Petőfi Népe, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-08 / 158. szám
jVI íí V E L ÖD ÉS» IRODALOM • MŰVÉSZET 'IRODALOM • MŰV É S Z K I AZ ANYAGTÓL AZ ÉPÍTÉSZETIG »Egyike századunk nagy újítóinak« Az Akadémiai Kiadó Művészeti Lexikonjában Moholy-Nagy László neve mellett olvasható a címben idézett megállapítás. A minősítés pontos, hiteles. Juhász Gyula 1919-ben, az akkor 26 esztendős művész szegedi kiállításáról tőle szokatlan lelkesedéssel ír: „Ennyire európai értékű és jelentőségű művészet még nem nyilatkozott meg városunkban ” Ilja Ehrenburg 1922-ben háromnyelvű folyóiratában a főhelyen közölte a magyar művész tanulmányait, felhívásait. Moholy- Nagy László Az új vízió című könyvét Herbert Read a század képzőművészetére vonatkozó alapvető művek közé sorolja. Pogány ö. Gábor szerint a Tanácsköztársaság leverése után külföldre távozott festő, művészeti szakíró „a képzőművészetből népszerű árut csinált, amivel szinte kivitte az jteára és nélkülözhetetlenné tette a műtermek formaelemző munkáját”. Moholy-Nagy tevékenységét méltató, úttörő, kezdeményező jellegét hangsúlyozó véleményeket hosszan sorolhatnánk Nem hiányozna Picasso, Kassák, Lajos. Brancusi, Henry Moore sok más kitűnő alkotó névé. A magyar gimnáziumok számára másfél évtizede kiadott, terjedelmes Művészettörténet tankönyv egy szót sem szól róla. Szülőfalujában Bácsborsódon kevesen sejtik, hogy ki volt az a Moholy- Nagy László, aki 1895. július 20-án az egyik uradalmi tisztviselő házában meglátta a napvilágot. A család hamarosan elkerült a Bácskából, de a falun töltött évekre mindig szívesen gondolt, hisz a gyermeki érzékenységét, fogékonyságát az élet nagy adományának tekintette. Megkerülhetetlen kérdés: miért nem hatott Moholy-Nagy szűkebb hazájában, munkássága miért szorult ki számon tartott helyi hagyományaink köréből? Élete nagyobb részét külföldön töltötte. A szocialista eszmékkel rokonszenvező, a közösség céljainak és szükségleteinek szolgálatára váUaUcozó qgrffyész, a Tanéi?: . köztársaság lévérése után előbb Berlinben dolgozott, majd egyik alapítója, vezetője a dessaui Bauhausnak, az építészek, szobrászok, festők újat kereső egyesülésének. A nácik elől Angliába menekült, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Chicagóban halt meg, 1946. november 24-én. Az is igaz, hogy a bács- borsódi származású művész iparilag, gazdaságilag fejlettebb, vá- rosos országokban dolgozta ki elméleteit, módszereit. Hajdani technikai elmaradottságunk, eltunyult közgondolkodásunk és a megszokott görcsös tisztelete nem kedvezett a modernebb irányzatoknak. A Horthy- kurzus politikusai világnézeti, taktikai okokból is nehezítették az emigráns művészek honi térhódítását. A századforduló táján, az első világháború előtt föltűnt második reformnemzedéket szétverték a történelmi körülmények, de ez nem ok arra, hogy termékenyítő gondolataikról, forradalmas indulataikról hallgassunk. A hazánkban az ötvenes években átmenetileg eluralkodó sematizmus, a XIX. századi hagyományok egyoldalú kiemelése, a polgári — vagy annak mondott — művészeti irányzatok sommás elmarasztalása nem tette lehetővé kétségtelen formai eredményeik hasznosítását. (Az igaz és hamis szétválasztása helyett elhanyagoltuk „a művészet eszköztárából többé ki nem iktatható vívmányokat” (Aradi Nóta), nem különböztettük meg a dekadens szélhámoskodást, az anyag megcsúfolását, a változó korhoz illeszkedő újításoktól.) örvendetes esemény ürügyén írhattam le töprengéseimet. A Corvina kiadó a napokban adta ki Moholy-Nagy László: Az anyagtól az építészetig című, a „modern formaalakítás grammatikájának” tartott művét. A könyv először Németországban jelent meg, 1929-ben. A már említett dessaui műhelyiskolában tartott előkészítő tanfolyam velejét. sűrítményét tartalmazza. Minden sorát az a meggyőződés hatja át, hogy a modern civilizáció és technika nem ellentétes a művészettel. „Csak keresni kell korunk aktuális kifejezés- módját.” Már ötven esztendeje látta, hogy a gép és a város meghatározó szerephez jut a XX. szászadban. Véleménye szerint a mű-v veszet nem ünnepnapok dísze: használati eszközeink, épületeink célszerű, a tér, a mozgás és az anyag törvényszerűségeivel számoló megformálása. Elsőként emelte esztétikai rangra a konstrukciót, a tárgyak elrendezésének elveit. A jövő a sokoldalúan képzett emberé — hangsúlyozza könyvében. A kapitalista körülmények gúzsba kötik az alkotó kedvet, változtatni kell rajta — hirdeti a két világháború között. Gorkijjal együtt vallja: „Minden emberben ott bújkál az építő bölcs ereje, csak -meg kell adni neki a szabadságot, hogy fejlődhessen, virulhasson és egyre nagyobb csudákkal gazdagítsa a világot.” A művészetoktatás szemléletének, módszereinek változtatásaiban szerepe felmérhetetlen. Arra biztatja a „szüntelen hajszában élő mai embert, hogy lassanként ismét közelebb kerüljön magához a tárgyhoz”, létünk fundamentumához, az anyaghoz. At oktatásnak a gyakorlatból, az érzéki megismerésből kell kiindulnia. Az anyag felszínének, szerkezetének a kutatása hozzásegít korunk alkotó folyamatainak megértéséhez — így érvel. Az anyagtól az építészetié című könyvében a szerző összefoglalja a tömegre (szobrászat) és a térre (építészet) vonatkozó nézeteit is. Talán' ez utóbbinak szenteli a legnagyobb figyelmet. A formákat a térben kell komponálni, ebben a realitásban szükséges a szép és hasznos egységét kialakítani. (A mai design, formatervezés Moholy-Nagyot egyik „ősének” tekinti, hiszen elveinek, ötleteinek java része felszívódott a mindennapos gyakorlatba.) Részletesen bizonyítja, hogy a fény és a mozgás miként vált elemi ábrázoló tényezővé. A hosszú hallgatás után hiba lenne, ha az ellenkező végletbe esnénk. A bácsborsódi születésű képzőművész nem tudott elszakadni bizonyos divatoktól, környezetétől. A valóságosnál nagyobb fontosságot tulajdonított a műalkotások technikai, formai vonatkozásainak, a szabályozó értelemnek, nem érzékelte eléggé a művészet társadalmi valóságot feltáró és azt befolyásoló funkcióját. Tévedései, egyoldalúságai ellenére ő „a modern művészet egyik első teoritífcusa — mint a map var kiadás utószavában olvasható — és elismert gyakorló mestere festő, fémművész, fotográfus és a kinetikus plasztika úttörője”. Heltai Nándor f KÖNYVESPOLC Tamás Aladár: A 100 százalék története Bevezető tanulmányában a szerző kritikusan szemléli mind a maga szerkesztői munkáját, mind a folyóirat szellemét, stílusát, színvonalát. Érdekesen elemzi annak okait, hogy a Tanácsköztársaság leverése után miért nem jutottak el a korabeli polgári írók a kommunista eszmékhez és miért utasította el szinte teljes egészében a 100 százalék az akkori polgári irodalmat és írókat. A szomszédos országokban később más címen (Oj Szemle) kellett megjelentetni, mivel szelleme és az abban az időben szokatlanul magas példányszám (2500) miatt a rendőrség rendszeresen figyelte a folyóiratot. Hasonló okok miatt a szerzők nagy hányada is álnéven írt, sőt több cikket fiktív néven jelentetett meg. Számos avantgardista külföldi költő versét is közölték, méltatták munkásságukat. (Marinetti, Majakovszkij). A cikkek nagy részét a bécsi és berlini emigránsok írták, természetesen álnéven (Kun Béla, Lukács György, Gábor Andor, Komját Aladár, Illés Béla, Hidas Antal, Barta Sándor). A kortárs magyar írók közül Nagy Lajos nemcsak sok cikket írt a folyóiratba, de szerkesztésben is részt vett. A könyv második felében az író—szerkesztő téma .szerinti csoportosításban szemelvényeket közöl az 1927. augusztusától 1930. júniusáig megjelenő folyóiratból. A válogatott szemelvények sok új és forrásértékű anyaggal gazdagítják a magyar forradalmi munkásmozgalom két világhábOr rú közötti történetét. Takács Tibor: UTAZÁS Ide Is eljutottál, fent Vergilius sírja. A dombsor körbehajlik ez a táj Mergellina. Ide is eljutottál s Ülsz szemközt a Vezúvval, a holnapi napokkal, s hátad mögött a múlttal. Milyen régóta jöttél, milyen nagyon akartad. Kenyered s vized sincs már, kisebesedett talpad. Milyen messziről jöttél suhanc-álmok korából, s amiben sosem hittél: itt van előtted Nápoly. Itt van előtted Nápoly, a Vezúv kettős kúpja, s te úgy indulsz, mint otthon, ha kimentéi a kútra, s anyád utánad nézett — ö, nézz utánam, Nápoly! Visszajutok-e egyszer még útjaim porából? • Kiss J. Zoltán: Társadalmi munka. Varga Mihály: TŰNŐDÉS Égalj-mögötti tájon merre jár a ronthatatlan, valamikor-hű ifjúság? Emléke minden rég-napoknak szétfoszlik, ködbe tűnik, akár a nyár, a nagytüzű, melytől annyit részegültünk szemünket tágas égbe fúrva? Anyánk, az óvón-korholó megfoghatatlan messze lett, vagy hínár-napjaink ölik halomra erő-adó emlékeinket? Az izzást-hozó reggel-áramot, az éjek erdő-illatát, s a tüdő-tágitó hajnal fényét felszippantja durva élet-állat? Naponta miért szennyeződünk? Patak-tisztaságunkat, és szemünkben a hit jelét miféle Érdek-Isten űzte egalj-mögötti tájra? Mikor megyünk újra tágas ég alá friss szélbeii megfürödni? mBmmmmmmmmMmmBmmmBmmEmsmmm Bemutatjuk Bodri Ferencet Megyénkben viszonylag kevés képzőművész él. örülünk minden új alkotó jelentkezésének. Különösen, ha olyan tehetséges és — ha úgy tetszik — kitűnő papírokkal rendelkező emberről van szó, mint a tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán néhány esztendeje eredményesen befejező Bodri Ferenc. A diploma megszerzése után hazatért Kecskemétre és itt lakik, dolgozik nagyon szűkös körülmények között. Nyilván gondjaival is magyarázható, hogy eddig sajnálatosan keveset hallottunk róla. Ritkán jelentkezik kiállításokon, megbízatást is keveset kapott. Nem titkoljuk, kicsit nehéz természetű, mint más művészember. De — nagy érdeme — nem tör könnyű sikerekre, magasra tette a mércét,. igényes saját alkotásaival szemben, művészeti kérdésekben nem ismer megalkuvást. Márton Klára: Milyen ember az apám ? Mezítláb megyek az utcán, a sarkon egy asszony fordul be. Megállók előtte. — Néni kérem, merre laknak Szilágyiék? A negyvenkettes házat köny- nyen megtalálom. Zöld léckerítés van előtte. Az udvaron tornác. Kifeszített spárgákra futóbab kúszik. Egy öregember ül a virágágyak között. Lábat áztat. Megállók előtte. Árnyékom arcára vetődik. Hangosan dobog a szívem. Az ■öregember néz, szemét összehúzza. Dús, fehér haja van és nagyon kék szeme. — Én vagyok a maga unokája — mondom és a letaposott füvet nézem a lavór körül. Tiszta nyugalom száll meg. Ügy érzem, hogy most szép vagyok és ő nem tud nekem ellenállni. Várom, hogy feláll, magához szorít és azt mondja, maradjak itt. nála. Elképzelem, hogy virágokat fogok itt öntözni. Este, ha lemegy a nap. Nagyanyáméknális úgy szokták. És a fűszálakon, virágokon majd csillogni fognak a vizcseppek. — Te vagy a Kató Marosa lánya? — kérdi az öregember. Egyik lábát kiveszi a lavórból, aztán visszarakja. Csobban a víz. A nyitott konyhaajtóban egy kövér asszony jelenik meg. Nézek rá és nem tudok megszólalni. — Mi az? — mondja és megáll az öregember háta mögött. — A Kató Marosa lánya... — néz rám az öregember. Nem fordul meg. Most csak én látom az arcát. Kicsit félősen mosolyog és nekem megint a virágok jutnak az eszembe. — Nahát! — mondja az asz- szony. — Honnét jöttél? Röviden, csattogva ejti ki a szavakat. Egy madár jut róla az eszembe, akinek egyszer az énekét az erdőben hallottam. — Most itt vagyok a másik nagyanyámnál — mondom. Színtelen a hangom és érpem, hogy most elvesztettem varázsomat. Már csúnya vagyok. A lábom poros és az arcomon a naptól biztosan előbújtak a szépiák. Megint a madár csattogását hallom. — Tudja valaki, hogy idejöttél? — Erről a dologról velem soha nem beszélt senki — szólok és lehajtom a fejem. — Nincs is sok értelme — mondja az asszony. — Anyád később visszavonta, hogy a mi fiunk ... szóval... mást nevezett meg... — Ez nem igaz — mondom. — Hány éves vagy? — szól közbe az öregember. — Tizennégy múltam... És anyám nekem kiskoromban mindig ezt a nevet tanította — mondom egészen reménytelenül. Az asszony vigasztal: — Szép lány vagy ,.. Vigyázz magadra. /Nehogy te is úgy járj... Sokáig csend van. Érzem, ha holnapig itt állnék, akkor sem beszélnének hozzám többet. Kifelé indulok. Gyorsan jönnek utánam. Kívül kerülök a kapun és megfogom a léckerítést. Éles a hangom: — Hol lakik az apám? Szeretnék neki írni... Az asszony felkapja a fejét: — Nézd csnk... — hallom — Micsoda követelődző! Nem mozdulok. Dacosan nézek rá. — Hát nézd meg a kezeit. — Az öregember halkan szól. — Nem látod? Egészen olyan... — Nincs értelme — hallom ismét a csattogást. — Semmi értelme. Megyek hazafelé. Csend van mögöttem. Tudom, még mindig ott állnak a kerítésnél és figyelnek. Meg se fordulok. Délután az utcákon őgyelgek. Többször elmegyek addig a sarokig, ahonnan láthatom a házukat. Már esteledik, amikor meglátom az öregembert. Lassan, komótosan jön a hársfák alatt. Beállók egy kairumélyedésbe. Aztán elkísérem egészen a piactérig. Látóm, megáll a dohányosbódénál. Előtte néhányon sort- állnak. Ekkor elhatározom, hogy valahogy majd az útjába kerülök. Leülök egy padra. El kell, hogy haladjon előttem. Ha visszafelé jön. Tehéncsorda kolompol az utca végén. Hársfavirágok és meleg tejszag van a levegőben. A tehenek kirohannak a sorból és megállnak a kapuk előtt. Valahol vizet húznak. A kerekeskút nyikorog. Már nem látszik a nap. Csak a háztetők piros cserepeire süt. Vöröslenek a kövek. Lépéseket hallok. Tudom, hogy ez csak ő lehet. Nem nézek fel. Érzem, hogy ég az arcom. Mindenféle papírhulladék világít előttem a földön. „Nem fogok ránézni, s ha nem ismer meg, hát akkor úgy is jó" — határozom el. Két papucsos lábat látok, ahogy elsiet előttem. Nem nyitom ki a szemem. De ekkor megszűnnek a lépések. Kicsit oldalt ülök és eltakarom az arcom. Hát mégis! Ahogy közeledik, mégjobban lehajtom a fejem. — Csak nem sírsz? — kérdi és megsimogat. Sokáig hallgatunk. Szivarra gyújt. Beszívom az édeskés illatot. A füstkarikák körülfogjálc csupasz térdemet, aztán szétoszlanak a sötétségben. — Hallottam annak idején, hogy férjhez ment az anyád — mondja. — Legalább van tisztességes neved. — Igen... — szólok. — Amikor kicsi voltam, engem is úgy hívtak, mint őt. Azért jöttem ma el, mert ezt a nevet tanította. Nem válaszol, csak pöfékel. — Vannak testvéreid? — Négy. — Hűha... Ez igen... És hogy bánnak otthon veled? — Rosszul... — Hát igen— Ez érthető — mondja lassan. — De te még nem ismered a világot, kislányom. Hetvenéves leszek, a fiam pedig... Sok örömöd nem lenne benne, ha megismernéd. Amíg beszél, oda se igen figyelek, hogy mit mond. Csak elképzelem, hogy milyen ember az apám. Talán kék szeme van ... Magas, feketehajú... — Szeretnék neki írni — mondom. Az öregember sóhajt. Enyhe kis sajnálatot érzek a hangjában: — Szegény kislányom — mondja és elindul. Látja, hogy mozdulatlan maradok és visszaszól: — A Vadalma utcában lakik. Egy park van a ház előtt... Nagyon sokáig hallom a lépteit a kavicsos úton. Utána szeretnék szaladni, mert a számot nem hallottam jól és eszembe jut, hogy el sem búcsúzott tőlem. Ügy ment el, mintha mindennap találkoznánk. Nagyanyám házában már ég a villany. Belépek az ajtón. Ott vannak az asztalnál. A helyemre ülök és hallgatok. — Mi az? — kérdi nagyapám — Nem tudsz köszönni? Örömmel közöljük — mint már korábban is — markáns grafikáit, abban bízva, hogy tehetségével felelősséggel, jól sáfárkodva, környezetétől, a kulturális élet helyi vezetőitől segítve, buzdítva a jövőben aktívabban jelen lesz Kecskemét, a megye közművelődésében. Érdeklődő figyelemmel kísérjük remélhetően szépen ívelő pályáját. H. N.
