Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-16 / 294. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM •MŰVÉSZET* IRODALOM • MŰVÉSZEI DARVAS JÓZSEF Életemről léggé rendhagyó volt az én életem, mert a testvéreim mind apám és anyám sorsát folytatták, ők is cselédek voltak, mint apám és anyám a nagygazdáéknál. A véletlen sors nekem ezt adta — a véletlen sors? hát igen, egy jó tanító formájában, egy lelkes pedagógus formájában —, hogy tovább tanulhattam. Ez a tanítóm, aki valahogyan talán felfedezett bennem olyan értékeket, amiket istápolni érdemes, kijárta azt a családnál is és mindenféle más módon segítette, hogy előbb a polgári iskolát tudjam elvégezni, majd pedig elkerüljek tanítóképzőbe. Ami ma a legtermészetesebb dolog, hogy parasztoknak, munkásoknak a gyerekei. középiskolába eljuthatnak, íz abbán az időben kivételes csoda volt. Statisztikákból tudjuk, hogy abban az időben a középiskolai tanulóknak 2 vagy 3 százaléka származott mindöszsze a szegényparasztságból, egyetemre még ennél is kevesebb alig 1 százalék jutott. Nos, hát én is ebbe a 2—3, illetve 1 százalékba estem bele valamilyen módon. Kirepültem a családi fészekből és elindultam a középosztályba való felemelkedés útján. Es ahogy több regényemben, mindenekelőtt az Elindult szeptemberben című regényemnek a meséjében is ábrázolódik, ez sokféleképpen volt nagyon bonyolult dolog, és okozott rengeteg konfliktust. Egyrészt magából a Közösségből, a megszülő közösségből kiszakadni is rengeteg konfliktussal járt, nem egyszerűen csak anyagi konfliktussal. Anyagi konfliktusokkal is természetesen, mert bár jó tanuló lévén, ingyenes voltam, azért az iskoláztatás mégis csak pénzbe került, és azt a néhány pengőt JUHÁSZ FERENC: A megváltó aranykard Juhász Ferenc új verseskötete meglepetés a k-öltő régi olvasóinak: meglepetés azért, mert a tatárjárás borzalmait lírai panasszá oldó. hatalmas verskompozíció. A halottak királya után Juhász formai szempontból egyszerűbb lett. A korábban gyakori hosszú sorok megrövidültek, az egész oldalakat átívelő versmondat tömörebbé vált. Tömörebb és áttekinthetőbb. Világosabb és hatásosabb. A Halál verseskötete ez is, mint A halottak királya is. De míg ott: történelmi szituációba képzelte magát, itt: mindez gyötrően személyessé vált. A Halál a közelében sújtott le. Emberközelben. Az ő bőrét is sértette, az ő szívét is hasította. Feleségének emlékét őrzi: „És mentem a koporsó után, oly egyedül, mintha Isten temetné a halott világot.” Az ö könyve e kötet. Vegyétek ezt a könyvet, ahogy mondom: mert most már tudom: ez a könyv minden sorában és minden sorával a Halotté, most már tudom: az Ö könyve ez...” havonta kiizzadni annak a családnak amelyiknek az életéről az előbb néhány szót mondottam nem volt könnyű dolog, és annak a testvéreim béréből kellett valahogyan összeállania. De nemcsak az anyagi nehézség volt itt rendkívül nehéz, hanem az is, hogy a szegény parasztság, ez a szegény nép mindenkit, aki kikerült közüle, valamiféle olyan féltékenységgel nézett, ami nem az irigységnek a féltékenysége volt elősorban, hanem a féltésé, magyarán mondva, hogy ebből is úr lesz majd, itthagy bennünket és lenéz, aminek rengeteg példája volt abban az időben. Hogy még egy konfliktust elmondják: egy ilyen családon belüli konfliktust, és ennek a felemelkedésének a konfliktusát. Bár az a tanítóképző ahova én jártam, a félegyházi tanítóképző, az állami tanítóképző volt, valamivel felvilágosodottabb szellemű mint az akkori egyházi tanítóképzők, de az egésznek a szelleme mégiscsak „kereszttény-nemzeti szellem" volt, mi is lehetett volna más, úgyhogy a tananyag, a tankönyvek, a tanítás szelleme, a pedagógusok által ott sugalmazott szellem is ezt a keresztény-nemzeti szellemet próbálta a leendő tanítóba beoltani és ettől nyilvánvalóan senki, és magam sem zárkózhattam el, mert akkor egyszerűen lehetetlenné váltam volna a kő. zösségben. Ugyanakkor az iskolában kapott eszmékkel, az ott belém táplált eszmékkel, gondolatokkal, életfelfogással, ha hazamentem a faluszélre, nem tudtam mit kezdeni. Mert a megtanult valóság, az életről elmondott normatíva, a belém táplált normatíva, és az élet valósága teljesen különböző volt. Emellett a testvéreim közül egyik, aki talán a legközelebb állt hozzám, fiatal korában már abban az időben éppen, amikor én tanítóképzőbe kerültem, bekerült a szocialista mozgalomba, azután ott Orosházán az illegális kommunista mozgalomba, úgyhogy vele személy szerint is állandóak voltak a konfliktusaink, amikor összetalálkoztunk. En vallottam, mert mit válthattam volna, mást, mint azt, amit tanultam és amit az iskola adott, ő viszont velem szemben képviselt egy teljesen más magyarán mondva marxista szocialista világnézetet. Úgyhogy ilyen világnézeti viták révén Marx is része lett tulajdonképpen az életemnek, és ez elég nehéz periódusát jelentette azoknak az éveknek. Hát ez az 1920-as évek végén, az 1930-as évek legelején történt, mert 1932-ben végeztem el a tanítóképzőt. Valamilyen módon, én már nem tudnám pontosan megmondani hogyan, az iskolában eljutott az erdélyi Korunk című marxista folyóirat is valamilyen csatornákon, és ez különösen fontos eszköze és sesegítője volt az én világnézeti forradalmárrá változásomnak, úgyhogy mire 1932-ben befejeztem a tanítóképzőt, akkorra lényegében marxista meggyőződésűvé váltam. Szeretném mindjárt hozzátenni, hogy persze olyan módon marxista, ahogyan húszéves fővel valaki abban a világban marxista tudott lenni. •Elhangzott a Budapesti József Attila Szabadegyetemen, 1969. november 24-én. Részlet. Pardi Anna: NOVEMBER A tarlók borotválatlan férfiarcán nyári káprázatok kilőtt, félszemét takarja sár, fekete banditakötés. S mit rövid napsütésben árnyék kiformált; elhagyott dobokat, hegedűt, trombitát összegyűjti az alkony öreg kéregető asszonya, összegyűjti kóbor fia, a szél, s holt lovak farához ütödik, cseng, zenél az egész vidék. Pilinszky János: GENEZIS Ügy találta, hogy gyönge még az ütlegre, hát elengedte. Később mégis megölte őt, és elásta, hogy elfeledje. De akit egyszer megverünk és megölünk, virág lesz abból, az ütlegből, s a félelemből levél születik, szirom és virágpor. KODÁLY ZOLTÁN SZÜLEIRŐL ,,Itt láttam meg édesanyádat y > A zeneszerző szüleiről, származásáról viszonylag keveset tud a közvélemény. Még Bács-Kiskun megyében is. noha anyai ágon több szál fűzi ehhez a tájhoz Kodály Zoltánt. Ki volt Jalovetzky Paulina, a Psalmus Hungaricus alkotójának az édesanyja? Amikor későbbi férje megismerte, a vaspályafőn dolgozott, pénztárosként. A munkavállalás ténye nagyfokú önállóságra életrevalóságra mutat. Akkoriban ugyanis kevés nő vállalt kenyérkereső foglalkozást, különösen ha nem volt a pénzre rászorulva. Paulina szülei — mint erről a későbbiekben szó lesz — kimondottan jómódban éltek, tehát efféle kényszerítő körülményről ném beszélhetünk. A múlt században mindenféle közhivatal tekintélyt adott, mert nagyon kevés tisztviselő volt. A pénztárosi állás elnyerése föltételezi, hogy Kodály édesanyja az elemi iskolánál magasabb végzettséggel rendelkezett. Jalovetzkv Ferenc életeleme a kezdeményezés, a szüntelen próbálkozás volt. Gyorsan reagált a változó igényekre és az ő gyakorlatias felfogásának is tulajdonítható Paulina pályaválasztása. Hesz Ilona fehértemplomi (Béla Crkva) levéltáros buzgalmából ma már itt is tudjuk, hogy Jalovetz Franciscus kocsmáros (Kodály Zoltán anyai nagyapja) 1851. október 28-án kötött házasságot a 26 éves Arendt Paulina evangélikus haiadonnal. A férj születési helyét még mindig nem ismerjük pontosan. Egyes feltevések szerint Baján látta meg a napvilágot, de ezt a hipotézist eddig dokumentumok nem bizonyítják. Kétségtelen. hogy Jalovetz Franciscus gyermekkorát, vagy annak egy részét Baján töltötte, mert házasságkötésekor bajai születésűnek mondta magát. A nagymama, az akkor 26 éves Paulina Raguhn községben született a hajdani desseai hercegségben. Fehértemplom határőrvárosában négy gyermekük született. Paulinát 1857. április 5-én keresztelték meg. Az apa ekkor kereskedő volt. A keresztszülők Arendt Kari és Arendt Barbara. A Jalovetzkv család — csak egy helven szerepelt másként a nevük — 1870 táján költözött Kecskemétre. A helvi sajtóban többször találkozunk Jalovetzky Ferenc nevével. A ..Kecskemét” 1874. május 8-i száma szerint a Népkör'épülete „előnyös változásokon ment keresztül. Örömmel jelezzük egyúttal hogy a vendégek igényeinek minden tekintetben eleget tenni tudó, derék új ~vendéglőssel. Jalovetzky Ferenccel egészen új. kedvező élet is költözött a Népkörnek azelőtt sokszor üres falai közé.’’ A Népkör a vidék egyik legerősebb radikális tömörülése volt. Tucatnyi lapot járattak, sűrűn vendégül látták a város tekintélyes. haladó gondolkodású embereit. Még kis könyvtáruk is volt. A francia irodalomban jártas Horváth György mérnök-műfordító. valamint Fehér Péter jogakadémiai tanár irányította az egyletet. • Kodályné Jalovetzky Paulina. • Fent. jobboldalt: Kodály Frigyes. • Kodály Zoltánt államunk nagy tisztelettel övezte, többször magas kitüntetésben részesítette. Képünkön a harmadik Kossuth-díj átvétele után Ilku Pál művelődésügyi miniszter társaságában. A kocsmáros jól végezhette a dolgát, mert 1877 márciusában újabb három évre meghosszabbították szerződését. A Népkör helyisége az új szalagházzal szemben levő. most üresen álló területen volt. Valószínűleg itt mondhatta az érettségiző fiával. Zoltánnal Kecskemétre látogató Kodály Frigyes, hogy „itt láttam meg édesanyádat”. És itt, ekkor. 1900-ban válaszolt így a matürandus: „Ha semmi egyéb, az az érzés, amely e pillanatban atyámat elfoghatta, kecskemétivé tesz engemet.” Még 1881-ben is a hírős városban lakott a kocsmároscsalád. A Petőfi utca 241. házszámú Népkör jó hírét Jalovetzky tevékenysége tovább öregbíti. A „Kecskemét” szerint olyan jó volt a hangulat, hogy „nem hagyták megecetesedni Jalovetzky borát”. Májusban is többször olvashatunk a zeneszerző nagyszüleiről. Keretes hirdetésben közli, hogy a Vásári Nagy utca elején levő Dragolovics-féle házba költözött üzletével. Kodály Frigyes szolgálati kartonjának fotómásolata birtokomban van. A címe: „Kinevezés, előléptetés, lejebbézés. áthelyezés, jutalmazás stb.” Eszerint 1871. március 4-én felemelt fizetésselnevezték ki a Győrben érettségizett Kodály Frigyest Kecskemétre gyakornoknak a vasútállomáshoz. 1872-benJa már véglegesített tisztviselőt áthelyezték Szegedre, Nagykőrösre, majd Budapestre, ahonnan teherfuvarozási pénztárosként jött vissza ismét városunkba 1881. január 21-én. Javadalma 900 korona évi fizetés és „természetbeni”. Ez utóbbi feltehetően szolgálati lakás volt. Bizonyos, hogy családi érdekek miatt kérte visszahelyezését. Frigyes és Paulina 1879. június 4-én tartottja esküvőjét a kecskeméti Nagytemplomban. A tanúk a helyi vasútállomás vezetői voltak. Az első gyermek a fővárosban született, a második. Kodály Zoltán Kecskeméten, ezelőtt pontosan 91 esztendeje. H. N. Szinte Adyt is idézi a kísérteties lován mindenkit megtaláló Halál (Az aranyba-öltözött Halál). A borzongató tél, a zuhogó szél, a f ekele csillagok jelzik: a gyászban meztelenül marad (A gyászban meztelenül). S hiába vonja, vonzza, hívja a Halál. Valamint még ei kell intéznie idefönt. Valamit még meg kell írnia. (A kis nyírfa első őszülése). És a magány összeroppantja. Végzet-egyedül van (Kiáltozás az idő ellen). Olykor elkeseredve kéri: „Engedj már nem-lenni lennem!” (Könyörgés Dögvész- Istenhez). S mint Ady megküzd a „csillagkupacon” ülő, őt nem segítő Istennel. S mintha már mindent elrendezett volna, leltárt csinál: A dolgokat helyére raktam. Isten köpenyét megigazgattam, csillag-redős vásznát kibontva ráteregettem ködös kínomra (Balga vers, írván balga módon . .. S nemcsak a Halál verseskötete Juhász Ferencé. Hanem az Életé is. Ahogy küzd a Halállal, úgy szereti is az Életet. „Szíved Úgyis elrohad. Halálomat ne akard!” (Fény-hitem kő-kérdőjele). Vonzza ez az „Égő Kicsiny haza!” (A megváltó aranymérleg). Vitatkozik vívódik kínlódik. „Legyen, hogy már miért élni a Tegnapért!” De mellette ott a kontraszt: „Hogy már legyen miért halni a Holnapért!” (A megváltó kések). Juhász Ferenc új verseskötete nagy élmény. Nem könnyű olvasmány De katartikus' erejű, mélyről jövő nagy vallomás. Mint az igazai költészet. Szekér Endre SZERGEJ NYIKITIN Elsőfagy Szürke, fénytelen őszi nap volt. Voronov gumicsizmát húzott, felöltötte körgallérját és elindult. A kórházi ételeken tartott vadászkutyája lihegve forgolódott. igyekezett mellette az ázott, agyagos úton Fiaikovszkij kunyhója felé. Az öreg éppen a_ lehullott faleveleket söprögelté az udvaron. Amikor észrevette az érkezőket, söprűjét a fának támasztotta és eléje sietett. — Na, döntöttél? — Mire való nekem egy ilyen jószág, a nyolcadik emeleten? — kérdezte vissza Voronov és átnyújtotta a póráz végét. — Fogd. Az árát te szabod meg... Fiaikovszkij átvette a kutyát, aztán a szíj végét a kerítésdrótba akasztotta, ő maga bement a házba. Csakhamar egy köteg pénzzel jött vissza. — Ne számold. Becsületes árat számítottam! — Rendben van! — mondta Voronov és úgy látta, hogy az öreg gúnyosan néz rá. Kezet fogtak, körül se nézett, a kutyára rá se szólt — elindult. Nehéz volt a járás a csúszós, ázott úton. Az erdő szélén kigombolta a gallérját és mélyet szívott a nyirkos, gomba illatú levegőből. Nem először járt itt, az erdőben, de úgy érezte, hogy most utoljára. Éles szemmel figyelt mindent, meg akarta őrizni az őszi erdő. a rothadó levelek, a nedves föld illatát. Leült egy padra, amelyen ' két betű volt bevésve, „L + Z”. Ünnepélyes, mégis szomorú hangulatban volt. Besötétedett mire az egyetlen sor házból álló kis faluhoz ért. Ahova betért, a kis ház konyhájában az asztal mellett tíz év körüli kislány ült nyitott könyvnél, és csendesen sírdogált. — Na mi az? Nem megy? — kérdezte, miközben levette körgallérját. A kislány fel se nézett a könyvből, nem is válaszolt. Voronov a kislány mellé lépett. — Hol van a nővéred? — Elment... Voronov megkérdezte, melyik példa nem megy, elolvasta, majd hosszan nézte a kislányt, és arra gondolt, talán most látja utoljára ezt a törékeny feis arcocskát, a hajfonat-farkincával — Mi ebben a nehéz? — kérdezte aztán. — A vasútállomáson nyolc vagon vesztegel, mindegyikben ötven tonna szén ... Elkezdte magyarázni, de mert a kislány tovább is csak az, asztalt nézte kitartóan, lecsapta a könyvet. Cigarettát vett elő és rágyújtott. Kintről futó léptek hallatszottak.. Egy asszony léptei, aki lihegve, kendő nélkül, csak puha, könnyű sállal a fején, szinte beesett az ajtón. — Ö! — kiáltott fel, az ajtófélfának dőlve. — Te már itt vagy? Levetette a cipőjét, papucsot húzott, egy üveg vodkát és néhány halkonzervet rakott az asztalra. — Te sírtál? — fordult a kislányhoz. — Nem megy? — Nehéz fejű ... szólalt meg Voronov. Az asszony még egy üveg uborkát is tett az asztalra, majd összeszedte Ljusza könyveit, füzeteit. — Majd később megcsinálod... most eredj át Manyimhoz játszani! Becsukta a kislány u(án az ajtót és hevesen átölelte Voronovot. Szorosan szorította magához, aztán szenvedélyesen csókolni kezdte. — Az utolsó éjszakánk... — suttogta. — Megmondtam; nyáron eljövök szabadságra! — Nán jössz! A férfi kibontakozott az ölelésből és újabb cigarettára gyújtott. Nézte az asztalon a vodkát és a konzervet, meg az uborkát ... — Igyunk az elválásra... — mondta az asszony és kipirult arccal nézett Voronovra. „Csak nehogy sírni kezdjen itt nekem ... — gondolta a férfi. — Nagyon szeret. Majd éjszaka telesírja a párnáját...” Átölelte az asszonyt, érezte a vékonyka ruha alatt az erős váltakat és maga elé képzelte a testét... ) — Várj, bereteszelem az ajtót! ... Éjszaka a sarokban szüntelenül világított a rádió zöld lámpája. A rádió hol elcsendesedett, hol felhangosodott. Halvány fénye elég volt Voronovnak, hogy lássa Vászenyka arcát, akinek sötét haja szétborzolódott a fehér párnán. „Legalább hat évvel idősebb nálam... — gondolta. — Egyszerű falusi asszony', nem ismer semmit a világból... Egysizer talán tényleg eljövök szabadságra . ..” Hirtelen eszébe jutottak az őszi hajnali vadászatok, a szenvedélytől reszkető kutyája, az erdő kesernyés Illata, az erdei út az alkonyban, és Vaszenyka tiszta kis háza, a tarka szőnyegekkel — és szinte meghatódott. „Eh! Hiszen nem megyek el örökre! Elutazom, de még jobb lesz ismét .visszatérni, ha úgy jön ki. Es az lesz az igazi ünnep’” Megkönnyebbült a gondolattól. Reggelire teát ittak, I.juszka elindult az iskolába, ő is az órájára nézett: — Ideje menned ... — mondta Vaszenyka, de egyikük se mozdult. Az asszony merően apadiót nézte és ült, ölbe tett kezekkel az asztal mellett. Végre elindultak. Fagyos, zúzmarás reggel volt, éles és csípős a levegő, bár ragyogott a nap. Az úton már gyönge jég, a fákon pedig a zúzmara pattogott. Szótlanul mentek egymás mellett. Az erdőben csend volt, mint tegnap, de egészen másféle. Nem süket és vattás, hanem a lábuk alatti ropogástól [elvert csend. Az erdő szélén megálltak, Voronov nem akarta, hogy az aszszony tovább kísérje. — Viszontlátásra! Majd írok .. — mondta halkan. Vaszenyka keze hideg volt, és bár az arca égett, mégsem csókolta meg Voronovot, pedig nehéz volt megállnia. Voronov elindult és csakhamar eltűnt a fák mögött. Amint sietett az állomás felé, maga elé képzelte az asszonyt, ahogyan baktat hazafelé, egyedül, lehajtott fejjel, kezét a saljába bújtatva, körülötte pedig szikrázó, ragyogó, törékeny csend ... Oroszból fordította: Antalfy István
