Petőfi Népe, 1973. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-02 / 205. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI Vezess, Lucifer! Nem ördögi óhaj. Ellenkezőleg, a legemberibb kérés. "Lucifer — nevében: Fény hozó >— tulajdonképpen emberi énünk jobbik fele. Az értelem, a nagy titkokat kutató ész, a mindenható, tekintélyekben és kinyilatkoztatásokban kételkedő ráció. Az ember, amióta meglopta a „tudás fáját” és az első kőszerszámoktól eljutott az elektronikus számológépekig — lényegében ennek a benső parancsnak engedelmeskedett: Vezess új utakra, Lucifer! Vezess a mindenség titkainak, a természet és a társadalom törvényszerűségeinek megismerésére. Vezess, mert az embernek — különösen a ma és a jövendő emberének' — egy életen át tanulnia kell. Korunk parancsa ez. Marx György írja Jövőnk az univerzum című könyvében: „A tudományos, technikai forradalom olyan kor küszöbére vitt, amelyben egy élet folyamán többször kellene fejet cserélni”. A "fejcserén természetesen nem fővesztés értendő, inkább a kobak régi ismereteinek kicserélése, felfrissítése új ismeretekkel. A tudomány és a technika rohamosan fejlődik. Az emberiség tudományos kincse tízévenként megduplázódik. A legtöbb megtanult adat 10—20 éven belül elégtelennek bizonyul, elavul. Míg az ókorban a technikai és tudományos felfedezések duplázó- dási ideje ezer esztendő körül járhatott, addig korunkban ez az időszak rövidebbé vált az emberi életkornál! A fenti adatokat Marx György könyvének „Gyorsuló idő” című fejezetéből idéztem, szemléltetésül arra, hogy felgyorsult életünk milyen szokatlan ritmust diktál az embernek — a tanulásra. Egy kis pátosszal mondhatnók: tanulásra ítéltettünk! S akár tetszik ez, akár nem — korparancs. Felvetődik a kérdés: képes-e az ember effajta fejcserére? Vagyis — Marx György megfogalmazása szerint — „nem szab ugyanez az agy (tudniillik, mely a fejlődés felgyorsítását lehetővé tette — szerk. megj.) biológiai korlátot, amikor az emberiség a történelem motorját még szédítőbb száguldásra szeretné kapcsolni?” Válasza egyértelmű: az emberi agy képességei még koránt sincsenek kimerítve. Nem marad tehát más, mint a kérés: Vezess új utakra. Lucifer. Az ember vállalja a tanulás és teremtés nyűgét-küzdelmét. Társadalmunk megteremti az egész életre szóló tanulás feltételeit, kint az életben és bent az emberben. Oktatásügyünk olyan iskolai programot dolgozott ki, mely. korszerű ismeretek és készségek megszerzésére készíti fel a fiatalokat. Szemléletesen fogalmazta meg ezt a gondolatot Szent-Györ- gyi Albert, Nobel-díjas tudós: „Számos fejezete ellenére az oktatásnak lényegében egyetlen tantárgya van, olyan emberek nevelése, akik lábán nem lötyög a felnőttek cipője, és akik képesek egyenesen állni, tekintetüket szélesebb látóhatáron hordozva.” Nos, ennyi nagy ember magvas véleménye után az újságírónak csupán „apróságokra” kellene figyelmeztetnie. Arra, hogy a gyorsuló idő kevésbé gyorsuló művelődésén hogyan lendíthetne iskola és népművelés. Együtt! Tulajdonképpen sokan, sok cikk«- ben szorgalmazták ezt, midőn az iskolai és közművelődési könyvtárak, művelődési házak és iskolák, ifjúsági klubok és a tudomány, művészet valamely ágában amatőrködők közös munkálkodásáról szóltak. Vagy sürgették az ismeretterjesztés és a klubszerű vitaszellem, illetve az amatőr művészeti mozgalom és az esztétikai nevelés egybekapcsolását. Közművelődésünk társadalmi hivatása az, hogy valamennyi emberben ébren tartsa az önművelés vágyát. És megteremtve hozzá a feltételeket, kielégítse ezt az igényt. A népművelés — bár nagy erőfeszítéseket tesz — még jobbára adós ezzel. Kevés a helyi kezdeményezés, hiányzik az adottságok és tennivalók józan ismerete. A gazdasági szakemberek többsége sajnos, még nem sokra tartja az ember művelődésének szerepét a termelésben. Lebecsüli-a legfontosabb „termelőerő” ezen önmegújító szellemi-lelki szükségletét. Hermann István éppen Marxra hivatkozik, midőn kifejti, hogy a „kultúra igazi nagy funkcióját csakis abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerül a termelési folyamatból, a kultúra segítségével... más szubjektumként kerüljön vissza a termelésbe”. Vagyis többet tudó, kiegyensúlyozottabb dolgozóként lépjen a munka műhelyébe. Vezess, Lucifer, a „tudás fája” végtelenül terebélyes; gyümölcsét szakítani, s általa gyarapodni — — emberi, történelmi parancsolat. Balogh Ödön KECSKEMÉTI BESZÉLGETÉS A FORDÍTÓVAL Petőfi összes Amerikában Bemutatjuk Balanyi Károlyt Olvasom a Washingtoni Magyar Nagykövetség Mr. Frank Szörny részére, Florida, Boca Raton, 1259 south West dr Place címre küldött levelét. „Tisztelt Szörny Űr! Az ön fordításában és kiadásában megjelent 'Sándor Petőfi-his entire poetic works-’ című kötetének egy példányát elküdtük Budapestre a Magyarok Világszövetségének, amely bemutatta azt az Irodalomtudományi Intézetnek és a Petőfi Múzeumnak is. Örömmel értesítem, hogy a Magyarok Világszövetsége önt díszjelvénnyel és az ezt igazoló oklevéllel tüntette ki. Szeretnénk ezt Önnek személyesen átadni. Tisztelettel és szerettei köszöntjük önt, aki a költő verseit angolra fordította...” A nagy alakú, díszes kivitelű kötetet én is láttam; Kiskőrösön a szülőház-múzeumban. Nagy becsben tartják, a gyűjtemény féltett kincsei közé sorolták. Hogyan került a levél Kecskemétre, a 'Sándor Petőfi-his entire poetic works-’ Bács-Kis- kun megye legfiatalabb városába? Maga a szerző hozta magával mindkettőt. Még az év tavaszán elhatározta, hogy a jubileumi évben családjával meglátogatja Magyarországot, felkeresi a Petőfí- emlékhelyeket. így történt. Sok meghívás várta őket hazánkban, első útjuk mégis a kiskőrösi szülőházhoz vezetett, ahol Istenes József igazgató megkülönböztetett figyelemmel fogadta a Szörny csáládot. Szívesen emlékeznek a szalkszéntmártoni Majsai Károlyra is: számukra ismeretlen adatokat mondott el a Hrúz családról. Szerkesztőségünket azért kereste föl, hogy megköszönje a kötet megjelenéséről tudósító cikkünket. Elkísérte felesége és 10 éves Ilona nevű kislánya. Az elismerést elhárítottuk, hiszen kedves kötelességünk Petőfi külföldi népszerűsítőinek a bemutatása. Annak azonban megörültünk, hogy ily módon megismerkedhettünk a rokonszenves családdal. Magától a fordítótól tájékozódhattunk a kötet fogadtatásáról. — A magyar hivatalos szervek és kulturális intézmények talán érdememnél jobban dicsérték a kezdeményezést. A követség levelét mindig magammal hordom. Anyagi hasznom nem származott az ügyből, sőt ráfizettem, de ezt a kifejezést most szívesen elkerülném. Egy-egy kötet önköltségi ára 32 dollár volt. Én 20 dollárért adtam. Mind elfogyott. Sok könyvtár is volt a vásárlók között, meg egyetemi intézmény. Még az idén az olvasókhoz kerül a második kiadás, nagyobb példányszámban, az atlantai egyetem gondozásában. Szó van egy gyermekeknek szánt válogatás publikálásáról is. — Szörny úr mérnök. Ügy tudjuk, hogy nagy a szakmai tekintélye. Hírt, „nevet” szerezhet műszaki teljesítményeivel is. Miért vállalkozott erre a hatalmas feladatra? — Bántott, hogy egyetemi kollégáim alig tudnak valamit irodalmunkról. Ámuldoztak, amikor rögtönzött fordításomban elmondtam néhány hatalmas Pe- tőfi-verset. Biztattak, hogy ezzel a zseniális emberrel ismertessem meg az amerikai olvasókat. Így kezdődött. Legelőször a Lant és kard fordításával készültem el. Az ismerős gyerekek kedvéért a János vitéz következett. Majd a legszebb Petőfi-költemény, a Szüleim halálára. Alapelvnek a szöveghűséget tekintettem. Vendégünk pontosan, ízesen fogalmaz. Találgatom magamban, hogy mióta élhet külföldön. Végül is megkérdeztem. Tasnádi Varga Éva: MÁR TÖBBÉ NEM Augusztus vége. Darázs táncol a fényben, és lukas hálót dobott a nap hajamra, fényrácsok között nézek reád a hegyről ,életem hétköznapja. Toll. Tinta. Papír. íróasztallá váltak. Vasbeton. Láda. Kőbányai szerelmek. Tört cigaretta egy piros csónakházban. Már többé nem kereslek. Tapasztalat., Pénz. Szemlélődő vasárnap. Egyhuszas fagylalt, jaj nem jön' többé vissza! Szép sötétzöld fák a sárga homok mentén, nem engem vár a hinta. Füstszűrő. Ojság. Napszemüveg prizmája, s a hétköznapok rendje játéksorokban táncol. Augusztus vége. És egy ág levéldíszben fejest ugrik a fáról. t Mr. Szörny, a Petófi-f ordító, felesége és kisebbik lányunk Kecskeméten. A második és a harmadik nemzedék. így búcsúztak: a viszontlátásra Kecskeméten. (Pásztor Zoltán felvétele.) Meglepetten válaszolt. — Én Floridában születtem. Szépen hangsúlyozva, illesztve a szavakat mondja a helyet, az évet. — Apám az első világháború előtt vándorolt ki, a nincstelenség űzte. Odahaza csak a magyar szó járta. Előbb tanultam magyarul, mint angolul. A lányaim úgyszintén. Remélem, hogy majd az ő gyerekeik is... De jó lenne — gondolom közben — ha itt lennének azok a „hazánk fiai”, akik 10—15 év után kétszer is meggondolják, hogy megszólaljanak-e anyanyelvükön. S idegen kifejezések tömkelegét keverik beszédjükbe ha erre kényszerülnek. Vendégeinket óhazai élményeikről is kérdeztem— Kedvesek, kiegyensúlyozottak az emberek. Sokat költ az állam a műemlékekre. Kiskőrösön láttunk egy nénit: ilyen lehetett Pefőti édesanyja is. — Kellemetlen tapasztalat? — Mindjárt a legelső. Sopronban. Olyan csészékbe szolgálták föl a feketét, amelyekben előzőleg húsleves volt. Illetlenség így fogadni a vándort. — Valóban. — Erről ne írjon. Végtére nem egy fekete kedvéért utaztunk 11 ezer kilométert. A fő dolgokban nem csalódtunk és ez a fontos. Tudja az amerikai fiatalság jobbik része is keres valamit; valamit, ami-i vei szebbé teheti életét. Mind többen törődnek a humán tudományokkal, a művészetekkel. Azon az egyetemen, ahol én is dolgozom, ötezer diák tanul. Azt hiszem, hogy az útkeresésben a múlt században élt, mindmáig korszerű Petőfi is segítségükre lehet. Ha rátalálnak. Magam ebben igyekeztem segítségükre lenni. Heltai Nándor Demény Ottó: FÉNYES ÉJSZAKA Csillog-villog az égi tábor. Csibéivel a hangtalan Fiastyúk a mezőre Iából. Nesztelenül suhan a Göncöl, s szikrát csihol négy kereke a legsötétebb égi rögből. Tőle messze parányi mása a Kismedve fekszik hanyatt, s szép, csillogó mancsát csodálja. Azon is túl ragyog a büszke Északcsillag, de idenéz a Balatonra, ez a tükre. S lépked még egy felhőgavallér. Tenyerén úgy ragyog a Hold, mint a bársonyhoz dörgölt tallér. Kecskeméten él, huszonhat éves. Férfisza- ___ b ónak tanult, í'|i majd a szakmunkásvizsga letelte után érettségizett. Nős, két gyermeke van. Két év óta a kecskeméti rajzfilmstúdió munkatársa. A beosztása: fázisrajzoló. Iskolás kora óta rajzol. Először csak úgy magától, majd a Mátis Káimán Képzőművész Körben, s azután jelenlegi szakmájában, hivatásszerűen. Három éve már, hogy részt vesz a Bács-Kiskun megyei művészek csoportos kiállításain, öt esztendő óta nyaranta a ze- begényi művésztelepen dolgozik. Legfőbb témája az ember. Műfajai az olajkép és a grafika. Az első években az elvontabb és vázlatszerű művek jellemezték; mostanra szemlélete, formálási módja, ábrázolása konkrétabbá lett. Emberalakjai összehúzott szemmel a végtelenbe néznek, megálla- podottságuk, mozdulatlanságuk mögött dráma feszül. Képein az ajkak erős elszántsággal összeszorulnak, s az arcok ráncai a nagyon átélt valóságról tanúskodnak. Balanyi Károly huszonhat éves, előtte áll még az élet. Szerénysége, szorgalma, kitartása, s a már eddig is megmutatkozó tehetsége szép reményekre jogosíthatja fel azokat, akik figyelnek művészetére. V. M. • Szabó bácsi. Néni virággal. • Emberpár. k A konfliskocsis. HMM MÁRTON KLÁRA : Levél egy régenvolt kislányhoz Gyerekkoromban sokszor kimentem a faluszéli rétre. Hanyatt feküdtem a fűben és néztem az eget. Kék, átlátszó üvegből volt és túlsó oldalán mezítlábas angyalok sétáltak. Gyerekek játszottak körülöttük, akik életükben mindig jók voltak, boldog csaholó ' kiskutyák futkároztak, akik soha nem haraptak meg senkit. Ha szürke volt az ég, azt hittem, hogy a kék üveg bepiszkolódott, és ha fehér felhők úsztak felettem, tudtam, azok hatalmas szappanhabok, mert azzal mossák tisztára a mennyországot és ha esett az eső, azt hittem, hogy az szennyes víz. Éjszakánként, amikor néha felébredtem, és ágyamból felláttam az égre, úgy gondoltam, hogy azért terítették le a fekete, arany csillag os pokrócot, mert most odafönt is alszanak. Imádkoztam, hogy gyorsan haljak meg, mert nagyon szerettem volna odakerülni és mzt^, hallottam, hogy csak a halál árán lehet. De amikor megdöglött a kiskutyám és ott feküdt mozdulatlanul a kert végében, és hiába szólítgattam, nem nyitotta ki a szemét, akkor éreztem, hogy valaki becsapott. A kutya nem került a mennyországba, hisz ott volt előttem mozdulatlan teste, pedig soha nem harapott meg senkit, csak megugatta a verebeket, és az ismeretlen embereket. És egyszer kolbászt lopott, mert éhes volt. Ott kucorogtam előtte és kértem, hogy ébredjen fel, hozok neki kolbászt, egye meg, nézzen rám mégegyszer, nyalogassa meg a kezemet, meg is haraphat és aztán ismét meghalhat. De csak csend volt körülöttem, még a bogarak se zümmögtek és ebben a némaságban megérez- tem, hogy áll valaki a hátam mögött. A nyakamba lihegett, én nem mertem megfordulni. Tudtam, senkit se látnék, pedig az a valaki ott van. Kitaláltam a nevét: ő a Félelem. És akinek ajándékot hoz, az azontúl mindig félni fog. Amikor apám fütyörészve egy szúrós vasvillával a szemétdomb tetejére lobta a kutyát, kiszaladtam az udvarról. Egészen a vasútállomásig szaladtam. Tudtam, hogy a vonatok megvédenék. Néztem utánuk, ahogy pöfögve kimennek a pályaudvarról és már nem féltem annyira. Álltam a sínek között, beszívtam a vonatfüstöt és éreztem, hogy nem áll a hátam mögött senki. A Félelem nem mert utánam jönni. Boldog voltam, de nem imádkoztam, mert tudtam, nem kell meghalnom azért, hogy egyszer majd én is felülhessek egy ilyen vonatra, amelyik nagyon messze megy. Ügy gondoltam, ha felnövök, lesz majd egy játszótársam, akivel egyszer elutazunk. Sokáig megy a vonat, a világvégéig, mert valahol van egy utolsó pályaudvar. Azon túl egy hosszú kerítés, ami az egész világot átéri. A kerítés kőből van, olyan magas, hogy nem látni a tetejét, és aki jó és sokáig utazik. az bemehet a kapuján. Aki ide belép, egy hatalmas réten találja magát, s e rétnek nincs vége. Nagyon zöld ott a fű, gyerekek játszanak benne, mindegyiknek lesz egy igazi barátja, és otyan kiskutyák futkároznak ott, akik soha nem'fognak megdögleni. Amikor felnőttem és megtaláltam a játszótársamat, már nem akartam elutazni. Nem mondtam el neki, hogy egyszer régen arról ábrándoztam, hogy vele ülök vonatra és leszóltunk az utolsó pályaudvaron. Sok-sok rét volt körülöttünk, ahová nagyon hamar el lehetett jutni, és mindegyik hasonlított arra a régi, megálmodottra. De egyszer megint meglátogatott a Félelem. A hátam mögött állt. Megismertem a lehelletéről. A játszótársam egy asztalon feküdt, fehér lepedővel letakarva és én hiába szólíthattam. Levettem arcáról a takarót és kértem, hogy csak mégegyszer nézzen rám, mondjon valamit, én nem árulom el senkinek. De csend volt és ugyanolyan megalázottnak, legyőzöttnek és kifosztottunk láttam őt, mint akkor nagyon régen a kiskutyámat Hazaszaladtam, bezárkóztam, de éreztem, hogy most utánam jött a Félelem. Néha, - éjszaka, amikor sötét van, úgy érzem, valaki megsimogat. Gyorsan a villanykapcsolóhoz megyek, de amikor világosság lesz, nincs a szobában senki. Zörög az ablaküveg, gyorsan kinyitom az ablakot, de rájövök, hogy csak a szél. .. Nagyon félek ... Napok óta levelet írok. Azzal a régenvolt kislánnyal beszélge tek. Arra kérem, zavarja el mellőlem a Félelmet, és találjon ki nekem mégegyszer, utoljára egy hosszú mesét, amiben majd megint hiszek és sokáig tart, és egy kicsit igaz lesz, mert úfég sokáig akarok élni.
