Petőfi Népe, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

M í; V ELŐDÉS • IRODALOM »MŰVÉSZET »IRODALOM • MŰVÉSZE I VITA A KÖZMŰVELŐDÉSRŐL Két válasz ötven levélre A közművelődés, mint az újabb elnevezés is mutatja: köz­ügy. Színvonalától, hatékonyságától függ részben életünk minősége, előrehaladásunk üteme, a növekvő szabad idő ész­szerű és kellemes felhasználása. Eredményei és gondjai össz­társadalmi jellegűek. Közügy, nem lehet eléggé hangsúlyoz­ni. Állapota iránt senki sem lehet közömbös, mert az egész lakos­ság a hatókörébe tartozik. Egy faluban mindenki érdekelt ab­ban, hogy van-e művelődési ház, s ha igen, milyen. Az öntevé­keny csoportok fiatalt és időst egyaránt várnak. A szakkörök­ben — ha jól működnek — dip­lomások és szerényebb végzett­ségűek ugyanolyan feltételek között bővíthetik ismereteiket. Okkal bizakodtunk abban, hogy Lezsák Sándornak az el­múlt év nyarán közölt, az elköte­lezettség szenvedélyével fogalma­zott, a közművelődés beteg vagy betegnek vélt gócait feltáró so­rozata élénk vitát vált ki. Hit­tük, hogy az élesen megfogalma­zott ellentmondások, az aggasztó tárgyi és személyi feltételek ér­zékeltetése, javaslatok felsorolása megszólalásra bírja Bács-Kiskun megye közvetlenül érdekelt nép­művelőit. A lapban közölt felhí­váson kívül ötven levéllel is kér­tünk véleménynyilvánítási Biz­tattuk a címzetteket, hogy is­mertessék a nyilvánossággal eredményeiket, gondjaikat, és személyes tapasztalataikkal ár­nyalják, gazdagítsák a sorozat­ban vázolt képet. Tettük ezt a közművelődés fontosságának a tudatában, remélve, hogy hasz­nálunk az ügynek, ha a tenni­valókra irányítjuk a figyelmet, ha fórumot adunk a népműve­lőknek. Hosszul számítottunk. Az ötven levélre ketten válaszoltak. Tel­tek a hetek, vártuk, hogy majd csak kibontakozik a vita, a hoz­zászólások gyorsítják az egységes népművelői szemlélet kialaku­lását. Még három hivatásos nép­művelő helyeselte, bírálta a laki­teleki művelődési ház munkatár­sának a következtetéseit, és vég­leg megszűntek a levelek. Vég­leg? Miért a közöny? Tévednénk, ha csak a népművelőkben keres­nénk a hibát, ha nem kutatnánk az okot. Néhány lelkes, képzett közmű­velődési szakember azért hallga­tott talán, mert nem ért rá. Aki keres munkát ezen a területen, az bőséggel talál, többet, mint amennyit napi 10—12 óra alatt meggyőz. Hivatása minden per­cét lefoglalja. Hasztalan reméltünk hozzászó­lást olyanoktól, akik korábban minden alkalmat felhasználtak a művelődéspolitika ismertetésére, a kulturális agitációra, a népmű­veléssel kapcsolatos félreértések, felszínes megállapítások eloszla­tására, új hívek, szövetségesek toborzására. Elkedvetlenedtek. A „régiek” közül sokan ma már más — gyakran eredeti hivatá­suktól távol eső — pályán kere­sik kenyerüket. (Csupán 1973-ban 5 népművelési felügyelő pótlásá­ról kellett gonlóskodni Bács- Kiskun megyében. Két olyan felügyelő dolgozik mindössze, aki öt évnél nagyobb gyakorlattal rendelkezik.) A rosszkedv okait tudakolva leginkább a szakmai hozzáértés lebecsülésére hivatkoznak. For­gácsoló szakembereken, mérnö­kökön kívül senki sem ad. nem mtr adni tanácsot egy vasdarab mikénti megmunkálására. Az esztergályosra bízzák a megfele­lő eljárás megválasztását, a módszert. A közművelődéshez „mindenki” ért. Látszólag iga­zuk is van. Hiszen szakmunkás­bizonyítvány nélkül senkit sem eresztenek a géphez, ugyanakkor száz és száz emberrel foglalkozó művelődési posztokat olyan em­berekkel töltenek be, akiknek minimális gyakorlatuk, elméleti Ismeretük sincs. Sok gondot okoznak az igé­nyek és a lehetőségek közötti el­lentmondások. Mondjuk ki nyíl­tan. hogy több helyütt még any- nyi sem jut. annyit sem használ­nak fel közművelőlési célokra, amennyit az irányelvek megszab­nak és az adott gazdasági viszo­nyok lehetővé tesznek, A „taka­rékosságot” mindig — tisztelet a kivételnek — a kulturális jelle­gű kiadásoknál kezdik, noha a ma elspórolt fillérekért holnap forintokban fizetjük a súlyos ka­matot. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezernyi más fontos feladat­ra kell a pénz. Hadd hivatkoz­zunk Lenin 1923. január 2-á.n kelt feljegyzésére. A takarékos­ság fontosságáról ír. „Elsősorban természetesen nem a Közokta­tásügyi Népbiztosság kiadásait kell csökkentenünk, hanem más hatóságokét, hogy a felszabadult összegeket a Közoktatásügyi Nép­biztosság szükségleteire fordít­suk.” □ 3 a A jó népművelők, a felkészül­tek. a lelkesek, az órákat nem számolók nem kapták meg az őket illető megbecsülést. Gyak­ran még a kulturális kérdések eldöntésében sem igénylik véle­ményüket. Munkájuk . nehezen mérhető, viszonyítható. A siker tevékenységüktől független kö­rülményeknek is a függvénye. Értékelésüknél sok az esetleges­ség. a szubjektív elem. Az ügyes­kedők, a sürgölődők, a lakkozok gyakran hamarabb jutnak elis­merő szavakhoz, mint a valódi értékeket népszerűsítők. Sajnos, a felügyeleti szervek, főként ko­rábbi szakmai irányító és ellen­őrző. elemző tevékenysége — A NÉPI HŰSÉG KÖNYVE Szavak szívverése „Mikor Csíkból elindultam, Szüvem se volt, úgy búcsúztam, Kezem fejére kapcsoltam, S én n^gamat úgy sirattam” (Bukovinai székely népdal) Balladai mélységű, balladai ere­jű búcsút idéz a népdal: azt az érzést amikor már csak szívtele­nül lehet elköszönni a hazától, másképp megszakadna a szív. Se­bestyén Adám könyvéből (A bu­kovinai andrásfalvi székelyek éle­te és története Mádéfalvától nap­jainkig) érezzük, hogy szülöt­teinek nem sikerült elbúcsúzniok Csíkországtól, Háromszéktől, hi­szen közel két évszázados bukovi-' nai létük örökös sóvárgás az el­veszett szűzföld után. Az andrásfalvi krónika lénye­gében a falu „önéletrajza”, mely­ben a szerző megírja székely ősei­nek küzdelmes történetét, élet­módját, népszokásait, hűségét az ősi nyelvhez és hazához a madé- falvi mészárlástól (1764-től), a bu­kovinai Andrásfalván át egészen a Tolna megyei Völgységben tör­tént hazaérkezésig. Szigorú szavú könyv, olykor szinte száraz mint a temetők kopjafái, ám a szavak tövében emberi dráma réjlik. A történe­lemmé szelídített híradáson oly­kor átsüt az élet: egy-egy (mon­dat mögött kemény sors drámája izzik. A nép gyermeki tisztelete az ősök iránt, a szerelem emberi jussa izzik fel a sorok mögött. Pedig Sebestyén Adám is „kezé­re kapcsolt szívvel” írta emléke­zését. nehogy beleszólhasson a is szív ez ész dolgába. Ezt kellet tennie, mert ő nem történésze a: andrásfalviak két évszázados ha- zakeresésének. hanem maga feltarisznyázott gyermeke. And rásfalván született, tizenöt gyer­mekes parasztkántor fia, aki — bár elemi iskolázását nem fejez­hette be — kottaismerő kántora, majd históriaírója lett népének. Mondhatnám, rpesébe kívánkozó ténv ez is. A könyv értéke kettős: egyik az. ami benne megiratott. másik pedig az, ami belőle kiolvasható. A bukovinai székelység törté­netének lejegyzésén túl. a kötet második részében ősi népszoká­sok részletes leírása áll, rigmu­sokkal. kottába foglalt dalokkal, továbbá földművelő szerszámaik, szokásaik, háztartási módok is­mertetése. És ami a sorok mögött él? Egy csángó-székely népdallal válaszolok: „Usmerem a lovam, csengő szólásáról”. Szólhatnék ta­lán emígy: üsmerem a nénem szavajárásáról. Egy nép érzése, hű­séges munkálkodása, ereje lüktet a szavak mélvén. Ez a hűség élő, néni-nemzeti arcot őrző. Apák és anyák fiaikra testálódó hűsége. Féltve őrzött, és vagyonként ha- gjratékozott ..csengőszó”. Hallgassunk mélyen önmagunk­ba. halljuk-e, üsmerjük-e ezt a csengőszót? (A könyvet a Tolna megyei Ta­nács adta ki és ugyanitt rendel­hető meg.) Balogh Ödön esetenként — sablonosnak, for­málisnak minősíthető. Előfordult, hogy a kulturális tevékenység értékelésekor több figyelmet for­dítottak a jelentés, mint a való­di munka értékelésére. Volt úgy, hogy gazdasági vezetők előbb méltányolták kiemelkedő kultu­rális eredményeket, mint a nép­művelés helyi gazdái. Hányszor hallgatott el zavartan az évtize­dekig átlagon felüli rátermettség­gel dolgozó népművelő, amikor kitüntetései felől érdeklődtünk. Ö szégyellte. hogy nem vették észre, mert soha nem tudta, nem akarta „tálalni” eredményeit. Olykor bosszantó értetlenség­ből. tájékozatlanságból vagy az ügy lebecsüléséből adódó kelle­metlenségek részesei, szenvedő alanyai. Csupán egyetlen jellem­ző eset példaként. Két értekezle­ten kellett részt vennie egy or­szágos, a tévé által is közvetített esemény főrendezőjének. Mivel szomszédos városokban tartot­ták a tanácskozásokat, kénytelen volt gyorsvonatra ülni, hogy idő­ben érkezzék. Noha, az elszámo­lásnál szabályosan leadta a pót­jegyet, hónapok múltán szigorú írásbeli felszólítást kapott a fél­áru pótjegy, 4,40 Ft visszafizeté­sére, mert jogtalanul vette igény­be a gyorsot. Az efféle, lealázó bosszantások is hozzájárulnak ahhoz, hogy mind nehezebb al­kalmas, rátermett embert talál­ni közművelődési munkahe­lyekre. □ □ □ Mégis bizakodunk. Úgy érez­zük, hogy inlokoltan. A megyei pártbizottság, a megyei tanács mind határozottabban igyekszik érvényt szerezni pártunk műve­lődéspolitikájának, a kiadott rendeleteknek. A városokban, fal­vakban mind sűrűbben találko­zunk a szemlélet kedvező válto­zásaira utaló jelekkél. Gondoltuk-e, reméltük-e 10—15 esztendeje, hogy egy-két évtized múltán egyre több helyen az erő­södő közös gazdaságok lesznek a falusi közművelődés soha nem várt hatékonyságú bázisai, ösz­tönzői. Mind gyakrabban vállal­koznak művészeti csoportok fenntartására a termelőszövetke­zetek. (Elegendő, ha a nagyba­racskai Haladás, a kunszentmik- lósi Egyetértés, a lakiteleki Szik­ra kórusára hivatkozom jó pél­daként.) □ □ □ Ismét felajánljuk hasábjainkat a közművelődés időszerű problé­máinak az elemzésére. Szívesen közlünk minden olyan írást, amely pártos szenvedéllyel, elkö­telezetten tudósít a közművelő­désről, joggal elmarasztalható magatartást bírál, vissza- vagy előretekint, a kedvezőbb feltéte­lek kialakulását segíti, kiváló tel­jesítményeket, sikereket méltat, lehetőségeket jelez. Most senkinek sem küldtünk külön levelet. A népművelés közügy voltában bizakodunk. Tudjuk, hogy nem hiába. Heltai Nándor • Sólymos Márta: Tusrajz Vörös Béla: Dzsessz-zenekar Búcsú Petőfi ukrán fordítójától Leonyid Pervomajszkijtól Wein trag er Adolf: Tusrajz „Petőfi Sándor halálának 110. évfordulójára megjelent ukránul válogatott műveinek új kiadása az én fordításomban. Több mint harminc esztendeje, hogy Petőfit fordítom és" minél mélyebben is­merem meg költészetét, annál jobban megszeretem. Az új kiadás számára lefordítottam Salgó című elbeszélő költeményét, valamint több más versét, köztük A XX. század költőihez és a Feleségem és kardom című versét.. Petőfi Sándor költészetének megértéséhez fontos volt számom" ra ag,, egyszerű magyar emberek­kel, alföldi parasztokkal, városi munkásokkal való találkozásom is. Magyarország felszabadulása idején sokáig éltem egy kis ma­gyar városkában: Jászapátiban, a Petőfi utca 9. alatt, Gulyás László házában. Szeretettel gondolok há­zigazdáimra. Szeretettel a kis ta­nyákra és a nagy városokra, a hortobágyi pusztára és a dunán­túli dombokra. Köszönöm a szép emlékeket, amelyek csordulásig megtöltik a szívemet.. Ismeretségem Petőfivel, a ma" gyár szabadság nagy dalnokával, műveivel és életrajzával nagyon régen kezdődött, még ifiú éveim­ben. amikor először találkoztam verseivel Lunacsarszkij orosz for­dításában. Petőfi művei olvan erős és mély benyomást tettek rám, hogy elhatároztam, a leg­többet közülük lefordítom ukrán nyelvre és megismertetem az uk­rán néppel. Fordításaim mindig nagyobb és nagyobb példány­számban jelennek meg...” 1961. december 31"én irodalom- barátok csoportja látogatott Bu­dapestről Kiskőrösre, a Petőfi- házba. Kis műsort állítottam ösz- sze. Hónapokkal előbb írtam Ki- jevbe Pervomajszkijnak, kértem írja meg, mikor kezdte Petőfi •erseit ukrán nyelvre fordítani í hogyan került kapcsolatba Pe­tőfivel. Hamarosan megérkezett a fenti válasz, amelyet a kis ün­nepségen felolvastak. §zéo emlé­kezését így fedezte be: „Emlékezetemben most eev téli reggelt idézek, amikor mi egy kis­városba, Kiskőrösre érkeztünk, ahol Petőfi született és megáll­tunk a költő egyszerű emléke előtt.. Ez &í emlékmű kezében lantot és kardot tartva ábrázolja, a költészet és a harc szimbólu­maként. Azokban a napokban sok verset írtam Magyarországról és • Petőfiről. Nagy örömet jelent szá­momra, hogy az Önök kis ünnep­sége alkalmával ezek a költemé­nyek is elhangzanak a nagy ma­gyar poéta és az ő népe iránti baráti szeretetem megnyilvánulá­saképpen. Arra kérem önt. hogy kiskőrösi útjuk alkalmával he­lyezzen el az én nevemben is né­hány szál piros rózsát a halhatat­lan ifjú emlékművének talapza­tán.” A rózsákat elhelyeztük Petőfi szobránál, s ezt néhány sorban bejegyeztük a Petőfi-ház emlék­könyvébe. A bejegyzés fotóját és néhány fényképet elküldtem Per­vomajszkijnak a beszámolóval együtt. „Túlságosan jelentős szerepet adott ön nékem ebben a műsor­ban, félek, hogy sokkal nagyob­bat az ukrán irodalomban betöl­tött szerény helyemnél...” — ír­ta néhány év múlva egyik leve­lében, amikór március 15-én „A szabadság dalnokaidról összeállí­tott műsoromban „Petőfi és Ta­rasz Sevcsenko, az ukrán Petőfi” címmel bevezető előadásra kér­Leonyid Pervomajszkij: Petőfi Sándorhoz Kunszentmárton. Szememre nem jön álom. ö élt és énekelt e földön, 61 Jártam már ennél szebb és rútabb tájon, van sole város, falu, folyó, mező... Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam. És nem te dúltad nálunk szét a kertet; de háború van. Toliam mellett kardom. Így jöttem országodba. Jönnöm kellett. Ez hát a zápor, mely téged vert régen... Ma én vagyok, kit bőrig áztatott. Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen, csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog. És épp e fák lesték egykor (ki tudja), mi fájt, mi ébredt, zengett sziveden: merről ered s hová vitt sorsod útja — e fáktól végre megkérdezhetem. Te is tollal s karddal mentél csatába. Tán épp ez volt tanyáid egy éjszakán! S itt ez az éjszemű lány — unokája annak, kit még te csókoltál, talán. Találkoztunk, bár száz év választ széjjel. Köztünk nincs per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel: amott már halvány pírt öltött a part. A nap közéig: Felszáll a páratenger. Lelkemben ös-reménység ébredez. Eggyé olvasztott bennünket november: — egyforma vér s esőcsepp permetez... (Radó György fordítása) •Leonyid Pervomajszkij 1908-ban született az ukrajnai Krasznográd- ban; apja kézműves könyvkötő volt. Első — prózai — munkái 1924-ben jelentek meg nyomtatásban, néhány évvel később. 1929-ben, már mint kőltő lép a nyilvánosság elé. A Nagy Honvédő Háború alatt haditudósí­tóként kezdettől kinn van a fronton, s Így jutott el Magyarországra is. Számos magyar tárgyú verset irt, köztük legismertebb a Petőn Sán­dorhoz és az Induló című. melyben szintén Petőfit Idézi. Pervomajszklj- nak a közelmúltban bekövetkezett halála nagy vesztesége az ukrán Iro­dalomnak. Benne a magyar irodalom kiváló tolmácsolóját és barátunkat veszítettük el. tem fel. Nagyon értékes írását Horváth Ferenc olvasta fel. Több mint egy évtizeden át az első külföldi újévi üdvözlet, gyöngybetűs írásával mindig tőle érkezett. Az idén elmaradt — de egy szomorú hír mindent megma­gyarázott. Petőfi hűséges ukrán fordítója, az egyetemes szovjet irodalom egyik legnagyobbja, örökre elhallgatott. Csak kedve­sen dedikált könyvei szólalhat­nak meg és gyönyörű, komoly levelei — prózában írt költemé­nyei. Levelek, amelyek egv kissé életét és a magyarokhoz fűződő ragaszkodását is tükrözik. Tíz esztendővel ezelőtt kará­csonyra küldött regényét Galya­tetőről, < egy havas tájat árbázoló levelezőlapon köszöntem meg. A válasz — portrét fest a költőről: „Nem tudom elképzelni Ma­gyarországot ilyen hatalmas hó­ban. Lehet azért, mert láttam zölcjellő kora tavasszal és érett mezők sárga pomoájában, gerez­dekkel terhelt szőlőtőkékkel — bőkezű ősz ragyogó égboltja alatt. Az a hó, amely tizennyolc évvel ezelőtt (írja 1963-ban) takarta a városokat és falvakat, majdnem fekete volt a füsttől és koromtól, s az utakon barna latyakban te­herautók és hernyótaioas tankok abroncsai, kerekei hevertek szét­szórtan: eszembe jutnak a tiszai völgyek és a dunántúli dombok felett vonuló felhők,is; a mátrai hegyekben sohasem voltam és csak most látom őket fehérbe öl­tözötten, lelket üdítő fagyos tisz­taságukban. hasonlóan a Moszkva környéki havas tájunkhoz. Ahol jelenleg élek. épnen ilyen erdei és lucfenyők vannak, ilyen kislányok — mint a küldött ké­pen. vállukon sílécekkel és éDoen ilyen sötétek az árnyak a tél fe­hér takaróján... És valószínű éppen ilyen szomorúság lapoang a már nem nagyon fiatal embe­rekben, ha átérzik, hogy előbb, -vagy utóbb mindenkinek el kell válnia a világ vakító szépségétől. Lehetséges, ezért is törekszik az ember kielégítetlen mohóság­gal testet ölteni a munkában, a könyvek oldalaiban, a versek so­raiban, hogy — ha bár csak egy kis vonáska is — maradjon tőle az élet örökké változó képében, hogy elkerülje a feledést, ne tűn­jön el nyomtalanul, mint az el­múlt évek hava. Bocsássa meg nékem ezeket az ön számára talán nem egészen érthető gondolatokat, — de en­gem elszomorít mindaz, amit nem láttam, és amiről nem írhat­tam ...” Pedig mennyi mindent nem lá­tott még és mennyi mindenről nem írhatott, de amit leírt — versek, drámák, regények, fordí­tásai — őrizik emlékét, embersé­gét. Sebeiken Pálma

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom