbeszélésgyűjteményét, s hamarosan ismét kiadják leg­többet dicsért és kritizált regé­nyét, az „Epepét”. Közben rengeteget utazott, kétszer járt az Egyesült Államok­ban, a múlt év végén pedig az őshazába, a vogulokhoz és az osztyákokhoz látogatott. Karinthy ugyanis megmarad nyelvésznek is, és ezzel a legutóbbi útjával régi álma teljesült. — Harminc éve, hogy nem járt nyelvész az őshazában — mond­ja. Csodálatos találkozás volt, amiben az volt a legizgalmasabb, hogy szegényes vogul és osztyák tudásommal mennyire tudom megértetni magam. Nagyszerű érzés volt felfedezni a rokon hangzású szavakat az ugor nyelv­család kis lélekszámú közösségé­nek nyelvében. Utazásomról az Üj Írásban számolok majd be. A szovjetunióbeli utazást újabb út követte: január 25-én az USA- ba repült. Egy nemzetközi iro­dalmi díj odaítélésében kapott jelentős szerepet, zsűritag lesz. — Minek tulajdonítja drámái­nak külföldi sikerét? — Köztudott, hogy a magyar íróknak — éppen a nyelvi sajá­tosság miatt — nagyon nehéz a dolguk a nemzetközi piacon. Sokkal jobbat, vagy érdekeseb­bet kell írnunk, mint angol, né­met. francia, orosz, vagy olasz nyelvű kollégáinknak. Ugyanak­kor az is igaz, hogy a magyar irodalom csak akkor lesz ver­senyképes, ha nem utánozza a divatot, hanem ahogy Illyés Gyula megfogalmazta: a magunk problémáiról kell beszélnünk, — világszinten. Meggyőződésem, • hogy akár a Lágymányoson, akár ■ Afrikában fúrunk le a földbe, a 1 fúrási porit '"közös:' AZ "-a fontos, hogy nagyon mélyre fúrjunk le, nem szabad a felszíni réteg ki­ásásával megelégedni. Hogy fel­figyeljenek ránk, ahhoz persze szerencse is kell, őszintén mon­dom, nem számítottam ilyen han­gos nemzetközi sikerre. — Prózaírónak, vagy drámaíró­nak vallja magát? — Elsősorban prózaírónak. Nem véletlen, hogy drámáim­nak túlnyomó többsége prózai munkámból született. A prózai mű sikere attól függ, hogy tet­szik-e vagy nem, kiadják-c vagy nem. A színpadi siker ennél sok­kal összetettebb: melyik színház mutatja be, ki rendezi, kik ját- szák, ki a díszlet- és jelmezter­vező. S még ott a közönség: ipinden este, ahányszor játszák a darabot, le kell győzni. Ez egy­ben viszont a varázsa is a drá­maírásnak, a sikert tapsban, elő­adásszámban is mérik. — Prózai, vagy színpadi mun­káinak a témája legtöbb esetben a jelen, illetve a közelmúlt. Mi ennek a magyarázata? — Nagyon egyszerű: csak a mai élet érdekel. Ügy érzem kö­telességem, hogy a máról beszél­jek. — Az Epepe, mintha kilógna a Karinthy-képből? — Én is azt hiszem, nem tudok mást mondani, bennem volt ez a regény, mert nemcsak a jelen, a jövő is izgat. — „Szorgalmas” írónak tartja magát? — Ez nézőpont kérdése. Sokak szerint nagyon termékeny va­gyok. Pedig erről szó sincs. Na­gyon lassan dolgozom, általában naponta 20—30 sort, de ezt kö­vetkezetesen, konokul végrehaj­tom. Máskülönben nyári és téli időszakom van. Télen kizárólag délután és éjszaka dolgozom, ké­sőn kelek. Nyár elején Leányfa­lura költözöm, itt már hajnal­ban fenn vagyok és asztalhoz ülök. A nap további részét foci­zással, fejeléssel, lábtenisszel, úszással töltöm. Élvezem az éle­tet, játszótársaim 10—20 éves fiúk. A sport egyébként is hoz­zátartozik életemhez, nem tudok létezni nélküle. Életfilozófiám: élni az életet, minél lazábban. — Korábban több írása is meg­jelent a Magyar Nemzet hasáb­jain, az „Epepe” folytatásokban került a lapba. — Tíz évig „nyelveltem” az új­ságban, s ma is a lap munkatársa vagyok. Nagy fájdalmam, hogy az újságírás és az irodalom el­szakadt egymástól. Apám idejé­ben ragyogóbbnál-ragyogóbb re­gények jelentek meg folytatások­ban az újságokban. Igaz, akkor az irodalmat nem tartották el, a megélhetés biztosítása az írók dolga volt. Számomra öröm, hogy az íróknak nem kell gür­cölni a megélhetésért, de úgy érzem több írót „tart el” az ál­lam, mint ahány író van. Az a különös helyzet alakult ki. hogy legtöbben lenézik az újságokban közölt folytatásos regényeket, szerzőik „gyanússá” válnak, mintha kizárólag a pénzre utaz­nának. Boldog lennék, ha sike­rülne, feléleszteni álmából Kosz«-, tolányiék hagyományát, minden­ki' nyerne vele: az újság, az iro­dalom, s legfőképpen az olvasó- közönség. — Mint nyelvész: hogy látja a magyar nyelv változását? Gyak­ran hallani, a fiatalok elcsúfítják a nyelvet... — A fiatalok mindig „elcsú­fítják” a nyelvet. Mégsem fél­tem a magyar nyelvet, mert hal­latlanul nagy az öntisztulási készsége. A nyelv örökösen vál­tozik. s ez nem baj. Még a hiva­tali nyelvtől sem kell félni, mert időtlen idők óta nyekereg és ma gyartalan: az élő nyelvet nem képes megfertőzni. Pethes Sándor Könyv a parasztháborúról A Gondolat Könyvkiadó jóvol­tából a napokban látott napvilá­got a Parasztháború 1514-ben cí­mű könyv, mely Dózsa György­nek és harcostársainak állít szép emléket. Fekete Nagy Antal le­véltáros sok éven keresztül szor­galmasan gyűjtötte a történeti dokumentumokat a témával kap­csolatban s mivel a teljes befeje­zésre a bekövetkezett halála miatt már nem volt lehetősége, ezért a könyv végleges formába önté­sét a történész Barta Gábor vé­gezte el. Az 1514-es Dózsa-féle paraszt- háborúban részt vevő katonák és vezérek harcait, hősiességét írják le a szerzők szemléletesen; idő­rendi sorrendben ábrázolják a tragikus végkifejletbe torkolló eseményeket, mindvégig izgalmas olvasmányt adva az olvasónak. Az alacsony sorból nagyon ma­gasra felvergödött Bakócz Tamás érsek, az egykori pápajelölt ki­tűnő jellemzésével kezdődik a kötet, majd a gyorsan változó események regényes, de reális le­írásával folytatódik. A kor társa­dalmi és gazdasági jellemzését is alaposan elvégezték a szerzők, a késői utódok okulására és épü­lésére. Meglepő, s mindenki számára furcsa megállapításokat, felveté­seket is talál a könyv lapjain az olvasó. A köztudatba mélyen be­vésődő néhány tényt, eseményt erősen megkérdőjeleznek a szer­zők. Például a temesvári csatát, mely a parasztháború sorsát el­döntötte. illetve megpecsételte. Szerintük egyáltalán nem bizo­nyított e szomorú emlékű ese­mény megtörténte. A ceglédi be­széd alapos, filológiai elemzése mellett azt is felvetik: hátha ez a beszéd nem is hangzott el? Sok tény — szerintük — emellett szól. Hogy igazuk van-e a szerzőknek, nem a mi dolgunk eldönteni. Ám az bizonyos, hogy igen-igen el­gondolkoztató állításokról, illetve „kérdőjelekről” van szó. Ugyan­ilyen érdekes a híres Lőrinc pap személye körüli bizonytalanság. Ugyanis a történészek eddig már négy Lőrinc papot is találtak, a parasztháború különböző idősza­kában ténykedve, más-más terü­letein az országnak. Pest. Bodrog és Bács — tehát a mai Bács-Kiskun megye terü­letéhez sok eseménve-ténye fűző­dik a Dózsa-háborúnak. A keresz­tes hadak Kalocsa mellett tábo­roztak a harc első időszakában. A bácsi és háiszentlőrinci (Mada­ras környéki) csaták itt folytak le. Nagy Antal és Borbás pap — a két hűséges alvezér — ezen a tá­jon harcolt, s itt is halt meg a küzdelem során. Baja és Bátmo- nostor környékéről a (kisvárdai Várdav család és a Czobor- csa­lád birtokáról) csapott át a Du­nántúlra. Tolnába és túl azon, a forradalom tüze. A Temesvár környéki bukás után az ország három különböző helyén újultak ki a harcok; Bi­har. s a Bakony mellett a Bácska volt az egyik' harci terület. S vé­gül még egy helyi vonatkozás: a Bácskában volt a legnagyobb méretű, legfájdalmasabb tömeges bosszú, amit az urak véghez vit­tek. Jó könyvet, érdekes művet, el­gondolkoztató kötetet adott a tör­ténelmet szerető, eleink élete iránit érdeklődő olvasók kezébe a Gondolat Könyvkiadó. Érdemes elolvasni. Varga Mihály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom