Petőfi Népe, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-04 / 259. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 19*3. november 4.

'4MSH4B**

• Franciska naponta kétszáz papirkondenzátort készít.

Tialálkozásom Franciskával szabad szombaton

Két óra múlt tíz perccel. Az üzem előtt egy lélek sincs, pedig más napokon, ilyenkor élénk csoportokban rajzanak ki az utcára a délelőttösök. Egyesek kezében már szól a táskarádió, a pajkos nevetések, szia-köszöné- sek, esti programra hívó kiáltások jelzik, hogy a munka számukra aznap véget ért. Ma zárva a vaskapu, szabad szombat van. A szürke épületben, amelynek szögletes homlokán REMIX-fel- írat látható, csönd honol mindenütt. A tekercselőműhelyben csak a gépek állnak szép sorjában, a fehérköpenyes, asszisztens külsejű lányok, asszonyok hiányoznak mellőlük. Hétfőig nem forognak a tárcsák, Simon Franciska gépén sem.

öt magát otthon találom, könyvek társaságában. A tőle megszokott kedves mosollyal fogad, s máris zsörtölődni kezd a nagy francia vígjátékíró mesterre, Moliére-re. A Tartuffe-öt olvassa éppen, kötelező jelleggel, és nem túl nagy tetszéssel. In-- kább választana helyette történelmi regényt, vagy olyan szép verseket, mint József Attilától az Anyám. Franciska levelező tagozaton a gimnázium második osztályába jár.

— Nem lehet könnyű dolgozni és tanulni egyszerre — állapítom meg, véleményét kérőén.

— A munkám nem túl nehéz, mégis elfáradok néha, és olyankor nem mindig van kedvem a leckéhez fogni. Pedig naponta kellene tanulnom, éppúgy, mint a diákoknak, hogy a beszámolókon, vizsgákon ne legyenek problémáim. A nővérem akivel együtt dolgozunk, abbahagyta a gimit még tavaly, mert sokallta a kettőt együtt, így neki több szabad ideje maradt. Most is ráért elmenni a barátnőjéhez, én meg már reggel óta gyötröm magam a pluszokkal, mínuszokkal, atomokkal, gyökökkel meg a többivel. — Valiig érő barna haját hátraigazítja, és egy mosollyal tesz pontot mondandója végére.

— Hánykor kezdődött a „reggel” ma a Simon nővérek számára? — Fejét kissé oldalra biccenti, s huncutkásan a mennyezet felé hunyorítva kiszámolja:

— Ügy kilenc felé. — Franciska elárulja, hogy néha szeretnek lustálkodni egy picikét. Felkeles után aztán villámgyorsan rendet teremtenek a lakásban, és segítenek anyukának. Ma szintén így történt, ebéd előtt még tanulásra is jutott ideje. Mikor hármasban nagytakarítást csapnak, olyankor korábban van ébresztő, ez természetes, hogy idejében végezzenek. Persze nem mindig tölti itthon a szabad szombatot. Ha valami értékesebb holmit vásárol magának), ezt a napot használja ki, elutazik Kecskemétre vagy Félegyházára. Tavasszal és nyáron olykor apukának segít a háztáji művelésében. Ma viszont tanul, mert közeleg az első beszámolók ideje. Azért akar éréttségizni, hogy többet tudjon a világról. Már eddig mennyi mindenről hallott, olvasott, amiről korábban még csak nem - is sejtette, hogy létezik egyáltalán! Nincs szándékában irodába menni a középiskola elvégzése után sem, jobban érzi magát a műhely népesebb közösségében. No de erről kár beszélni, hisz sokat kell még „magolni” az érettségiig.

— Ma este is tanul, ha majd mások táncolni mennek? — Válasza gyors és határozott:

— Nem fogok itthon csücsülni én sem. Egy kis zene, tánc a Tisza vendéglőben jólesik a hét végén.

Visszafelé ugyancsak a tisza- kécskei nők üzeme előtt visz az utam. Szeretik itt Franciskát. „A legjobb tekercselőink egyike. Ügyes kezű, figyelmes, értelmes. A munkájában ezek a legfőbb erények” — mondta róla Varga Sándorné, a művezetője. Beke Juli, a Clara Zetkin ifjúsági brigád vezetője és Szabó Marika, Franciska brigádtársa minden szép jelzőt ráaggattak (barna, csupa mosoly munkatársnőjükre, aki most otthon egy könyv fölé hajolva kétszáz évvel korábban élt francia polgárokról olvas komédiát. A. Tóth Sándor

Nagy Lajos, a Kiskunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság kerekegyházi üzemi vadászterületének hivatásos vadásza az idén ősszel kapitális vadkant lőtt a kunadacsi határban. 194 kilót nyomott. A nagy agyarai 22, illetve 22,5 centiméter, a kis agyarai 17, illetve 18 centiméter hosszúak. Kunadacs környékén emberemlékezet óta nem lőttek ekkora vadkant.

— Nem jártam még iskolába, amikor az első sörétes puskával vadra lőttem — mesélte Nagy Lajos. — Több mint negyvenöt éve ennek. Az apártlé volt a fegyver. Vadászcsalád a miénk. A nagyapám is mestere volt a puskának. A Muzsik- és a Bakos- birtokon szolgáltak elődeim. Az én fiaim szintén az erdő és a vad szerelmesei. A Duna—Tisza közi erdőket járják. Endre tavaly Kelebia környékén lőtt egy aranyérmes agyarú vadkant. Nem szórakozásból, fényűzésből forgatjuk a vadászfegyvert. Foglalkozás és hivatás mindannyiunknak. Az erdőgazdaság tizenegy- ezer hektáron élő vad-gondozását, vadászatát bízta rám. A ke« rekegyházi terület egyik sarkától a másikig csaknem 20 kilométert kell a terepjáró gépkocsin a nyiladékok kátyúkkal teli he- pe-hupás útjain megtenni. Egy tenyérnyi föld sincs, amit ne jártam volna meg, ne ismernék.

Fenyők, nyárak, akácok díszlenek a megye északi részének erdeiben. Sok fácán és őz bújik a rekettyésben, galagonya- és kökénybokrokban, s a hullámzó nádasokban. A tölgy ritka vendége a homoknak. Csupán néhány nyújtózik karéjos leveleit az ég felé tárva az óriásokból. A vaddisznók évtizedek óta nem ütöttek tanyát erre, elkerülték a tölgyben szegény vidéket. Finom csemegéjükre, a makkra, itt nem találtak.

A kis tisztásokat körülölelő erdők mellett szántóföldek. Egyre nagyobb részén kukoricát termesztenek. Sokszor halljuk, hogy a vadak kárt tesznek a termésben. Elsősorban a vaddisznók végeznek jelentős pusztítást a kukoricásban.

Két éve látták az első hívatlan, kukoricát dézsmálgató „vendéget” errefelé. Ennek elejtője is Nagy Lajos volt. Azóta több puskavégre került. Az idén a legnagyobb. Hogyan is történt?...

— Az erdő melletti illetmény- földemen csőben állt a kukorica. Augusztus végén észrevettem, hogy vaddisznó lakmározik belőle. A nyomokból nagyobbacska állatra gyanakodtam. Első körmei szétálló „V” alakot rajzoltak a homokba, s a kisebb hátsók is jócskán besüllyedtek. Az erdőszéli fáról meglestem. Késő, éjbenyúló este jött a disznó. A nagytestű állat lassan, óvatosan mozgott. A sötétben lőni nem lehetett. Majd másnap — gondoltam. Még több mint egy hétig kuporogtam a fán, de többet nem jött arra az állat.

— Tán szimatot kapott?... Ki tudja.

— A nyomait nemsokára felfedeztem, a mintegy ötholdas nádas melletti kukoricatáblában. Az erdőgazdaság vetette a vadak, elsősorban a fácán etetéséhez. Magánosán állt a tábla végében egy öreg akác, annak az ágai között készítettem figyelőállást. Egy hétig meresztgettem a szemem a sötét éjszakába.

Csütörtök volt, enyhe őszi este, szélcsend és telihold. Ideális vadászidő. A csillagokat nézegettem. Kilenc óra lehetett, amikor zörgést hallottam a nádasban. Jött a disznó a pocsolyásban. Nemsokára megszűnt a zaj. De aztán ismét megzördült a nádas, s mint egy kis harckocsi, kúszott ki a sötét test. Füleit hegyezte. Megállt szemben velem, vagy negyven méterre. Hosszú másodpercekig farkasszemet néztünk egymással. A csend is megdermedt. Vegre lassan, megfontoltan a kukoricásba fordult.

Milyen ügyes is ez az állat! Az orrával lehajt egy kukorica- szárat, lábát a csőnek feszíti, fogával megfosztja a csövet, s már ropogtatja is a kukoricát. Egy- egy „vacsorakor” 60—70 csőbe is belekóstol, de csupán hét-nyolc csőnyit fogyaszt el. Sok kárt tesz egy őszön.

A nagy fekete disznó bal oldalát mutatta felém. Majd kiugrott a belsőm az izgalomtól. Kétszer is ráemeltem a távcsöves golyóspuskám. A lapockájára céloztam. Lőttem. Az állat felhorkant, visszacsörtetett a nádasba. Csend lett.

Hazamentem a vadászebemért. Szimatot fogott az okos jószág, s utánament a nádasba. A csa- holásából hallottam, megtalálta a disznót. Az elemlámpám fényénél követtem a csapáson. Hatva- nat se léptem, ott feküdt előttem az életemben eddig lőtt legnagyobb vadkan, forró testtel, de élettelenül.

• ... szétálló „V”-alakot rajzoltak ...

• Megállt szemben velem...

(Fotó: Tóth—Pásztor) *

A reggeli pirkadatkor négyen cipeltük el. Gyönyörű, fekete szőrű testét a lapockán fúrta át a golyó. Jobb helyen nem is találhattam volna el. Szerencsés este —. mondogattam akkor —, megérte a húsz éjszakát, amit a vad megfigyelésével töltöttem.

A trófea a vadász legnagyobb büszkesége. Nagy Lajos lakásának falát több is díszíti.

— Foglalkozásom a vadászat, így nem a nagy, hanem az érdekes trófeákat gyűjtöm. Kedvencem ez a dugóhúzó formájú őzagancs, ami igen ritka. A legjobban pedig ez a dámbika- trófea nőtt a szívemhez, amit száz éve lőtt a nagyapám. A most elejtett vadkannak a kisagyarai érdemelnek nagyobb figyelmet. Igen ritka a 18 centiméteres ebből. Szép emlék marad ez a vadászat, s a felejthetetlen perceket őrzi majd a négy agyar, amely talán az aranyérmes szintet is megközelíti ... Csabai István

&

Dobbal

verebet...

Köztudomású, hogy az országot elhagyó autós turistáknak a Magyar Autóklubtól úgynevezett gépko- csikiléptetőt kell vásárol- niok, amellyel kifelé és befelé is igazolják, hogy a jármű kinek a tulajdonát képezi, milyen állapotban van, mennyi a motor- és alvázszáma. Ennek az igazolásnak szükségességéről lehetne vitatkozni, de most mégsem ezt tesszük, hanem ennek kapcsán szeretnénk egy furcsa, eléggé el nem ítélhető szervezési módszerről beszélni.

A Magyar Autóklub bajai szervezetéhez Kalocsa. Kiskunhalas és még jó néhány község autósai is tartoznak. A klub vezetője, a következő utasítást adta a társadalmi munkában tevékenykedő. g ilyen külföldi kiléptetőket kiállító munkatársainak: Ha valaki, aki nem tagja az Autóklubnak, s kiléptetőért jelentkezik, közöljék vele. utazzon Kecskemétre, vagy Bajára, ott megkaphatja. Ha belép a klub tagjainak sorába, akkor más elbánásban részesül. mert akár Kiskunhalason. akár Kalocsán átveheti ezt a szóban forgó irományt.

A Magyar Autóklub bajai szervezetének vezetője — envhén szólva — lábbal tiporja a Magyar Autóklub szervezeti szabályzatát, amikor: erőszakos módon próbál tagokat szervezni! Ez nem módszer, ez nem fér össze sem a Magyar Autóklub szellemével, előírásaival, sem pedig humanitárius céljaival. Tovább megyünk. Szabálytalanul jár el — megyei szervezet vezetője lévén —. amikor az autósokat arra kényszeríti, hogy egy papírdarabért száz kilométereket utazzanak. A rendelkezések értelmében ugyanis, ahol erre illetékes megbízott van — Kiskunhalason és Kalocsán ilyenek működnek — ki kell adni a kiléptetőt. Igaz, nem 4® forintos klubtagsági, hanem 60 forintos árban. Ahhoz joga van a klubnak — s ez természetes is —. hogy a félfogadási időt megszabja. A Magyar Autóklub szervezete vezetőjének eljárása, amellett, hogy egy másik, a kecskeméti megyei szervezet lejáratására is alkalmas. tilos, törvénytelen, s csupán arra jó. hogy dobbal fogjon verebet, erőszakkal kénvszerítsen embereket egy olyan társadalmi szervezetbe, amelynek alapja az önkéntesség. Az ilyenfajta módszerek nem vonzzák. hanem taszítják a magánautósokai a klubtól, s tulajdonképpen dr. Papp László, a Magyar Autóklub bajai szervezetének vezetője ezzel többet árt, mint használ e régi és tekintélyes társadalmi összefogásnak.

Szeretnénk leszögezni, az ilyenfajta szélsőséges eljárás az 1900 óta létező klubnak régebben sem volt, és most sem sajátja.

Gémes Gábor

:

Gál Sándor:

A meztelen holttest

(24.) Eszembe jutott, hogy apám egyszer, amikor én még kislány voltam, így esett el biciklivel este, hazafelé jövet. Egy kocsiról leesett a fahasáb, s ő keresztülbukott rajta. Eltörte a kulcscsontját. Megláttam a hasábot, s azonnal döntöttem: kiviszem az útra.

— Arra nem gondolt, hogy a férje fog visszafelé jönni?

— Nem, arra nem gondoltam. Meg voltam győződve, hogy nem ő jön. s tudtam, ha bárki más fog jönni, én időt nyerek.

XXXIV.

Az asszony vallomásának bizonyítására délután egy bizottság szállt ki a csordakúthoz, hogy átkutassák a kút alját, s hogy felhozzák onnan azokat a tárgyakat. amiket Bartosné állítólag beledobott. Többek között a kalapácsot. az órát és egyebeket. Egy fiatal könnyűbúvár merült le a jéghideg vízbe és eltűnt a felszín alatt. A csordakút gerendájához támaszkodó nyomozók csak a szaporán feltörő buborékokat látták. Alig telt el néhány másodperc a lemerülés óta, a békaember máris felrúgta magát, kezében egy erősen rozsdás, otromba nyelű kalapáccsal, mellé fogva egy csomag ruhanemű. Amikor kiemelte a vízből, a ruhacsomag eléggé megnehezedett, de azért oda tudta adni a kinti embereknek. Kibontották, s mindent úgy találtak, ahogyan Bartosné elmondta: egy darab terméskövet csomagolt a ruhaneműkbe, hogy azok elmerüljenek a vízben. A csomagot a megölt férfi nyakkendőiével kötötte ösz- sze.

— Hogy a csudában volt ennek az asszonynak mindezekre ideje és idegállapota? — morfondírozott az őrnagy, amikor látta, hogy egyik munkatársa, a fiatal nyomozó nagy nehezen bontogatja a nyakkendő csomóit.

— Alapos munkát végzett, az

biztos! — válaszolta a fiatal nyomozó. aki időközben kioldotta a csomókat, s egymás után terítette a hervadozó fűre a fehérnemű darabokat: inget, alsónadrágot,

trikót és egy finom, szattyánbőrből készült, sötétbarna mellényt. Időközben úira leszállt a békaember a kút fenekére, és már hozta is fel az úiabb tárgyakat. Legérdekesebb volt az óra, amely teljesen vízhatlan, aranyozott, és sötétbarna szíjjal ellátott remek példány volt. Néhányat húzott rajta az őrnagy, és az óra tökéletesen működött, noha több mint egy hétig a jéghideg vízben, a kút mélvén volt. A búvár talált még egy fél csomag Memphis cigarettát, egy briftasnit és egy monogramos zsebkendőt. A zsebkendő sarkában ugyanaz a monogram, ami a megölt férfi kezdőbetűiből adódik: W. K. Az

ing ujjábán még ott csillogtak az arany mandzsettagombok, mindegyikbe egv-egy tűzpiros féldrágakövet illesztettek. Finom munka. kétségtelen

— őrnagy elvtárs! Mást már nem találok. Néhány kóró, csont és régi edénydarabok vannak még lent, de úgy gondolom, ez a német nem hozott magával ilyesmit. Vagy felhozzam?

— Hagyja a csudába. Ezekre volt szükség. Jöjjön ki, mert megfázik, aztán nekünk kell fizetni az orvosi költségeket — tréfálkozott az őrnagy, hiszen tudta, hogy nem fázhat meg a fcékaember. mert a gumiruha tökéletesen szigetel, s egyébként is a gumiruha alatt fel van öltözve a fiú.

A könnyűbúvár elkapta a korláthoz erősített kötelet, de társai és a rendőrök is segítettek neki a kimászásban.

— Ha ez az asszony hallgat, ha nem akar öngyilkos lenni, ha az idegei nem mondják fel a szolgálatot alaposabban meggyűlt volna a bajunk ezzel az üggyel. Igaz őrnagy elvtárs? — fordult feletteséhez a fiatal nyomozó.

— Igen. De tudja ez olyan dolog, mintha azt mondom, hogy ha Mohácsnál a magyaroknak több ágyúja van, mint a töröknek, akkor mi győzünk, ha mi győzünk, akkor nincs törökvilág Magyarországon, ha ez nincs, akkor Gárdonyi nem tudta volna megírni az Egri csillagokat. Ha pedig nem írja meg, nem is tudom mi lett volna a legkedvencebb könyvem, amit gyerek koromban olvastam, stb. A mi munkánkban éppen az az érdekes, hogy a látszólag egymástól független jelenségek között megtaláljuk az okozati összefüggéseket. Rájövünk a dolgok logikájára. Igaz? — fordult mosolyogva a megszeppent hadnagy felé az őrnagy, majd látva a fiú zavarát, hozzátette, mintegy békítőiig :

— Persze maga arra gondolt, fiatal barátom, hogy minden ügynek utólag lehet csak levonni a tanulságát, s ezek a tanulságok aztán jól kamatozhatnak egy másik, esetleg hasonló bűncselekmény felderítésénél. Ha így gondolta, tökéletesen igaza van.

— Természetesen így gondoltam őrnagy elvtárs! — jelentette ki azonnal a hadnagy, majd miután a békaember már átöltözött, a tárgyi bizonyítékok is megfelelő helyre kerültek, beszálltak a GAZ-ba és elindultak a megyeszékhely felé.

— Bartos tudja már, hogy a

felesége miért akart öngyilkos lenni? — kérdezte az őrnagy a kocsiban, a mellette ülő hadnagytól, aki az asszonyt hallgatta ki még délelőtt.

— Még nem mondtuk el neki és a kórházban sem tehetett látogatást addig, amíg mi az asz- szony kihallgatását be nem fejeztük.

— Nem is lenne jó, ha a feleségétől tudná meg. Erre vigyázzanak. Kiszámíthatatlan következménye lehet. Előzzük meg az esetleges bonyodalmakat.

— Értettem őrnagy elvtárs. Bartosnét holnap elbocsátják a kórházból. Mi letartóztathatjuk, s aztán behívatjuk a férjét egy kis beszélgetésre.

— Délután Bartosnét átszállították a rendőrségi fogdába. Nem sírt, nem hiSztériázott, teljesen nyugodtan, már-már megbékélten várta a következményeket.

— Felakasztják ezt a nőt őrnagy elvtárs? — kockáztatott meg egy kérdést a hadnagy, amikor hazafelé ballagtak felettesével.

— Az ügynek ezt a részét bízzuk majd a bíróságra. Jóéjszakát — válaszolta az őrnagy és a saroknál kezet szorítottak. Ki-ki ment haza, a családjához ...

1973. augusztus 18. Kecskemét.

VÉGE

Vaddisznólesen a vadász