Petőfi Népe, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-11 / 160. szám

1973. július 11. • PETŐFI NÉPE ® 5 • Szendrői Nándor • Gellért Károlyné • Halmos László • Soós Kálmánná A TANÍTVÁNYOK EMLÉKEZNEK Kitüntetett tanítók, tanárok A Kodály-kóruspróbáján „Ez az egy­szerű iparos és kereskedő em­berekből álló, s hírneves múltra vissza­tekintő dalos­kor valóban nélkülözhetet­len intézménye Kecskemét­nek." (Részlet egy 1925-ös újság­ból.) • A Kodály- kórus a bu­dapesti Nemzeti Ga­lériában. A meglett családapa beültette feleségét, gyermekeit az autóba: — Meglátogatjuk G. bácsit, az első tanítómat. Az öreg iskolamester nézte, nézte a negyvenéves férfit. Ugye te ültél az ablak mellett, a harmadik padban? Harminc­hétben kezdtél iskolába járni, igaz? lEmlékszem rád ... És a tanítványok, emlékeznek-e életük végéig tanítóikra? Nyugdíjba vonulásuk előtt sok­sok idős pedagógust tüntettek ki szerte az országban, így Bács- Kiskun megyében is. A megbe­csülés apró jele csupán ez a ki­tüntetés, bármennyire is egy küz­delmes, de mégis sikeres életút koronája. Hiszen három-négy év­tized munkájának igazi jutalma, hogy az egykori tanítványok okos, dolgos felnőttekké váltak. SZENDRŐI NÁNDOR 1933 jú­niusában vette kezébe tanítói ok­levelét — s pontosan negyven év múlva, ugyanazon a napon kap­ta meg a művelődésügyi minisz­tertől az Oktatásügy Kiváló Dol­gozója címet. Az elmúlt taríév- ben Apostagon tanított, a kalo­csai járás alsó tagozatos szak- felügyelő j eként. — Éppen olyan boldog vagyok ma is, mint negyven éve — mo­solyog. GELLÉRT KÁROLYNÉ föld­rajz-rajz szakos tanár. Harminc­egy évet töltött a pedagógus- pályán. Kiskőrösön sokan isme­rik és szeretik — hivatása nem­csak a tanítás, de a közösségért végzett munka is. Tíz évig volt tanácstag; a nőtanács népi díszítő- művészeti szakkörét vezette; a TIT előadójaként a csillagászat­tal és a képzőművészet világával ismertette meg hallgatóit. — 1962-ben jutalomként Pá­rizsban jártam, s életem végéig emlékezetes marad lengyelorszá­gi, csehszlovákiai, romániai, NDK-beli utam is ... Szeretném továbbra is megtartani a jó mun­kakapcsolatot iskolámmal... HALMOS LÁSZLÓ mondja: — Sopronban végeztem a tanító­képzőt, édesapám is ebben a vá­rosban tanított negyven évig — emlékezik vissza a tabdi iskola igazgatója. — Huszonhetedik éve vagyok igazgató. Pirtón kezdtem el a vezetői munkát, Soltvadker- ten folytattam, 62-ben kerültem Tabdiba. Hatvanhárom éves va­gyok. s nem mintha belefárad­tam volna a munkába, de jól jön majd a pihenés ... Augusztusban feleségemmel együtt elköltözünk Sopronba, szülővárosomba. SOÓS KÁLMÁNfNÉ is hosszú ideig, 22 esztendeig dolgozott egy helyen, a Kiskunfélegyházi Ki­segítő Iskolában. 1964 óta igaz­gató. Küzdelmes múltja volt a kisegítő iskolának, s az elért si­kerekben igen nagy része volt az igazgatónőnek. Szerény, elhárítja a kérdése­ket. Hadd idézzem hát szavait a negyedszázados Kiskunfélegyházi Kisegítő Iskolát bemutató kiad­ványból: „1959-ben merész vállalkozás­ba kezdtünk. Kirándulást szer­veztünk Budapestre. Mennyi iz­galom, mennyi készülődés! Ami­kor az egyik útszéli csárdánál rövid pihenőre megálltunk, egy leányka elém lép és kérdezi: — Ez már Budapest? Mennyi él­mény, mennyi öröm volt ez a kirándulás alföldi, tanyai tanu­lóink életében!” A nyugdíjazás egyáltalán nem jelent búcsút azoktól, akiknek munkája még sokáig áll példa­ként a fiatalabbak előtt. Számí­tanak rájuk az iskolában, s a ta­nítványok is emlékeznek életük végéig tanítóikra. Kontra György Kecskemét, június vége, al­konyat. Elállt az eső, nyárillat, tisztaság. A tetőkről, az utcák bur­kolatáról, az udvarok köveiről el­mosta a víz a szemetet, a port. Szövetkezeti klubterem, a Lut- her-udvarban. Először kettén-hárman érkez­nek. Tréfálkoznak, kifogyhatat­lanul ugratják egymást; cinko­san, mint annyi éve már. — Hány esztendeje is? — kér­dezem Pápai Béla gondnokot, a mindig barátságos, mosolygós házigazdát. — Negyven? Negyvenöt? Sőt, van, aki ötven éve tagja a kó­rusnak. Megszokhattuk egymást. Garabuczi Vince szerszámké­szítő, Jakabszállásról jár be na­ponta a munkahelyére. Bizony el­fárad este kilencre, mikorra vége lesz a próbának. Kajó Sándor és Nagy László cipészek, Kere­kes István nyomdász és a töb­biek is régóta nem tudnak már a muzsika éltető ereje nélkül élni. S egymás nélkül sem. — Csa­lád vagyunk — így fogalmaz­za ezt meg valaki. Mire eljön a hét óra, a har­mincnyolc tagból legalább har- mincafi együtt vannak. — Nem túl pontosak — mond­ja tréfásan Zsiga László kar­nagy —, de ha szereplésről van szó, mindenkire lehet számítani. »COMPUTER Érdekes híreket kaptunk. a csávolyi iskolából. Régi szokás, hogy a nevelőtestület a tanév befejezése után látogatást tesz a termelőszövetkezetben. Az idén is jól sikerült a „tanulmányút”, s a szövetkezetben tapasztaltak bizonyára felhasználhatók lesz­nek a tanítási órákon is. A pe­dagógusok megtekintették a szán­tóföldeket, a legújabb gépeket, a forrólevegős szénaszárítót, a ser­tés- és marhatelepet. A munká­LABOR« CSA ról Babits Antal elnök és a szakterületek vezetői tájékoztat­ták a nevelőket. Végül egy mondhatnánk egye­dülálló kezdeményezésről szá­molhatunk be. Az MTA Köz­ponti Fizikai Kutató Intézete se­gítséget nyújt a matematikai lo­gikai oktatás elterjesztéséhez. „Computer labor” elnevezésű, integrált áramkörös logikai ok­tató táblákat juttatnak el külön­féle oktatási intézményekhez, az j u Jiciíjöí B VOLYON Eötvös Lóránd Tudományegye­temmel együttműködve. Az ál­talános iskolák közül egyedül a csávolyi kap ilyen berendezést. Egyébként érdemes megemlí­teni, hogy az ELTE és a csávo­lyi általános iskola kapcsolata igen jó. Eddig mintegy 50 ezer forint értékű szemléltető esz­közt, filmvetítőt, mikroszkópot, fényképezőgépet, mikromérleget ajándékozott a csávolyiaknak a budapesti egyetem. Kezdődik a próba A másik művészeti Vezető Zsi­ga Lászlóné. Az ő irányításával kezdődik meg a próba. Határo­zottan közbeszól: — Nem jól van! Megálljunk! Ismétlés. Most sem jó. Újra élőiről. És újra és újra, és ki tudja hányszor, tán százszor is. Mennyi munka, fáradság, újrakezdés, míg a közönség és önmaguk örömére „megérik” a mű! Nem unják meg. Nem kedvet­lenednek el. Nem azért, mert most vendégük van, idegen hall­ja, látja őket, nem. Mindig így van ez. Az évtizedek alatt hány és hány karnagy vezényelte őket! Kremán Sámuel, aki rend­kívüli pontosságot követelt, aztán Lőrinz Béla, s a mindig kedves, meleg szavú Ádám József, és mások. Mellesleg: boldogan, büszkén mutatták Tóth László polgármester fényképét a falon, alaitta a szöveggel: „A kórus örökös elnöke.” A karnagyi leintés után pilla­natra csend lesz, majd — most- már tisztábban, élvezhetőbben — felcsendül az ének: „Májusban hív a dús, zöld rét, künn vígan pásztorsíp szól már.” A szünetben Pápai Béla, a kórus egyik leg­régibb tagja. Ezerkilencszázhar- mincháromban már országos sze­replésekre járt az „éneklő paj­tásokkal” — ahogy ő mondja. S hozzáteszi: — Szeretettel adózunk ezzel a munkánkkal városunknak. Évti­zedek óta hány és hány száz órát töltöttünk el az énekkar­ral! Egymásban tartjuk a lelket. Galamb Lajos, az énekkar el­nöke, a karnagyokkal egyetértés­ben, felemlíti: kevés a fi atal* Az átlagos életkor ötven felett van nálunk. De gyprsan hozzá­teszik: ez országos tünet. Húzó­doznak a férfiak az énekkari szerepléstől. Az okok kutatása messzire ve­zetne. Inkább örüljünk a kevés­ke jó példának. Jpzsa Pál, hu­szonéves, autó-motorszerelő mond­ja: — Szeretek énekelni, azért já­rok ide. Az iskola kórusában is szerepeltem, annak idején. Ki- kapcsolódásnak is jó ez. Bár így is jól érzem magam, mégis: kel­lenének közénk a fiatalok, töb­ben is. — Hány harminc éven aluli tagja van az együttesnek? — kérdezem a vezetőket. — Sajnos, alig egy-kettő. Pró­bálkoztunk már több mindennel, például felvettük a kapcsolatot iskolákkal; de hiába... Az élet­kor évről évre kúszik felfelé. De meddig? — aggodalmaskod­nak, akiknek szívügyük az után­pótlás. Eredmény Az Ipari Szövetkezetek Kecs­keméti Kodály Kórusa a régi Polgári Daloskört mondhatja előd­jének. Hosszú évek óta jelentős támogatást kapnak a megyei és városi szövetkezeti bizottságok­tól. Fekete László elnök és Fo­dor Mária alelnök, a KISZÖV vezetői szívesen látogatják a próbákat, s gyakran elmennek velük vidéki . szerepléseikre is. A kórus sikereiben nekik is ré­szük. van. A kétszeres aranykoszorús énekkar megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést is. Szám­talan oklevelet, érmet, dicsére­tet kaptak fellépéseikért. Csu­pán a legutóbbi esztendőben kö­zönség elé léptek Aggteleken, Kiskunhalason, Budapesten — s természetesen többször a megye- székhelyen. Néhány napja kirob­banó sikert arattak a-szombat­helyi Vándor Sándor országos kórusfesztiválon. Különösein a Kecskeméten élő — és az ének­kart mindig nagy szeretettel tá­mogató — Kálmán Lajosnak a feldolgozása kapott hatalmas tap­sot. A televízióból is ismert ki­tűnő Lukin László meleg szavak­kal dicsérte a szép hangzást, s a mélyen átélt, szép tolmácsolást. Tervek _«c»i A, rr­Galamb Lajos elnök és Zsiga László karnagy szinte egyszerre mondja: > —1 Mindenképpen fiatalítani fogjuk az énekkart. Ez lesz a legfőbb gondunk az elkövetkező hónapokban. Elsősorban a szak­munkásokra gondolunk. Hozzá­juk kell megtalálnunk az utat. Hisszük, hogy fél év múlva meg- ifjodott, kórussal vehetünk részt a megyei szövetkezeti énekkarok találkozóján.- Nyolcvanötödik születésnapunkat is így ünnepel­hetnénk legméltóbban. A szünet után felcsendül a dal: „Ö, csókos ajkú lányé’ Varga Mihály Matkóról Szegedre • Pólyák Ferenc tanyájának az udvarán már nem sokáig sütké­rezik a napon a Betyárfej. Rövidesen elszállítják a szegedi Bartók Béla Művelődési Központba. Itt nyitja meg 16-án, hétfőn este V26 órakor dr. Pesovár Ernő néprajztudós a matkói fafaragó kiállí­tását, amelyet a nemzetközi néptáncfesztivál alkalmával rendeznek. A megnyitón fellépnek a puszta ismert népi énekesei is, köztük Tánczos Péter, a bugaci pásztordalok hiteles tolmácsolója. (Moldován Domokos felvétele) BÁ CS-KISKUNBÓL JÖVÖK Gondolatok Zám Tibor könyvéről A Bács-Kiskunból jöyök című könyv tartalmi ismertetése leg­feljebb annyiban indokolt, amennyiben általa érzékeltetni tudjuk azt a széles skálát, ame­lyet a szerzőnek sikerült átfog­nia. Nem térben, nem időben, hanem a társadalmi-gazdasági problémák egymásra halmozásá­ban. Zám Tibor, a szociográfus nem egy adott tájegység szociá­lis tablóját rajzolja meg — mint teszi ezt Végh Antal a Nyírség­ből írott könyvében —, nem is valamely kisebb lakótelepi kö­zösség történelmileg meghatáro­zott sorsáról elmélkedik — mint teszi azt Kunszabó Ferenc a Sárköz ürügyén —, hanem tu­datosan keresi meg azokat az ütközőpontokat, amelyek a moz­gásban, fejlődésben levő szocia­lista társadalmunk kisebb-na- gyobb embercsoportjainak drá­máit szikráztatják fél. Egy kísérlet tanulságai — ez a címe a kötetnyitó írásnak. Az író korábbi foglalkozásainak pe­dagógus tapasztalatait sűrítette össze. A saját bőrén tapasztalta, mennyire ellentmondásos ma­napság a pedagógus helyzete, fő­leg ha a hivatását szívvel-Iélek- kel óhajtja gyakorolni. Az ösz- szefüggések súlya nem a végér­vényes, megfellebezhetetlen szen­tenciák, inkább csak a válságból kivezető lehetőségek kérdőjelei­nek megfogalmazására készteti. Az Árnyékos oldal című írás jobbára pontos, lelkiismeretes be­számoló a megye szociális gond­jairól — a nagycsaládosok, az elmagányosodó öregek, a kisko­rúak és az alkoholizmus hely­zetéről, Végh Antal penészleki riportjának az egész megyére kiterjedő megvitatása kapcsán —, s csak néhol emelkedik a társadalmi érvényű elemzés szintjére. Leginkább a szociográfia ma­napság az a műfaj, amelynek művelőjét kiváltképp izgatja: milyen hatást ér el azok köré­ben, akikről az írás szól. Ehhez kapcsolódik a Tetemrehívás Ma­darason című kitűnő elemzés, amely a Forrás egyik vihart ka­varó riportjáról rendezett ankét tanulságait foglalja össze. Biztos kézzel tapogatja ki a falusi nép érzékenységének rugóit, de az a tűnődése is jogosnak látszik, hogy akár a leglelkiismerete­sebb, legkörültekintőbb szociog­ráfiai írás is olyan képzeteket kelthet a falusi olvasókban, mintha az író törekvése eleve csak a pellengérre állítás volna. Nehéz volna eldönteni, hogy az író által elemzett társadalmi gondok közül melyek tarthatnak leginkább számot a közérdeklő­désre. Az őrjárat a mellékes kö­rül című írás minden bizonnyal olyan kérdéseket boncolgat, ame­lyek mindannyiunkat közelről érintenek. A szerző mindeneset­re nyugtalanító következtetése­ket von le abból az alig meg­kérdőjelezhető tényből, misze­rint társadalmi méretűvé, ám társadalmilag nehezen ellenőriz­hetővé vált a „többcsatornás” jövedelemszerzés. Átfogó képet kapunk a máso­dik ötéves terv megyebeli szőlő- és gyümölcstelepítéseinek lezaj­lásáról, gondjairól, melléfogásai­ról. Amivel itt vitatkoznánk, az nem a lényszerű megalapozott­ság — e tekintetben a szerző ál­talában nemigen hagy itámadási felületet —, hanem a következ­tetések eg.vike-másika. Legin­kább annak kifejtését hiányol­juk a tanulmányból, hogy a túl­zásba vitt szőlő- és gyümölcste­lepítési program egyúttal társa­dalmi kényszerűségből is fakadt. Az adott időszakban' Az ellen­érv itt persze csak a hipotézis szintjén fogalmazódhat meg: az átszervezés után, iparosítás és telepítési program híján olyan elvándorlási folyamat indult vol­na meg a megye falvaiból, amely­nek következményei — az egész megye mezőgazdaságára nézve — beláthatatlanok lettek volna. És a termelőszövetkezeti élet­tel kapcsolatos kérdésfelvetések egész sora ... Hartán, Csátalján, Hercegszántón, Zsanán, Dunapa- tajon, Tiszakécskén, Lászlófal- ván. A szanálás körülményei és következményei ... Mind-mind a 60-as és a 70-es évek fordulójá­nak falusi-szövetkezeti fejlődé­sével összefüggő emberi gondok. Elsősorban a kritikai állásfog­lalás azonossága fogja egységbe a kötet szerteágazó tematikájú írásait. Nincs tekintettel a hiva­talos rangsorolásra, mítoszrom, bolásra vállalkozik, amikor fel­tárja például, hogy az országos vándorzászlót megannyiszor el­nyert és sokszorosan kitüntetett hartai Béke Tsz-ben, a kétség­telenül mutatós gazdasági ered­mények mögött is nagyfokú bel­ső bizonytalanság, diszharmónia munkál. S amelyeknek a közér­zetben történő lecsapódása eny­hén szólva nem késztet hozsan- názásra. Más, hasonló témájú írásai­ban is arra figyelmeztet, hogy a pozitív gazdasági mutatók nem szolgálnak mentségéül az egysze­mélyes, a tagsági vélekedést mellőző, diktatórikus vezetési stílusnak. S a tagság előbb- utóbb elérkezik a változtatás szándékához. A tsz-elnöki tiszt­ség nem hitbizomány. Rosszabbik esetben — mint például ami Zsanán történt — az is előfordulhat, hogy a közös fejlődéssel szemben teljesen ér­dektelenné válik a tagság, s élet­keretét az egyéni boldogulás le­hetőségeinek keresése tölti ki. Mindezek a szövetkezeti de­mokratizmus húsba és zsebbe vágó kérdései. E vonatkozásban a szerző kérlelhetetlen: a közös­ségi szolgálat erkölcsi követel­ményeiből egy jottányit sem en­ged. Ugyanakkor a tagsági ma­gatartást sem emeli piedesztál- ra, noha az elmarasztalástól még- inkább óvakodik. „Egyszerűen” kimutatja, hogy a szövetkezeti parasztságnak létérdekei van­nak, s körülményei határozzák tmeg mindenkori tudatát. Amennyire jeleskedik a problémák, a folyamatok ár­nyalt kidolgozásában, a szerző stílusa csaknem annyira dara­bos, göcsörtös. Jogosnak látszik a gyanú, hogy szándékoltan ilyen.' Óvakodik mindenféle szépírói megjelenítéstől, akár emberről, akár tájról legyen is szó. A lényegre, a viszonylatok megfogalmazására koncentrál. Az írások jelentős hányada el­ső ízben épp lapunk és a Forrás hasábjain látott napvilágot, Most, újra olvasva semmit nem veszítettek töménységükből — érvényességükből. Nehéz és fon­tos gondolatokat sűrítő könyv a Zámé, s nemcsak felfedezésre, de társadalmi önismeretre is késztet. Hatvani Dániel

Next

/
Oldalképek
Tartalom