Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-16 / 294. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM •MŰVÉSZET* IRODALOM • MŰVÉSZEI DARVAS JÓZSEF Életemről léggé rendhagyó volt az én életem, mert a testvé­reim mind apám és anyám sorsát folytatták, ők is cselédek voltak, mint apám és anyám a nagygazdáéknál. A vé­letlen sors nekem ezt adta — a véletlen sors? hát igen, egy jó tanító formájában, egy lelkes pedagógus formájában —, hogy tovább tanulhattam. Ez a taní­tóm, aki valahogyan talán felfe­dezett bennem olyan értékeket, amiket istápolni érdemes, kijár­ta azt a családnál is és minden­féle más módon segítette, hogy előbb a polgári iskolát tudjam elvégezni, majd pedig elkerüljek tanítóképzőbe. Ami ma a leg­természetesebb dolog, hogy pa­rasztoknak, munkásoknak a gye­rekei. középiskolába eljuthatnak, íz abbán az időben kivételes csoda volt. Statisztikákból tud­juk, hogy abban az időben a középiskolai tanulóknak 2 vagy 3 százaléka származott mindösz- sze a szegényparasztságból, egye­temre még ennél is kevesebb alig 1 százalék jutott. Nos, hát én is ebbe a 2—3, illetve 1 szá­zalékba estem bele valamilyen módon. Kirepültem a családi fé­szekből és elindultam a közép- osztályba való felemelkedés út­ján. Es ahogy több regényemben, mindenekelőtt az Elindult szep­temberben című regényemnek a meséjében is ábrázolódik, ez sok­féleképpen volt nagyon bonyo­lult dolog, és okozott rengeteg konfliktust. Egyrészt magából a Közösségből, a megszülő közös­ségből kiszakadni is rengeteg konfliktussal járt, nem egyszerű­en csak anyagi konfliktussal. Anyagi konfliktusokkal is ter­mészetesen, mert bár jó tanuló lévén, ingyenes voltam, azért az iskoláztatás mégis csak pénzbe került, és azt a néhány pengőt JUHÁSZ FERENC: A megváltó aranykard Juhász Ferenc új verseskötete meglepetés a k-öltő régi olvasói­nak: meglepetés azért, mert a tatárjárás borzalmait lírai pa­nasszá oldó. hatalmas verskompo­zíció. A halottak királya után Juhász formai szempontból egy­szerűbb lett. A korábban gyako­ri hosszú sorok megrövidültek, az egész oldalakat átívelő vers­mondat tömörebbé vált. Tömö­rebb és áttekinthetőbb. Világo­sabb és hatásosabb. A Halál verseskötete ez is, mint A halottak királya is. De míg ott: történelmi szituációba képzelte magát, itt: mindez gyöt­rően személyessé vált. A Halál a közelében sújtott le. Emberkö­zelben. Az ő bőrét is sértette, az ő szívét is hasította. Feleségének emlékét őrzi: „És mentem a ko­porsó után, oly egyedül, mintha Isten temetné a halott világot.” Az ö könyve e kötet. Vegyétek ezt a könyvet, ahogy mondom: mert most már tudom: ez a könyv minden sorában és min­den sorával a Halotté, most már tudom: az Ö könyve ez...” havonta kiizzadni annak a csa­ládnak amelyiknek az életéről az előbb néhány szót mondottam nem volt könnyű dolog, és an­nak a testvéreim béréből kellett valahogyan összeállania. De nem­csak az anyagi nehézség volt itt rendkívül nehéz, hanem az is, hogy a szegény parasztság, ez a szegény nép mindenkit, aki ki­került közüle, valamiféle olyan féltékenységgel nézett, ami nem az irigységnek a féltékenysége volt elősorban, hanem a féltésé, magyarán mondva, hogy ebből is úr lesz majd, itthagy bennün­ket és lenéz, aminek rengeteg példája volt abban az időben. Hogy még egy konfliktust el­mondják: egy ilyen családon be­lüli konfliktust, és ennek a fel- emelkedésének a konfliktusát. Bár az a tanítóképző ahova én jártam, a félegyházi tanítókép­ző, az állami tanítóképző volt, valamivel felvilágosodottabb szellemű mint az akkori egyhá­zi tanítóképzők, de az egésznek a szelleme mégiscsak „kereszt- tény-nemzeti szellem" volt, mi is lehetett volna más, úgyhogy a tananyag, a tankönyvek, a taní­tás szelleme, a pedagógusok ál­tal ott sugalmazott szellem is ezt a keresztény-nemzeti szelle­met próbálta a leendő tanítóba beoltani és ettől nyilvánvalóan senki, és magam sem zárkózhat­tam el, mert akkor egyszerűen lehetetlenné váltam volna a kő. zösségben. Ugyanakkor az iskolában ka­pott eszmékkel, az ott belém táplált eszmékkel, gondolatokkal, életfelfogással, ha hazamentem a faluszélre, nem tudtam mit kez­deni. Mert a megtanult valóság, az életről elmondott normatíva, a belém táplált normatíva, és az élet valósága teljesen különböző volt. Emellett a testvéreim közül egyik, aki talán a legközelebb állt hozzám, fiatal korában már abban az időben éppen, amikor én tanítóképzőbe kerültem, be­került a szocialista mozgalomba, azután ott Orosházán az illegá­lis kommunista mozgalomba, úgyhogy vele személy szerint is állandóak voltak a konfliktusa­ink, amikor összetalálkoztunk. En vallottam, mert mit válthat­tam volna, mást, mint azt, amit tanultam és amit az iskola adott, ő viszont velem szemben képvi­selt egy teljesen más magyarán mondva marxista szocialista vi­lágnézetet. Úgyhogy ilyen világ­nézeti viták révén Marx is ré­sze lett tulajdonképpen az éle­temnek, és ez elég nehéz perió­dusát jelentette azoknak az éveknek. Hát ez az 1920-as évek végén, az 1930-as évek legelején tör­tént, mert 1932-ben végeztem el a tanítóképzőt. Valamilyen mó­don, én már nem tudnám pon­tosan megmondani hogyan, az iskolában eljutott az erdélyi Ko­runk című marxista folyóirat is valamilyen csatornákon, és ez különösen fontos eszköze és se- segítője volt az én világnézeti forradalmárrá változásomnak, úgyhogy mire 1932-ben befejez­tem a tanítóképzőt, akkorra lé­nyegében marxista meggyőződé­sűvé váltam. Szeretném mind­járt hozzátenni, hogy persze olyan módon marxista, ahogyan húszéves fővel valaki abban a világban marxista tudott len­ni. •Elhangzott a Budapesti József Atti­la Szabadegyetemen, 1969. november 24-én. Részlet. Pardi Anna: NOVEMBER A tarlók borotválatlan férfiarcán nyári káprázatok kilőtt, félszemét takarja sár, fekete banditakötés. S mit rövid napsütésben árnyék kiformált; elhagyott dobokat, hegedűt, trombitát összegyűjti az alkony öreg kéregető asszonya, összegyűjti kóbor fia, a szél, s holt lovak farához ütödik, cseng, zenél az egész vidék. Pilinszky János: GENEZIS Ügy találta, hogy gyönge még az ütlegre, hát elengedte. Később mégis megölte őt, és elásta, hogy elfeledje. De akit egyszer megverünk és megölünk, virág lesz abból, az ütlegből, s a félelemből levél születik, szirom és virágpor. KODÁLY ZOLTÁN SZÜLEIRŐL ,,Itt láttam meg édesanyádat y > A zeneszerző szüleiről, szárma­zásáról viszonylag keveset tud a közvélemény. Még Bács-Kiskun megyében is. noha anyai ágon több szál fűzi ehhez a tájhoz Ko­dály Zoltánt. Ki volt Jalovetzky Paulina, a Psalmus Hungaricus alkotójának az édesanyja? Amikor későbbi férje megismerte, a vaspályafőn dolgozott, pénztárosként. A mun­kavállalás ténye nagyfokú önálló­ságra életrevalóságra mutat. Ak­koriban ugyanis kevés nő vállalt kenyérkereső foglalkozást, külö­nösen ha nem volt a pénzre rá­szorulva. Paulina szülei — mint erről a későbbiekben szó lesz — kimondottan jómódban éltek, te­hát efféle kényszerítő körülmény­ről ném beszélhetünk. A múlt században mindenféle közhivatal tekintélyt adott, mert nagyon ke­vés tisztviselő volt. A pénztárosi állás elnyerése föltételezi, hogy Kodály édesanyja az elemi isko­lánál magasabb végzettséggel ren­delkezett. Jalovetzkv Ferenc életeleme a kezdeményezés, a szüntelen pró­bálkozás volt. Gyorsan reagált a változó igényekre és az ő gyakor­latias felfogásának is tulajdonít­ható Paulina pályaválasztása. Hesz Ilona fehértemplomi (Béla Crkva) levéltáros buzgalmából ma már itt is tudjuk, hogy Jalo- vetz Franciscus kocsmáros (Ko­dály Zoltán anyai nagyapja) 1851. október 28-án kötött házasságot a 26 éves Arendt Paulina evangé­likus haiadonnal. A férj születési helyét még mindig nem ismerjük pontosan. Egyes feltevések szerint Baján látta meg a napvilágot, de ezt a hipotézist eddig dokumen­tumok nem bizonyítják. Kétség­telen. hogy Jalovetz Franciscus gyermekkorát, vagy annak egy részét Baján töltötte, mert házas­ságkötésekor bajai születésűnek mondta magát. A nagymama, az akkor 26 éves Paulina Raguhn községben született a hajdani des- seai hercegségben. Fehértemplom határőrvárosában négy gyerme­kük született. Paulinát 1857. ápri­lis 5-én keresztelték meg. Az apa ekkor kereskedő volt. A kereszt- szülők Arendt Kari és Arendt Barbara. A Jalovetzkv család — csak egy helven szerepelt másként a ne­vük — 1870 táján költözött Kecs­kemétre. A helvi sajtóban több­ször találkozunk Jalovetzky Fe­renc nevével. A ..Kecskemét” 1874. május 8-i száma szerint a Népkör'épülete „előnyös változá­sokon ment keresztül. Örömmel jelezzük egyúttal hogy a vendé­gek igényeinek minden tekintet­ben eleget tenni tudó, derék új ~vendéglőssel. Jalovetzky Ferenc­cel egészen új. kedvező élet is költözött a Népkörnek azelőtt sokszor üres falai közé.’’ A Népkör a vidék egyik leg­erősebb radikális tömörülése volt. Tucatnyi lapot járattak, sűrűn vendégül látták a város tekinté­lyes. haladó gondolkodású embe­reit. Még kis könyvtáruk is volt. A francia irodalomban jártas Horváth György mérnök-műfor­dító. valamint Fehér Péter jog­akadémiai tanár irányította az egyletet. • Kodályné Ja­lovetzky Pau­lina. • Fent. jobbol­dalt: Kodály Frigyes. • Kodály Zol­tánt államunk nagy tisztelettel övezte, többször magas kitünte­tésben részesí­tette. Képün­kön a harma­dik Kossuth-díj átvétele után Ilku Pál műve­lődésügyi mi­niszter társasá­gában. A kocsmáros jól végezhette a dolgát, mert 1877 márciusában újabb három évre meghosszabbí­tották szerződését. A Népkör helyisége az új sza­lagházzal szemben levő. most üre­sen álló területen volt. Valószí­nűleg itt mondhatta az érettségiző fiával. Zoltánnal Kecskemétre lá­togató Kodály Frigyes, hogy „itt láttam meg édesanyádat”. És itt, ekkor. 1900-ban válaszolt így a matürandus: „Ha semmi egyéb, az az érzés, amely e pillanatban atyámat elfoghatta, kecskemétivé tesz engemet.” Még 1881-ben is a hírős város­ban lakott a kocsmároscsalád. A Petőfi utca 241. házszámú Nép­kör jó hírét Jalovetzky tevékeny­sége tovább öregbíti. A „Kecske­mét” szerint olyan jó volt a han­gulat, hogy „nem hagyták meg- ecetesedni Jalovetzky borát”. Má­jusban is többször olvashatunk a zeneszerző nagyszüleiről. Keretes hirdetésben közli, hogy a Vásári Nagy utca elején levő Dragolo- vics-féle házba költözött üzletével. Kodály Frigyes szolgálati kar­tonjának fotómásolata birtokom­ban van. A címe: „Kinevezés, elő­léptetés, lejebbézés. áthelyezés, jutalmazás stb.” Eszerint 1871. március 4-én felemelt fizetéssel- nevezték ki a Győrben érettségi­zett Kodály Frigyest Kecskemét­re gyakornoknak a vasútállomás­hoz. 1872-benJa már véglegesített tisztviselőt áthelyezték Szegedre, Nagykőrösre, majd Budapestre, ahonnan teherfuvarozási pénztá­rosként jött vissza ismét váro­sunkba 1881. január 21-én. Java­dalma 900 korona évi fizetés és „természetbeni”. Ez utóbbi felte­hetően szolgálati lakás volt. Bizonyos, hogy családi érdekek miatt kérte visszahelyezését. Fri­gyes és Paulina 1879. június 4-én tartottja esküvőjét a kecskeméti Nagytemplomban. A tanúk a he­lyi vasútállomás vezetői voltak. Az első gyermek a fővárosban született, a második. Kodály Zol­tán Kecskeméten, ezelőtt ponto­san 91 esztendeje. H. N. Szinte Adyt is idézi a kísérte­ties lován mindenkit megtaláló Halál (Az aranyba-öltözött Ha­lál). A borzongató tél, a zuhogó szél, a f ekele csillagok jelzik: a gyászban meztelenül marad (A gyászban meztelenül). S hiába vonja, vonzza, hívja a Halál. Va­lamint még ei kell intéznie ide- fönt. Valamit még meg kell ír­nia. (A kis nyírfa első őszülése). És a magány összeroppantja. Vég- zet-egyedül van (Kiáltozás az idő ellen). Olykor elkeseredve kéri: „Engedj már nem-lenni lennem!” (Könyörgés Dögvész- Istenhez). S mint Ady megküzd a „csillagkupacon” ülő, őt nem segítő Istennel. S mintha már mindent elrendezett volna, lel­tárt csinál: A dolgokat helyére raktam. Isten köpenyét megigazgattam, csillag-redős vásznát kibontva ráteregettem ködös kínomra (Balga vers, írván balga módon . .. S nemcsak a Halál versesköte­te Juhász Ferencé. Hanem az Életé is. Ahogy küzd a Halállal, úgy szereti is az Életet. „Szíved Úgyis elrohad. Halálomat ne akard!” (Fény-hitem kő-kérdő- jele). Vonzza ez az „Égő Kicsiny haza!” (A megváltó aranymér­leg). Vitatkozik vívódik kínló­dik. „Legyen, hogy már miért él­ni a Tegnapért!” De mellette ott a kontraszt: „Hogy már le­gyen miért halni a Holnapért!” (A megváltó kések). Juhász Ferenc új versesköte­te nagy élmény. Nem könnyű olvasmány De katartikus' ere­jű, mélyről jövő nagy vallomás. Mint az igazai költészet. Szekér Endre SZERGEJ NYIKITIN Elsőfagy Szürke, fénytelen őszi nap volt. Voronov gumicsizmát hú­zott, felöltötte körgallérját és elindult. A kórházi ételeken tar­tott vadászkutyája lihegve for­golódott. igyekezett mellette az ázott, agyagos úton Fiaikovszkij kunyhója felé. Az öreg éppen a_ lehullott fa­leveleket söprögelté az udvaron. Amikor észrevette az érkezőket, söprűjét a fának támasztotta és eléje sietett. — Na, döntöttél? — Mire való nekem egy ilyen jószág, a nyolcadik emeleten? — kérdezte vissza Voronov és át­nyújtotta a póráz végét. — Fogd. Az árát te szabod meg... Fiaikovszkij átvette a kutyát, aztán a szíj végét a kerítésdrót­ba akasztotta, ő maga bement a házba. Csakhamar egy köteg pénzzel jött vissza. — Ne számold. Becsületes árat számítottam! — Rendben van! — mondta Voronov és úgy látta, hogy az öreg gúnyosan néz rá. Kezet fogtak, körül se nézett, a kutyá­ra rá se szólt — elindult. Nehéz volt a járás a csúszós, ázott úton. Az erdő szélén ki­gombolta a gallérját és mélyet szívott a nyirkos, gomba illatú levegőből. Nem először járt itt, az erdő­ben, de úgy érezte, hogy most utoljára. Éles szemmel figyelt mindent, meg akarta őrizni az őszi erdő. a rothadó levelek, a nedves föld illatát. Leült egy padra, amelyen ' két betű volt bevésve, „L + Z”. Ünnepélyes, mégis szomorú hangulatban volt. Besötétedett mire az egyetlen sor házból álló kis faluhoz ért. Ahova betért, a kis ház kony­hájában az asztal mellett tíz év körüli kislány ült nyitott könyv­nél, és csendesen sírdogált. — Na mi az? Nem megy? — kérdezte, miközben levette kör­gallérját. A kislány fel se nézett a könyvből, nem is válaszolt. Voronov a kislány mellé lé­pett. — Hol van a nővéred? — Elment... Voronov megkérdezte, melyik példa nem megy, elolvasta, majd hosszan nézte a kislányt, és arra gondolt, talán most lát­ja utoljára ezt a törékeny feis arcocskát, a hajfonat-farkincá- val — Mi ebben a nehéz? — kér­dezte aztán. — A vasútállomá­son nyolc vagon vesztegel, mindegyikben ötven tonna szén ... Elkezdte magyarázni, de mert a kislány tovább is csak az, asz­talt nézte kitartóan, lecsapta a könyvet. Cigarettát vett elő és rágyújtott. Kintről futó léptek hallatszot­tak.. Egy asszony léptei, aki li­hegve, kendő nélkül, csak puha, könnyű sállal a fején, szinte beesett az ajtón. — Ö! — kiáltott fel, az ajtó­félfának dőlve. — Te már itt vagy? Levetette a cipőjét, papucsot húzott, egy üveg vodkát és né­hány halkonzervet rakott az asz­talra. — Te sírtál? — fordult a kis­lányhoz. — Nem megy? — Nehéz fejű ... szólalt meg Voronov. Az asszony még egy üveg uborkát is tett az asztalra, majd összeszedte Ljusza könyveit, fü­zeteit. — Majd később megcsiná­lod... most eredj át Manyim­hoz játszani! Becsukta a kislány u(án az ajtót és hevesen átölelte Voro- novot. Szorosan szorította ma­gához, aztán szenvedélyesen csó­kolni kezdte. — Az utolsó éjszakánk... — suttogta. — Megmondtam; nyáron eljö­vök szabadságra! — Nán jössz! A férfi kibontakozott az öle­lésből és újabb cigarettára gyúj­tott. Nézte az asztalon a vodkát és a konzervet, meg az ubor­kát ... — Igyunk az elválásra... — mondta az asszony és kipirult arccal nézett Voronovra. „Csak nehogy sírni kezdjen itt nekem ... — gondolta a fér­fi. — Nagyon szeret. Majd éj­szaka telesírja a párnáját...” Átölelte az asszonyt, érezte a vékonyka ruha alatt az erős vál­takat és maga elé képzelte a testét... ) — Várj, bereteszelem az aj­tót! ... Éjszaka a sarokban szünte­lenül világított a rádió zöld lám­pája. A rádió hol elcsendesedett, hol felhangosodott. Halvány fé­nye elég volt Voronovnak, hogy lássa Vászenyka arcát, akinek sötét haja szétborzolódott a fe­hér párnán. „Legalább hat évvel idősebb nálam... — gondolta. — Egy­szerű falusi asszony', nem ismer semmit a világból... Egysizer talán tényleg eljövök szabad­ságra . ..” Hirtelen eszébe jutottak az őszi hajnali vadászatok, a szen­vedélytől reszkető kutyája, az erdő kesernyés Illata, az erdei út az alkonyban, és Vaszenyka tiszta kis háza, a tarka szőnye­gekkel — és szinte meghatódott. „Eh! Hiszen nem megyek el örökre! Elutazom, de még jobb lesz ismét .visszatérni, ha úgy jön ki. Es az lesz az igazi ün­nep’” Megkönnyebbült a gondolattól. Reggelire teát ittak, I.juszka elindult az iskolába, ő is az órá­jára nézett: — Ideje menned ... — mondta Vaszenyka, de egyikük se moz­dult. Az asszony merően apadiót nézte és ült, ölbe tett kezekkel az asztal mellett. Végre elindultak. Fagyos, zúz- marás reggel volt, éles és csípős a levegő, bár ragyogott a nap. Az úton már gyönge jég, a fá­kon pedig a zúzmara pattogott. Szótlanul mentek egymás mellett. Az erdőben csend volt, mint tegnap, de egészen másfé­le. Nem süket és vattás, hanem a lábuk alatti ropogástól [elvert csend. Az erdő szélén megálltak, Vo­ronov nem akarta, hogy az asz- szony tovább kísérje. — Viszontlátásra! Majd írok .. — mondta halkan. Vaszenyka keze hideg volt, és bár az arca égett, mégsem csó­kolta meg Voronovot, pedig ne­héz volt megállnia. Voronov elindult és csakha­mar eltűnt a fák mögött. Amint sietett az állomás felé, maga elé képzelte az asszonyt, ahogyan baktat hazafelé, egyedül, lehaj­tott fejjel, kezét a saljába búj­tatva, körülötte pedig szikrázó, ragyogó, törékeny csend ... Oroszból fordította: Antalfy István

Next

/
Oldalképek
Tartalom