Petőfi Népe, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-23 / 196. szám

1973. augusztus 23. • PETŐFI NÉPE • 5 AKIRE SZÍVESEN EMLÉKEZÜNK Találkozás Seregi Lászlóval A budapesti nyár színházi slá­gere a Gül baba. A Budai Park­színpadon teljes pompájukban virítanak Huszka Jenő dallam­rózsái, és a nézőtéren egy kicsit mindenki elfelejti, hogy már rég kiűzték a mesék birodalmából. Az egykori szövegrészt ugyanis Romhányi József versbe szedte, s ettől valahogy meseszerűvé vált az egész előadás. Ezt a mesejel­leget hangsúlyozta Seregi Lász­ló látványos, a bevált operett­sablonokat nagy ívbén elkerülő rendezése is. Nem szereti a parádés hazug operettromantikát: igazi rózsát varázsol a fakult szirmú, poros művirágból. Mint Kecskeméten, a Corneville-i harangokban. Be­vallom, ez volt az első operett, amelyik frisseségével, mozgal­masságával „fellazította” könnyű- műfajellenes, szigorú nézeteimet. Kíváncsi volnék: a kecskeméti Katona József Színház volt fő­rendezője mire emlékszik szíve­sebben. A prózákra vagy az ope­rettekre? — Kecskeméten eltöltött 6 évemből 3 darabra emlékszem szívesen, örömmel: az egyik a Bánk bán. Ez különösen amiatt kedves számomra, hogy nem is akartam elvállalni, annyira ben­nem élt a kötelező iskolai olvas­mányok érdeklődéscsillapító ha­tása. Kényszerűségből kezdtem el foglalkozni vele, és egyre több meglepetést, örömöt okozott. Igyekeztem a klasszikusan fensé­ges szerepből egy töprengő, hamle­ti figurát formálni és saját elkép­zeléseim sikeresen találkoztak Simon György színészi adottsá­gaival. Amire büszke vagyok, hogy a Bánknak operett-kassza- sikere volt!... A második nagy élmény, Max Frisch: És a holtak újra énekelnek, végül a búcsú­rendezésem: Ó’Neil: Vágy a szilfák alatt, Gordon Zsuzsa ven­dégszereplésével. A zenés dara­bok közül számomra is legkedve­sebb a Corneville-i harangok, va­lamint Suppé: Boccaccio ja. Szíve szerint tehát inkább pró­zát rendezne, mégis mindig visz- sza-visszatér a zenés műfajhoz. Miért? — Mert pihentet, szórakoztat és mert megtanultam, tehát ér­tem is ezt a műfajt. De számom­ra próza az igazi, ezért ás örül­tem, amikor kilenc év után si­került átjönnöm a Fővárosi Ope­rett Színházból a József Attila Színházba. Ezt a kilenc évet mégis szívesen vállalom, hiszen ez idő alatt tette meg első lé­péseit és nyert létjogosultságot nálunk a musical, amiben hiszek. Elsőnek a Jó éjt, Bessy-t ren­deztem, ebben volt a nagy pesti kiugrása Galambos Erzsinek, majd a My fair Ladyt, a La iVIancha lovagját, a Zsebszínház­ban pedig a Fantasztikus című kis, amerikai minimusicalt. Egyi­ket sem tartom kedvesebbnek, kisebb értékűnek az úgynevezett „komoly” színházi daraboknál. Egyébként a zene, amely régen határvonalat is jelentett, ma már egyre jobban áthatja a prózát is, bevonult a nem zenés színpa­dokra. A véletlen úgy hozta, hogy a zenés színháztól búcsúzó rende­ző a prózai színházban is „ze­nébe” botlott. Akarva-akaratla- nul? — Félig-meddig akaratlanul, mert A kutya testamentumát a József Attila Színházban nem én választottam, rám osztották, vi­szont hallatlanul szívesen csi­náltam. Ügy látom, hogy lassan elmosódnak a határok a zenés vagy nem zenés színház között és ez így van jól. A kutya tes­tamentuma is tele van zenével, mégsem opera, még csak nem is musical. Színház. Legyünk őszin­ték: a zene annyira hozzátartozik az élethez, hogy a drámai mű­vekből sem hiányozhat. Az új színházi évadot egyébként a Li- liomfival kezdem, itt megint ,csak egyik főszereplő a muzsika. A ze­neszerző egy 19 éves, Ki mit tud győztes kislány, Szigeti Edit, epé­ben a versek szövegének írója, a darab zenei kíséretéről pedig 5 tagú lányzenekar gondoskodik. A darab stílusához egyébként jól illik a muzsika — magyar bie­dermeier zene beat ritmusban. Régi, kecskeméti ismerősök kö­szönnek az asztalunkhoz. „Hogy van Lacika, maga semmit sem változott!” És ez nem üres bók, ő az, aki változatlanul fiatal rendező már 21 éve! Mi a titka? Szívesen áldozza fel a kétes ér­tékű sikert egy merész ötletért, de szereti és ismeri annyira a színházat, valamint a közönségest, hogy nem fizet rá a kockázatra: úgy újul meg, hogy közben má­sokat, a nézőit is képes megújí­tani. Ereje, energiája, munkabí­rása óriási: még tv-filmekre is futja. Mi az, ami még hátravan, amit szívesen kiosztana magának, ha tehetné? — Az ember tragédiáját. A darabot eleve ott kezdeném, hogy két Ádám van, az egyik ál­modja, a másik átéli a cselek­ményt. A másik, ami izgat, az Űr kérdése. Az Ür, aki szerintem maga Madách, éppen ezért a da­rabot nem is a mennyben, ha­nem Madách dolgozószobájában kezdeném. Ami igazán izgat, az a színházi fejlődés iránya. A tv jóvoltából eljutottunk a tömeg­méretű népszínházak megvalósí­tásához. Engem az ellenkező véglet, az egészen intim, szoba­színházak lehetősége foglalkoz­tat. Mintha vendégeket hívna az ember, és ott alakulna ki maga a játék. -Csak az a baj, hogy ma is ugyanazt a színháztípust épí­tik mint 300 évvel ezelőtt. Pe­dig a „kukucskáló színpad” he­lyett olyan színpadra lenne szük­ség, amelyek erre is, arra is jók. A világ minden részén találha­tók ma már kis magánszínházak, kávéház sarkában „üzemelő” zsebszínpadok, amelyekből néha nagyszerű dolgok születnek vagy születhetnének. Minden érdekli, vonzza, ami színház, játék. Lelkes híve az újító kísérleteknek és csodálója az antikveretű drámáknak. Operett vagy dráma? Vélemé­nye szerint: „Mindent a maga helyén és idejében. De mindig, mindent jól, szívvel, hittel kell csinálni.” Vadas Zsuzsa Pályára nevelés a szakmunkásképzésben A Pályaválasztási Tanácsadó Intézet úgynevezett mintavételes vizsgálatot indított be az elmúlt tanévben, A vizsgálat azt célozta, hogv az intézet munkatársai pon­tos képet kapjanak a szakmun­kásképző intézetek pályára ne­velési körülményeiről. A vizsgálat nemrég fejeződött be. Első részében pedagógiai és pszichológiai módszerekkel győ­ződtek meg az intézet dolgozói arról, hogv a hároméves szak­munkástanulói időszakban ho­gyan változik a tanulók saját szakmájukról alkotott pályais­merete. Ezenkívül megvizsgálták a szakmunkásielöltek továbbta­nulási problémáit, valamint azt, hogy a tanulók az elméleti is­mereteiket hogyan hasznosítják a gyakorlatban. Az elkészült tanulmány csak elővizsgálati jelegű eredményről tájékoztat, mégis jelentős segít­séget nyújthat a szakmunkás- képző intézetek idei pályaválasz­tási terveinek elkészítésében. A pályaválasztással kapcsola­tos kérdések elemzését tovább folytatják a szakmunkásképző intézetekben. Az adatok, tapasz­talatok bizonyára sok segítséget nyújtanak majd a pályaválasz­tásban. A jövőben elsősorban a különböző iskolatípusok átmene­ti időszakainak nálvaválasztási szakkérdéseit tanulmányozzák az intézet munkatársai Zakariás András tanár VITA • Az utóbbi évtizedben több új művelődési ház épült a megyében. Képünk a dushokit ábrá­zolja. (Kiima Győző felvetele) a közművelődés gondjairól — Az ország lakosságának 80 százaléka a televízión kívül úgyszólván semmiféle közművelődési szolgáltatást nem igé­nyel. — Az egymillió tanyai, külterületi lakos közül 894 348 ember nem végezte el az alapműveltséget „biztosító” nyolc osztályt. — Megyénkben a gazdálkodó szervek támogatása annyira elenyésző, hogy megyei szinten éves költségvetésük­nek mindössze 1—1,2 százalékát teszi ki. <€rál Sándor.) — Tors­ten Húsán: „az 1960-as években hozott döntések a 21. század közepéig éreztetik majd hatásukat”. A népműveléssel kapcsolatos, nemes szándékú viták, állásfog­lalások anyagaiból már könyves­polcokat tölthetnénk meg, s ezt nem elmarasztaló hangsúllyal írom, hiszen minden jelentősebb változásnak az elméletek harcai­ból kell kikristályosodnia. Ugyan­akkor nem hallgathatom el két aggályomat. Az egyik: a vitacikkek túlnyo­mó többsége a fogalmak megha­tározását, az úgynevezett korsze­rű értelmezéseket járja állandó­an körül, a gyakorlat rovására túlsúlyba került az íróasztali el­mélet. Még mindig igen erős bástyái vannak a minden nagyon jó, de azért... szemléletnek. Sűrűn ta­lálkozunk a kicicomázott, lelki- ismeretaltató statisztikákkal, a félmegoldásokkal. Tény: a gondok tisztítótűzbe ke­rültek. Most következnék azok tör­ténelmi erejű felelőssége, akik te­hetnek azért, hogy szét gyökerez­zen a valóban korszerű, a gyakor­lati életben is helyét megálló, a jövendő nemzedékek közművelt­ségi állapotát az életszínvonallal szinkronban tartó népművelés. A „termés” nem gyümölcs, hanem életszükséglet lesz. Gorkij írta 1926-ban: „Képzeljék csak el, mi lesz ha az emberek tízezreit, százezreit nem az a kérdés fog­ja szenvedélyesen izgatni, ho­gyan lehet kényelmesebben élni, hanem az: miért élünk?” „A kultúra értékei nem áruk” Az MSZMP Központi Bizottsá­gának állásfoglalása több ízben határozottan leszögezte, hogy a népművelési szolgáltatás nem ke­reskedelmi kérdés, hogy egyik legfontosabb társadalompolitikai ügyünk. A gyakorlati életben mégis számtalan példa bizonyít­ja, hogy a gazdásági termelőegy­ségek többsége sokadrangú fela­datként kezelik a népművelést. E lap hasábjain jelent meg Gál Sándor cikksorozata (A népmű­velés árnyoldalai), melyben a Népi Ellenőrzési Bizottság me­gyénkben végzett vizsgálata alap­ján tárta fel a vállalatok, szö­vetkezetek nagy részének kö­zömbösségét. Ha egy vállalat rosszul méri fel piaclehetőségeit, s termékei a raktárban penészednek, az mil­liós kár a népgazdaságnak, vagy­is mindnyájunknak. A felelősség- revonást nem kerülhetik el a vétkesek, s ez természetes. De még nem hallottam, olvastam ar­ról, hogy valakit azért vontak felelősségre, mert művelődésügy­re szánt pénzt nem népművelő­dési célokra költötte el. Általá­nossá kezd válni az is,, hogy a termelőszövetkezetekben, vállala­toknál a művelődésügyre szánt összeg nagy részét a szociális ki­adásokra, elsősorban segélyezésre fordítják. „Sikeres ember” A tömeges gépkocsi- és telek­vásárlás, az abortusz és az egy- kézés, a pénz- és a kényelemhaj­sza bizonyítja, hogy nagyobb be­csülete van a „sikeres”, mint a „művelt” embernek. A „sikeres” jelző a „dele van pénzzel” képet takarja. Értelmes élet: gyermek plusz szétsugárzó önművelődés, ez volna a „művelt” ember értékmé­rője ... Az okok többsíkúak. A „szer­zésmánia” a „lehetőség” sokak­nál zsibbasztotta, bénította el az előrelátó, a holnaputánban is gondolkodó önfegyelmet. Nem tartom eredményesnek azt, hogy örökké a kispolgári életformát gúnyolják, sematikus ellentétpárokat állítunk föl. Min­dennapos szóhasználat lett az „életszínvonal”, s a műveltség színvonaláról kevesebbszer, alig- alig beszélünk. Dézsák Sándor * Szívesen közöljük a lakiteleki művelődési ház munkatársának bíráló, kesergő, szenvedélyes, ér­dekes javaslatokat tartalmazó írását, noha némely megállapítá­sa vitatható. Nem érzékelhető kellően a közművelődési proble­matika bonyolultsága, Összetett­sége, sajátossága. Így is fonto­sak, időszerűek, elgondolkodtató­nak tartjuk mondandóját és na­gyon tiszteletre méltónak szán­dékait. A három folytatásban megjelenő írást vitacikknek szán­juk. Várjuk a hozzászólásokat. Á lévegókeréskedő' (30.) Megöllek... széttéplek! Erőnk fogytán volt, odakiáltot- tafn Engelbrektnek. — Vissza! Meneküljünk, külön­ben végünk! Engelbrekt magához tért. Kö­rülnézett, látta, hogy a helyzet reménytelen. Hárman ugyan a padlón feküdtek, de a _ többiek székeket ragadtak, készültek az újabb támadásra. Két férfi kezében már pisztoly csillant. Kétségbeesetten védekezve az ajtóig hátráltunk, majd futásnak eredtünk a folyosón, nyomunk­ban az üldözőkkel. Befordultunk a saroknál, beugrottunk a liftbe, .s néhány pillanat múlva egy emelettel lejjebb, a kivezető csa­tornánál voltunk. Az ajtaja zárva volt. — Gyorsan! Ide! — kiáltotta Engelbrekt, aki jól ismerte a telep minden zugát. Halálra ítélve Beugrottunk a csatorna mel­letti barlangba, s gyorsan be- esuktuk az ajtaját. Ebben a helyiségben is sűrí­tett levegőt akartak raktározni, de az építkezés még nem feje­ződött be. A hűtőberendezéseket sem szerelték még föl, így .a hőmérséklet elviselhető volt. Át­menetileg tartalékcsilléket és szerszámokat raktároztak benne. A világítást sem kapcsolták be. — A csilléket! — vezényelt Engelbrekt. A vasajtó elé csilléket gurí­tottunk, aztán megraktuk őket csákánnyal, lapáttal, mindennel, ami a kezünk ügyébe került, amit ki tudtunk tapogatni a ko­romsötétben. Elbarikádoztuk ma­gunkat. — Ügy — lihegett a professzor. — Itt ki tudunk tartani. Üldözőink dörömbölni kezdtek az ajtón. Nem válaszoltunk. Egy idő múlva abbahagyták a döröm- bölést, csend lett. Rájöttek, hogy nem tudják kinyitni az ajtót, vagy megváltoztatták a tervüket? Nem tudtuk, de örültünk, hogy lélegzethez jutottunk. Alig áll­tunk a lábunkon. Engelbrekt végignyúlt az egyik csillében. — Ostobaságot követtem el — mondta. — De nem tudtam fé­kezni magam. Ilyen a természe­tem: sokáig tűrök, de aztán rob­banok. Elhallgatott. — Azt hiszi, Bayley cinkosa vagyok? — kérdezte nagy so­kára. — ön nem tehetett mást — siettem megnyugtatni. — De tehettem volna. Ha fel­áldozom magamat és a lányo­mat, elháríthattam volna a ka­tasztrófát, megmenthettem vol­na az embereket. Csakhogy nem könnyű dolog ilyen áldozatot hozni. De inkább két ember haljon meg, mint ezrek. — Mire jó ez az önkínzás.? — Szó sincs róla. Nem kö­zömbös számomra, mi az ön véleménye. A lányom magának írt búcsúlevelet, nem nekem. Szerette önt, láttam ... Hallgattam. Engelbrekt, ez a rendkívül erős ember, iszonyúan szenvedett, és már nem tudta eltitkolni fájdalmát.. — Ne legyen rólam túlságo­san rossz véleménnyel — folv- tatta. — Ha vétettem is az em­beriség ellen, megbűnhődtem érte. Éjszakákon át nem alud­tam, kerestem a megoldást. Ügy akartam levegőbe röpíteni Bayley gyárát, hogy ne okozzak katasztrófát. Az utóbbi időben már ezen dolgoztunk Nórával. A kísérletek sikeresen haladtak, és már közel jártunk a megoldás­hoz. Ha Nóra mindezt tudta volna. .. Szegény gyerme­kem ... Sokáig nem találtam a megoldást. Voltak napok, ami­kor kétségbeesésemben elhatá­roztam, megölöm Nórát, aztán Bayleyt és végül magamat... De amikor bejött hozzám a lá­nyom, üdén, ifjúsága teljé­ben !... Engelbrekt felsóhajtott. — Nem tudtam kezet emelni rá. Aztán kezdett bizalmatlan len­ni. Azt hiszi, nem láttam Nóra szemében a szörnyű kérdést? „Vajon az apám is? Bűnös lenne az az ember, akit szere­tek, akinek a becsületességében soha nem kételkedtem?” Engelbrekt egyszer csak fel­állt és mellém lépett. — A lányom meghalt. Szen­vedek. De ... van fogalma ró­la, mekkora kő esett le a szí­vemről?! Vége a „tudathasadás­nak” ... Mi ketten halálra va­gyunk ítélve. Nem érdekel, mi lesz velem. Csak azt sajnálom, hogy nem sikerült megfojtanom azt a gazembert... Minket éh­halálra ítéltek. Még szerencse, hogy nem tudnak megfagyasz­tani. Egyébként mindegy lenne. Nóra is megfagyott. A lány halála nekem is fájt. Szerettem őt! S akkor vesztet­tem el, amikor megtudtam, hogy viszonozza érzelmeimet. De az én lelkemet nem nyomta olyan, nagy teher, mint En- gelbréktét. Fiatalabb is voltam nála, nem vesztettem el ilyen gyorsan minden reményemet. Élni akartam. — Mondja, nem lehetne ki­szabadulni innen? — kérdez­tem. A professzort túlságosan lekö­tötték keserű gondolatai, nem fogta föl azonnal a kérdése­met. — Kijutni? — szólalt meg végül. — Nem könnyű. Bár ha ezt a falat áttörténk, kijutnánk a szabadba. — Akkor .hát? Csákányunk van, és sötétben is tudunk dol­gozni. —Tudunk — felelte En­gelbrekt közönyösen. — Csak­hogy éhen döglünk, mielőtt át­törnénk a sziklát. Fölösleges fáradság lenne. Feküdjön le maga is, és várja beletörődéssel a halált. Én azonban egyáltalán nem akartam nyugodtan várni a ha­lált. Pihentem valamennyit, majd kitapogattam egy csákányt és odamentem a falhoz. Pendült a csákány a kövön. — Ne oft, menjen kicsit odébb, balra — hallottam En­gelbrekt hangját a sötétben. — Ott vékonyabb a fal. Néhány lépéssel arrébb foly­tattam a munkát. Elfáradtam, leültem pihenni: Engelbrekt krákogott, majd le­ugrott a csilléről. — Fáradt vagyok, lelkileg va­gyok fáradt arra, hogy sziklát törjek az életemért. De ön fia­tal, még boldog lehet. Segítenem kell Nóra miatt is ... — Így kell sziklát törni? — hallottam a közelemben a hang­ját. — Menjen arrébb. Majd én megmutatom, hogyan csinálta ezt az öreg Engelbrekt, a bá­nyász. Egyenletes, hatalmas csapá­sokkal törte a falat. Több órát dolgoztunk egy­folytában. Én már kimerültem, eldobtam a szerszámot, de En­gelbrekt csákányütései még so­káig visszhangzottak a tágas barlangban. — Mára elég lesz — mondta végül. Ledobtam a csákányt. Mi­előtt lefeküdtünk, sorba állítot­tuk a csilléket a vágányokon úgy, hogy az első az ajtónak, az utolsó a szemközti falnak tá­maszkodott. így. Ha most megrakjuk a csilléket szerszámmal, meg kő­vel, az ördög sem tudja ki­nyitni ezt az ajtót, Nagyon elfáradtunk, mikor végre lefeküdtünk. Mélyen aludtunk. Arra ébredtem, hogy iázom. Éhes voltam. Hallottam, hogy Engelbrekt nagyot ásít. — Felébredt? — kérdeztem tőle. — Régóta nem alszom. Ennék valamit, de mit tegyünk, reg­geli nélkül kell munkához lát­nunk. Felvette a csákányt. Az ütések először bizonytalanok, egyenet­lenek voltak. Később belejött, s olyan energiával dolgozott, mint tegnap. Én is munkához láttam. De az éhség megtette a ma­gáét. Egyre gyakrabban pihen­tünk. Az idő hihetetlenül las­san vánszorgott. Mintha még a szikla is keményebb lett vol­na, mint tegnap. Végül kétség- beesetten levágtam a csákányt, s úgy dőltem le a kőrakásra, mint valami zsák. Engelbrekt még dolgozott egy darabig, az­tán ő is abbahagyta. (Folytatjuk) I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom