Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-02 / 282. szám

/

I

Mit? Kinek? Hogyan?

Hatvannégy Bács-Kiskun megyei termelőszövetkezeti vezetőt kérdeztek meg a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat munkatársai, hogy szerintük mitől függ az ország gazdasági színvonala. A szorgalmat, a kitartó, gyors munkát tekintették harminchétén a legfontosabbnak. A válaszolók húsz százaléka a technikát, a beruházási, fejlesztési lehetőségeket sorolta az első helyre. Mindössze hárman minő. sítették a műveltséget a legfontosabb tényezőnek.

Akadtak olyanok is, akik mellékes, elhanyagolható körülménynek tartják a lakosság iskolázottságát, tudásszintjét. Vagyis még mindig nem vált általánossá falun, a mezőgazdaságban az a felismerés, hogy az ember a leghatékonyabb, legértékesebb termelőerő. Gyakran elmélyültebben foglalkoznak a géppark felújításával, mint kezelőik sokirányú képzésével, adottságaik általános fejlesztésével. Az alapvető szakmai ismereteket megkapják, de folyamatos művelődésre már kevéssé ösztönzik őket. A termelési közösségek csak a legritkább esetben válnak az együttes kulturálódás fórumaivá.

A TIT munkacsoportja 124 termelőszövetkezeti tagot is felkeresett az ismeretterjesztő előadások hatásának felmérésére. Olyan szövetkezeteket választottak ki, ahol a közművelődési tevékenység jobb az átlagosnál. A megkérdezettek mindössze 14 százaléka hallgat többékevésbé rendszeresen TIT-előadásokat. A többség csak elvétve jut el egy-egy kulturális rendezvényre. Azért mennek el, mert érdekli őket a téma. Meglepően gyenge a munkahely ösztönzése.

A napokban tájékozódtam az MSZMP Kecskeméti Járási Bizottságán a kezdeményezésükre szervezett, többnyire a helyi művelődési bizottságok által végzett felmérések tapasztalatairól. tJgy véljük a tapasztalatok alapján — mondotta Török Sándor osztályvezető — hogy a közreműködésnek jobban kell alapozni a valóságos igényekre, tudásszintre. Korábban bizonyos központi ajánlott tematikák készítői öszszetévesztették az óhajokat a realitásokkal. Előfordult, hogy magas színvonalú csillagászati előadást tartottak olyan helyen, ahol a lakosoknak a legelemibb egészségügyi előírásokról sincs fogalmuk. Az egyik nagyközség határában 10 tanyát kellett felkeresni, mig egyetlen fogkefét találtak. Az alapoknál kell kezdeni tehát, ahol így szükséges. Ilyen helyeken a „mutatós" programok több kárt okoznak, mint hasznot.

Mindhárom felmérésből az következik, hogy a közművelődés falun nem látja el a szocialista építés jelenlegi szakaszában rá váró szerepet. Nyilvánvaló, hogy átfogó, sürgős, hatékony intézkedések szükségesek és szemléletváltozás mindenekelőtt. Egy pillanatra sem feledhetjük, hogy a lakosság egyes rétegeinek alacsony műveltsége nemcsak kulturális: politikai, gazdasági, társadalmi probléma is. A közművelődés tehát alapvető érdekeket érint.

A gondok, bajok, kívánságok számbavétele elengedhetetlen. Ismerni kell, hogy az eddigi közművelődési tevékenység, a közoktatás hogyan hatott az emberekre. Mi az, ami az elhangzottakból, a bemutatottakból az olvasottakból megmaradt, mi épült szervesen a tudatba.

Az állapotok kedvező változásához mindenekelőtt okos tettek szükségesek. A helyesen megválasztott célokhoz jól megválogatott eszközök, módszerek és társadalmi összefogás. A kecskeméti járásban a pártalapszervezetek alapvető politikai tennivalói közé sorolják az adott üzem, vállalat, terület kulturális életének tevőleges segítését. Elvárják a párttagoktól, hogy mutassanak példát a kulturális javak fogyasztásában, s legyenek motorjai a művelődési bizottságoknak.

A TIT megyei szervezete 10 községben „próbálja ki” az új, összetett ismeretterjesztő formákat. Arra törekszenek, hogy ne egyes tudományok, mesterségek kérdéseire adjon választ az előadó, a sorozat, hanem az élet által felvetett, az ismereteket befogadókban megfogalmazódott kérdésekre.

Lényeges eleme az egyelőre kísérletnek tekintett módszernek, hogy 'az előadók előzetesen felkeresik az adott gazdaságot, termelőszövetkezetet, tájékozódnak. Így tudnak hozzászólni az ottani gondokhoz, így segíthetnek, így gazdagíthatják az adott közösséget, mert tudják, hogy mit kell ismertetniök, kiknek, hogyan.

Heltai Nándor

Major János:

Őszi vetések, ködök

Mire a tél ideér, csörömpölő■ szekerek vasalásain a dér csillagai fénylenek, táguló horizonttal a szülőföld fogad, épít gyönyörű korall szigetet, hótornyokat, és tanulok alkímiát, kuruzslást, népdalokat — havas horhosain át robog a villanyvonat —, hajnali sugarakban őszi vetések, ködök tört negatívja csillan; míg hozzá nem őszülök.

# Paizs Éva: Kukoricatörés

Zelk Zoltán:

MICSODA ÚT

Esőtől csörgő arccal ------- —

de előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután.

Esőtől csörgő arccal — — — de előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó napsütésben, a pöffeszkedő plakátoszlopok, s a járdaszéli fák | szinte már nem földi türelme,

Esőtől csörgő arccal-------—

de előbb még a gazdátlan falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurokszagú, földúlt sivatag.

Micsoda út a céltelen sínek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba, az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csörgő arccal, szájamban is esővel, számban a gyermekkor ízével---------micsoda út a mindennapi percért!

könyvespolc Nagy Léiszló: Versben bujdosó

„A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszlagolásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha játékban fájó, ha szótlanságba,” — vallotta Nagy László a Versben bújdosó című kötetéhez írt „bevezetőjében”. A költőt izgatja a csönd filozófiája, a hallgatás problémája. Csokonait és Rimbaud-t idézi. „A szó igaz hőse akarok lenni”, írja.

Új verseskötetét egy végtelenül érdekes és megragadó költeménynyel kezdi: „Seb a cédruson. ” A modern francia vers nagy úttörőjétől, Apollinaire-től nem idegen „képvers” (A megsebzett galamb és a szökőkút) is inspirálhatta ezt a verset. „Sebed sebem is...” A libanoni cédrus példáját idézi, Csontváry képét aszszociálva. Maid a sebeket sorolja fel gyötrő fájdalommal: részben a múlt mártírjait Prométheustól Dózsáig, részben a távolabbi és a közeli múlt művészeit, akik így vagy úgy tragikus módon zárták életüket: „Jaj Radnóti golyófüstös tarkósebe / Jaj Dylan Thomas tövises szeme-sebe / Jaj a kerüb Kondor orkánhuzatú sebe / Jaj kikkel a Föld s az Or lesz tele...”

Weöres Sándor Merülő Saturnus című korábbi verskötetében sok parányi vers-érmét készített művésztársairól. Nagy László sem tudja feledni Bartókot, az ítélkezőt, ki „nem altat”, (kimeríthetetlen kényes alkat,) igézi a Tündért, a jövőt. „Számomra megrázóbb az Adyt idéző prózaköltemény, A föltámadás szomorúsága. Fáj neki, hogy Adyt az öröklétben sértegetik.” Hogyan is értenék meg azok, akik iskolás mérlegen próbálják „lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger”. Nagy László Ady ostorát szereti legjobban. Másik prózaversében a múlt végtelen vizein hajózó Szinbádot, Krúdy Gyulát állítja elénk, „ki kínok tuskóin zuhan vissza a csókok és borok poharába.” Megidézi a költő a Balaton ragyogását, csodás festményekben megörökítő festőművészt Egry Józsefet; Ferenczy Béni halálára ír verset: „Végakarata: tűz; búcsút vesz Tamási Árontól, „a megtépett

álomkirálytól”; a mártírhalált halt Garcia Lorcát sem tudja feledni; s egy későbbi ciklusban illesztve Petőfi Sándor születénapjára ír verset: „Föltámadt piros csizma.”

Minden felesleges dísztől szabadulni akar a költő. „Arcomról minden csillagot lesöprök,” írja. Közel kerül mindenkihez. Minden emberhez. Vállalja a világot. Minden szenvedésével együtt. (Arcomról minden csillagot). A tömör „virágszobrokat” nézve örömmel kiált fel: „Művem a tavasz.”

Nagy László végtelenül keményre formált, ötvösremekhez hasonló verseket nyújt elénk ebben a kötetében is. A forma virtuóza. De nem játszik vele. Mesterként küzd a nemes anyaggal. Olykor a régmúlt poézis elemeit újítja meg. (Medvezsoltár); máskor a babonás-pogány ráolvasások ötletét formálja remek verssé. (Szépasszonyok mondókéi Gábrielre); közel áll hozzá a népiesből kiinduló forma (Ordas mondja); vagy az oratórium nagyobb kompozícióját választja (Ég és föld).

Szekér Endre

Faragóművész Lajosmizsén

Háromszor is meggondoljuk, amíg egy-egy fafaragóra felhívjuk olvasóink figyelmét. Kedvező idők járnak a népművészetre, gyorsan napvilágra kerülnek a szunnyadó tehetségek és közönsége van a divatos formákkal ügyeskedőknek is. A valódi, támogatásra méltó, hiteles folklór és a beleérzés. utánzás, majmolás. a búza és az ocsu szétválogatásához idő kell.

A hírnév veszélyes kerítő, csábíthat a megszokott életritmus megváltoztatására, szemléleti ficamokat okozhat. Sok elégedett ember vált csalódottá, elkeseredetté. mert barátok, jóakarók, felelőtlen kritikusok elhitették velük. hogy ők „többre hivatottak”, mivel néhány rajzot készítettek, ügyesen díszített dobozt, figurát faragtak.

Arra is gondolnunk kell, hogy örvendetesen növekszik azoknak a száma, akik saját gyönyörűségükre küszködnek az anyaggal, cifrázzák használati tárgyaikat, ök esetleg éppen egy elsietett újságcikk hatására gondolnak arra, hogy a nemes szórakozást, időtöltést aprópénzre váltsák, elvárják a nyilvánosságot. Beálljanak a kiállítási lehetőséget követelők sorába.

Tízszer is megrágjuk, amíg művésznek titulálunk valakit. Még diplomás szobrászoknál, festőknél, színészeknél, muzsikusoknál is félve használjuk ezt a minősítést. Technikai készség, rutin önmagában kevés. Puskinnal értünk egyet, aki úgy vélte, hogy „aki kezével dolgozik, az munkás, aki kezével és eszével: mester, aki kezével, eszével és szívével, az művész.’’ Mert a művészet — tegyük hozzá — nem csupán dísz: életmegnyilvánulás, beleszólás a világ dolgaiba, szavazat a harmonikus. mind jobban kiteljesedő, gazdagabb emberi lét mellett, ma és holnap egyaránt érvényes mondandó kifejezésének, megfogalmazásának csillapíthatatlan szándéka és képessége.

Az alsólajosi Szőrös József fáragóművész.

Annak tartanánk akkor is, ha műveivel nem találkoznánk a Magyar Nemzeti Galériában, a kecskeméti múzeumban, a Népművelési Intézetben. Ez a megjelölés illeti meg, mi sem írhatunk* másként. így ír magáról: „öten voltunk testvérek. Nekem, mint legidősebbnek nagyon korán meg

• Gereblyés lány

kellett ismerni a nehéz munkát. Két-nyolcéves koromban már pásztorkodtam. öt kilométerre volt az iskola. Ezt a távolságot télen-nyáron. a legkegyetlenebb időben is meg kellett tenni. Végeredményben a faragást az állatok mellett kezdtem, sok-sok. kifaragott pásztorsíppal, pásztorbottal. ostornvéllel.

Az iskolában kézimunkaórán jutott eszembe, hogy otthon fából faragjak... Az idők folyamán megnyugvást jelentett ez a foglalatoskodás. Kezdtem komolyan venni ezt az időtöltést. Főleg a paraszti életből vett témákat dolgoztam fel. A körülöttem élő emberek és a természet a modell jeim.

Sokat olvasok és történelmünk nagy alakjai is foglalkoztatnak. Pár éve kőbe is faragok. Sajnos, ez az anyag nehezen hozzáférhető számomra és munkáimhoz csak építőkövet tudok felhasználni. A faragást senkitől sem tanultam. Csak saját elképzelésem vezet itt a tanyai csöndben, ahol télen a hóban, nyáron a hőségben nyújt felüdülést és megnyugvást.

A kecskeméti múzeumlátogatók augusztusban láthattak munkáiból szép válogatást. A katalógusban a mindig mértéktartó, s a dicséretet óvatosan adagoló Bánszky Pál ilyen sorokat írt róla: „Szobrai olykor elbeszélő jellegűek, mint a népmesék. A „Kenyér története” című, több mint két méter hosszú, négy tagolású kompozíciója a földművelés folyamatát, annak fontosabb mozzanatait emeli ki. indítva a szántás jelenetével. ezt követi a vetés, aratás, cséplés, betakarítás, őrlés, sütés és a sort befejezi a plasztikailag különösen szépen megoldott kenyérszegés jelenetével. Mély megfigyelésre és alkotója nagyszerű formaérzékére vall a „Hűség” és az „Anyakoca” című kompozíció Kőszobrai summázottak, hol ösztönösen, hol tudatosan, de végső megjelenésükben a plasztika törvényei szerint formáltak. Alkotójuk olykor a groteszk — jellemzés lehetőségeivel is él.”

Művész — tegyük hozzá — mert meggyőzően mutatja olyannak a környezetét, amilyennek, ő látja, érzi. Sohasem tartozott az „olyan mintha élne” csettintő elismerésre váró munkákat készítő faragók közé. önálló stílusa van névtelen alkotásait is azonnal fölismerhetjük. Az a nyugalom. az értelmes munkában eltöltött élet harmóniája sugárzik szobrairól, ami őt is jellemzi.

Tudja mindennek az idejét, helyét, napjait a természet rendjéhez, ciklusos változásaihoz igazítja. A munka, a dolog az első, akárcsak apjánál nagyapjánál és számlálhatatlan ősénél, kétkezi dolgozóknál, akik mind itt éltek a lajosi határban.

Néhány négyzetkilométeres körzetben töltötte el életét. Ugyanúgy kanyarodnak háza körül a dűlőutak ma is. mint gyermekkorában. A táj, ahol néhány mé-KÖFARAGÁSOK

• Jász ősanyám

• „Felüdülést és megnyugvást

jelent a faragás”.

(Tóth Sándor felvétele)

teres homokkupac is elegendő széttekintő magasságnak mégis kimondhatatlanul sokat változott. Drótok hozzák a fényt Szőrös Jószef szép tanyájába, s a messziről érkezett energia működteti a rádiót, tv-t és a kis fejőgépet. Mert a tiszteletre érdemes hagyományokhoz ragaszkodó parasztember. faragóművész figyel a világ dolgaira. Ecetfából fabrikált, kényelmes székén üldögélve szívesen tölti idejét napjainkban megjelent könyvek olvasásával. Szakértő módján beszél a munkáját könnyítő gépekről, de utolérhetetlen pontossággal tájékoztat arról, hogy miként fülled be a fa, mitől olyan szép a színe a vadkörtefának, miért hagyja magát faragni, milyen a természete.

A műteremmé formálódott apró szobában minden tárgy Szőrös József egyéniségét szépítő kedvét mutatja. Az ajtó mellett jókora karámban ménes és mellette egy birkanyáj fogadja a látogatókat. Gyermekeit ajándékozta vele egy régi karácsonyon. A sarokban, a kis térben még monumentálisabbnak hatnak az 1967-ben faragott Ádám és Éva jelképes figurái. Aki nézi őket, csak a létezés titkaira embervoltunk múlhatatlan csodáira gondolhat. A Kenyérszegő — körtefából — tisztelgés a dolgozó emberek előtt, A Hadirokkant a háború, az értelmetlen pusztítás elítélése. Az asztalon .a legúiabb munka: a „Vándor Petőfi”. A centenáriumi évben, amikor olyan sokan szóltak a költőről, ez a laiosmizsei parasztember tud újat, fontosat mondani a „néppel tűzön, vízen át” haladó Petőfiről. Érezteti, hogy ennek a nyughatatlan diáknak szavára századok figyelnek.

Szőrös József faragóművészről. a MAFILM a közelmúltban dokumentumfilmet készített. Reméljük. hogy mielőbb láthatjuk a mozikban és maid a képernyőn is.

H. N.

• Dózsa (kő)

(Kiss Béla felvételei)

Még azt hinné az asszony...

Második napja csak a kisgyerekkel üzentek egymásnak. Egyikük sem tudta már, hogyan vesztek össze. Megesett ez máskor is: az öreg fellobbant, kiment a szőlőbe, járt egyet, aztán nagy búsan odasomfordált asszonyához, ezzel szent lett a béke. Most, hogy megoperálták, feküdnie kellett, nyűgös volt, érzékeny, s úgy gondolta, betegsége jogán az aszszonynak kell őt kiengesztelnie.

Bántotta felesége makacssága, de most az egyszer megmutatja, ö nem fog mindig könyörögni. Ha nem szól, hát nem szól, ő sémi

Igen ám, csakhogy az elem is éppen most merült ki a rádióban, unalmas mesterség az ágyat nyomni ilyen csendben, s most még azt sem mondhatja el, hogy mennyire hasogat a lába, még azt gondolná az asszony, hogy békülni akar! Nem akar ő, majdcsak hazajön már a gyerek az iskolából!

Elmosolyodott. Hiszen ennek a haragnak még előnye is van, nem kiabál rá senki, mikor a gyerekkel behozatja a bort.

— Én többet nem szólok hozzád! — mondta a felesége. (Derék asszony!), gondolta, magában. Csakugyan nem szól, teszvesz a lakásban, kapálgat a földön, napszámosok után szaladgál, az ő baja miatt, ezzel is az asszony gondja növekedett—,aztán mégis pontos időben rakja elébe az ételt, ha szótlanul is. (Könnyű neki, őt lefoglalja a munka, de én mit csináljak itt egyedül?)

Ilyenkor tavaszidőben nem szívesen jönnek az ismerősök sem. Amikor visszajött a kórházból, mindenki itt volt, megcsodálták a vágás helyét, elmesélte, hogy hiába altatták el, ő mégis érezte amikor varrták, de meg se jajdult, csak a fogait szorította

össze. No, most kinek mondhatná el, mert nagy dolog volt ám ez! Mégiscsak rossz, ha az ember nem szólhat a tulajdon feleségéhez! Azt kellene mondani, ide figyelj, Mari, elég legyen a duzzogásból! De nem merte, s nem is akarta újra megbántani. (Jó ő hozzám!, bólogatott magának. Jó asszony, csak már bejönne, mondanék neki valamit.)

Keresgélte a szavakat, gondolkodott, milyen ürügyet találjon ki, csak feszengett az ágyon, mert nem jutott eszébe semmi. A melléje tolt széken megpillantotta gimnazista unokája levelét, írni kellene a kölyöknek, most van időm.

Nehezen ment az írás, mi is érdekelhetné a gyereket, a városban több az esemény, ők megvannak, csak ezt lehet mondani.

A rossz tollhegy sercegett, minduntalan beleakadt a papírba, abba akarta hagyni mérgesen, amikor egyszercsak felderült az arca.

Megelégedetten nézegette, amikor befejezte. Alig várta, hogy a kisebb unokája megjöjjön.

— írtam levelet a bátyádnak. No, hívd be a nagymamát, felolvasom!

Az asszony nem sietett, pár cső kukoricát készített elő, amit a csirkéknek kell morzsolni, addig se teljen hiába az idő, bevitte egy kis tálban a szobába. Szótlanul várt. Az ember megköszörülte a torkát, lassan, komótosan felolvasta: kivel mi történt, a

malacka nő, kinyitották a szőlőt, ő nemsokára felkelhet, majd hatásos szünetet tartott.

— Csókolunk mindnyájan, aztán tanulj fiam, mert tudod, nagymamád sokat dolgozik érted is. Végtelen jó nagymamád van neked! Letette a levelet, büszkén nézett a feleségére — az asszony megérezte a felényújtott olajágat, odament hozzá, megcsókolta, majd mint aki szégyelli gyengeségét, restellkedve mondta:

— Azért írd még hozzá azt is, hogy a nagyapád egy nagy csirkefogó!

Kmeth Klára