Petőfi Népe, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-13 / 10. szám

M ÍV K LÖD ÉS • IRODALOM • M 0 V ESZET • IRODALOM • MŰVÉSZE I HONISMERET Soltvadkert Kossuth-szobra 1903. december 6-án leplezték le Soltvadkerten Kossuth Lajos szobrát, melyet Horvay Jánps szobrászművész készített. Soltvadkert szerepet játszott a Rákóczi-szabadságharcban. A község határában 1710. január 10-én eldöntetlenül végződött a kurucok és a császáriak össze­csapása. Ennek a történelmi ha­gyománynak folytatásaként fog­ható fel, hogy Krasznay Fe­rencnek, a kerület - függetlenségi képviselőjének indítványára Soltvadkerten gyűjtés kezdődött azért, hogy szobor hirdesse Kos-i sűth nagyságát. Ma is áll a szo-t bor az 1958-ban épült gimná- zium és általános iskola előtti Eredeti helye a Evangélikus kert volt. Jenlegi helyére 1959- ben került. A világháború ide­jén nem érte sérülés. A magas talapzaton levő mell­szobor bronzból készült. Horvay János idősebb korában ábrázol­ja Kossuthot. Feje fedetlen, ha­tározottan előre néző, komoly tekintetű. Haja bal oldalon elvá­lasztott, hullámos, dús, körsza- kállt visel. Öltözete magyaros: Bocskai-felsőkabát. A vállak a felső karok csonkjaiban végződ­nek. A fej, illetve az arc apró­lékosan kidolgozott. A talpazat felső részén három szív alakú bevésés van. (Ugyan­az látható a perkátai Kossuth- szobron is.) Alatta Kossuth ne­ve olvasható. A szobron az al­kotó, Horvay neve látható, aki 1873. május 29-én, Pécsett szü­letett. Meghalt Budapesten 1944. november 19-én. A legtöbb Kos- suth-szobrot (21) 6/készítette. Róna József tanítványa volt 1890-ben az Iparművészeti Isko­lán. majd 1891—1894-ben Bécs- ben E. Hetimnél és K. Zum- buschnál tanult. Első nagyobb sikerét a ceglédi Kossuth-szobor pályázatra beküldött művével aratta, amelyet 1901-ben első díjjal tüntettek ki. A szobor leleplezésévé!‘foglal­kozott a Pécsi Közlöny 1903. de­cemberi száma és a „Kolozsvá­ri Kossuth-naptár” az 1910. év­re című kiadvány. 17—28. lap­jain Petrán Tibor: Kossuth- szobrok Magyarországon című írása olvasható. Ebből idézünk: „A Pest megyei Soltvadkert község hazafias közönsége há­romévi társadalmi agitáció ered­ményeként 9000 koronát gyűjtött össze a Kossuth-szobor javára. A szobrot Horvay János szob­rászművésszel készítették el és a leleplezési ünnepséget 1903. de­cember 6-án tartották meg. Kos­suth Ferenc és több országos képviselő jelenlétében. A lelep­lezési ünnepségen közreműkö­dött Kruthschmidt Antal ev. lel­kész, Krasznay Ferenc országos képviseld, Frey Miksa községi jegyző. Közkívánatra bűzéit Kossuth Ferenc is. A kétméte­res talpazaton nyugvó mellszo­bor Kossuthot életnagyságban ábrázolja.” Dr. Ádámfy József Pardi Anna: Tudom, hogy elveszítlek tudom hogy elveszítlek s nyílt pályán veszteglő vonat lesz - simogató kezem s megszakad a kapcsolat a szél és a karod érintése között megszakad egy lágy dallam a szívverések szövegével megszakad tekintetünk dokumentumfilmje a boldogságról az általános és alapvető közhelyekkel minden ízemben érzem a veszélyt kivégzőfalam ez a tapéta szószékem, megüresedő templomom a szám térfogata A tanyai kollégium igazga­tója nyugtalanul feszen­gett a széken és végül kibökte: — Kérem, én ez ügyben nem adhatok felvilágosítást. Ez a kol­légium belső ügye. Értse meg, mi lenne ha elterjedte a híre, hogy itt nálunk, vagy bárhol egy ha­sonló intézményben előfordulhat ilyesmi. A szülőkben így is van idegenkedés, néha valóságos agi- tációt kell folytatnunk hogy be­adják a gyermeküket a kollégi­umba. Persze, ha a feletteseim úgy látják jónak... Aztán mégsem kellett a felet­tesekhez fordulni. Miután egy egész délutánt együtt töltöttünk, ismerkedtem a kollégium életé­vel, barátkoztam a gyerekekkel, belátta, hogy nem vagyok a rosszakarójuk. De csak odahaza a lakásán volt hajlandó beszélni. A nevelési gondokról, a nevelők nehéz, áldozatos munkájáról dis- kuráltunk. Közben koccintgat. tünk, összetegeződtűnk. Megszűnt a gyanakvása. Fáradtan, beletö­rődve kezdte a történetét. — Nem nagy ügy ez, csak fel­fújták. Illetve nem maga az eset az érdekes, az csak tünete vala­minek csak a felszíne, inkább azt kellene vizsgálni, ami mögöt. te van. Én is sokat töprengtem és kérdezgettem magamtól mi­ként fordulhat elő egy kollégi­umban, hogy a növendékek meg­verik a társukat? Igen, szabály­szerűen megpokrócozták az egyik gyereket. Pontosan úgy, ahogy mi annak idején a katonaságnál megvertük a besúgókat, a stré­bereket. Amikor aludt az illető, fejére dobtunk egy takarót, és mindenki ütött rajta, aki csak érte. Elismerem, hogy kegyetlen dolog, rosszul is . végződhet, ha' elfajul. Szerencsére itt nem kö­vetkezett be ilyesmi. Az ordítás­ra beszaladt az ügyeletes neve­lő, és az ütlegelők szétugrottak. Senkit sem ért tetten, valameny- nyien alvást színleltek. Másnap jelentette nekem a dolgot. Sze­rettem volna, ha házon belül marad. Bíztam magamban és a gyerekekben is, hogy megtalál­juk a közös hangot. Persze, a szülők nagy cirkuszt csináltak. Behívattak a tanácshoz, meg a pártbizottságra, alaposan meg­mosták a fejemet. Fegyelmit csak azért nem kaptam, mert tényleg semmi közöm nem volt a dolog­hoz. De kilátásba helyezték, hogy ha még egy ilyen eset előfordul, nem tekintenek el a felelősség­re vonástól. — Azt. kérded, hogy mi vólt a verés indító oka?' Nyomoztuk, kutattuk, de akkor nem tudtuk kideríteni. Mindenki hallgatott, az is, akit megvertek. Sejtettem, hogy nem egészen ok nélkül tör­tént. De előbb hadd beszéljek valami másról, ami összefügg az esettel, és számomra megvilágí­totta az egészet. Egy fiatal házaspár jött be hozzám nemrég az irodába. Jól­öltözött emberek voltak, amiben manapság nincs semmi meglepő. A fiuk most az új tanévben ke­rült be a kollégiumba. Okos, ér­telmes fiúcska, mindig tiszta és jól ápolt, látszik, hogy ad ma­gára. őszintén szólva, nem is gondoltam hogy cigány szárma­zású. Nálunk, ahol tanyai gyere­kek vannak, fel se tűnik egy-egy barnább képű kisfiú vagy kis­lány. A szülők nagyrésze is egész nyáron a tűző napon van, némelyik traktoros vagy kertész őszre tényleg olyan barna, hogy elvegyülhetne a cigányok között. A nevüket nem mondom meg, de ez nem is lényeges. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy még a nevük sem cigányos, nem Kolompár vagy ilyesmi. Az­ték. Végül is maradtak. Azt hit. ték elcsitul minden. Az igazgató homlokán gyön­gyözött a veríték, annyira bele­élte magát a történetbe. Kor­tyolt egy keveset a sárgásán csil­logó homokiból, & folytatta. — Tőlük tudtam meg a pok- rócozási história hátter.ét is. Kép. zelheted, hogy mennyire meg voltám döbbenve. Nem gondol­tam, hogy összefüggés van a ket­tő között. A fiúk megírta nekik a dolgot. Az előzményhez tarto­zik, hogy a gyerekek csak havon, ta egyszer mehetnek haza, de vasárnaponként’ a szülők bejö­hetnek néhány órára látogatóba. F. Tóth Pál: Hetedíziglen zal kezdték, hogy a gyerekért jöttek, elviszik haza, végleg. Vi­tába szálltam velük, majdnem gorombán: — Jól meggondolták? Miért vinnék vissza a tanyára? Ha ott marad az osztatlan iskolába, biztos, hogy nem tanulhat majd tovább. Pedig jó eszű gyerek. Érdemes áldozni rá — bizony­gattam érveltem. — Nem a pénz miatt! — vá­gott vissza az apa, aztán elmond­ta, hogy a téeszben jól keres, vontatóvezető kapnak háztájit is. A gyerek a mindenük, azt sze­retnék, ha tanulhatna. Még akkor sem értettem mi­ről is van szó. Faggattam őket, végül az asszony elsírta magát. Lassan összeállt a kép. Ingyenes telekhez jutottak a téeszközpontban, ahol a major­ban, gépüzemben dolgozók lete­lepedtek. Igaz, az ő házuk a ta­nyaközpont szélén van, de ebben nem találtak semmi feltűnőt, ott jutott nekik terület és kész. Csak akkor kezdtek gyanakodni, hogy tán mégsem véletlen, ami­kor az egyik szomszédnak elve­szett a tyúkja és rájuk hozta a rendőrséget. Az elnöknek kellett közbeavatkoznia hogy ne őket gyanúsítsák. Akadt aki még a közgyűlésen is felszólalt ellenük. Volt egy időszak, amikor valaki sorozatosan elpiszkálta a vontató indítószerkezetét. Az ember raj­takapta az illetőt, jelentette a vezetőségnek, s megmondta azt is, hogy elköltöznek, bemennek a városba, mert nem bírják to­vább. Hiába dolgoznak becsület­tel, egyesek szemében mindég csak lenézett cigányok marad­nak. Mint a négerek az amerikai gettóban. De meddig tart ez így? Hetedíziglen? A párttitkár ment ki a lakásukra, sokáig beszélget­Ha azt látnád! Olyan az udvar, mintha búcsú lenne. Lovas ko­csi autó, kerékpár, van ott nyüzs­gés. Az ebédlőben ülnék, kipa­kolják a csomagokat, a hazai fa­latokat. Utána alig győzzük el­lenőrizni a szekrényeket, van-e romlandó étel valahol. A szülők nem hiszik el, hogy nincs szük­ségük a gyerekeknek semmire.. Végignézik a hálótermet, meg­igazítják a párnákat, még a mos­dóba is benyitnak. Az a gyer­mek, aki itt rászokott a rendsze­res fogmosásra, fürdésre, otthon is más igényeket támaszt. Néha származik ebből is konfliktus.. De most nem erről - akarok be­szélni. Az egyik ilyen látogatás után a kisfiú, nevezzük Balázsnak, észrevette, hogy az ágyszomszéd, ja költözik, helyet cserélt egy másik fiúvaL Előfordul még év­közben is ilyesmi, rendszerint hozzájárulunk hadd érezzék m'a. gukat otthonosan, a baráti von­zalmak is elősegítik ezt. De a költöző nem érte be ennyivel, megjegyzést is tett. Azt mondta á többiek füle hallatára, hogy nem alszik tovább egy ilyen rü­hes cigány mellett. — Azt hiszem nem nehéz ki­találni, hogy a gyerefenek ez nem magától jutott eszébe, hanem a szülei biztatták rá. Szomorú, de így van. A gyerekben magától nem támadt előítélet, ezt bele plántálták a felnőttek. Tán épp azok, akik otthon is megkeserí­tették a mások életét. — Tehát ezt a hálótermi epi­zódot követte az éjszakai pokró­cozás? — Igen. — És kit vertek meg, csak nem a cigány kisfiút? — Dehogyis, éppen ellenkező­leg, azt aki elköltözött mellőle és csúfolódó megjegyzést tett. — Dehiszen ez nagyszerű! — Ne bolondozz! — Ezeknek a gyerekeknek az erkölcs, érzéke1 fejlettebb, mint egynér. elyik felnőtté. — Ez igaz, de azért az ilyen önkényes bíráskodás mégis csak elítélendő, vagy neked nem ez a véleményed? — Arról beszélj inkább, hogy mi lett a kisfiúval, hazavitték a szülei? — Hogy képzelsz ilyet! Az már tényleg az én bűnöm lett volna, ha engedem. Haladékot kértem, megegyeztünk. Megígértem, hog> ha a fiuk még egy hasonló le­velet ír, valami sérelem éri. nem állok az útjukba. Másnap összehívtak az szoba­gyűlést, ez olyan kis diákparla­ment féle, hogy szakszerűen fe­jezzem ki magam. Nagy vita volt, nekem alig kellett közbe szólni. Legalább tízen jelentették ki, hogy ott szeretnének helyet kapni Balázs mellett, mert neki megy legjobban a számtan és a történelem és szívesen segít mindenkinek. Csak az elköltö­zésről és a csúnya megjegyzés elítélendő voltáról esett szó. A pokrócozásról mindannyian hall­gattunk, habár arról is beszél­nem kellett volna. Azóta is furdal egy kicsit a lelkiismeret, nem vétettem-e el valahol, nem bíztam-e túlságosan a saját ítélőképességükre a dol­got. De utálom a szájbarágást, és hiszek abban, hogy értelmes kis emberek ezek. Azért, amikor én vagyok az ügyeletes, néha azon kapom magam, hogy fülelőt, nincs-e valamilyen szokatlan lár­ma abban a hálóteremben. De úgy látszik, végleg lecsillapodtak a kedélyek. Még hátra van per­sze egy nehéz beszélgetésem a cigányozó kisfiú szüleivel, de eh­hez segítséget kértem a szövet­kezet vezetőitől, nem vállalom magam, s nem is csak kollégiu­mi tanulságai vannak. Szóval ismét helyreállt a béke és nyu­galom nálunk. Majdnem azt mondtam, hogy hálaisten! — És a te lelkivilágod? — Én még mindig nyugtalan vagyok. Mert ez egy különleges eset. Itt olyan egyénekről, volt szó, akik már tagjai egy nagyobb! közösségnek, dolgoznak, és meg­felelő életszínvonalat értek el a saját erejükből, tehát az eset sem volt igazán kiélezett. — Attól tartasz, hogy ha nem ilyen kedvezőek a család körül­ményei, ha egyszer egy ’igazi hát­rányos helyezetű cigánygyerek kerülne a kollégiumba... A kérdést nem tudtam befe­jezni, és választ sem kaphattam rá akkor. Valaki megkocogtatta az ablakot, az igazgatónak men­nie kellett vissza a kollégiumba. Ahol sohasem nyolc óra a mun­kaidő, s ahol mindig történik valami, ami bölcs és higgadt in­tézkedést követel. Művész a gyárban A harminckilenc éves Túri _ Endre a Képzőművészeti Főiskolán Pór Bertalan tanítvá­nya volt. Művészi pályáját mint festő kezdte, de hamar áttért a számára leginkább megfelelő műfajra, a tűzzománcégetésre; úgy érzi, hogy ezáltal tudja ma­radéktalanul megvalósítani ön­magát. Méghozzá nem csupán a műfaj adta lehetőségek útján, hanem a számára alkotás közben megadatott emberi közösségben. Enélkül ma már nem tudja el­képzelni az életét. Néhány esz­tendeje Kecskeméten él. A műteremben Furulyázik, s a zeneszó neki­ütődik a falakon levő rajzoknak, zománcképeknek. Míg hallgatom a muzsikát, eszembe jut egy ré­gebbi beszélgetésünk. Ezt mond­ta: „Zene és költészet ez a két egytestvér-művészet alkotás köz­ben is ott bújkál bennem.” — Mikor kezdődött barátságod a zománccal? — Gyermekkoromban szeret­tem hosszan nézni a tüzet. Apám nagyon haragudott érte. Gyúr­tam egyre az agyagot, és néztem a tüzet... Tűzimádat, földimádat volt bennem. Azóta „kilencszáz- fokos lázban égek” mindig, úgy érzem... — Kezdetben festettél? — Igen. De ki tudná pontosan megmagyarázni, miért, lettem hűtlen az olajképekhez? Talán a régi gyermekkori élmények éledték fel bennem újra. Nem tudom. — Műveiden gyakran látni az anyát, a gyermeket, a családi élet jeleit. S szembetűnő a félelem, az iszonyat is az alakokon, arco­kon. Mit jelent ez? — Az egyénrí számtalan ve­szély leselkedik. Fenyegető rém­ként magasodik a legfőbb rossz Is, a háború. Erre akarok figyel­meztetni. Ügy hogy mások is érezzék: minden rossz ellen leg­főbb fegyver az összefogás, az összetartozás. Az igazgatónál Zárai Gézánál, a Lampart Zománcipari Művek kecskeméti gyárának az igazgatójánál arról beszélgettünk, hogyan került a ZIM-be Túri Endre. — Nálunk hagyománya Van már annak, hogy művész dolgo­zik a gyárban. Először Szabó Lajos Minkácsy-díjas festő szo­kott ide, jó másfél évtizeddel ez­előtt. Később Stefániái Editnek, majd Kátai Mihálynak, két tűz­zománcművésznek adtunk alko­tóműhelyt. Műveiket a nemzet­közi zománckongresszuson is be­mutattuk. , Néhány évvel ezelőtt eljött hozzánk Túri Endre. Hamar megszokott itt. Kísérletezik, dol­gozik: nyugodt körülmények közt alkothat, a mi örömünkre is. Jó kapcsolatot alakított ki az embe­rekkel. _ Hozzásegíti őket a kor­szerű látáshoz, s részt vállal a kulturális életben. — Túri zománcképeinek a ki­állításán hogyan vélekedtek a gyár dolgozói? — Nagy sikere volt. Sokan megnézték, kérdezősködtek, vi­tatkoztak. Már az első időben többen összebarátkoztak a mű­vésszel. A kemence előtt A zománcellenőrző laborban fehér köpenyes nők szorgoskod­nak egy hosszú asztal mellett. Finom fehér porokat méricskél­nek, ellenőriznek. Az elekromos kemence előtt áll a művész. Kesztyűs kezében vasvilla. Né­hány másodpercre kinyitja a ke­mence ajtaját. Távolabb kell lépnünk, megcsap bennünket a hatalmas forróság, elvakítja sze­münket az izzás. íme, a „kilenc- száz fokos láz”, melyről jelké­pesen beszélt. Tűzálló oxidfestékek, vas- és rézlemezek, zománcfestékek, szer­számok egy nagy asztalon, s az asztal hatalmas fiókjában. Kevés a helyünk hozzá: nem írhatjuk le részletesen az összes munkafolyamatot úgy, hogy az is megértse, aki nem látott ilyet. Ezért csak a gyors felsorolásra szorítkozunk. Az acéllemez ala­pozása festékkel; lágyítás kilenc- száz fokon; tisztítás, zsírtalaní- tás; maratás sósavval; majd rajzos vonalak az acéllapra. Az alap^ fekete, a direktzománc zöld színű, arra jön a keményebb zo­mánc, a „rákent” rézlemezekkel, öt-hat égetéssel, sok-sok fárad­sággal készül el a mű. Előttünk a legújabb, az Anya gyermekével. -Zöldek, sárgák, barnák; fájdalom, aggódás az ar­con; féltő-óvó karoló mozdulat gyönyörű gyermekféltés. Kérdenem a labor dolgozóit, mit szólnak hozzá? — Nekem tetszik... — Szívesen hazavinném. — Szép, de hogy miért nem tudom. Valaki ezt kérdezi: — Ez absz­trakt mű? A művész tömör válasza: — csak absztrakt mű van. Ha egy­szerűen lemásolnánk a dolgokat, nem lenne művészi. Többek kö­zött attól lesz az, hogy elvonunk, ' • A művész az Életfa című művével. • Anya gyer­mekével (tűz­zománc). (Pásztor Zol. tán felvételek) sűrítünk, -újrafogalmazunk; ha széttörjük és ismét összerakjuk a valóságot. Vélemények A gyár kulturális felelősének, Studer, Bélának a társaságában ismerkedem a ZIM dolgozóival. Nagy csarnokokban, ariró műhe­lyekben, zakatoló gépek, szerszá­mok között meg-megállunk egy rövidke beszélgetésre, szóváltás­ra. Hamar megbizonyosodtam róla, hogy Túri Endrét szeretik a dolgozók. Művészi munkája iránt érdeklődnek, valóságos kis tábor alakult ki körültötte. „Szúr-, kólók”, akik kíváncsian lesik, vár­ják az új alkotásokat, melyek a keze alól kikerülnek.' Noteszom­ba néhány véleményt pontosan bejegyeztem. Kocsis Zsigmond művezető: — Jó propaganda is nekünk a mű­vészete; bizonyítja, hogy nem­csak színes kádakat, de művé­szeti alkotásokat is lehet készí­teni zománcból. Varga Imre lakatos: Én ma­gam is festek:- Sokat köszönhetek neki. Király Ernő asztalos: — Amennyit én értek hozzá, azt állapíthatom meg: tetszik. Örü­lök, hogy zománcból élethű, ért­hető, realista műveket láthatok. Görög Istvánná anyagvizsgáló: —a Általa közelebb juthatunk a művészethez. Segít, elmagyaráz­za' a képeket. Törnek Walter főművezető: — Nemcsak művész, de kolléga is. Köztünk él. Ismerjük, megszeret­tük. Befogadták munkatársaink. Bende József alapzománcozó: — A mi brigádunk közösen meg­nézte a kiállítását: nem bántuk meg Jó művész, támogatni kell. * Túri Endre régebben csak egy- egy alkalommal két-három hóna­pot töltött a kecskeméti alkotó­házban. Később — részben a gyárhoz való kötődése miatt — egyre jobban kecskemétinek mondhatta'1 magát. ígérik neki, hogy lakást is kap majd. Akkor a családja — fele­sége, s gyermeke — szintén ide­költözhet. A Lampart Zománc­ipari Művek kecskeméti gyárá­ban megszerették őt. Anyagilag, erkölcsileg egyaránt támogatják. S ő ezt nemcsak a művészetével hálálja meg, hanem részt vesz a közösségi, társadalmi munkában is. Tagja az egyik szocialista brigádnak, pártcsoportbizalmi. Otthon van a gyárban. Varga Mihály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom