Petőfi Népe, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-13 / 265. szám

1973. november 13. 0 PETŐFI NÉPE • 5

Megisszuk a kultúrát

A tehetséges munkásokért

I. Határozat és a kiválasztás

Hárman a tíz kőzfil.

• A lapok már korábban hírül adták, hogy a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság hat megye 163 településén megvizsgálta: a különböző forrásokból — állami költségvetés, vállalatok, ktsz-ek, tsz-társulások — származó kulturális pénzügyi alapok hogyan szolgálják az üzemi dolgozók és a helyi lakosság közművelődési igényeinek kielégítését. Magyarul és röviden: mire költik azt a pénzt, amit a könyvelők hivatalosan a kulturális kiadások rovatában számolnak el?

Az eredmények nem valami megnyugtatóak. A vizsgált vállalatok és szövetkezetek 1972-ben mintegy 23 millió forintot fordítottak — hivatalosan, névleg! —- kulturális kiadósokra. Eléggé meglepő módon ennek a nem kis összegnek hatvan százalékát külföldi és hazai kirándulások, utazások költségeinek fedezésére fizették ki. Utázni jó. utazni kell — adott esetben külföldre is —, de talán jobb lenne hivatalosan is nevükön nevezni a dolgokat, és ha szükséges, külön költségvetési rovatot létesíteni az utazások számára. és külön egy másikat: a közvetlen kulturális kiadásokra, így legalább nem csapnánk be önmagunkat, és persze, az államot

sem.

Még megdöbbentőbb ennek a KNEB-vizsgálatnak egy másik adata. Kiszámították, hogy abból a bizonyos 23 millió forintból — elosztva a vállalatok, intézmények dolgozóinak létszámával — hány forint jut egyetlen emberre. Nem túlságosan nagy ez az ösz- szeg: mindössze 44 forint. Az

igazán megdöbbentő szám azonban csak ezután következik. Megnézték külön-külön. számlák szerint, a kiadások fajtáit.

• Ebből az derült ki, hogy ismeretterjesztésre. szakkörökre, oktatásra, klubokra, művészeti csoportokra, könyvtárra, tehát a valóban kulturális jellegű kiadásokra mindössze 28 forint jutott személyenként, a fennmaradó tizenhat forintból ételt, italt, ajándékokat vásároltak. (Ez a 44 forint az. ami megmaradt a kül- és belföldi utazgatások költségeinek levonása után.) Egyáltalában nem túlzás tehát e kis cikk címe: Megisszuk a kultúrát. Legfeljebb hozzátehetjük: meg is esszük és elai ándékozzuk.

Kétségtelen, hogy sokat fog javítani ezen az ..italkultuszon” az a rendelet, amelv a szeszes italokat kitiltotta a reprezentációs keretekből. Egy tanácskozáson, egy megbeszélésen valóban nemcsak az illem, hanem- a munka intenzitása is megkívánja, hogy egy üveg ásványvíz, egy palack üdítő ital vagy egy feketekávé is

legyen az asztalon. Azért mégsem lehet tudomásul venni, hogy a művelődésre szánt nem csekély forintok egyáltalán nem szellemi táplálék formájában kerülnek hozzánk, hanem étel és ital formájában csúsznak le a torkunkon.

Ha mindehhez még hozzávesz- szük, hogy egyedül a termelői árak emelkedése miiven súlyos nehézségek elé állítja a művelődési házakat, hogy akárcsak egy lényegtelen javítás, újrafestés, valamifajta nyersanyag beszerzése, de például a könyvek átlagárának valamelyes növekedése is milyen hallatlanul nagy nehézségek elé állítja a művelődésügy gazdasági irányítóit: akkor egyenesen felelőtlenségnek, ha nem bűnnek kell tartani ezt az elképesztő étel-italozást.

• Kultúrpolitikai elveink változatlan és sarkalatos tétele, hogy a kultúra nálunk nem árucikk. A legkülönbözőbb — és gyakran eléggé komplikált — módozatokat dolgozták ki annak érdekében, hogy a gazdasági mechanizmus az iparban és a mezőgazdaságban nyereségre ösztönző rendszere ne érvényesüljön a kultúra, a művészetek területén. Bonyolult kérdés ez, hiszen a műalkotások létrehozása — egyebek mellett — anyagi kérdés is, hiszen például a képzőművészek, filmesek nyersanyaggal dolgoznak, és ezek közül egynémelyik nem is valami olcsó nyersanyag.

S nemcsak a műalkotások létrehozása jár anyagi következményekkel, de forgalomba hozataluk. a műalkotások befogadóihoz való eljuttatásuk is.

Mindezek gazdasági kérdések, s a kultúrpolitikai irányítás megpróbálta — s menetközben próbálja tovább tökéletesíteni —, hogy kidolgozzon egy rendszert, amelyben a gazdasági tényezők csak másodrendű szerepet játszanak. De hiába a legjobb ösztönzés is. ha a kézhez kapott forintokat éppen a legszélesebb tömegekkel kapcsolatban álló intézményeknél ilyen felelőtlenül osztják szét.

• S itt kell visszatérni a

KNEB-vizsgálat egyik alapvető következtetésére. A művelődési pénzekkel való gazdálkodást sokkal nyilvánosáéban kellene végezni. Tudni kellene a vállalatok, intézmények, üzemek, tsz-ek dolgozóinak, hogy a kulturális célokat szolgáló pénzösszegeket valójában mire költik el. E nélkül a kötelező nyilvánosság nélkülalig- ha lehet' gyorsan szakítani- a ..kultúrétkezések. kultúritalozá- sok” mai szokásaival.

Bernáth László

„A Minisztertanács a szakmunkásképesítésű fiatalok felsőfokú tanulmányairól a következőket határozza:

1. Az 197S/M. tanévben mintegy 200 fő fiatal szakmunkás számára — a szakmai képesítésüknek megfelelő műszaki egyetemi, illetőleg műszaki főiskolai tanulmányokra való felkészítésük érdekében — előkészítő tanfolyamot kell szervezni. Az előkészítő tanfolyam 10 hónapig levelező oktatási rendszerben működik, utolsó szakaszában — legfeljebb két hónapig

— azonban egész napos, bentlakásos, intenzív jellegű.”

Ezzel kezdődik a Minisztertanács 2026/1973. (VIII. 8.) számú határozata.

Budapest, Debrecen, Dunaújváros, Győr, Kecskemét, Miskolc, Pécs és Székesfehérvár negyven- három üzemében a vezérigazgatók. párt- és szakszervezeti vezetők, KISZ-vezetőségek többet foglalkoztak ezzel a határozattal, mint más vállalatoknál, üzemeknél, de nem tévedek, ha azt mondom, szinte mindenütt felhívta magára a figyelmet. Akik keveset hallottak arról, hogy az elmúlt években komoly társadalmi összefogással a fizikai dolgozók gyermekeit külön tanfolyamokon készítik fel a középiskolai és. a felsőfokú tanulmányokra, mert

— főként az egyetemeken — erősen megcsappant a számuk, azok talán meg is lepőd teli a határozaton. Pedig a társadalmi ösztöndíjak kiterjesztése és más intézkedések is szorgalmazták, segítették azt az igényt, hogy egyetemeinken megfelelő számban tanuljanak munkás- és parasztszülők tehetséges gyermekei.

A Minisztertanács most negyvenhárom vállalat számára lehetővé tette, hogy 205 fiatal, tehetséges szakmunkást az előkészítő tanfolyamra küldjön. A kecskeméti vállalatok közül a Bács megyei Állami Építőipari Vállalatot, a BRG kecskeméti gyáregységét — ahonnan három-három —, valamint a Fémmunkás Vállalat gyáregységét és a LAMPART Zománcipari Művek kecskeméti gyárát jelölték ki — ahonnan két-két fiatal szakmunkást választottak ki a jövő augusztusig tartó tanfolyamra.

A határozatról még annvit keli elmondani, hogy olyan fiatalok számára adott lehetőséget a továbbtanuláshoz, akik szakmunkások, legalább kétéves szakmai gyakorlattal rendelkeznek, fizikai állományban kiemelkedően jól dolgoztak, közösségi magatartásuk példamutató.

Augusztus közepén, a határozatról kiadott miniszteri utasítások megjelenését követően, a

kijelölt kecskeméti vállalatoknál körlevelek, felhívások tették közzé a hírt, brigád- és műhelygyűléseken beszélték meg, s mindenütt elkészítették a jelentkezők névsorát. A kiválasztás demokratizmusára jellemző példa a Bács megyei Állami Építőipari Vállalat, ahol -- Szurovecz István oktatási előadó elmondta — figyelembe vették az üzemvezetők, építésvezetők és a főépítésvezetők javaslatait, majd 24 fiatalt behívtak beszélgetésre.^ Többen visszaléptek különböző szociális problémák miatt, amit tanulmányaik ideje alatt nem tudtak volna sehogy sem megoldani. Végül is tizennégyen maradtak, s közülük hetet küldtek el pályaalkalmassági vizsgálatra. A tudományos vizsgálat alapján döntötték el a párt-, a szakszervezet és a gazdasági vezetők javaslata után, hogy kik kezdhetik meg tanulmányaikat az előkészítő tanfolyamon.

Nem felesleges felsorolni azoknak a nevét, akiktől most na- gyon-nagyon sokat vár az a kollektíva, ahol kiváló szakemberré nőttek. A kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola második emeleti folyosóján a matematika—fizika tanszék előtt fogtunk kezet óraközi szünetben Grámán János lakatossal, Polgár József burkolóval, Kereskedő János kőművessel, a Bács megyei Állami Építőipari Vállalat, Bódis István műszerésszel,

Faragó Imre szerszámkészítővel, Homoki Pál műszerésszel, a BRG, Taraszovics Andrással és Kons- tanczer Antallal, a LAMPART Zománcipari Művek esztergályosaival, Szarvas József épületlakatossal, Nagy János hegesztővel, a Fémmunkás Vállalat dolgozóival.

ök tízen vállaltak a felelősséget, hogy munkájuk és családi lekötöttségük mellett, emberségükhöz, tehetségükhöz híven elvégzik a hatalmas feladatot: egy év alatt elsajátítják a dolgozók középiskolájának matematika és fizika tananyagát, ami nélkülözhetetlen a műszaki felsőoktatásban, és bizonyos nyelvtani, valamint ideológiai alapot is megszereznek. Természetesen ehhez minden segítséget megkapnak vállalataiktól az útiköltség-térítéstől a fizetett távollétig, amely a nappali oktatáson való részvételhez kell, s mérnökök segítik őket heti két alkalommal a tananyag ismétlésében. Hogy mégis — a szó nemes értelmében — ők a népmesék „legkisebb fiúi”, akik méltó célokért próbálnak szerencsét, ahhoz álljon itt a pszichológusnak egyikükről készített értékelése: „Képességei,

személyiségvonásai alkalmassá teszik a felsőoktatásban való részvételre. Felvételét feltétlenül javasoljuk.”

Csató Károly

(Következik: Példák, példák a végtelenségig...)

NAPKÖZBEN

Módszer

/gyakran halljuk mostanában,

U hogy itt vagy ott valamilyen kulturális rendezvény elmarad. Vagy a vártnál rosszabbul sikerül. A szervezők ilyenkor érdektelenségre panaszkodnak. S a tévé elszívó hatására. Csak egyről esik kevés szó. Hogy az előkészítéssel, a szervezéssel is lehet baj. Hogy hiba van a módszerben.

Mert nem elég csak kötelező munkatervi feladatnak tekinteni az eseményt, nem elég csak arra várni, hogy „kipipálhassanak” egy tervezett rendezvényt. Valami több, más is kell, mint kirakatni a plakátokat, szétküldeni a meghívókat.

Legutóbb Kiskunfélegyházán a jó módszer példáját láthattuk. A Petőfi Sándor Városi Könyvtár és a Szakmaközi Művelődési Ház vezetői elhatározták, hogy író— olvasó találkozóra hívják meg a Szegeden élő Mocsár Gábort. A nyomdában készített négyoldalas, ízléses meghívó egyben az író bemutatására szolgált. Megtudta belőle az érdeklődő, hogy Mocsár Gábornak eddig tizenhat könyve jelent meg, az 1956-ban napvilágon látott Forró napoktól kezdve a tavalyi Gyémántper című regényig.

Megtudhatták a megjelent művek jegyzékéből a félegyházi irodalmat kedvelők, hogy Mocsár a regényeken, novellákon kívül szatírát is ír, meg szociográfiát, ri portot, történelmi regényt. Folyóiratokból, s napilapokból idézeteket közöltek írók, kritikusok cikkeiből, melyek segítettek abban, hogy a Mocsár-művek kedvelői jobban megismerjék az íróvendéget. Erdei Ferenc például így írt az egyik kötetéről: „A legjobb falukutató hagyományok korszerű folytatásának tekinthető e munka. A megírás szintje, előadásmódja, nyelvezete kitűnő ..

Az így színesített, ismereteket is nyújtó négyoldalas meghívó szétküldése mellett szóban is biztatták azokat, akiknek a jelenlétére számíthattak, hogy jöjjenek el a találkozóra. Így is történt, s nem bánták meg, akik ott voltak. Az író a maga köz- vetlenségével, vibráló szellemességével magával ragadta azokat, akik szeretnek személyesen is megismerkedni az általuk kedvelt könyv szerzőjével. Vallott alkotói módszeréről, önmagáról. Érdekes, eleven és aktív beszélgetés alakult kí író és közönsége között.

Az- emlékezetes esemény a jó és célravezető módszer kitűnő bizonyítéka volt.

V. M.

KOLLÉGIUMI GONDOLÁTOK KUNSZENTMIKLÓSON

NYELVŐR

Megszoktam már, hogy a kunszentmiklósi értelmiségi klubban olyan vitáknak lehetek fültanúja — hellyel-közzel résztvevője —, amelyek képesek felkavarni a megülepedésre hajlamos gondolatokat. De még így is várakozással, sőt izgalommal eltelve érkeztem arra az esti összejövetelre, amely a tanyai kollégiumok helyzetéről, szerepéről ígért vitát.

Nem csalódtam. Mert, amint azt sejteni is lehetett, a nagyközségi értelmiségiek egyáltalán nem rekedtek meg a csak a „szakmabeliek” körét érintő pedagógiai vonatkozásoknál, de eljutottak a mezőgazdaság, a falusi-paraszti világ átalakulásának sokféle bonyolult, végérvényes pontossággal ma még meg nem válaszolható kérdéséig.

Földrajzi neveinkről

Aki önmagáról gondolkodik, sorskérdésekbe ütközik — érvényes ez manapság az egyes emberekre is, még inkább a különböző embercsoportokra.

Annak idején, a már évekkel ezelőtt megszűnt dunavecsei járás, a hétközi kollégiumok szervezésében, létrehozásában kezdeményező szerepet vállalt: egy húsz kilométeres átmérőjű körben három kollégiumot alakítottak ki. Ezek legrégebbike a kunszentmiklósi, s csaknem egy évtizedes múltra tekint vissza. Tapasztalatok tehát bőven adódnak. Akad ezek között kedvezőtlen is. Az alakulás idején 60 kisdiákkal „népesítették” be, mostanság már száz növendéke van a lényegében változatlan nagyságú alapterületnek. A zsúfoltság mindennapos — olykor a a KÖJÁL által is kifogásolt — probléma.

És az előnyök? Lényegében két alapvető jelenségcsoportban kristályosodnak ki: egyrészt a diákotthoni környezet igényességre nevel, másrészt az itt végző nyolcadikosok továbbtanulási esélye nem marad alatta a belterületen lakókénak. Kilenc év alatt ez kellően bebizonyosodott.

Többen hangsúlyozták, hogy nem abszolút előnyökről van szó. A lényeget alighanem az a hozzászóló ragadta meg legpontosabban, aki azt fejtegette: a tanyai kollégiumok létrehozása nem azért kívánatos társadalmilag, mert az a létező megoldások legjobbika, hanem azért, mert egyszerűen nincs más megoldás. Legalább is akkor, ha a tanyai környezet kétségtelen hátrányaiba nem óhajtunk belenyugodni. Tehát az adott kereteken belül kell a lehetőségek szerint jobbítani, korszerűsíteni — a tanulók és szülők nagyobb megelégedésére, összhangban a társadalmi érdekekkel.

De amilyen könnyű a szükséges összhangot kinyilatkoztatni, az épp olyan nehezen érvényesül a gyakorlatban. Az, hogy a kollégium igényességre nevel, nagyon is kétélű jelenség. Nemcsak a középiskolába jelentkező, de az ipari szakmát tanuló növendékek sem akarnak visszakerülni a tanyai környezetbe. Még azok sem, akik a mezőgazdasággal összefüggő ipari szakmákat tanulják. Bár ezek létszáma is elenyészően kevés.

Régen, ha a család lakhelyet változtatott, a gyermek követte a szülőket. Manapság ez már fordítva van. A tanyán élő tehetősebb szülők a belterületen vásárolnak telket, építenek házat, s évente a kunszentmiklósi kollégium növendékei közül 10—15- en ilyen okok miatt válnak meg

a diákotthontól. Belterületi tanulók lesznek ... Amíg persze a körzetesítés végleg be nem fejeződik, addig lesz utánpótlás. Ám azt követően már a kollégiumi létszám csökkenésével kell számolni.

Nem alaptalan a megfigyelés, miszerint a tanyai lakosság nem annyira fogy — természetesen ez is fennáll —, mint inkább cserélődik. A beköltözők tanyáit sok helyen — Kunszentmiklóson is, másutt is — olyan családok foglalják el, illetve vásárolják meg, vagy inkább csak bérbe veszik, miután a tanyák az ott gazdálkodó szövetkezet tulajdonába kerültek, akiknek belátható időn belül nincs, illetve nem lesz lehetőségük arra, hogy beköltözőkké váljanak. Bár szabályt erősítő kivételek természetesen adódnak.

Lényegében tehát kontraszelekciós folyamatról van szó, amely egyrészt nyugtalanító szociális gondokat vet fel, másrészt indokolatlanná teszi a tanyavilág közeli megszűnésének perspektíváját Illetve azt a távolabbi jövő ködös esetlegességei közé sorolja.

A tanyasorok villamosítása viszont — a már ismert és e lap hasábjain is gyakorta részletezett előnyein túl — a nem minden tekintetben kedvező mobilizációt fékezi. A civilizációs létfeltételek megteremtése az évtizedek óta kint élő, szorgalmas tanyai parasztságot ösztönzi helybenmaradásra. Ez azonban még túlságosan újkeletű, friss folyamat ahhoz, hogy biztonsággal lemérhessük: nagyobb mértékben csábítja-e visszatérésre a diákotthonba kerülő fiatalokat. A kunszentmiklósi vita résztvevői e tekintetben erős kételyeiknek adtak kifejezést. Nemcsak a pedagógusok, de a mezőgazdasági szakemberek is, akik elpanaszolták, hogy az intenzív kertészeti kultúrák termesztése, csakúgy mint az állat- tenyésztés, már-már áthidalhatatlan munkaerőhiánnyal küszködik. És semmi remény arra, hogy a helyzetben kedvező fordulat következzék be.

Valóban nincs remény? A korszerűbb munkafeltételek és az ösztönző bérezési formák ellenére sem? Az értelmiségiek hajlamosak arra, hogy a termelőszövetkezetekben dolgozó szülőket okolják, amiért gyermekeiket lebeszélik a mezőgazdasági pályákról. Senki nem tagadja, hogy ennek is nyomós szerepe van a másféle pályák iránti vonzódásban. De vajon nem kérdő- jelezhető-e meg legalább ekkora joggal a falusi és a nagyközségi iskoláknak az a közege is, amely a modern és a jövőt alapozó mezőgazdasági termelést, akár még a látvány szintjén is, kizárja a tanulók érdeklődési köréből.

A kérdésfelvetéssel összefüggésben az egyik vezető beosztású mezőgazdasági szakember elgondolkodtató módon reagált: azoknak a munkás-, alkalmazotti és értelmiségi rétegeknek, akik valamikor — évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt — a mező- gazdasági környezetből szakadtak ki, manapság is épp olyan képzeteik vannak az agrikultú- ráról, mint onnan való kiválásuk pillanatában.

A baj ott van, ha a szemléletnek ez a fáziskésése a most felnövő falusi nemzedékekre is kiterjed. A tanyai kollégium — amelynek nemcsak egyéneket, de közösségeket is kell formálnia — e szemlélet visszaszorításában hatékony fórumot jelenthetne. Olyan diákközösségek megteremtésére volna szükség, amelyeknek az eszményeit nem a fogyasztói, hanem a termelői életmód alakítja. Ez utóbbi nélkül a hétközi kollégium az átmeneti tömegszállás szerepét tölti be. Hatvani Dániel

Földrajzi neveink sok szempontból keltenek érdeklődést. Eredetükön, jelentésükön, a névadás. módján kívül a bennük megőrzött régi kihalt, csak a földrajzi nevekben levő szóelemek is nyelvi ismereteinket gyarapítják.

Nagy folyóink neve (Duna, Tisza, Temes, Maros, Körös) nemcsak hogy nem magyar eredetű, de nem is szláv, sőt nem is latin. Kelta, esetleg még korábbi, illir vagy más indoiráni népek nevezték el őket évezredekkel ezelőtt. A legtöbbről azt sem tudjuk pontosan, kik adták át nekünk ezeknek a folyóknak a nevét.

A Duna neve óiráni eredetű, víz jelentésű szó. Azonos a Don, Dvina nevével és a Dnyeper, Dnyeszter folyók nevének első tagjával. A Tisza, a Temes, a Maros, a Körös, a Szamos is valószínűleg trák-illir eredetűek, de jelentésüket nem ismerjük.

A római korból származó városneveink (Savaria, Arrabona, Sophianae) is csak írott emlékekből ismeretesek, talán csak az egy Keszthely őrizte meg régi római nevét (a vár jelentésű Castellum- ot).

Földrajzi neveinkben sok régi, ma már elavult szót találunk. Erdély neve az erdő + elve ősz-, szetételből ered. Az elv valamin túli részt jelent. A Berettyó, Sajó, Tápió, Hejő víznevek szóvégi eleme a régi folyó jelentésű jó szavunk. A Sajó elemei só -j- jó, tehát a víz „ízéről” kapta a nevét. A Hejő elemei hév + jó, tehát meleg folyó a jelentése. A Feketeügy második tagja, az ügy is víz jelentésű.

Kiszáradt folyómeder jelentése van az aszó-nak: Szárszó (száraz -H aszó), Kajászó (kő + aszó). Áz Aszófő és Aszód is ide tartozik. A Séd pataknév Veszprém folyócskájának a neve. A horh,

horhó (szakadék, vízmosás), láz (hegyi legelő), mái (déli hegyoldal), réz (vágás, irtás) szavunkat őrzik a következő helynevek: Horhi, Lázi, Máli, Rezi.

A Fertő-tó mocsaras tavat jelent, ugyanez a Balaton szláv neve is. Bátaszék mindkét eleme mocsarat jelent: a török bata szó és a szék tájszó is. A Bal- kány is mocsár jelentésű tájsző.

A vizek forrását a fő szó jelölté (Marosfő), torkolatát pedig a tő szó. (Almás)füzitő második eleme eredetileg Fűzegytő volt.

Földrajzi helyzetet jelölő szavunk pl. Szeged (a Tisza és Maros szeg-ében), Sarkad (sarok), Kőszeg (köves szeg). „

Sok földrajzi nevünkben tájnyelvi szavakat találunk. Így Belényes folyó a bölény tájnyelvi alakját rejti, a hegyek közül Körtvélyes névadója a vadkörte. Csóványosé pedig a csalán nyelvjárási alakja. A som növény rejtezik Somló, Somlyó, sőt Somogy nevében is.

Legrégibb várainknak szláv nevük volt: Csongrád (fekete vár), Nógrád (új vár), Visegrád (magas vár). Káta pedig a besenyő földvár nevet tartatta fenn. A honfoglalás után hazánkba került kisebb török törzsek nevét is megőrizte néhány helynév. A mohamedán kaliz törzs nevét (Buda) kalász, Kálózd, Kálócfa, az űzőkét pedig Ózd.

Néhány helységnevünk vásártartásra utal: Vásárosdombó,

Hódmezővásárhely. Némelyik helységnév még a vásárok napját is „közli”: Tardoskedd, Szombathely.

A magyar helynévadás sajátos módja a puszta személynévből való helynévalkotás. Erről megyénk helyneveinek elemzésekor később lesz bővebben szó.

Kiss István