Petőfi Népe, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-16 / 242. szám
1973. október 16. • PETŐFI NÉPE • 5 Üj Petőfiszobor Pápán # Pápán ünnepélyesen leleplezték Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész Petőfiszobrát. (MTI foto — Szebellédy Géza felv. — KS) NYELVŐR Sok ám az „ám”! Értelmező szótárunk szerint az „ám” szófajilag két jelentésű. Egyrészt indulatszószerű határozószó, másrészt ' csak a választékos stílusban használt, de, csakhogy jelentésű kötőszó. Az etimológiai szótár szerint a legrégebben feljegyzett mondatban íme ott jelentése lehetett. Ebből fejlődött bizonyító vagy megengedő jelentése. De mivel a megengedő határozószó átmenetül szolgálhatott a megszorító értelmű ellentétes mondatokhoz, a XVI. század közepe táján ellentétes kötőszóvá lett. Leíró nyelvtanunk az ellentétes mondatoknak több fajtáját tartja számon: az egyszerű szembeállítástól a megszorító ellentéten át az ellentmondó ellentétig sok árnyalatot ki tud fejezni. Ezért sok kötőszava van: de, ámde, mégis, mégsem, azért, > sak, hanem, mindamellett, azonban, pedig. Hogyan is vélekedett Petőfi a „zordon Kárpátoknak vadregényes tájáról?” „Tán csodállak, ámde nem szeretlek.” Ebben a mondatban Petőfi jól használja az ámde kötőszót, itt valóban megszorító ellentétes viszony van: az - első mondat tartalma a második mondatba foglalt megszorítással érvényes. Az ám kötőszó tehát csak egy a sok ellentétes kötőszó közül. Nem is minden esetben lehet használni. Üjabban nagyon felkapták : valakinek megtetszett, és hamarosan nagyon elterjedt. Szinte válogatás, a kifejezendő árnyalatra való tekintet nélkül használják. Félő, hogy az agyonhasznált szavak sorsára jut. A használatával való visszaélés bizonyítására idézek két hét alatr gyűjtött példáimból. A dunapataji Újhelyi Imre életéről szóló cikkben ez olvasható: „Sokszor rosszindulatú áskálódás vette körül. Ám ő mit sem törődött ezzel.” A de kötőszó kellene ide. A nyári szárazságról: „A paradicsom minőségére kedvezően hatott az idei száraz, napos időjárás, ám az étkezésünkben nélkülözhetetlen paprikának nem kedvezett.” Itt is a de kötőszó helyét bitorolja az ám. Egy kécskei tudósításból: „A kulturáltan kiképzett napozóstrand máris nagy vonzerőt jelent, ám ez csak a kezdet.,” Helyesen így lenne: de ez csak a kezdet. Egy tűzesetből szóló jelentésből: „Az ingóságokban mintegy 13 ezer forint anyagi kár keletkezett, ám a tűz tovaterjedésének megakadályozásával a szomszédok több mint tízezer forint értéket mentettek meg.” Itt is a de lenne a helyén. A Gép- és Felvonógyár dunavecsei telepén az üzem dolgozód teljesítették a tervet. A tudósítás így folytatódik: „Ám nemcsak a termelésből, hanem a társadalmi munkából is példásan kiveszik részüket.” Az ám rtt sem megfelelő. Tehát használjuk-e az ám kötőszót? Természetesen, ha megszorító jelentése van, mint a Petőfi-idézetben. ■ De ne használjuk nyakra-főre minden ellentétes mondat kapcsolására, mert akkor kiszorítja a többi kötőszót, és így a kifejezés árnyaltságáról le kell mondanunk. Kiss István OLVASÓNAPLÓ Sütő András: Istenek és falovacskák Sütő András, a mai magyar irodalom legjelentősebb alkotói közé tartozik. Ezt ma már nemcsak az irodalomtörténészek és kritikusok tudják, hanem az átlagolvasók is. Az Anyám könnyű álmot ígér című kötete 1970 legnagyobb magyar könyvsikere volt. Íróját a legnagyobbakhoz mérték: Móriczhoz és Tamásihoz, művét pedig Illyés Puszták népe és Sánta Ferenc Húsz óra című alkotásaival vetették össze. Ez a magas mérce nem volt indokolatlan. Műve remekmű. Talán megismételhetetlen. Egyedülálló, „csúcsteljesítmény". De Sütőben később sem lehetett csalódni. A Rigó és apostol című „úti tűnődéseit” is siker fogadta. Most ezt az írói utat folytatja új kötetével, az Istenek és falovacskákkal. Arcképvázlatait olvashatjuk kötete első fejezetében, önmagán átszűrve, személyes emlékeivel átitatva tárja elénk ezeket az alkotói portrékat. Tamási Áron kacagása mellett szomorúságára is figyel, s így jellemzi: „A pisztráng természete élt benne; ár ellen úszva kefeste a mindennapok tiszta vizét, s mindig a forrás közelében.” Már korábbi kötetében közölt írásában vallott arról, hogy lelkiismeretfurdalással kereste fel Pusztakamaráson Kemény Zsigmond ledőlt sírkövét. Most is elmereng az eléggé nem értékelt író sírfeliratán, s igazán másnak világító, önmagát emésztő fáklyának érzi. Amikor a Zsögödön élő erdélyi festőművészt, Nagy Imrét keresi fel az író, s róla készít portrét, önkéntelenül is saját zsögödi látogatásom emléke villan fel bennem: igen, ilyen volt. Látszólag zord, rideg, de valójában kedves, egyszerű. „Imre bácsi, hogyan látod a fiatalok problémáját?” Bizakodva. „Ennyi az egész? Dolgozni kell!” Az esszé Sütő Andrásnak nem csupán tanulmány valakiről. Sokkal több. Vallomás önmagáról és munkásságáról is. így nő meg minden írás súlya. A Nagy Istvánról szólóban azt fejtegeti, hogy az írás igazi hajlama, titkos indítéka a másokkal való együttérzésben van. Aztán így folytatja: „Bizonyos értelemben minden művészi alkotás: Kőmíves Kelemen emberáldozatának örök megismétlése. A mű falaiba zárt élet: a regényvárépítő mester egyetlen és legfőbb építőanyaga.” Még közelebb kerül hozzánk, az olvasókhoz az író a kötet második és harmadik fejezetében, a beszélgetéseket és az útijegyzeteket tartalmazókban. A Hajdú Győzővel folytatott beszélgetés a legnagyobb emberi kérdésre keres választ: „Mi dolgunk a világon?” A válasz: „Ügy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.” Nekem egyik legkedvesebb és legszebb írás a közelmúltban elhunyt Kemény Jánosról szóló. Talán azért, mert ez az írás a Forráspan jelent meg. S azért, mert nemrég még megszoríthattam Kemény János kezét a marosvásárhelyi szerkesztőségben, Sütő András asztala mellett. „A vécsi vár kilátójáról mindig lefelé, a völgybe nézett; írói gondjával borostás arcú tutajosok nyomába szegődött — ” Szekér Endre Keze alatt kivirágzik a fal Portré Greksa Bori kalocsai pingálóasszonyról Rajzolni mindenki megtanulhat, ha van hozzá türelme. A festésnek, a színek keverésének, párosításának, bontásának is megvannak a tanulható szabályai. De azt, hogy a csupasz, fehérre meszelt fal virágot teremjen, s az ecsettel fakasztott bimbók tüneményes szirmokat bontsanak, — tanulni meg nem lehet, s a tehetség is pontatlan magyarázat rá. A titok gyökerét abból a földből kell kiásni, amely nemcsak munkát, kenyeret adott egy népnek, hanem életfényesítő álmokat is. Közel járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: a népművész nem lesz, hanem születik, mégis ezzel hamis dicsfénnyel öveznénk, igaztalan „váddal” illetnénk azokat, akik ugyanúgy megkínlódnak minden új formáért, ecsetvonásért, mint a maga területén bárki a saját elképzeléseinek valóraváltásáért. Azt a tévhitet keltenénk, hogy könnyű annak, aki csak odaáll a fal elé és a kisujjából kirázaa a szebbnél-szebb virágokat. Nem így van. — Van úgy, hogy az úristennek sem sikerül, amit szeretnék. Ilyenkor nem erőltetem a munkát, elmegyek sétálni, nézelődöm, pihentetem a szememet, az eszemet, s amikor jön egy jó hangulat, tíz perc alatt megcsinálom, amivel másként egész nap kínlódtam ^yolna. A kezdet a legrosszabb. Az első nap mindig nehezen indul, a következő napokban úgy megy a festés, mint a parancsolat. — Mitől megy úgy? Mitől megy egyáltalán? — Azt hiszem, benne van az emberben. Gondolom, másokban is, csak nem mindenki olyan szerencsés, hogy a természetes adottságait alkotómunkává fejlesztheti. Mert aki már hivatásból fest, az más szemmel nézi környezetét, a világot maga körül. Mindent úgy figyel meg, úgy raktároz el a képzeletében, hogy abból valamit hozza tudjon adni, keverni a színeihez. Vagyis, amit eleinte ösztönösen- érzett, azt egy idő után tudatosan építi fel. — A jó népművész először gondolatban rakja össze a színezést, mert amikor az ecsetet leteszi, annak már biztos húzásnak kell lennie. Azt lemosni nem lehet, mert akkor vége az egésznek. Az én módszerem, hogy először ecsettel meghúzom a szárakat, utána végiggondolom, hogy hová, milyen színt teszek. Persze, bennünket is ér meglepetés. Amikor Fodornéval kifestettük a kalocsai csárdát, mi csodálkoztunk a legjobban, hogy honnan a csudából nőtt ki ez a temérdek virágfajta? Hányféle virág létezik a pingálóasszonyok festett csokrában? — Rúzsa — ezt így mondjuk —, kökörcsin szarkaláb, tátika, meg a jó ég tudja mi minden még. Érdemes volna egyszer számba venni. Király Ilus néni volt az első, aki behozta az erdők és mezők virágait. Egyébként minden minta, festés, vonalvezetés, annyira egyéni, hogy ha nincs aláírva a név, akkor is megmopdom, kinek a műve. Ez bizony már szakértelem. Az is, ahogy Bori kicsit összehúzott szemmel vizsgálja a népi táncosok gyönyörűén hímzett kötényeit, főkötőit, és biztos ítélettel választja ki közülük a legtökéletesebbet. Nekem, laikusnak, látszólag egyforma mind. Bori azonban nemcsak különbséget tud tenni jó és legjobb között, hanem az árnyalatokra is érzékeny. — Festésben szebben ki tudom fejezni azt, amit érzek, de előfordul, hogy a ki varró nem tud ja. áttenni a mintámat. A rúzsát pirosnak látja ő is, de sokszor ez mégsem az a piros, amit elképzeltem. Mikor állt össze a fejében kompozícióvá egy csokor virág, amelyben elgyönyörködött, mikor vonta ki a természetből a saját, utánozhatatlanul átköltött színeit, milyen pirosakra, kékekre, zöldekre bontotta fel a hangulatait? Elmondani nem tudja. Lefestette. Lassan húsz éve dolgozik a kalocsai szövetkezetben. Édesapja zenész volt — „szívvel-lélekkel” —, édesanyja 71 évesen is lekes táncosa a kalocsai együttesnek. „Csupa ritmus, csupa élet” — mondja róla elismerő szeretettel. így nőtt fel. A népművészet sokszólamúságában. Járni, mozogni a táncosok közt tanult, s ma sem tudja: előbb tudott-e dalolni, mint beszélni? Szívének, fülének mindig egyformán szóltak a soknemzetiségű járás dalai: „Summás koromban együtt daloltunk torkunk szakadtából a délszláv, meg a német menyecskékkel. Ök a mi dalainkat fújták, mi az övékét.” Ilyen emlékképekből rajzolódik ki gyermek- és ifjúkora. Pingálóasszonyokból, akiket órákon át tudott bámulni, mozdulatlanul. Aztán hazarohant, előszedte a kék festéket, a vörös földet —■ más nem volt — és telepingálta az egész házat. Egy gombos harmonika. „Erre táncoltunk valaha, amikor vége volt a napszámnak. Volt egy német legény, hogy tudott az • keringőzni!.. ” Népviseletek. „Látod ezt a kislányt, ebben a gyönyörű, bársony virágos ruhában? Ilyet hordtak régen a gazdag délszláv lányok. A szegények meg selyemszoknyát. És egy selyemszoknyás lány még a templomban sem állhatott meg ilyen cifraruhás mellett.” Klludhá hívebben kifejezni, továbbvinni a nép művészetét, mint aki maga is élte, kínlódta, örülte a nép sorsát? Akit egyenest a napszámból hívtak el, hogy ecsetet nyomjanak a kezébe: „Mutasd meg lányom mit tudsz, milyen csodavirágok nyílnak benned!” így csöppentem az első népművészeti pingáló verseny válogatójába. Akkor indult a háziipari szövetkezet, és válogatták azokat az asszonyokat, akik írni tudnak. Nagyon féltem. Olyanokkal versenyezni, mint az Antal Teszka néni, meg a Török Gizi néni? Aztán 1954-ben beléptem a szövetkezetbe, először mint hímző, majd munkakiadó, végül addig agitáltak, hogy csak rajzoljak, és pingáljak, amíg ráálltam. így lett Greksa Boriból népművész. Tehetségét sok országban megbámulták, 1970-ben a moszkvai kiállításon nem kisebb látogatók figyelték kezemunkáját, mint Koszigin és Kádár elvtársak. Bori mór fél Kalocsát, Kecskemétet telepingálta, most októbertől pedig szakkört vezet a kalocsai gimnáziumban' a magukban kedvet, tehetséget érző, önként jelentkező fiatalok részére. Vadas Zsuzsa I Gál Sándor: A meztelen holttest (7) — Nem, dehogy. Hiszen mondtam, hogy ahhoz semmi közöm azon túl, hogy véletlenül és találtam meg. A másikról, az 1944-esről beszélek hadnagy elvtárs. Bár a hadnagy többször mondta a remegő Bartosnak, hogy foglaljon helyet, az állva maradt és kezét elől összekapcsolva, a sapkáját szorongatta. — Tudom, tudom. De miért nem jelentkezett előbb? Tisztában van maga azzal, hogy ha korábban jelentkezik, az igen sokat jelentett volna. Mármint az enyhítő körülményt értve ezalatt? — Tudom én is. de... — és megakadt a szó az agronómus torkán. Felnézett és a rendőr iszonyatosan nagy riadalmat olvasott ki a szürke szempárból. Látszott Bartoson, hogy kegyetlenül fél. — Ne izgassa magát Bartos. Kétségtelen, hogy bűncselekményt követett el. de az ügy elévült. Magát azért, amit akkor 1944-ben elkövetett, ma már nem bünteti meg egyetlen bíróság sem. Érti? Elévült az ügy. Nyugodjon meg. Inkább arról beszéljen nekünk — és jCávási az időközben bejött munkatársaira mutatott — mit beszélgettek a feleségével, pontosabban, mit akart mondani feleségének amikor mi az ablakot megkopogtattuk. Mit jelentett a levélben szereplő egyetlen szó: Szaniszló. Noha most nem mondották neki. Bartos leült és nagyot sóhajtott. Engedélyt kért, hogy egy pohár vizet felhajtson, mert a torka száraz volt. Szíve erősen dobogott. s elhatározta, mindent elmond, ami a huszonkilenc év alatt felgyülemlett benne, amit csak tud Szekeres Szaniszlóról. Már kegyetlenül sajnálta, hogy nem őrizte meg az egy hónappal ezelőtt éppen Szaniszlótól kapott levelet, amelyben megírta feltételeit. — Amint Önök is tudják, a gyilkosság egyetlen szemtanúja Szekeres Szaniszló volt. Ezt az embert én korábban is ismertem, velem azonos korú, egy-két évvel lehet több. vagy kevesebb nálam. Egy faluban nőtt fel. de közelebbről a leventéknél ismertem meg. Minket is úgy vittek el, mint leventéket, de később katonai egyenruhát kaptunk. Szekeres kivált a többiek közül azzal. hogy durva, hangoskodó volt, ahogyan mondani szokták felfelé nyalt, szerencsére nem az én rajomban. Azt is tudom róla. hogy tagja lett a nyilas pártnak, s akkor már itthon, a faluban feszített a nyilasok egyenruhájában. Amikor az eset történt, akkor láttam utoljára, később csak hallottam, hogy amint közeledtek a szovjet csapatok, ő úgy nyomult nyugatra és ott is maradt. — Konkrétan mit jelent az, hogy nyugatra. Melyik országban maradt? — Én az egy hónappal ezelőtti levelet Ausztriából kaptam tőle. Feladó nem volt a borítékon, belül is csak az. amire ki akarok térni. Aláírás szintén ennyi: Szaniszló. Csodálkoztam, hogy nem jelentett fel, de amikor a levelet megkaptam, azonnal megvilágosodott előttem, hogy iftiért nem tette ezt vélem. — Na és miért. Mi volt a levélben és mit jelentett a második küldeményben szereplő egyetlen szó? — kérdezte kicsit sürgető hangsúllyal Kávási őrnagy. — Szekeres zsarolni akart engem. Az első levelében azt írta, hogy hamarosan Magyarországra jön és ezt onnan tudom meg, hogy egy levelet kapok, amelyben csak ennyit közöl: Szaniszló. Ez azt jelenti, hogy a levél kézbesítése napján pontosan este hétkor legyek a majorhoz vezető úton. a keresztnél. — Bocsánat, honnan tudta Szekeres, hogy ott major van jelenleg? — Sejtésem szerint ezt onnan tudhatta, mert a felszabadulás előtt az itteni földbirtokosnak szintén egy majorja működött ott, tehát ő a major kifejezést még arra értette. — Jó. rendben, köszönöm, foly- - tassa. — Szóval, hogy aznap este hétkor legyek a majorhoz vezető úton a keresztnél és vigyek magammal ötvenezer forintot. Megfenyegetett hogy ha nem leszek ott. illetve ha ott leszek, de nem viszem a megjelölt összeget akkor levélben fel fog jelenteni az 1944-ben történtekért. — A holttest eredetileg a kereszt tövében volt. Igaz? — Igen ott volt. De akkor én még nem tudtam, hogy otthon Szekeresnek a levele vár. — És mit tett volna, ha tudja? — tette fel a kérdést az idősebb nyomozó, de megszólalt a telefon. XI. Közben egy sereg nyomozó már a helyszínen volt. Igen sok jelet találtak egyrészt a kereszt tövén, másrészt a szántáson átvezető nyomokban, de azon a helyen is, ahol Kiss Imre a motorral felbukott a fahasábon. A keresztnél. ahol áz áldozat feküdt, még mindig ott volt a vérnyom. Pontosan ott. ahol a halott férfi tarkója helyezkedett el. A motor bukásának a helyszínéről pedig, az árokban ai letaposott füvek viszonylag hűen megőrizték a másik lábnyomot, amely vezetett be a még felszántatlan tarlón, majd eltűnt az elázott kukoricaszárak között. Mivel a csordakúttól tovább menni nem - látszott — tovább nem vezetett a nyom — elindultak a nyomozók kutyával együtt a kukoricaszárak között. A kutya szinte húzta a szíjat csuklóján tartó rendőrt. Alig 400—500 méternyit mehettek így, amikor az erdőhöz, s az erdőben, pontosabban facsoportban egy lakatlan tanyához értek. Igaz. a tanyában senki nem lakott. de azt használták. A termelőszövetkezet. amelynek Bartos az agronómusa volt, raktárnak rendezte be az egy szobakonyhából álló épületet: műtrágyát, kéziszerszátnokat tároltak benne. Pillanatok alatt körüljárták a kis épületet és nem volt nehéz megállapítani, hogy valaki az ablakot benyomta, noha azt rács védte. Igaz, csupán néhány lécet szögeztek keresztbe, tehát nem kellett különösebben nagy erő ahhoz, hogy akár egy közepes erejű ember is behatolhasson. A falion még viszonylag frissen látszott a sáros lábnyom. A nyomozók arra számítottak, hogy vala* ki bent tartózkodik, ezért elővették szolgálati pisztolyukat és bekiáltottak az ablakon. — Halló! Van itt valaki? A kérdésre nem kaptak választ. de azért még mindig óvatosan megkezdték a behatolást. A kutya fölugrált az ablakhoz, s úgy határoztak, beengedik, csak azután mennek ők. A kutya szempillantás alatt körülszaladt a két helyiségben és nyüszítve megállt a konyha egyik sarkában. De nem úgy nyüszített, mintha embert talált volna, ezért a 'nyomozók viszonylag nyugodtan mertek bemenni. A sarokban sáros, még nedves ruhát, a sárból alig kilátszó félcipőt, egy esőkabátot találtak: A köpenyben vér. A nyomozók — noha ezt majd a laboratóriumi vizsgálat dönti el egyértelműen — meg voltak győződve, hogy a köpenyen talált vér és a kereszt alatt a fűben levő vérnyom egy embertől, az áldozattól származik. Hogy a ruha kié lehetett, azt egyelőre csak találgatták: vagy az áldozaté, vagy pedig a tettesé. Ennek végleges tisztázásáig azonban még egy sor kérdést kellett tisztázniuk. A fő szempont azonban most nem is ez volt. hanem, minél több és értékesebb, használhatóbb nyomot összegyűjteni. Tüzetesen. szinte milliméterenként nézték a szobát, a konyhát. A tárgyakon sok ujjlenyomat, kétségtelenül azoké a termelőszövetkezeti tagoké, akik ide hordták, valgy innen vitték el a műtrágyát. esős időben ide húzódtak. stb. (Folytatása következik) t
