Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-29 / 303. szám

1973. december 29. • PETŐFI NÉPE 9 3 • Milan Konjovic. KECSKEMÉT-BAJA-ZOMBOR Kiállítások Velünk együtt tér vissza ifjú­korába. az El Greehot és Oscar Kokoschkát idéző rajzokhoz. Az első világháborút követő években Prágában, majd Ausztriában és a drezdai akadémián alapozta meg tudását, az ifjúság mohóságával igyekezett tá jékozódni az új irány­zatok között. Az expresszionizmus után a kubizmus vonzotta. Majd Párizs következett kilenc feled­hetetlen esztendő. Poussain, a heorikus tájképfestészet megte­remtője. és Derain. a szilárd konstrukció mestere. Íme. művé­szetének évszázadokon átívelő pil­lérei. Az alap: az ezerszer áldott szülőföld. „Művészetem nagy témája” • Holpert Jóska. Az esti szürkületben hatal­mas üvegtáblák világítanak a zombori autóbuszállomást és a múlt századi hangulatot árasztó főteret összekötő ut­cában. Modern üzlet? Keres­kedelmi ügynökség? Galéria! Jó arányú, a cél­nak megfelelően kialakított, szép fal- és padlóburkolattal. GaléHa a centrumban Belépve rejtett hangszóróból csordogáló zene és Kocsis Jenő szobrai fogadják a látogatókat Megérdemli a város, a bácskai képzőművészet egyik kisugárzó fókusza ezt a pompás fórumot. Itt határozták el néhány eszten­deje, hogy minden év őszén önál­ló kiállításokon mutatják be a Vajdaságban élő művészeket. A kezdeményezés azóta mozgalom­má terebélyesedett. A tavaly, ötvenéves korában el­hunyt szobrász 30 alkotása tisztes mestert idéz. Főként portréi si­kerültek. alapos felkészültségre, jellemző erőre vallanak. Megmin­tázta a magyar és szerb irodalom, történelem több nagyságát. Petőfi Sándor és Laza Kostic, Milan Konjovic mutatja — többek kö­zött — Kocsis Jenő sokirányú ér­deklődését. A bácskai városban élő festőművész: Konjovic mar­káns vonásait szemlélve, a szob­rok között egyikünk sem gondol­ta. hogy hamarost személyesen köszönthetjük Jugoszlávia nagy festő-poétáját. Festő-poéta és az ő városa A Milan Konjovic Galerija földszintjén maga a mester fo­gadja a magyar színészeket, kul­turális vezetőket. Pillanatokig se tudja elviselni a hivatalos forma­ságokat. Magyarul üdvözöl min­ket. Néhány közvetlen mondat, gesztus, kérdés és máris szívesen fogadott vendégeknek érezzük magunkat. Egyéniségéből ugyan­az az elpusztíthatatlan jókedv, temperamentum, vitalitás sugár­zik. mint az egyemeletes épület termeit megtöltő alkotásokról. Vidám fények bújkálnak a 75 éves mester szemeiben. Mozdula­taiból. szavaiból: sugárzik az élet olthatatlan szórnia, tisztelete, az érzékeny, fürkésző figyelem. Zombor és környéke, művésze­tének kiapadhatatlan forrása. Nézzük a topolyai, bezdáni utcák­ról készült festményeket, 'a hul­lámzó gabonamezőket, a hókarú nyárfákat, a böjti szeleket, a ne­héz járású embereket és hallgat­juk a mestert. „Íme. művésze­temnek nagy témája, itt lobban el életem, itt születtem, érlelődött emberségem.” Az egymásba nyíló szobák fa­lain vad színek vágtatnak, balla­­dás karmazsinok, lobogó zöldek torlódnak, égő arany ömlik a há­zakra. böjti szelek sziszegnek a dűlőkön, szénákuoacok virítanak, kékek, sárgák égőbarnák küzde­nek a vásznakon. Nincs egy nyu­godt folt. A kolorit ünnepének vagyunk a tanúi. Más ez a bácskai táj. amilyen­nek eddig ismertük. Annál na­gyobb egy művész — tartják — minél nagyobb szeletét láttatja úgy a világnak, ahogyan előtte senki se. Konjovic elveti a ro­mantikus enyelgést, a pipacsos, búzavirágos idealizálást, az „ál­muk a zsíros semmi" kiábrán­dultságot. Az ő tájain ott feszül ennek a tájnak évszázados nehéz históriája. Nyomasztja az egymás­nak feszülő indulatok mérhetet­len tragédiája, és az egymásra találás öröme fényesíti. Hiteles ábrázolás, igenli a jelen és biztat­ja a jövő. Joggal minősítik a zombori fes­tő stílusát expresszív. a benső vi­lágot nyomatékosan kivetítő rea­lizmusnak. A közvetlen látvány természetesen csak elindítója, ki­váltója az alkotói folyamatnak. Felfokozott érzelmekkel köszönti a művész a barna szántást, az eperfás utakat, a roppant eget, a dúsidomú falusi Vénuszokat. Kon­jovic műveinek izzó ujjongásá­­fcan. zaklatott foltritmusaiban eggyéolvad szín. vonal, a táj, az ember, a természet. Az életmű megbecsülése Festményei, grafikái idegen múzeumokban, gyűjtőknél idé­zik szülővárosát és környékét. Zombori festőként tartják őt nyilván a nagyvilágban, de oda­haza is „próféta”. Járhatott bár­merre, soha sem feledte, hová tartozik, mi a küldetése. A ter­mékeny zombori csendességben, olykor kínzó elszigeteltségben Európára tágított horizonttal al­kotott. Szüntelenül jelen volt a kortárs művészetben, a vidéki lét éber nyitottságra késztette. Űjult a változó világgal, szövet­ségben adottságaival és a nehe­zen moccanó, majd meglóduló Bácskával. Vajdasággal. Sokaktól tanult, ám közvet­len hatás csak elvétve, halvá­nyabb művein érződik, öntör­vényű, nagy formátumú mű­vész, aki a festészet némely újabb vívmányait szervesen il­lesztette életművébe. Sok min­dent ki- és megpróbált anélkül, hogy egy rezdülésig is alkal­mazkodna. Vállalja az újabb áramlatok kihívásait, de a di­vatért, a pillanatnyi sikerért semmit sem ad fel a meghar­colt értékekből. A mester a közművelődésben is példásan, áldozatoktól sem riadva dolgozott. A legnagyobb adományt akkor juttatta szülő­városának, amikor ötszáz művét felajánlotta közösségnek. A gyűjteményt Zombor egyik pa­tinás épületében helyezték el és megalapították a tekintélyes művészettörténész irányításával működő Milan Konjovic Gale­riját. Itt gyűjtik a munkásságá­ra vonatkozó dokumentumokat, kiadványokat szerkesztenek, rep­rodukciókat adnak ki. Az intéz­mény igazgatójával, sajnos, nem beszélhettünk: nagy Konjovic­kiállítást rendezett Prágában ottjártunkkor. Búcsúzáskor a szerb festő Korda Vincére, Diener-Dénes Rudolfra hivatkozik. Tudja, hogy mindketten a kecskeméti mű­vésztelepen dolgoztak. A bajaiak közül Nagy Istvánt, Rudnay Gyulát és Weintrager Adolfot említi. — A viszontlátásra, tavasszal Kecskeméten és Baján — így köszönjük fáradozását. Belehunyorít a téli szürke­ségbe. — Ha megérjük, és ha süt a nap. Üjabb, bölcs derűt és el* apaszthatatlan reményt tükröző szemvillanás. — Addig használja ki az em­ber az időt, míg telve van fia­talos alkotókedvvel, kíváncsi­sággal. * Távozóban arról beszélgettünk, hogy lesz-e a nyolcvanötezer lakosú Kecskeméten képtár és Baján mikor lel méltó otthonra a Nagy István-hagyaték. Negy­venezren élnek Zomborban, és két galéria szolgálja a képző­­művészetet. A kulturális cserék olykor itthoni sürgető kötelességeinkre figyelmeztetnek. Heltai Nándor Hatékonyabb politikai munka a Fémmunkásnál Újjászervezték a pártcsoportokat A pártaiapszervezetek tevékenységében kiemelkedő helyet foglal el az éves munka értékelése, illetve az elkövetkező fela­datok meghatározása. Az MSZMP Központi Bizottsága, a me­gyei és városi bizottságok időről időre kitűzik az alapvető cé­lokat, amelyek a különböző alapszervezetek sajátos körülmé­nyei között valósulnak meg. A helyi adottságokat elsősorban a belső szervezeti rendszer és a_ munkamódszerek kialakításá­nál kell figyelembe venni. Lényeges követelmény, hogy a kö­zös célok elérését olyan eszközök szolgálják, amelyek minden elemükben emberközpontúak. Ügy véljük, hogy érdemes közelebbről is megismerkedni a Fémmunkás Vállalat kecskeméti gyárának kezdeményezésé­vel, amelyből jó gyakorlat vált. Újjászervezték a pártcsopor­tokat, amit a megfelelő módszerek kialakítása kísért. A gyár három alapszerveze­tének munkáját a csúcsvezető­ség hangolja össze. Nálunk öt­ven munkás és műszaki dolgozó tartozik az alapstervezetbe. A kommunista munkások négy műhelyben találhatók meg. amelyek az üzem termelésének körülbelül a felét adják. A bri­gádok egyedi acélszerkezeteket, állandóan változó felépítésű és rendeltetésű gyártmányokat ké­szítenek. Műhelyenként a mun­kások négy—tizenöt százaléka tartozik az MSZMP-hez. Az időközben - bevált, sajátos rendszerünk megértéséhez érde­mes áttekinteni az összetételt. Tagjaink húsz százaléka befejez­te a pártiskolát, tizennyolc szá­zalék egyetemen vagy főiskolán szerzett diplomát, ugyan^ny­­nyien jutottak középfokú szak­végzettséghez. A létszám felét szakmunkások teszik ki. össze­sen tízen sincsenek azok, akik nem mutathatnak fel semmiféle szakmát. Nagyobb feladatok előtt Az alapszervi vezetőség egy éve mérlegelte az eddigi ered­ményeket és elemezte a tovább­lépés lehetőségeit. A tagság leg­fontosabb feladatul a pártszer­vezet politikai erősítését szabta meg, amihez hozzátartozik a tu­datosság növelése és a munkás­jelleg további fokozása. A következő célt úgy fogal­maztuk meg, hogy segítsük elő a munkásosztály szemléletének térhódítását a különböző szintű gazdasági vezetők, a fiatalok kö­rében és a tömegszervezeteknél. Gondoskodni kellett arról js, hogy folyamatosan érvényesül­jön a párt szervező és ellenőr­ző szerepe a gazdasági munká­ban. Nem utolsósorban pedig az jelentett tennivalót, hogy fej­lesszük a szocialista demokrá­ciát, kialakítsuk az üzemi de­mokratizmus helyes gyakorlatát. Ugyanakkor elérkezett a to­vábblépés ideje, hogy növeked­jen a pártszervezet önálló kez­deményező képessége, társadal­mi vezető ereje és tekintélye. A műhelyekhez kapcsolódnak Nem kis feladatokról volt szó. Arra a következtetésre ju­tottunk, hogy csupán az erők hatékonyabb felhasználásával tu­dunk helytállni. Alapszerveze­tünk végül pártcsoportck újjá­szervezése mellett döntött. A létrejött közösségek a termelő tevékenységhez kapcsolódnak, az ott dolgozó munkásokat tömörí­tik. Hozzájuk osztottuk be a műszaki és alkalmazotti munka­körben tevékenykedő párttagokat is oly módon, hogy minden cso­portba több, ideológiailag és szakmailag jól képzett társunk került. Ahol kevesebb munkás volt. ott műszakiakkal egészí­tettük ki a létszámot. Minden csoporthoz jutott egy-egy veze­tőségi tag. A pártcsoportok meg­választották a bizalmit és an­nak hélyettesét. Äz „újjászületés” márciusra esett. A következő, második ne­gyedévben közös munkastílust igyekeztünk kialakítani, amihez jó alkalmat kínált az egyes mű­helyek termelésének segítése. A tapasztalatok alapján rögzítettük a főbb teendőket. A • pártcsoportok értekezletet tartanak minden hónap elején. A megbeszélésre meghívják a műhelyből mindazokat, akiknek szavuk van az irányításban, füg­getlenül attól, hogy párttagok-e. A csoport- és brigádvezetők, a diszpécser, műszaki ellenőr je­lenlétében beszámoltatják a mű­vezetőt a feladatokról, az eset­leges akadályozó tényezőkről, valamint a megoldási elképzelé­sekről. Az elemzésnek ki Rfell terjednie egészen a brigádok szerepéig. Természetesen az elő­ző hónap eredményeinek érté­kelése sem marad ki a prog­ramból. Együtt a munkások és vezetők Ez a napirendi pont állan­dóan nagy aktivitást vált ki. A gondok megszüntetésére konkrét javaslatok hangzanak el. A fel­vetődő problémák mindenki szá­mára megközelíthetők, hiszen azok vitatkoznak róluk alkotó módon, akik a legközelebbről is­merik a műhely helyzetét. Ugyanakkor — érthetően —na­gyobb szerephez jutnak a szak­mailag jobban képzett pártta­gok. A megoldások keresésének minden mozzanatában az MSZMP politikája érvényesül, s így közvetlen hatást gyakorolhatunk a termelés irányítóira. A mun- t kások és a vezetők között az együttlét során kialakulnak, to­vábbfejlődnek az emberi kap­csolatok. Mivel a munka ered­ménye már a következő hónap elején értékelhető, ez fokozza a tekintélyt. A pártcsoportok tagjai eszmei, ideológiai továbbképzéseken vet­tek részt. Egyebek között fel­frissítettük a szervezeti szabály­zat ismeretét, és „testközelbe” hoztuk az újabb követelménye­ket. A felvetődött kérdések meg­válaszolásában az ideológiailag magasabb fokon álló párttagok segítettek. Miként gondoltunk az után­pótlásra? A csoportokhoz tarto­zó dolgozók rendszeresen figye­lemmel kísérik a munkásfiata­lok szakmai és ideológiai fejlő­dését, bevonjuk őket a tanács­kozásokba, ami a leendő pártta­gok és a munkásőrök felnevelé­sét, kiválasztódását szolgálja. Úgy látjuk, hogy az újjászer­vezett csoportok érzékelhetően növelték a politikai munka ha­tékonyságát. Az MSZMP gyári csúcsvezetőségének határozata szerint azóta már a másik két alapszervezetnél is lezajlott az átszervezés. Elmondta: Tóth András alapszervi titkár Lejegyezte: Halász Ferenc Történelmünk nagyjai farönkön Szigetváron csatornázás közben találtak rá egy 5 méter hosszú és fél mé­ter széles farönkre, amely valamikor az óváros kapujának volt darabja. Zágon Gyula nyugdíjas szigetvári rajztanár törté­nelmünk nagyjainak arc­képeit faragja ki c ritka barnás-feketére „érett” fá­ból. (MTI foto — Bajkor József felv. — KS.) 1 Először mindenütt a sze­­mélyzet költözködött be, hogy aztán legyen, aki segítsen a hurcolkodásnál, meg a ház rendbehozaitalánál. Valamennyi helyen házaspá­rokat alkalmaztak — persze gyermekteleneket —, mert egy ekkora házhoz, meg a hozzája tartozó kerthez, teniszpályához, úszó medencéhez bizony nem volt elég egy ember. Még az urak megkövetelte feszített, lá­­tástól-vakulásig tartó* munka tempója mellett is legalább kettő kellett. Egy férfi a nehéz fogdmeg­­munkához, meg egy nő a házi foglalatosságokhoz. Az ő otthonuk lett az a bi­zonyos személyzeti szoba, mely­nek leleményes elrendezésén az ötletektől duzzadó ifjú kultúr­­tanácsnok még Angliában oly­annyira elcsodálkozott. Ajitaja az emeletre vezető fa­lépcső mellől nyílt. A lépcső és a fal között így kis előszoba képződött, amely szinte légmen tesen el volt zárva a halitól. A szoba különben elég tágas volt, négyszer négy négyzetmé­teres. Igaz, a hasznos terület­ből, vagy jó másfél négyzetmé­ternyit elvett a lépcsőfeljáró korláttal elkerített kis szigete. A lépcsőé, mely az alagsorba vezetett. Sose látták még ilyen meg­oldást. Nem csoda hát, ha any­­nyira fölkeltette az érdeklődé­süket. Szinte minden házban az­zal kezdték, hogy fölhajtották a tapétázott csapóajtót, fölgyújtot­ták a villanyt, és lebotorkáltak az alagsorba. A pincét rabitzfalakkal re­keszekre osztották. Ahány ab­lak, annyi rekesz. Az egyik szer­­számoskamra volt, a másik lomtár, a .harmadik fás-, míg a negyedik szenespdnce. Mikor az érdeklődő személy­zetiek lebotorkáltak az alagsor­ba, dohszag és nedves párájú levegő fogadta őket. Hiszen csak a tervekben volt ez alagsor. Minthogy a panamázók kispó­rolták padozatából a cementet, inkább pincének lehetett, kellett volna nevezni. De hát egy előke­lő villának nem lehet pincéje még akkor sem, ha csupasz föld van mindenütt a betonpad­ló helyén. így lett aztán a pincéből: alag­sor. A személyzet tagjai pedig minden házban elhatározták, hogy a lépcső aljában levő aj­tót mindennap jól becsukják, és ugyanilyen gondossággal hajt­ják majd le a csapóajtót is, nehogy kis szobájukba felszü­­remeljen a dohszag és a nedves­ség. De hát annak bizony az efféle ajtók nem igen tudták útját áll­ni. Ezért aztán szegény cselédek,­­csak úgy magukban, vagy ami­kor kettesben voltak, esetleg hangos szóval is szinte napon­ként elátkozták azt, aki ezt az istenverte megoldást kitalálta. a lépcsőt az alagsorba. Persze senki nem törődött az ő bajukkal. A házak lakói — ott fönt — élték a maguk gaz­dag, jól berendezett életét, amely lényegében rafináltan kiagyalt szórakozások véget nem érő so­rozatából állott. A városlakók egy ideig némi gúnnyal „Panama dűlőnek” em­legették az újdonsült utcát. De nem sokkal később — elvégre minden csoda három napig tart — napirendre tértek a történtek fölött. Olyannyira, hogy a kis, bár ebbeliségében igen félolda­las utcácska rövidesen hivata­losan is nevet kapott. At kor­mányzó mómenéről keresztel­ték el — a hivatalos rend na­gyobb dicsőségére. Az elkövetkezendő évtizedben némelyik ház gazdát cserélt. De csak a tulajdonos neve válto­zott. A falak közt zajló élet ugyanaz maradt. Jöttek olyan emberek, akik­nek másmilyen volt az ízlésük, mint elődjeiké, ök kisebb vál­toztatásokat eszközöltettek egyik­másik házon. Volt, aki a csupaszon hagyott gerendákat mázoltatta be valami élénk színre. Akadt olyan is, aki megszün­tette az előkertet és helyére szökőkutat építtetett, amelyben aranyhalak úszkáltak. Dé a személyzeti szobához senki nem nyúlhatott. így az­tán mindenütt háborítatlanul megmaradt a lépcső is. A lép­cső, amely az alagsorba veze­tett. A személyzet pedig naponta végiglépkedett annak fokain. . összeszedték a szobákban fö­löslegessé vált kacatokat, és le­hordták a lomkamrába. Amikor beköszöntött az ősz, lementek fát hasogatni. Púposra rakták a szenesvödröt brikettel, aztán megindultak nehéz ter­hükkel a szobák felé, amelyek­ben falba épített hatalmas cse­répkályhák várták, hogy meg­gyújtsák bennük a tüzet. A tulajdonosokat tekintve egyáltalán nem tekinthető vé­letlennek, hogy azokban a na­pokban, amikor a szovjet csa­patok a város alá értek, már valamennyi házban csak a sze­mélyzet tartózkodott. A fönt lakók közül kettőt elhurcoltak a né­metek, a többi pedig szedte a sátorfáját, és elindult Nyugatra. Úgyhogy a város fölszaba­­duljísával egy időben a házak élétében is új szakasz kezdő­dött. (Folytatjuk.) ■ Papp ^ Zpltán ^3 Lépcső az alagsorba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom