Petőfi Népe, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-20 / 16. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET Búcsú Lenintől Naplórészletek Egyre jöttek, jöttek a megárvult moszk­vaiak ezrei és százezrei a Vörös térre, kora reggeltől az utolsó percig, mikor a vörös ko­porsót felemelték és örök hajlékába rejtet­ték. Kegyetlen hideg volt, nem volt ehhez hasonló egész télen. A „Lobnoe meszto” kö­rül verődtünk össze. Két óra maradt még a temetésig. Beálltak mások is közénk. A tö­meg egyre növekedett. Közeledett az óra... Már három... fél négy... háromnegyed... még tíz perc ... öt... kettő... még egy perc ... Aztán egyszerre fölsírtak a légben a pa­naszkodó szirénák, sikoltoztak a gyárak. Fé­lelmetesen fenségesek, ünnepélyesek voltak ezek a percek. A közelben íelzokogott vala­ki, hisztériás roham verte a földre. Felkap­ták és a mentőautóhoz vitték. Az emberek szipogtak, zsebkendőikért kapkodtak, kabát­jukkal törölgették könnyes szemüket. A tömeg hallgatásba merevedett, megder- mesztette a bánat, mindenki lábujjhegyre ágaskodva kereste tekintetével á helyet, ahonnét leemelték a vörös koporsót. A le­vegőt tüzérségi díszsortüzek reszkettették, s a hangok láthatatlan zokogásként szárnyal­tak fejünk felett. Ebben a pillanatban vala­hol messze, a Kaukázus hegyei között, a tá­voli morzsányi Szahalinon, s egy-két versz- •tányira innét, hirtelen megtorpant egy ro­bogó vonat. Miért? Mert Lenin meghalt... Lenint helyezik sírjába. Ezekben a percek­ben meg kell állnia az életnek. Láthatatlan hangok gyászhimnuszokat énekelnek, a táv­írógépeken e szavak kopognak: Lenin meg­halt ... Lenin meghalt... Lenin meghalt... De műve él. E pillanatban az egész világ együtt érzett velünk mély gyászunkban. Lenint temettük. Azután elindultunk. Látni kellett volna, hogyan oszlottunk szét a Vörös térről. Lenin nincs többé... * A Szövetségek Házának piros szőnyegein lépkedtem a sorban, némán, lélegzetemet is visszafojtva, gondolataimba merülten: „Mindjárt meglátom, tanítónk, orcádat és ég veled, örökre. Többé sem az ismerős hom­lokot, sem a figyelő szemeket, sem a tar ko­ponyát, semmit sem láthatok.” Egyre közelebb és közelebb értünk ... Egyre erősebb a világítás, villanyfény árasztja el a virágoktól zsúfolt szobát. A te­rem közepén vörös ravatalon, vörösben fek­szik Lenin. Arca papírfehér, nyugodt, egyet­len ránc, a szenvedésnek semmi nyoma nem töri meg ezt a nyugalmat. Nyugalmával egy alvó csecsemő arcát juttatja eszembe. Ügy mondják, halála előtt nem szenvedett, csend­ben hunyt el, a haláltusa kínjai nélkül. Ez a csendes elmúlás hagyta a nyugalom bé­lyegét drága arcán. Két, vagy három éve láttam Iljicset utol­jára. Most, a koporsóban, sápadtabb, sová­nyabb, nagyon megfogyott, csak a feje, ma­gas, sima homloka olyan mint akkor. Már a lépcsőkről látom lehunyt szemeit, arcát, ezután egyre közelebb és közelebb, s előttem van... Halad, halad az ember­lánc, balról jobbra, megkerülve a katafalkot. Megyünk és vissza-visszanézünk, mindenki szeretne még legalább egy pillantást vetni az arcára, bevésni emlékezetébe, hogy élete utolsó napjáig emlékezzen rá. Észre sem vesszük, hogy a Szövetségek Házának folyosóit borító piros szőnyegek ki­vezettek a Dmitrovkára. A főbejáratnál ha­talmas tömeg, ezernyien, vagy százezernyien vannak, felmérhetetlen: amerre a szem el­lát, embertömeg: A Szövetségek Háza előtt, a Tverszkáján. a Dmitrovkán, mindenütt tö­meg hömpölyög, várják sorukat, hogy leró- hassák utolsó tiszteletüket az elhunyt vezér, a szeretett Iljics előtt. Irta: Dm. Furmanov Fordította: Sávolt Béla Furmanov Dmitrij Andrejevics (1891—1926) a szov­jet írók első nemzedékéhez tartozott. A polgárhá­ború éveiben részt vett a szovjet hatalomért vívott harcban, egy ideig a legendás hírű Csapajev-had­osztály politikai biztosa volt. 1921-től a Proletár- írók Oroszországi Szövetsége moszkvai szervezeté­nek titkára. Legjelentősebb műve a Csapajev című regény, mellyel európai hírűvé vált. Az itt közölt naplójegyzetek először az £lő Le­nin című gyűjteményben jelentek meg 1965-ben. Műteremlátogatás Gál Sándornál Olvasóinknak, a képzőművészetet szerető embereknek nem szükséges bemutatod a Kunszentmiklóson élő és alkotó Gál Sándor festőművészt. Képeivel úgyszólván valamennyi me­gyei kiállításon találkozhattunk már, hiszen az elmúlt évben önálló tárlatot rendezett műveiből a Kecskeméti Katona Jó­zsef Múzeum, jelenleg pedig a Bács-Kiskun megyei festők téli tárlatán, Kiskunfélegyházán szerepel képeivel a mester. Gál Sándor lendületes mozgást kifejező, újabb és újabb, gazdag forma és színárnyalattal készülő képekkel lép a nyil­vánosság elé. Sajnálatos, hogy festményeit csak fekete-fehér­ben tudjuk bemutatni olvasóinknak, de így is bizonyára sokat mondanak a hozzáértőknek és a festészet barátainak. • Gál Sándor műtermében az utolsó ecsetvonásokat végzi Aratók című festményén. A nyu a hajnali vonattal elment Pistához. Pista egy fekete arcú, fehér ember. Mérnök. Anyu szeretője. Titokban tartják. öt óra óta ébren vagyok, lát­tam az egészet, ahogy anyu fel­öltözött, bepakolta ■ kis táskáját, pénzt tett a bonbon ier alá, cédu­lát, nekem, a lakáskulcs másod- példányát letette a tükör alá, ahová szalámit, sajtot, tábla cso­koládét tejet és egy halom kif­lit készített,, nehogy elrohanjak evés nélkül. Mikor már njem hallottam ci­pője kopogását a lépcsőn, kibúj­tam, elolvastam az üzenetet. „Fiacskám, a nagymamihoz me­gyek, tudod néha el kell men­nem rendet csinálni. Vigyázz magadra már nagy fiú vagy.” Tizenkét éves vagyok,. hogy nagy ez, vagy sem. ők tudják, én nem. Összegyűrtem a papírt és beledobtam a klozettba. Meg­húztam a láncot. Fejemet neki­támasztottam a fehér falnak. Megszámoltam a pénzt. Egy darabban volt, húsz forint. Mit kezdjek vele? Uszodabérletem van, kaja van itthon, ha takarék­ba teszem, év végén vesz belőle anyu, mondjuk egy kis szőnye­get. — Neked is tetszik, ugye, kis­fiam? Aááh, minek nekem ez a húsz forint. Elköltőm. Majd meg­látjuk a nap folyamán. Zuha­nyoztam. Bekapcsoltam a magnót, egy hülyeség volt rajta, amit mi du­máltunk a rakparton egy este a barátommal a lányokról. Felhúz­tam a nadrágomat, felemás far­mer, egyik szára fekete, a másik sárga. Röhejes. Nem szeretik lát­ni Mintha én szeretném a Pista bácsit. Hallgattam a magnót. Aztán kikapcsoltam. Mi disz- nóiságokat dumáltunk össze. Részletesen felsoroltuk a nemi érintkezés fajait. Könyvből. Mi még verjük a lányokat, mert olyan vihogósak, szemtelenek, és folyton úgy bújnak össze, mint­ha valami titkot tudnának. Tud­juk mi is. De úgy teszünk, mint­ha nem tudnánk, és néha rájuk rontunk, vagy elbújunk a bokor mögé és hallgatózunl: és aztán kórusban felordítunk. Tiszta szívbaj. Nem jó lánynak lenni, már eddig is biztos vagyok ben­ne. Elmegyek először is a bará tömhöz. Lent a pincében megnéztem, él-e még a sovány macska, élt. Adhattam volna neki kiflit, de elfelejtettem hozni magammal, az egész ott van a tükör alatt, hozzá se nyúlok, csak lássa meg anyu éjjel, majd ha beóvakodik, már az előszobában levetette ci­pőjét. A macska pár nap múlva biztos, hogy megdöglik. Minek él ilyen bérházban egy magános macska, hogy került a pincébe? A barátom két hete ótvaros. Be van hintve porral. Az apja bérasztalos, vagyis a górénak melózik. Anyja mindég otthon van, kövér és mindég nevet, ha meglát. • — Palcsihé, rikoltja és tokája szelíden pihen keblén. (Ezt a hasonlatot Anatole France A vö­rös liliom című unalmas regé­nyéből olvastam. Azt mondta anyu, hogy valamikor ezt meg kellett gyónni,, aki elolvasta, mert egy olyan nő van benne, aki félrelép. Vén szivarhoz eről­tették a nőt, csoda, hogy kétszer is szerzett magának pasit? Azt nem értettem, hogy a nőt miért bántja a végzet. Hiszen a vén férj semmire se volt jó. Anyu férje, az én apám. pedig egé­szen más ember.) jé® Palcsihé, hunmászlcászrriá? Ismételt á barátóm afiyjá'- és én szépen kint az utcán megvártam, hogy kijöjjön Pali. Ugyanis az ő apja valami miatt nem szövet­kezeti tag, se nem’ önálló ipa­ros. Miket kevernek a felnőttek, az kész lila tészta. — Hullik már rólad a var, vi­gasztaltam szegényt, nem hul­lott, inkább itt-ott vérzett is. Mosdott, talán azért. — Gyere, megnézzük a pecálókat, indítvá­nyoztam. Neki is ugyanolyan farmerje van, de mégis látszik rajtunk, hogy más-más emberfajták va­gyunk. Pedig ő. két tizeddel jobb nálam. Ezek az ügyek most nem is érdekeltek, kopogtunk az asz­falton, egy-két lógó plakátot nyíltan letéptünk. Színháziakat. Úgyis lekaparja a vállalat em­beré, nem Igaz? De ez se volt semmi, egy golyót bedobtam a járdára, ilyen ez a nap, senki se lépett rá, a spinkók se, pedig azok mindég előre meresztik a begyüket, se látnak, se hallanak, mintha ők volnának a’ világ első számú csodája. Fütyörésztem. A pecálók semmit se fogtak, éjjeí is kint voltak, de már most részegen ültek, sóhajtoztak, be­dobálták az üres üvegeket a fo­lyóba. Ekkor elsírtam magam. Nem marhaság? A barátom ekkor lehajolt és felemelt egy korához túl nagy követ és belezüdította a vízbe, a pecálók közé. A drága botok madzagai elsüllyedtek, néhány bot is, meg csudamód cifra kül­földi bögre. Amiben nem volt egy snicig se. Gumicsizmában ültek, meg pipáltak. Aztán a kő után ordítoztak, de mi elszalad­tunk. Közben felszáradtak köny- nyeim. Remélem, nem vette ész­re a barátom. Elmentünk a Bartók téri já­tékbunkerbe. Itt legjobban lehet elveszni. Annyi az idegen srác, hogy minden mindegy. Hintáz­tunk, én kitátottám a számat, a fülem mindég bedugult. Leszáll­tunk. A barátomnak volt egy kis tömör labdája, az anyja azl mondta, ez egy régi „kupiter” labda. Csudamód gumiból volt, pattogott. Fekete volt és rücskös a sok strapától. A hálók közt fo­ciztunk is, két lánnyal meg egy cigány sráccal, ez a srác olyan szelíd volt eleinte, hogy azt hit­tük, két hete nem evett. De ahogy kicseleztük a barátommal, nekünk jött. Vagyis elszalad­tunk. Mi nem vagyunk a bará­tommal. verekeúpséta; bár<.&zt hi^ szem, nem ártana megpróbálni-.' Egyszer úgyis belekerül az fein*' bér és semmit se tud a bunyó szabályairól. Be fogok iratkozni a dzsúdóra. Ezt meg' is beszél­tük, ahogy ballagtunk a Nagy­körúton. Találkoztam az apám­mal. Állt egy öreg Rábánál, egye­dül. Támasztotta a hűtőt. Reg­gelizett. Szalonna, kenyér, zöld­paprika. Minden * foga megvan az apámnak. Harsogva rágta a paprikákat, erről is megismer­ném, ha behunynám a szeme­met, akkor is. Akárhogy csám­csognának mindenféle keskeny- fejüek, mint az a Pista. Ha ott lett volna, beültem volna, beül­tem volna a Rábába, megmond­tam volna apámnak, hajtson rá. A barátom eloldalgott a ház mellé, én is behúztam a nyaka­mat, de ez olyan rossz volt, mintha engem gyanúsítottak vol­na valami lopással. Láttam, hogy a régi munkaruhája van. Van olt'egy sötét folt a bal szárán, én öntöttem le kávéval. — Gyere csak ide, mondta apám. Még evett kicsit, letette a bicskát a kis térítőre. — Csa­varogsz? Csak bámultam. Már miért csavarognék? Ez egy város, és az ember sétál benne. ’Hallgat­tam. — Sovány vagy, öcskös. Egyél, ez a fő szabály. Levágott egy da­rab szalonnát, rátette falat ke­nyérre, befedte csíknyi papri­kával. — Kapd be. Tudta, hogy finnyás kölyöknek nevelt az anyám, és nem szeretem a sza­lonnát. Gúnyosan nézett. Bekap­tam. Láthatólag jól megrágtam, és esküszöm, hogy életemben először éreztem, hogy a szalon­na jó étel. Apám nevetett. Fel­ült a helyére. Lenézett. — Ha akarod, kiviszlek a sző­lőbe. Nemet ráztam fejemmel. Az a szőlő egy kis telek, pár tőke, meg egy régi parasztház, rogyik össze. Ott lakik most apám a Rózával. A Róza miatt nem mehettem. Elrobogott. Nem Vincze András: Vasárnap is intett. Mintha nem is az előbb adott volna enni, az apám. Ba­rátom előre lépett, hozzám. Rekedten mondta, hangja in­dulatos volt. — Gyere. Nincs mit nézni rajtuk. Hallgatva szed­tük patáinkat. Később megfogta karomat. — Ha akarod, neked adom a kupiter labdámat. Ne­vettem. — Van húsz forintom. Meg­veszem. Itt a pénz, látod? Legá­list nij-XiTúii Abarátom fintorgottp > Visszá« r dugta a labdát nadrágzsebébe. Valahogy nem voltam igazsá­gos altkor. Tudtam. Miért van az, hogy az ember a barátját bántja meg, ha ő maga van a pácban? Hiszen én úgy járok a világban, mint egy urutas. A szalámik a tükör előtt szeleten­ként sárgulnak. Oxidálódnak. Már éhesek voltunk, dél felé járt, bekutyagoltunk a belváros­ba, és flegmán bementünk a Bo­szorkánykonyhába. Áteveztünk a pálinkabűzön, rendeltünk egy- egy adag kolbászt. A barátom négy forinttal járult hozzá. Az igazság az, hogy be se akart jönni. Náluk főznek, mondta, marhapörkölt lesz, sós uborká­val és krumplival. De belökdös- tem. Aztán kint a járdán a mérleg­re álltunk és megmértük ma­gunkat. Én 48 kg voltam, a ba­rátom 50 kg. Ez kicsit bántott. Elváltunk, magam maradtam. Leültem a téren egy székre, csupa öregek voltak ott, ismer­tem már őket évek óta. Iszonyú régen élhetnek. És beszéltek, be­széltek, hiába füleltem, egy sza­vukat se értettem. Az ember itt kint elálmosodik. Hogy nem al­szanak ezek? Elhatároztam, hogy mégis hazamegyek. Mit tehetek? Otthon felnyitottam a szekre­tert, kihúztam a titkos rekeszt, amit csak anyu ismer, és a fo­gamzásgátló szereit mind kivet­tem, lementem a kapu alá, és bedobtam a kukába, kicsit meg is kevertem a kuka tartalmát. Mocskos lettem. Megfürödtem, sokáig aludtam a kádban, mikor felébredtem, már felettem harsogott a tévé. Égészen elpuhultam a vízben. Kocsonyás állapotban és iszonyú éhesen feküdtem le. Fel se éb­redtem reggelig. Azt álmodtam, hogy anyu fe­hér ruhában könyörög és én azt hajtogatom, hogy miért tisztel­jelek, aput se lehet tisztelni, nem igaz? Anyu sírt, aztán dühön­gött, és kilökött a lépcsőházba. Nem tudta, hogy én mennyire sajnálom őt, hogy mennyire sze­retném tisztelni. És akkor el­ment, üres lett a szoba, bútor se lett benne és sokan kérdezték, kié ez a gyerek, mit keres eb­ben az idegen lakásban? És ak­kor elszaladtam, szaladtam, sza­ladtam, majd a beleimre tapos­tam igyekezetemben. Reggel egészen tisztán éreztem, hogy ezt álmodtam. Anyu szépen aludt, pedig már fél hét volt. Néztem, néztem, tor­komat valami szorongatta. Mint­ha nem is ő utazott volna el tegnap. • Krumplit ültető asszonyok. • Parasztház. (Pásztor Zoltán felvételei.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom