Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-04 / 283. szám
1973. december 4. • PETŐFI NÉPE • 5 .HHI Velencében vagy Velencén T anuló munkások Baján, a Finomposztó Vállalatnál következetesen megvalósítják a felnőttoktatásra vonatkozó terveket. A fél évszázados múlttal rendelkező gyárból az idén 63-an tanulnak a dolgozók általános iskolájában. Dr. Lábay László tanár a megmondhatója, hogy a vállalat munkásklubjában zajló heti kétszeri foglalkozás mennyire színvonalas, tartalmas. Egy biztos — nincs nagy gond a hiányzásokkal sem, akik vállalták, teljesítik is Amint a címből is megállapítható, a helységnevek határozói alakjáról lesz szó. A változatok közül melyik a jó? Mindkettő. Csak ha Velencében voltunk, át kellett menni a magyar határon és szaknyelven szólva be kellett lépni Olaszországba. A másik Velencére Budapestről is könnyen lerándulhatunk. De ne siessünk a nyelvi szabály megállapításával, mert ahhoz még kevés példánk van. Menjünk tovább! Lehettünk Szolnokban, vagy Szolnokon is aszerint, hogy a megyében vagy csak a városban voltunk. De leheltünk Tihanyban és Csányon is (mindkét helynév ny-re végződik és mégis más a rag). És aki Győrött vagy Vácott, esetleg Marosvásárhelyt volt (ahelyett, hogy Győrben, Vácon vagy Marosvásárhelyen lett volna) ? Tetézzük még azzal is a bizonytalanságot, hogy lehettünk az Ormánságban és a Tiszaháton is. A földrajzi nevek, főként a helynevek ragozása nagyon változatos képet nyújt. Van-e tehát szabály, hogy mikor milyen ragok a megfelelők? Olvasóinkat megnyugtatjuk, hogy van: a ragok a helységnevek véghangjától és az összetett nevek utótagjától függnek. Igaz, van ingadozás és eltérés bőven: a szabályokat nem lehet mereven alkalmazni, és a helyi nyelvszokást is figyelembe kell venni. A felsorolt példákból azt állapíthatjuk meg, hogy egyes régies ragoktól eltekintve a helyhatározó kifejezésére az úgynevezett bel- és külviszonyragokat használjuk. A belviszonyragok a hol? honnan? hová? kérdésre:-bán, -ben; -ból, -bői: -ba, be. A külviszonyragok pedig: -on, -en, -ön: -ról, -ről, -ra, re. Kezdjük talán a belső viszonyt kifejező ragokkal! Ilyen ragok járulnak a földrészek nevéhez: Európában, Afrikában. Kivétel: Antarktiszon. Az országok is így végződnek: Angliában, Franciaországban. Ma már Magyarország kivétel, így mondjuk: Magyarországon. Jó 130 évvel ezelőtt azonban Jósika Miklós még ilyen címet adott egyik régen nagyon olvasott regényének: A csehek Magyarországban. Ezt a ragot kapják a megyék is: Biharban, Hevesben, Csongrádban. (De a helységek külviszonyragokat: Csongrádon, Hevesen.) A külföldi helységnevek még akkor is így végződnek, ha magyar alakúak: Kijevben, Sinaiában, Lipcsében. Ugyanígy: Leningrádban, ne tévesszen meg bennünket Visegrád (Visegrádon). Amint később látni fogjuk, az -a végű magyar helynevek külviszonyragokat kapnak (Kanizsán). Ez nem érvényes a külföldi helynevekre: Tehát a nagy Tolsztoj Jasznaja Poljanában van eltemetve (nem pedig Jasznaja Poljanán), Lengyelországban pedig Krakkóból Nowa Hutába látogathatunk, nem pedig Nowa Hutára. Eléggé biztos szabálynak látszik, hogy az n, ny, i végű és a -falu, -szombat összetételű nevek belviszonyragokat kapnak: Debrecenben, Tihanyban, Ercsiben, Marcaliban, Leányfaluban, Rimaszombatban. Kivétel? Az is van: Dunatetétlenen, Csányon. Helyszűke miatt abba kell hagynunk. Tehát: folytatása következik. Kiss István feladatukat. Az általános műveltség megszerzésével nem kampányszerűen foglalkoznak. Jól bizonyítja ezt egy rövid visszapillantás: néhány é\j alatat mintegy négyszáz dolgozójuk elvégezte az általános iskolát. Közülük számosán gimnáziumban. szakközépiskolában, textilipari technikumban folytatták tanulmányaikat, s azóta már néhány an a gyár felelős vezető posztjain tevékenykednek. A szakmunkásképzésnek hasonlóan jó hagyományai vannak. A ' legfrissebb: idén hat fiatal szakmunkástanulóval társadalmi tanulmányi szerződést kötöttek. Elküldték őket Hódmezővásárhelyre a HÓDIKÖT Vállalathoz, hogy megtanulják a körkötő-körhurkoló szakmát. Az öreg — lassacskán múzeális értékként számontartott — masinák helyett korszerű, nagy teljesítményű gépek érkeznek. Kiszolgálásuk, működtetésük nagy tudást, szakmai hozzáértést követel. A helyi párt- és gazdasági vezetés megkülönböztetett figyelmet fordít a munkások tanulására, szakmai és általános műveltségük fejlesztésére. E tevékenységükkel egyformán jól szolgálják a társadalom. a gyár, s a munkások egyéni érdekeit is. A legfontosabb : sikerült az érdekeket egyeztetniük, s e nem könnyű területen évről évre figyelemre méltó eredmények születnek. Változik a felnőtt munkások továbbképzésével összefüggő szemlélet is. Csökkent sőt megszűnőben van az öncélú tanulás, az iskolai végzettségnek valamiféle fetisizálása a munkáskollektívákban. Egyszerűbb lett a képlet, s a jövőben méginkább az lesz: a termelés hatékonyságának növeléséhez a korszerű gépeken túl — egyre képzettebb munkások kellenek. A Finomposztóban már jó ideje tudják, ezért aligha szükséges bonyolult statisztikai, vagy éppenséggel szociológiai felmérés ahhoz, hogy kiderüljön: a vidékről bejáró munkások általános műveltsége még korántsem érte el a gyár régebbi dolgozóinak átlagát. Ezért évről évre adott a feladat — kiegyenlítik a tudásbeli különbségeket. Vörös Lajos a vállalati pártbizottság titkára talalóan jellemezte e fontos munka jellegét: „A tanulás ma már nem csupán tisztesség dolga — hanem társadalmi érdek”.... Sz. A. ÉRDEMES MEGNÉZNI 0 A Petőfi Irodalmi Múzeum Csokonai Vitéz Mihály PORCELÁNFESTŐK LESZNEK • A Hollóházi Porcelángyár kőbányai telepén 19 lány tanulja a porcelánfestést. Két, illetve három év alatt megtanulják a kézifestést, fúvást, matricázást, a beégetést. (MTI foto — Fehér József — KS.) A táskából ceruza kerül elő, kis notesz, a fekete kabátos, középkorú asszony valamit maradandóvá kíván tenni: vagy akiállítás egyik-másik kellékét vagy a saját gondolatait. Nem ő az egyetlen böngészve nézelődő, szorgalmasan jegyzetelő látogatója az Irodalmi Múzeumnak, ezért is tartottam fontosnak, hogy bemutassam. Egy típust személyesít meg, annak a múzeumlátogatónak a típusát, aki nem annyira új ismeretekért jön ide, mint inkább „ismételni”. Feleleveníteni, esetleg új, érdekes adatokkal kiegészíteni a tanultakat, s jegyezgetni közben, hogy amit most lát, felszív, ne szálljon el, nyomtalanul. Nem tartom valószínűnek, hogy aki Csokonairól — és az irodalom más, ebben az épületben vendégül látott képviselőiről — keveset vagy semmit sem tud, felkeresse a múzeum meghitt, csöndes termeit. Az itt kiállításra kerülő, többnyire nem látványos dokumentumokat ugyanis az helyezi különös, bensőséges fénybe, hogy közelebb visznek ahhoz, akit ismerünk és szeretünk. Ezt a célt szolgálja — igen jól — a Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítás. Aki nem tudja, hogy Csokonai sohasem érte meg verseinek kötetben való megjelenését, nem is érezhet különösebb megrendülést, a kései kárpótlást jelentő díszes kötetek láttán. Nem fogja vallatóra a költő szálkás, lázasan nyugtalan betűit, hogy lényével, talányos arcával próbálja azonosítani: milyen is volt, milyen is lehetett az a poéta, aki az európai felvilágosodás fényénél megújította a magyar költészetet? Ennek a merészen, újító kornak a hazai, tárgyi valóságába kalauzolnak a kiállítás „képei”, bútorai is. Más közük nem volt Csokonaihoz, csak annyi, hogy egy korban éltek vele. Ilyen bútorok, s ilyen szellem vette körül: a rokokó aranyozott, mesterkélt ragyogása és a paraszti életmód, durván ácsolt, kemény, szögletes, díszítésében is nyersen egyszerű formavilága. És Csokonai, akit sokszor vádoltak azzal, hogy rokokó-bájjal hajladozik a felszínen, valójában a parasztságtól merített erőt, ihletet, nyelvi leleményt, pazarul gazdag, és a saját korát messze túlszárnyaló versek megírásához. Ez a tárlat ilyen adalékokkal szolgál, s bőséges alkalmat teremt arra, hogy sietség nélkül, tűnődve, meditálva ismerkedjünk olyan apró, de jellemző részletekkel, amelyek még pontosabbá, tökéletesebbé teszik a Csokonairól őrzött képet. V. Zs. A szocialista vezető jellemvonásairól A jellem az ember állandó tulajdonságai közé tartozik, azért akinek jól ismerjük a jellemét, arról többnyire előre meg tudjuk mondani azt is, hogy adott helyzetben mit, hogyan fog tenni. A jellem életünk során a társadalmi környezet és a nevelés hatására fejlődik ki. Téves az a hiedelem, hogy bárki születésétől fogva jellemes vagy jellenjtelen. Ellenkezőleg, a jellemet és azt alkotó jellemvonásokat fejleszteni, erősíteni, továbbfejleszteni lehet. A vezetők iránt támasztott igények — amelyek a párt hármas követelményében jutnak kifejezésre — hordoznak magukban a jellemmel kapcsolatos normatívákat is. Mind a szakmai, mind a politikai és a vezetői alkalmasság az egyén pozitív jellemvonásaira, akaratszilárdságára épül. Gondoljunk csak arra, hogy például a következetesség"— oly fontos — jellemvonása egyaránt szükséges a politikai életben, a szakmai munkában, a vezetői gyakorlatban. Ugyanezt mondhatjuk a becsületességről, az igazságosságról és sok más tulajdonságról is. Természetesen ezeket nemcsak a vezetőktől, hanem mindenkitől elvárjuk. Vannak azonban olyan jellemvonások, amelyek elsősorban a vezetői magatartásban, viselkedésben, cselekvésben jutnak kifejezésre. Olyan pozitív emberi tulajdonságok ezek, amelyek jó, ha másokban is megvannak, de a vezetők semmiképpen nem nélkülözhetik. Az élet számtalan példával bizonyítja, hogy csak az lehet jó vezető, aki elutasítja a hízelgést, távoltartja magától 3 talpnyaló, alázatoskodó, szolgalelkű embereket. Aki képes önmaga helyes értékelésére, annak nincs szüksége hízelgőkre. A hízelgés olyan hatást gyakorol rá, mint a kábítószer : szépnek, rózsaszínűnek látja a világot, s nem jut el hozzá a bíráló szó. A „hódolat illet és nem bírálat” gyakorlata irreális világot teremt, ahol a cselekedetek, intézkedések is irreálisakká válnak. Az illető csalhatatlannak, tökéletesnek képzeli magát, ennek folytán elvész az önkontroll, s ez gyakran súlyos hibákhoz, nemegyszer jóvátehetetlen vétséghez vezet. A szocialista vezető elengedhetetlen jellemvonása a fejlett kritikai érzék, az, önkritikusság, a bírálat iránti fogékonyság. Többnyire azok reagálnak rosszul a bírálatra, akik nem biztosak a dolgukban. Maguk is érzik, hogy nincs minden rendben körülöttük, de nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni a hibákkal, kényelmi okokból, illetve mert nincs erejük hozzá, képtelenek azok felszámolására. Az önkritikái érzék szorosan összefügg — a fentebb már említett — józan, reális önértékeléssel. Az önző, az énközpontú emberek, akik „maguk körül forgatják a világot”, általában túlértékelik magukat, s emiatt saját hibáikkal szemben elnézőek. A vezetői munkában tehát az önkritikái képesség hiánya nem csekély nehézséget okoz, már csak azért is, mert gyakorta együtt jár vele az önteltség, önhittség, beképzeltség, a saját személyiség túlértékelése. A reális önértékelés szerénységre késztet, amely a viselkedésben, a dolgozókkal való bánásmódban is megnyilvánul. Sokan azt tartják, ha a vezető szerény, nem elég nagystílű, akkor utasításait kevésbé tartják be, kevésbé van tekintélye. A szerénység azonban még senki tekintélyét nem ásta alá, mint ahogy nem is szerzett senki tekintélyt dölyfösséggel, fennhéjázással. Egy vezető csak megfelelő tudással, hozzáértéssel, pozitív emberi tulajdonságaival képes valóságos tekintélyt kivívni. A nagystílűség önmagában semmit nem ér, ha nincs mögötte széles látókör, áttekintőképesség, lényeglátás. Tekintélyt nem lehet „felülről” adni senkinek és nem lehet senki tekintélyét elvenni, ha az illetőt az emberek tisztelik, becsülik, saját tapasztalataik alapján ismerik jellemét, tudását és meggyőződtek vezetői rátermettségéről. Kicsit átformálva a régi közmondást, elmondhatjuk: „minden vezető a maga tekintélyének kovácsa”. A jő vezető nemcsak a saját véleményét tartja fontosnak, hanem meghallgatja a beosztottjait is, sőt kéri véleményüket. Nem diplomáciai okokból, nem azért, mert így illik, hanem mert tényleg érdekli a munkatársainak a véleménye, mivel tudja, hogy mindenkitől, még a legkisebb beosztású, a kevésbé művelt embertől is lehet tanulni. E felfogás az emberek tiszteletén, mások megbecsülésén alapszik. Régi igazság, hogy „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”, vagyis ha a vezető tiszteletben tartja beosztottjait, elvárhatja annak viszonzását, de ellenkezőjét éri el, ha lekezelően, durván, tiszteletlenül bánik, tapintatlan módon viselkedük velük. A szocialista vezetőben fejlett a szociális érzés, a szocialista humanitás jellemvonása. Akik a dolgozók megbecsülését élvezik, akik sikeresen, hatékonyan vezetnek, általában rendelkeznek e pozitív sajátossággal. Nemcsak kiadják a munkát, hanem a munkát végző ember gongjaira, nehézségeire is felfigyelnek és adott esetben orvoslást is nyújtanak. Mindezt tapintatosan, nem tolakodóan teszik. Nem könnyű megtalálni a józan arányokat abban, hogy melyek azok az egyéni problémák, amelyekbe ■nem szabad és mi az, amibe illetékesek, sőt kötelesek beavatkozni és segíteni. Gondolni kell arra is, hogy olykor egyesek kihasználják a vezető szociális érzékét, humanitását, segíteni akarását és egyéni problémáikra hivatkozva, munkával meg nem érdemelt előnyös helyzetet vívnak ki maguknak a többi dolgozóval szemben, ami azokból indokolt ellenérzést vált ki. A szocialista humanitás is megköveteli, hogy a vezető a munka kiadásával egyidejűleg mérlegelje, hogy a megterhelés reális-e, a feltételek adottak-e, nincs-e túlterhelve a dolgozó, tudja-e egészsége károsodása nélkül a kiadott munkát ellátni. A szocialista társadalom emberközpontú, minden emberi cselekedetnek az embert kell szolgálnia. A vezetői humanitáshoz tartozik, hogy a vezető védje meg beosztottjait, álljon ki értük, ha szükséges, képviselje igazukat. A vezetőre hárul, hogy a környezetében nyílt, őszinte légkört teremtsen, ahol nem lehet helye a besúgásnak, egymás elleni áskálódásnak, pletykának, intrikának. A jó vezetőnek nincsenek kedvencei, tanácsadói, úgynevezett „emberei”, nem hallgatja meg a „jólértesült” közlésüket. Csak így lehet a munkahelyi kiima egészséges, s alakulhat ott ki igaz emberi kollektíva. A vezetők formálják a beosztottakat, azok jellemét. De az ö jellemük is formálódik saját felismerésük és önnevelésük, a pártós tömegszervezetek, a felettes szervek és nem utolsósorban a dolgozó kollektíva hatása, ereje, segítsége által. T. G. MOSZKVAI LEVÉL A bátor ápolónő A közelmúltban Moszkvában, a határőrség magasabb parancsnoki tanfolyamán Zaic Viktor alezredessel, az egészségügyi szolgálat vezető orvosával beszélgettünk. Pontosabban: a második világháborúban szerzett személyes tapasztalatairól szóló elbeszélését hallgattuk. A nyugodt tekintetű orvos 1943-tól a háború végéig a fronton teljesített szolgálatot. Nem szívesen emlékszik vissza a háború borzalmaira, az emberek szenvedésére, a bombák okozta légnyomástól vagy a gyilkos lövedékektől és a szilánkoktól sebesült sok ezer gyermekre, nőre, férfira, akit Ukrajnától Bukarestig, Budapesttől Bécsig az általa vezetett egészségügyi szolgálat gyógykezelt. Nem is ezekről beszél, hanem inkább a fasiszták ellen harcoló szovjet katonák hőstetteiről. Ludmilla Hetmancováról, Lidáról, aki szintén a magasabb parancsnoki tanfolyam kórházában dolgozik. Nem gondoltuk volna, hogy ez a törékeny asszony tizenhat éves korában már kint harcolt a fronton. — Lida a háború kezdetének időszakában Novorosszijszk egészségügyi iskolájába járt. A németek ezt a várost is rendszeresen bombázták. Azon a napon is bombák hullottak a városra, amikor Lida elhatározta, hogy beáll' a Vörös Hadseregbe. A bátor, jó kedélyű kislányt hozzánk osztották be egészségügyi őrnek, s a háború végéig beosztottam volt. Innen ismerem olyan jól élettörténetét. Az első harci tapasztalatokat a fiatal kislány a belorusz fronton szerezte. Sebesülteket mentett a tűzből... Csoda, hogy elbírta a hordágyat. A kurszki harcokban azt a harckocsit is tilálat érte, amelyikben Lida a sebesülteket kötözte. A tankban levő katonák mind hősi halált haltak. Lida, az egészségügyi őr súlyosan megsebesült, ds amikor meggyógyult, újra a frontra kérte magát. A Donnál ért utol bennünket. — Akkor nagyon nehéz helyzetben voltunk — emlékezik viszsza az alezredes —, a túlerőben levő ellenség több szovjet alegységet visszavonulásra kényszerített. A folyón való átkelést Lidáéknak is végre kellett hajtani, mégpedig a németek zárótüzében. láda példát , mutatott. A hatás pem maradt el, és az alegység teljes személyi állománya veszteség nélkül, harci eszközeiket is megmentve, átkelt a folyón. Ludmilla Hetmancova elbeszéléséből megtudtuk, hogy Magyarországon a tiszai és dunai harcokban is részt vett. Sőt Dunántúlon, Aba körzetében, amikor 1945 január első felében a németek áttörték a peremsávot, Lida a legszélső ház melletti fedezékben volt. Egy német harckocsi húzott el mellettük, amikor a kert fái közül egy 4—5 éves magyar kislány szaladt a tank elé. Kíváncsiságból-e, vagy talán éppen ijedtségében? A kocsi vezetője nem törődött a gyerekkel s már-már agyontaposta az irdatlan szörnnyel... Lida ekkor, életét kockáztatva kiugrott a fedezékből, s magával rántotta a kislányt a ház felé. A kolosszus üldözőbe vette őket. — Belegázolt a házba, s romhalmazt, óriási füst- és porfelhőt hagyva maga mögött, folytatta útját. Tehetetlenül, dermedten álltunk... — emlékezikviszsza a beszélő —, szinte biztosak voltunk benne, hogy a mi „gyerekünk”, a kis Lida, meg az a másik kislány odaveszett. A szerencse a bátrak mellé szegődik. A falusi ház fedezék melletti fala, s a két mögötte megbúvó épségben maradt. Mire Lida a törmeléket és a port letisztította a kislányról, odaérkezett annak édesanyja is, s a rémülettől sírva köszönte meg a szovjet lány segítségét. Gazsú Béla Séta a mamával (MTI-foto — KS) /