Petőfi Népe, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-29 / 279. szám

1973. november 29. • PETŐFI NÉPE • 5 Közérdekű magánügy A Minisztertanács legutóbbi Ülésén foglalkozott a dolgozók továbbképzésének helyzetével. A már régebben hozott kor­mányhatározatokról, azok hatásáról, amelyek a káder- és sze­mélyzeti munkáról, a nők helyzetének javításáról, az ifjúság­gal való foglalkozásról szóltak. Tulajdonképpen a műveltebb munkásgárda kialakulásának helyzetéről kívántak tiszta ké­pet kapni a kormány tagjai. A felmérést és ennek nyomán a jelentést a Központi Képi Ellenőrzési Bizottság tette a Mi­nisztertanács „asztalára”. A számok bizonyítják, hogy a jelen­tés készítői rendkívül alapos munkát végeztek, a hiányossá­gok felsorolása pedig sejteti, hogy bőven van még tennivaló. Tanulság faliújságon Kérek egy kávét , verssel Milyen sok szó esik mostaná­ban a szabad idő helyes eltölté­séről! És milyen sokan használ­ják rosszul a szabad idejüket! Nem is annyira az idő hiánya okoz bajokat, vagy a sokat em­legetett fáradtság, hanem egy tévesen értelmezett felfogás, — a kikapcsolódásról. Az emberek egy része fél olyan dolgokra ál­dozni a drága idejét, amelyek nem a megszokott módon szóra­koztatnak. A Fővárosi Irodalmi Színpad például kitalált egy nagyon kel­lemes és hasznos szórakozást, amelyet nyugodtan követhetné­nek az országban bárhol. Kecske­méten, az Aranyhomok cukrász­da kiválóan megfelelne erre a célra. Fent, a budai Vár hangu­latos környezetében, a Korona cukrászda meghitt falai között, versek hangzanak el, stílusos ze­nei kísérettel, színészek tolmá­csolják a magyar- és a világiro­dalom remekeit, miközben a ven­dégek csendben iszogatják a ká­véjukat, cigarettáznak, figyelnek. Jól érzik magukat. Másként nem jönnének. A legfrissebb programban Hei­ne- és Petőfi-versek szerepel­nek, kétnyelvű előadásban — magyarul és németül. A kiváló versmondók: Latinovits Zoltán, Baracsi Ferenc, Sallay Kornélia és a műsor mindenkori háziasz- szonya: Mikes Lilla felváltva, hol magyarul szólaltatták meg a két költőóriás verseit, hol pedig az­zal lepték meg a közönséget, hogy német nyelven sem „estek” ki e szerepükből és főleg a Petőfi- versek ritmusából. A műsor után még gyors „Ki mit tud” is követ­kezett, természetesen németül, s aki a legtöbbet tudott Heinéről, Petőfiről szép lemezjutalomban részesült, a műsor vezetőjétől, Szegváry Kati tv-riportertől. Gondolom, az ötlet nem is olyan megvalósíthatatlan Kecskeméten, de a megyében másutt is lehetne hasonló rendezvényekkel színesí­teni, emelni a rangosabb cukrász­dák hétköznapjait. Ha nem is minden délután, de esetenként érdemes volna kísérletet tenni, hivatásos színészekkel, vagy akár tehetséges amatőr versmondók­kal is, hogy „bejön-e” a közön­ség versre, irödalomra, igénye­sebb szellemi szórakozásra oda, ahová máskor pletykálni, vagy csak simán „ücsörögni” szokott egy kávé mellett. Így is el lehet tölteni néhány órát a szabad időből. Pontosab­ban valahogyan így volna érde­mes ... V. Zs. ® A vizsgálat alapja az 1971­ben kiadott kormányhatározat volt, amely az új rendszerű mun­kástovábbképzésről intézkedett. 129 iparvállalat — 57 százaléka minisztériumi. 21 százaléka taná­csi vállalat, 22 százaléka ipari szövetkezet — mintegy negyed- millió dolgozójának, elsősorban fizikai munkásának a továbbkép­zési lehetőségeit vizsgálta. Egyér­telműen dicsérhető a kormány- határozat végrehajtásában, hogy az iskolarendszerű oktatásban részt vevő1 dolgozók száma 16, a tanfolyami képzésben részvevőké 8 százalékkal nőtt. S a negyed- milliónyi dolgozó 20 százaléka ta­nul. A továbbképzés fontosságát kiemeli az a tény, hogy a felnőtt- oktatással kapcsolatos összes költ­ségek mintegy 30 százalékkal nö­vekedtek. A továbbképzés lehe­tőségei a minisztériumi felügye­let alá tartozó vállalatoknál a legjobbak. A ktsz-ek, kisebb vál­lalatok nem tudják a továbbkép­zést önerőből megoldani. így szakmunkásképző intézetek és szakközépiskolák segítségére szo­rulnak. Összességében az előbbre lépést jelzi, hogy az általános is­kolai végzettséggel nem rendel­kezők száma több mint egymilli­óval csökkent az elmúlt két-há- rom évben. Emelkedett a szak­képzett dolgozók aránya, amely a jelenlegi munkáslétszámnak több mint 35 százaléka. „Nehéz” területet jelentenek viszont a Ne­hézipari Minisztérium felügyelete alatt álló vállalatok. Itt a 45 év­nél fiatalabb munkások 46 száza­léka szakképzetlen. Az imponáló eredmények mel­lett a KNEB jelentéséből kiderül, hogy a negyedmilliónyi dolgozó 65 százaléka saját elhatározásá­ból jutott el az iskolapadig. A vállalatok sok helyen nem szer­vezték a továbbtanulást, csupán elfogadták és jóváhagyták a je­lentkezők kérelmét. A munkások önmagukra utaltságának egyik oka, hogy az üzemi oktatási ta­nácsok csak papíron léteznek — a vizsgált vállalatok háromne­gyed részénél nem, vagy csak formálisan működnek. Ebben a vállalati vezetők és a szakszerve­zeti bizottságok egyaránt hibá­sak. • Aki tanul, továbbképzi ma­gát, annak nem kell feltenni a kérdést, miért vállal napi mun­káján kívül újabb terhet, lekö­töttséget. Viszont ez a kérdés sok tízezerszer elhangzott a nem ta­nulóknak. S a válaszok: legtöb­ben a családi gondokra, gyermek- nevelésre, a „második műszakra” hivatkoznak. Kiderült, hogy so­kuk nem tud azokról a kedvez­ményekről, amelyeket a tovább­tanulók, a továbbképzésben részt­vevők élvezhetnek: tanulmányi szabadság, munkaidő-kedvez­mény. Ezek ösztönzői lehetnek a tanulási kedvnek, de csak ha tudnak róla az érdekeltek, ha a vezetők megmagyarázzák, hogy továbbképzésük eredményeként értékesebb emberekké válnak. A családosok továbbtanulásának megszervezése kétségtelenül ne- ,héz. sok törődést, előkészítést kí­ván, de nem megoldhatatlan. Be­vált az üzemi kihelyezett osztá­lyok rendszere, ahol az iskola a munkapadokhoz — „helybe megy”. Segítséget jelent a rövidí­tett tanév, a vizsgára előkészítő tanfolyam, és még sorolhatnánk a kormányhatározat nyomán biz­tosított lehetőségeket. • Régi, igaz mondás: csak a kezdet nehéz. Ez vonatkozik a felnőttoktatásra is. Számok bizo­nyítják. akik felnőtt fejjel neki­vágnak a hatodik, hetedik általá­nosnak, nem állnak meg a nyolc általánosnál. Legtöbbjük tovább­megy középiskolába, szakmun­kásképzőbe. technikumba. A má­sik oldal: évente jelenleg mint­egy 15 ezer fiatal nem fejezi be általános iskolai tanulmányait tanköteles korban! Ennek társa­dalmi, szociális problémák az okai, amelyek pótlólagos megol­dásában elsősorban a munkahely tehet legtöbbet. Az új rendszerű munkás-tovább­képzésre vonatkozó határozatok, intézkedések jó alapot biztosíta­nak az előbbrelépésre. Ezt az ed­dig elért eredmények is bizonyít­ják. Azonban a határozatok ön­magukban — a helyi lehetőségek felhasználása nélkül — semmit sem érnek. Ma is igaz. hogy or­szágunknak művelt, szakképzett emberekre van szüksége. Az egyes vállalatoknak ugyanez az érde­kük, hiszen lehetetlen műszaki fejlesztést végrehajtani, korsze­rűbb technikát, újabb termelési módot meghonosítani, ha a dolgo­zók műveltsége, szakképzettsége nem fejlődik. # A Minisztertanács elé került jelentésből nyilvánvalók a te­endők. Ahhoz viszont, hogy to­vábbi előbbrelépés történjen, va­lamennyi vállalatnál, minden munkahelyen meg kell érteni; műveltebb, képzett munkásokra van szükség! E. Gy.- tengerrel — Ha minden gazdaságvezető úgy tartaná kézben a pártsajtó- terjesztést. mint Kuczik István, a MEZŐGÉP kiskunmajsai gyárá­nak igazgatója... Olyan hangsúllyal említette ezt lapszervező kollégánk, hogy nem hagyott bennünket nyugton a kí­váncsiság. Meglátogattuk. A fiatal vezető pedig ezzel kezdte. — Semmi olyan extra módsze­rünk nincs amit bárhol ne csi­nálhatnának. Röviden kifejtette. Alapelve, hogy a pártlapterjesztés nem kampánymunka. Ne úgy menjen ez, hogy bizonyos időközönként hozzálátunk (is szervezünk né­hány új előfizetőt. Kialakítottak az üzemben egy terjesztési szervezetet, s ebben mindenkinek megvan a maga dol­ga. A lényeg: folyamatosan tájé­kozódjanak az előfizetések állá­sáról. illetve általában az újság- olvasás helyzetéről. Gyakorlatilag. Tőzsér Jánosné, az alapszervezet agitprop. felelő­se — most szülési szabadságon van — havonta ellátogat a pos­tára. Megnézi, nem felejtette-e el valaki megújítani az előfizetést. Ha igen, barátságosan emlékez­tetik rá. Egyik tavaszi összeha­sonlítás alkalmával például 10 el­térés volt az előző állapothoz ké­pest. Pár napon belül „visszasze­rezték” az előfizetőket. — Mennyien dolgoznak az üzemben, s hány lap jár? — ötszáz a létszám, mintegy százan járatnak pártlapot, nagy­jából fele-fele arányban Népsza­badságot és Petőfi Népét. Legújabban 25—25 központi, il­letve megyei pártlap-előfizetést terveztek. Érdekes a megvalósí­tás. Mivel mostanában a legutolsó műhelysarokig mindenki „feje te­tejéig” van az éwégi feladatok­kal, méltányosságból, jutalom­ként kap negyedéves előfizetés­re pártlapot — a gyáregység pén­zéből — ötven szorgalmas ember. Aki a három hónap eltelte után minden bizonnyal megújítja majd az újságmegrendelést — „sa_ ját zsebére”. Hiszen addig is talál­koznak velük — mint már új új­ságolvasókkal. — Mutatok még valamit — vett elő két füzetszerűen összekap­csolt. gépelt szövegű kis köteget Kuczik István. „Sajtótájékoztató” — olvastuk a címet. Egyik tájékoztatóban a „Figye­lő” c. közgazdasági hetilapból, a másikban pedig a politikai napi­lapokból — így a Petőfi Népéből is — elolvasásra javasolt cikkek címeit, megjelenésük idejét és he­lyét gyűjtötték ki. — A gyár vezetői, irányítással megbízott szakemberei számára könnyítés, időnyerés céljából is, hogy felhívjuk a figyelmüket átfogó közgazdasági, politikai tar­talmú, vagy a gyáregységünkre közvetlenül is vonatkozó írásokra. Sajnos, az egyik féle kigyűjtés nemrég abbamaradt. Reméljük, átmenetileg. Kuczik István nem­csak „elvileg” ismeri el az újság- olvasás, a pártsajtó jelentőségét. Negyedévenként Fintor Gábor párttitkárral, Szigetvári Miklós­sal és Hunyadi Jánossal, s má­sokkal külön vezetőségi témaként foglalkozik a sajtókérdéssel. — Mióta itt vagyok — ennek öt éve — tapasztalom, mit jelent az újságolvasás elterjedése a dol­gozók érdeklődése, igényessége, tájékozottsága szempontjából.., Tudom, mi a hatása a jó mód­szerek. eredmények publikálá­sának ... Hogy valóban így van, hívjuk tanúul a gyárkapunál, mindjárt a betonút eleién felállított üzemi „Híradó”-t. Végre egy faliújság, ahonnét nem sok esztendős, el­mosódott. sárgult felhívások néz­nek vakon a szembejövőre! Első pillanatban magára vonja a fi­gyelmet „A hónap kiváló dolgo­zói” feliratú fehér kartoncsoport. Három fényképfelvétel, alatta rö­vid szöveggel. A képek szinte „ri­porthelyzetben” ábrázolják a mun­kásokat. Nem merev portrék te­hát. hanem gépük, munkájuk „társaságában” mutatja be a leg­jobbakat. Októberben például rájuk sza­vaztak az egyes üzemrészekből. A tv-ből megszokott módszerrel; III. helyezett Busa Ferenc mező- gazdasági gépszerelő szakmunkás; a II. Kuklis Sándor, ugyancsak mg. gépszerelő szakmunkás. Az előbbi jelenleg lakatosként, az utóbbi a garancia- és vevőszolgá­latnál dolgozik; 100. illetve 2Ö0 forint jutalmat kaptak. Az I. he­lyezett Szakácsi Ferenc betanított hegesztő a D 705-ös vezetőfülke gyártásánál dolgozik. Az ő jel­lemzését írjuk ki egészen: — 1969. június 17. óta itt a munka­helye. „Munkatársainak jó pél­dát mutat mind emberségével, mind szaktudásával.” Őt 300 fo­rinttal jutalmazta a gyáregység vezetősége. Hadd hívjuk fel külön a figyel­met az előbbi kis méltatás egy szavára, amely újszerű ilyenfajta értékelésben: „Emberségével.” Bizonyság is ez. Ahol a part- és gazdaságvezetés szívügye a pártsajtóterjesztés, ott a faliújsá­gok cikkei is mélyebb tartalmat nyernek. Tóth István A ROMNII MADONNA Egy Romniban élő ukrán asszony, Alekszandra Gyervszkaja, 45 különböző nemzetiségű gyermeket nevelt fel. Az asszony életéről, nagy családjának boldogságáról szól a kijevi dokumentum filmstú­dió „Romnii madonna” című új filmje. Gyerevsz- kaja nevelt fiai és lányai, akik a háborúban el­vesztették szüleiket és ennél a nagyszerű asszony­nál találták meg a családi élet melegét, felnőtt, becsületes, képzett dolgozó emberekké váltak. (APN—KS) Gyógyítás A tengerrel történő gyógyítás, az úgynevezett thalaszoterápia — amelyet egy esztendeje alkal­maznak Kolobrzegben, az ismert lengyel tenger­parti gyógyhelyen — teljes mértékben beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Az orvosok utasításainak megfelelően a páciensek nem vették igénybe a fi­zikoterápiái kezeléseket, hanem részt vettek a min­dennapos, tízegynéhány perces tornagyakorlatokon, a fövenyparton, és fürdőztek a sós vízben. Az or­vosok szerint a természetes tengeri környezetben való aktív pihenés nem egyszer kedvezőbb ered­ményekkel jár, mint a szanatóriumi kúra. —o— „Szép rozmaringszál egy csokorban” Amikor augusztusban pompázó ruhájukban dalolva, táncos léptekkel felvonultak a fesztiváltól hangos Kalocsa főutcáján, valaki azt kérdezte: — Kik ezek a fiatalos, kifogyhatatlan kedvű felnőttek? Egy néző ezt felelte: — Az öregcsertői tán­coló családok. Férjek és feleségek, szülők és gyermekeik együtt táncolnak. — No, ezt megnézem közelebbről is — gon­doltam magamban akkor. Hát itt vagyok öregcsertőn. Járkálok az egyetlen kiépült ut­cán. Kétoldalt, a házak, udvarok mögött látom a barna és ólom­szürke határt. Csodálkozom, mi­lyen különös nyugalom árad szét bennem ebben a csendben. Most még a gondolat is zajt üt, ha moccan. — Itt élnek hát — gon­dolom — ebben a parányi falu­ban azok a táncosléptű asszonyok, iférfiak, ahüknek jókedve egész az égig ért fel? A hatvanhárom éves Tóth Ist­vánná úgy pattan fel a helyéről, mintha fiatal menyecske yoina. — Biztosan elkényeztette az élet — évődök vele. Játékosan csattan a válasz: — El ám! A cselédsors iszo­nyúan kényezteti az embert, bi­zony ám! mizni”) Bársonyvirágos fityula. Színes kötény. Piros, sárga, zöld virágmintás kendők. („Régen ezekben mentünk lakodalomba”) Színes papucs, babos harisnya. („Ezek nélkül nem lehet ám fel­lépni lelkem!”). — Sokba kerülnek a ruhák? — Nem olcsók. Nézze ezt a gyöngyös fityulát épp most csi­náltattam. Meg se mondom az árát. De nem sajnálom. Az em­bereknek új csizma, nadrág, fe­hér ing. Gondolhatja, mennyi kell érte. — Amikor utaznak, elég mind­ezt cipelni, igaz? — Három-négy bőrönddel me­gyünk. — Azt mondják Tóth néniről, nagyon szeret énekelni. Megaján­dékozna bennünket egy dallal? Már kezdi is: „Este van már, este van, de sötét az éjszaka, eve­re kedves angyalom, kísérj el ha­za.” Míg hallgatom az énekét, el­képzelem őt tizennyolc évesnek. Kivarrott fehér pruszlikjában, sokráncú szoknyájában megy a templomba- Hajlong egész nap az érseki birodalom földjén, a miskei határban. Este dúdolgat a félhomályú szobában. Kiáll a ka­pu elé, és nézi a holdat, álmodoz­va. — Lánykoromban is szívesen táncoltam. Kikapcsolódás nekem. Geiger Istvánná kezdi így a be­szélgetést, amikor otthonában meglátogatjuk. Tagja a menyecs­kecsoportnak. Harminchárom éves. A fia és a lánya is tánco­sok. Bedolgozó a kalocsai házi­ipari szövetkezetben. — Nem sínyli meg a kereset a sok próbát, szereplést? — Sajnos, igen. A folklórfesz­tivál miatt öt nap kiesésem volt. Egyedül nevelem két iskolás ko­rú gyermekemet; megérzi a csa­lád anyagilag ezt az elfoglaltsá­got. Mégis csinálom. Hiányozna, ha nem mehetnék a többiekkel. Közben valóságos kis röpgyű­lés alakult ki Geigerné szobács­kájábán. A háziasszony gyerekein kívül itt van Matos Lászlóné is, szakközépiskolás lányával, s a negyedikes Laci fiával. S még többen. Egymás szavába vágva bizonygatják, életükhöz mennyi­re hozzátartozik a tánc, a próba, szereplés. Íme néhány noteszom­ba jegyzet mondatuk: „Ha az egész család együtt utazik, az a legjobb.” „Voltunk már Pesten, Solton. Tompán, Csengődön. Meg Kalocsán és Baján is.” „Nekünk ez egyetlen szórakozásunk.” „Apu buszsofőr; ha ő viszi a csoportot, az a legjobb.” „Nagy öröm. mikor első díjat nyerünk. Olyankor büszkék vagyunk.” — Fejezzük be szépen ezt a rögtönzött „gyűlést”, énekeljenek valami szépet — kérlelem őket. Kezdik is: „öregcsertő körül van ibolyá­val. gyere rózsám, szedd a kötőd aljába.” Kalapos Istvánná vezeti a tánc- együttest. Az iskola nevelői szo­bájában beszélgetünk. Nézem a törékeny tanárnőt: hogyan tud ennyi embert „kormányozni”, kis, táncos birodalmában fegyelmet, rendet tartani? — Nehéz? —kér­dezem. — Ez fel sem merült bennem idáig. Maguktól jöttek, még csak — Hogy jutott eszébe, beállni a tánccsoportba? — Jöttek, szóltak, mentem. Mi­ért ne, ha egyszer kedvem van? Nevettek többen; megbolondul­tál? Nem én — mondtam —, csak szépnek tartom, hogy együtt táncolunk, szerepelünk, örömünk van benne. — A férjét is Tóth néni beszél­te rá. hogy belépjen? — Nem kellett ugyan rábeszél­ni! Ment az magától! És a gye­rekek, a menyem, az unokám is. Jár az egész család. Megmutatja a ruhákat. Selyem- rékli. sokráncú szoknya, főkötő. Fehér ingváll. („Ki kellett kor­• Színpadon a legfiatalabbak. • A dalos-táncos férfiak. Hát épp én ne menjek be? — gondoltam, és újra megvettem a ruhákat. Azóta ott vagyok. És so­ha meg nem bánom. Matos Józsefné huszonnégy éves tsz-tag és Fodor Katalin harminckét éves tanácsi dolgozó. Ezt mondják: — Kiskorunkban táncoltunk. De most nincs há­rom-, négyezer forintunk ruhára. Ha adnak, megyünk. Megtudtam: ennyi szép szerep­lés. siker után nemegyszer gon­dot okoz nekik, hogy miből utaz­zanak. S mikor egy sikeres fel­lépés után a táncosok vacsorát kaptak, elmarasztalták miatta a tanácsi vezetőket. A ruhák egy részét is ki kellene cserélni újak­ra; de miből? Az amúgy is anya­gi gondokkal küzdő művelődési otthon nem képes támogatni őket. Talán nem szükséges különö­sebben bizonyítanunk, hogy ez a rövid idő alatt figyelmet érdem­lő eredményeket felmutató lelkes csoport több törődést, nagyobb támogatást érdemelne. Ez már nem csak az öregcsertőiek ügye. Varga Mihály Ifjú Tóth Istvánná a művelő­dési otthon presszójának a veze­tője. Így emlékezik: — Mikor kijártam a nyolcadi­kat, eladtam a bőszoknyát, gon­doltam, úgyse kell már. Aztán, mikor megalakult a csoport, kí­vülről hallgattam az éneküket. biztatni sem kellett őket. Amikor táncolnak, nehéz életüket elfelej­tik. Felelevenítik az emlékeiket. Látná őket a próbák szünetében, amikor egészen szabadon táncol­hatnak. Alig akarják abbahagyni. — Hány tagú az együttes? — Mint mindenütt másutt, vál­tozó a létszám. A vegyes felnőtt-, az asszony- és a gyermekcsoport­ban most összesen ötvenen tán­colnak. De volt rá eset, hogy nyolcvanan mentünk szerepelni. — A táncosok saját költségü­kön csináltatják a ruhákat. Gon­doltak arra, hogy valahonnét anyagi támogatást szerezzenek? — A kalocsai háziipari szövet­kezet adott kétezer forintot pa­pucsokra. S szó van arról, hogy támogat bennünket az ÁFÉSZ is, a jövőben a megyei tanács is. Bízunk abban, hogy előbb-utóbb megszűnnek az anyagi gondjaink. # Felvonulás a kalocsai főutcán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom