Petőfi Népe, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-16 / 242. szám

1973. október 16. • PETŐFI NÉPE • 5 Üj Petőfi­szobor Pápán # Pápán ünne­pélyesen lelep­lezték Somogyi József Kos- suth-díjas szobrászmű­vész Petőfi- szobrát. (MTI foto — Szebellédy Gé­za felv. — KS) NYELVŐR Sok ám az „ám”! Értelmező szótárunk szerint az „ám” szófajilag két jelentésű. Egyrészt indulatszószerű határo­zószó, másrészt ' csak a válasz­tékos stílusban használt, de, csakhogy jelentésű kötőszó. Az etimológiai szótár szerint a legrégebben feljegyzett mondat­ban íme ott jelentése lehetett. Ebből fejlődött bizonyító vagy megengedő jelentése. De mivel a megengedő határozószó átme­netül szolgálhatott a megszorító értelmű ellentétes mondatokhoz, a XVI. század közepe táján el­lentétes kötőszóvá lett. Leíró nyelvtanunk az ellentétes mondatoknak több fajtáját tartja számon: az egyszerű szembeállí­tástól a megszorító ellentéten át az ellentmondó ellentétig sok ár­nyalatot ki tud fejezni. Ezért sok kötőszava van: de, ámde, mégis, mégsem, azért, > sak, hanem, mindamellett, azonban, pedig. Hogyan is vélekedett Petőfi a „zordon Kárpátoknak vadregé­nyes tájáról?” „Tán csodállak, ámde nem szeretlek.” Ebben a mondatban Petőfi jól használja az ámde kötőszót, itt valóban megszorító ellentétes viszony van: az - első mondat tartalma a má­sodik mondatba foglalt megszo­rítással érvényes. Az ám kötőszó tehát csak egy a sok ellentétes kötőszó közül. Nem is minden esetben lehet használni. Üjabban nagyon fel­kapták : valakinek megtetszett, és hamarosan nagyon elterjedt. Szinte válogatás, a kifejezendő árnyalatra való tekintet nélkül használják. Félő, hogy az agyon­használt szavak sorsára jut. A használatával való visszaélés bizonyítására idézek két hét alatr gyűjtött példáimból. A dunapataji Újhelyi Imre éle­téről szóló cikkben ez olvasható: „Sokszor rosszindulatú áskálódás vette körül. Ám ő mit sem tö­rődött ezzel.” A de kötőszó kel­lene ide. A nyári szárazságról: „A pa­radicsom minőségére kedvezően hatott az idei száraz, napos idő­járás, ám az étkezésünkben nél­külözhetetlen paprikának nem kedvezett.” Itt is a de kötőszó helyét bitorolja az ám. Egy kécskei tudósításból: „A kulturáltan kiképzett napozó­strand máris nagy vonzerőt je­lent, ám ez csak a kezdet.,” Helyesen így lenne: de ez csak a kezdet. Egy tűzesetből szóló jelentés­ből: „Az ingóságokban mintegy 13 ezer forint anyagi kár ke­letkezett, ám a tűz tovaterjedé­sének megakadályozásával a szomszédok több mint tízezer fo­rint értéket mentettek meg.” Itt is a de lenne a helyén. A Gép- és Felvonógyár duna- vecsei telepén az üzem dolgozód teljesítették a tervet. A tudósí­tás így folytatódik: „Ám nem­csak a termelésből, hanem a tár­sadalmi munkából is példásan ki­veszik részüket.” Az ám rtt sem megfelelő. Tehát használjuk-e az ám kö­tőszót? Természetesen, ha meg­szorító jelentése van, mint a Petőfi-idézetben. ■ De ne használ­juk nyakra-főre minden ellenté­tes mondat kapcsolására, mert akkor kiszorítja a többi kötőszót, és így a kifejezés árnyaltságá­ról le kell mondanunk. Kiss István OLVASÓNAPLÓ Sütő András: Istenek és falovacskák Sütő András, a mai magyar irodalom legjelentősebb alkotói közé tartozik. Ezt ma már nem­csak az irodalomtörténészek és kritikusok tudják, hanem az át­lagolvasók is. Az Anyám könnyű álmot ígér című kötete 1970 leg­nagyobb magyar könyvsikere volt. Íróját a legnagyobbakhoz mérték: Móriczhoz és Tamásihoz, művét pedig Illyés Puszták né­pe és Sánta Ferenc Húsz óra című alkotásaival vetették össze. Ez a magas mérce nem volt indokolatlan. Műve remekmű. Talán megismételhetetlen. Egye­dülálló, „csúcsteljesítmény". De Sütőben később sem lehetett csa­lódni. A Rigó és apostol című „úti tűnődéseit” is siker fogad­ta. Most ezt az írói utat foly­tatja új kötetével, az Istenek és falovacskákkal. Arcképvázlatait olvashatjuk kötete első fejezetében, önmagán átszűrve, személyes emlékeivel átitatva tárja elénk ezeket az al­kotói portrékat. Tamási Áron ka­cagása mellett szomorúságára is figyel, s így jellemzi: „A piszt­ráng természete élt benne; ár ellen úszva kefeste a mindenna­pok tiszta vizét, s mindig a forrás közelében.” Már korábbi kötetében közölt írásában val­lott arról, hogy lelkiismeretfur- dalással kereste fel Pusztakama­ráson Kemény Zsigmond ledőlt sírkövét. Most is elmereng az eléggé nem értékelt író sírfel­iratán, s igazán másnak világí­tó, önmagát emésztő fáklyának érzi. Amikor a Zsögödön élő er­délyi festőművészt, Nagy Imrét keresi fel az író, s róla készít portrét, önkéntelenül is saját zsögödi látogatásom emléke vil­lan fel bennem: igen, ilyen volt. Látszólag zord, rideg, de valójá­ban kedves, egyszerű. „Imre bá­csi, hogyan látod a fiatalok problémáját?” Bizakodva. „Ennyi az egész? Dolgozni kell!” Az esszé Sütő Andrásnak nem csupán tanulmány valakiről. Sok­kal több. Vallomás önmagáról és munkásságáról is. így nő meg minden írás súlya. A Nagy Ist­vánról szólóban azt fejtegeti, hogy az írás igazi hajlama, tit­kos indítéka a másokkal való együttérzésben van. Aztán így folytatja: „Bizonyos értelemben minden művészi alkotás: Kőmí­ves Kelemen emberáldozatának örök megismétlése. A mű falaiba zárt élet: a regényvárépítő mes­ter egyetlen és legfőbb építő­anyaga.” Még közelebb kerül hozzánk, az olvasókhoz az író a kötet második és harmadik fejezeté­ben, a beszélgetéseket és az úti­jegyzeteket tartalmazókban. A Hajdú Győzővel folytatott be­szélgetés a legnagyobb emberi kérdésre keres választ: „Mi dol­gunk a világon?” A válasz: „Ügy cselekedjünk, hogy meg­maradjunk.” Nekem egyik leg­kedvesebb és legszebb írás a kö­zelmúltban elhunyt Kemény Já­nosról szóló. Talán azért, mert ez az írás a Forráspan jelent meg. S azért, mert nemrég még megszoríthattam Kemény János kezét a marosvásárhelyi szerkesz­tőségben, Sütő András asztala mellett. „A vécsi vár kilátójá­ról mindig lefelé, a völgybe né­zett; írói gondjával borostás ar­cú tutajosok nyomába szegő­dött — ” Szekér Endre Keze alatt kivirágzik a fal Portré Greksa Bori kalocsai pingálóasszonyról Rajzolni mindenki megtanulhat, ha van hozzá türelme. A festésnek, a színek keveré­sének, párosításának, bontásának is megvan­nak a tanulható szabályai. De azt, hogy a csu­pasz, fehérre meszelt fal virágot teremjen, s az ecsettel fakasztott bimbók tüneményes szirmokat bontsanak, — tanulni meg nem le­het, s a tehetség is pontatlan magyarázat rá. A titok gyökerét abból a földből kell kiásni, amely nemcsak munkát, kenyeret adott egy népnek, hanem életfényesítő álmokat is. Közel járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: a népművész nem lesz, hanem születik, mégis ezzel hamis dicsfénnyel öveznénk, igaztalan „váddal” illetnénk azokat, akik ugyanúgy meg­kínlódnak minden új formáért, ecsetvonásért, mint a maga területén bárki a saját elképzeléseinek valóraváltásáért. Azt a tévhitet keltenénk, hogy könnyű annak, aki csak odaáll a fal elé és a kisujjából kirázaa a szebbnél-szebb virágokat. Nem így van. — Van úgy, hogy az úristennek sem sikerül, amit szeretnék. Ilyenkor nem erőltetem a mun­kát, elmegyek sétálni, nézelődöm, pihentetem a szememet, az eszemet, s amikor jön egy jó han­gulat, tíz perc alatt megcsinálom, amivel más­ként egész nap kínlódtam ^yolna. A kezdet a leg­rosszabb. Az első nap mindig nehezen indul, a következő napokban úgy megy a festés, mint a parancsolat. — Mitől megy úgy? Mitől megy egyáltalán? — Azt hiszem, benne van az emberben. Gondo­lom, másokban is, csak nem mindenki olyan sze­rencsés, hogy a természetes adottságait alkotó­munkává fejlesztheti. Mert aki már hivatásból fest, az más szemmel nézi környezetét, a világot maga körül. Mindent úgy figyel meg, úgy raktá­roz el a képzeletében, hogy abból valamit hozza tudjon adni, keverni a színeihez. Vagyis, amit eleinte ösztönösen- érzett, azt egy idő után tudatosan építi fel. — A jó népművész először gondolatban rakja össze a színezést, mert amikor az ecsetet leteszi, annak már biztos húzásnak kell lennie. Azt le­mosni nem lehet, mert akkor vége az egésznek. Az én módszerem, hogy először ecsettel meghú­zom a szárakat, utána végiggondolom, hogy ho­vá, milyen színt teszek. Persze, bennünket is ér meglepetés. Amikor Fodornéval kifestettük a ka­locsai csárdát, mi csodálkoztunk a legjobban, hogy honnan a csudából nőtt ki ez a temérdek virág­fajta? Hányféle virág létezik a pingálóasszonyok fes­tett csokrában? — Rúzsa — ezt így mondjuk —, kökörcsin szarkaláb, tátika, meg a jó ég tudja mi minden még. Érdemes volna egyszer számba venni. Ki­rály Ilus néni volt az első, aki behozta az erdők és mezők virágait. Egyébként minden minta, fes­tés, vonalvezetés, annyira egyéni, hogy ha nincs aláírva a név, akkor is megmopdom, kinek a mű­ve. Ez bizony már szakértelem. Az is, ahogy Bori kicsit összehúzott szemmel vizsgálja a népi tán­cosok gyönyörűén hímzett kötényeit, főkötőit, és biztos ítélettel választja ki közülük a legtökélete­sebbet. Nekem, laikusnak, látszólag egyforma mind. Bori azonban nemcsak különbséget tud ten­ni jó és legjobb között, hanem az árnyalatokra is érzékeny. — Festésben szebben ki tudom fejezni azt, amit érzek, de előfordul, hogy a ki varró nem tud ja. át­tenni a mintámat. A rúzsát pirosnak látja ő is, de sokszor ez mégsem az a piros, amit elképzel­tem. Mikor állt össze a fejében kompozícióvá egy csokor virág, amelyben elgyönyörködött, mikor vonta ki a természetből a saját, utánozhatatlanul átköltött színeit, milyen pirosakra, kékekre, zöl­dekre bontotta fel a hangulatait? Elmondani nem tudja. Lefestette. Lassan húsz éve dolgozik a kalocsai szövetkezet­ben. Édesapja zenész volt — „szívvel-lélekkel” —, édesanyja 71 évesen is lekes táncosa a kalocsai együttesnek. „Csupa ritmus, csupa élet” — mond­ja róla elismerő szeretettel. így nőtt fel. A népművészet sokszólamúságában. Járni, mozogni a táncosok közt tanult, s ma sem tudja: előbb tudott-e dalolni, mint beszélni? Szí­vének, fülének mindig egyformán szóltak a sok- nemzetiségű járás dalai: „Summás koromban együtt daloltunk torkunk szakadtából a délszláv, meg a német menyecskékkel. Ök a mi dalainkat fújták, mi az övékét.” Ilyen emlékképekből rajzolódik ki gyermek- és ifjúkora. Pingálóasszonyokból, akiket órákon át tudott bámulni, mozdulatlanul. Aztán hazarohant, előszedte a kék festéket, a vörös földet —■ más nem volt — és telepingálta az egész házat. Egy gombos harmonika. „Erre táncoltunk vala­ha, amikor vége volt a napszámnak. Volt egy német legény, hogy tudott az • keringőzni!.. ” Népviseletek. „Látod ezt a kislányt, ebben a gyö­nyörű, bársony virágos ruhában? Ilyet hordtak ré­gen a gazdag délszláv lányok. A szegények meg selyemszoknyát. És egy selyemszoknyás lány még a templomban sem állhatott meg ilyen cifraruhás mellett.” Klludhá hívebben kifejezni, továbbvinni a nép művészetét, mint aki maga is élte, kínlódta, örül­te a nép sorsát? Akit egyenest a napszámból hív­tak el, hogy ecsetet nyomjanak a kezébe: „Mu­tasd meg lányom mit tudsz, milyen csodavirágok nyílnak benned!” így csöppentem az első népművészeti pingáló verseny válogatójába. Akkor indult a háziipari szövetkezet, és válogatták azokat az asszonyokat, akik írni tudnak. Nagyon féltem. Olyanokkal versenyezni, mint az Antal Teszka néni, meg a Török Gizi néni? Aztán 1954-ben beléptem a szö­vetkezetbe, először mint hímző, majd munkakiadó, végül addig agitáltak, hogy csak rajzoljak, és pin- gáljak, amíg ráálltam. így lett Greksa Boriból népművész. Tehetségét sok országban megbámulták, 1970-ben a moszk­vai kiállításon nem kisebb látogatók figyelték ke- zemunkáját, mint Koszigin és Kádár elvtársak. Bori mór fél Kalocsát, Kecskemétet telepingál­ta, most októbertől pedig szakkört vezet a kalo­csai gimnáziumban' a magukban kedvet, tehetsé­get érző, önként jelentkező fiatalok részére. Vadas Zsuzsa I Gál Sándor: A meztelen holttest (7) — Nem, dehogy. Hiszen mond­tam, hogy ahhoz semmi közöm azon túl, hogy véletlenül és ta­láltam meg. A másikról, az 1944-esről beszélek hadnagy elv­társ. Bár a hadnagy többször mond­ta a remegő Bartosnak, hogy foglaljon helyet, az állva maradt és kezét elől összekapcsolva, a sapkáját szorongatta. — Tudom, tudom. De miért nem jelentkezett előbb? Tisztá­ban van maga azzal, hogy ha korábban jelentkezik, az igen sokat jelentett volna. Mármint az enyhítő körülményt értve ez­alatt? — Tudom én is. de... — és meg­akadt a szó az agronómus tor­kán. Felnézett és a rendőr iszo­nyatosan nagy riadalmat olvasott ki a szürke szempárból. Látszott Bartoson, hogy kegyetlenül fél. — Ne izgassa magát Bartos. Kétségtelen, hogy bűncselek­ményt követett el. de az ügy el­évült. Magát azért, amit akkor 1944-ben elkövetett, ma már nem bünteti meg egyetlen bíróság sem. Érti? Elévült az ügy. Nyu­godjon meg. Inkább arról beszél­jen nekünk — és jCávási az idő­közben bejött munkatársaira mu­tatott — mit beszélgettek a fele­ségével, pontosabban, mit akart mondani feleségének amikor mi az ablakot megkopogtattuk. Mit jelentett a levélben szereplő egyetlen szó: Szaniszló. Noha most nem mondották ne­ki. Bartos leült és nagyot sóhaj­tott. Engedélyt kért, hogy egy po­hár vizet felhajtson, mert a tor­ka száraz volt. Szíve erősen do­bogott. s elhatározta, mindent el­mond, ami a huszonkilenc év alatt felgyülemlett benne, amit csak tud Szekeres Szaniszlóról. Már kegyetlenül sajnálta, hogy nem őrizte meg az egy hónappal ezelőtt éppen Szaniszlótól kapott levelet, amelyben megírta felté­teleit. — Amint Önök is tudják, a gyilkosság egyetlen szemtanúja Szekeres Szaniszló volt. Ezt az embert én korábban is ismertem, velem azonos korú, egy-két év­vel lehet több. vagy kevesebb nálam. Egy faluban nőtt fel. de közelebbről a leventéknél ismer­tem meg. Minket is úgy vittek el, mint leventéket, de később ka­tonai egyenruhát kaptunk. Sze­keres kivált a többiek közül az­zal. hogy durva, hangoskodó volt, ahogyan mondani szokták felfelé nyalt, szerencsére nem az én rajomban. Azt is tudom róla. hogy tagja lett a nyilas pártnak, s akkor már itthon, a faluban feszített a nyilasok egyenruhá­jában. Amikor az eset történt, akkor láttam utoljára, később csak hallottam, hogy amint kö­zeledtek a szovjet csapatok, ő úgy nyomult nyugatra és ott is maradt. — Konkrétan mit jelent az, hogy nyugatra. Melyik ország­ban maradt? — Én az egy hónappal ezelőtti levelet Ausztriából kaptam tőle. Feladó nem volt a borítékon, be­lül is csak az. amire ki akarok térni. Aláírás szintén ennyi: Sza­niszló. Csodálkoztam, hogy nem jelentett fel, de amikor a leve­let megkaptam, azonnal megvi­lágosodott előttem, hogy iftiért nem tette ezt vélem. — Na és miért. Mi volt a le­vélben és mit jelentett a máso­dik küldeményben szereplő egyetlen szó? — kérdezte kicsit sürgető hangsúllyal Kávási őr­nagy. — Szekeres zsarolni akart en­gem. Az első levelében azt írta, hogy hamarosan Magyarországra jön és ezt onnan tudom meg, hogy egy levelet kapok, amely­ben csak ennyit közöl: Szaniszló. Ez azt jelenti, hogy a levél kéz­besítése napján pontosan este hétkor legyek a majorhoz vezető úton. a keresztnél. — Bocsánat, honnan tudta Sze­keres, hogy ott major van jelen­leg? — Sejtésem szerint ezt onnan tudhatta, mert a felszabadulás előtt az itteni földbirtokosnak szintén egy majorja működött ott, tehát ő a major kifejezést még arra értette. — Jó. rendben, köszönöm, foly- - tassa. — Szóval, hogy aznap este hétkor legyek a majorhoz veze­tő úton a keresztnél és vigyek magammal ötvenezer forintot. Megfenyegetett hogy ha nem le­szek ott. illetve ha ott leszek, de nem viszem a megjelölt összeget akkor levélben fel fog jelenteni az 1944-ben történtekért. — A holttest eredetileg a ke­reszt tövében volt. Igaz? — Igen ott volt. De akkor én még nem tudtam, hogy otthon Szekeresnek a levele vár. — És mit tett volna, ha tud­ja? — tette fel a kérdést az idő­sebb nyomozó, de megszólalt a telefon. XI. Közben egy sereg nyomozó már a helyszínen volt. Igen sok jelet találtak egyrészt a kereszt tövén, másrészt a szántáson átvezető nyomokban, de azon a helyen is, ahol Kiss Imre a motorral fel­bukott a fahasábon. A kereszt­nél. ahol áz áldozat feküdt, még mindig ott volt a vérnyom. Pon­tosan ott. ahol a halott férfi tar­kója helyezkedett el. A motor bukásának a helyszínéről pedig, az árokban ai letaposott füvek viszonylag hűen megőrizték a másik lábnyomot, amely vezetett be a még felszántatlan tarlón, majd eltűnt az elázott kukorica­szárak között. Mivel a csorda- kúttól tovább menni nem - lát­szott — tovább nem vezetett a nyom — elindultak a nyomozók kutyával együtt a kukoricaszá­rak között. A kutya szinte húzta a szíjat csuklóján tartó rendőrt. Alig 400—500 méternyit mehet­tek így, amikor az erdőhöz, s az erdőben, pontosabban facsoport­ban egy lakatlan tanyához értek. Igaz. a tanyában senki nem la­kott. de azt használták. A ter­melőszövetkezet. amelynek Bar­tos az agronómusa volt, raktár­nak rendezte be az egy szoba­konyhából álló épületet: műtrá­gyát, kéziszerszátnokat tároltak benne. Pillanatok alatt körüljárták a kis épületet és nem volt nehéz megállapítani, hogy valaki az ab­lakot benyomta, noha azt rács védte. Igaz, csupán néhány lécet szögeztek keresztbe, tehát nem kellett különösebben nagy erő ahhoz, hogy akár egy közepes ere­jű ember is behatolhasson. A fal­ion még viszonylag frissen lát­szott a sáros lábnyom. A nyomo­zók arra számítottak, hogy vala* ki bent tartózkodik, ezért elővet­ték szolgálati pisztolyukat és be­kiáltottak az ablakon. — Halló! Van itt valaki? A kérdésre nem kaptak vá­laszt. de azért még mindig óva­tosan megkezdték a behatolást. A kutya fölugrált az ablakhoz, s úgy határoztak, beengedik, csak azután mennek ők. A kutya szempillantás alatt körülszaladt a két helyiségben és nyüszítve megállt a konyha egyik sarká­ban. De nem úgy nyüszített, mintha embert talált volna, ezért a 'nyomozók viszonylag nyugod­tan mertek bemenni. A sarokban sáros, még nedves ruhát, a sárból alig kilátszó fél­cipőt, egy esőkabátot találtak: A köpenyben vér. A nyomozók — noha ezt majd a laboratóriumi vizsgálat dönti el egyértelműen — meg voltak győződve, hogy a köpenyen talált vér és a ke­reszt alatt a fűben levő vérnyom egy embertől, az áldozattól szár­mazik. Hogy a ruha kié lehetett, azt egyelőre csak találgatták: vagy az áldozaté, vagy pedig a tettesé. Ennek végleges tisztázá­sáig azonban még egy sor kér­dést kellett tisztázniuk. A fő szempont azonban most nem is ez volt. hanem, minél több és értékesebb, használha­tóbb nyomot összegyűjteni. Tüze­tesen. szinte milliméterenként nézték a szobát, a konyhát. A tárgyakon sok ujjlenyomat, két­ségtelenül azoké a termelőszö­vetkezeti tagoké, akik ide hord­ták, valgy innen vitték el a mű­trágyát. esős időben ide húzód­tak. stb. (Folytatása következik) t

Next

/
Oldalképek
Tartalom