Petőfi Népe, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-29 / 176. szám
\li VELÖDÉS «IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET A tanyán és a Parlamentben Beszélgetés Angyal János országgyűlési képviselővel _ . , I f _ • _ 1 Ancrvol János. Ma- t Ti szakécskén iskolaigazgató Angyal János. Ma gyár Szakos középiskolai tanári _diploma3a van^ Negyvenegy éves. 1971 óta országgyűlési képviselő, a 7 számú választási körzetben. Szűkebb hazaja eleiéről, kulturális eredményeiről és gond.iairol beszélgetünk. — Először arra kérem, jellemezze körzetét. — A megye legtanyásabb körzete. Ide tartozik Tiszakécske mellett Lakitelek. Lászlofalva, Nyar- lőrinc, meg a Tiszaújfaluból és Alparbol nemregiben egyesült Tiszaalpár nagyközség. Elsősorban mezőgazdaságból élnek az emberek: ez erősen meghatározó tényező. Különösen fejlődőben van a.zöldségtermesztés. Az utóbbi években javul a lakosság életszínvonala. Különösen a községekben, tanyaközpontokban építkeznek sokan. Megszűnt a „látástól-vakulásig” munka. Valamikor a fürdés úri passziónak számított: ma már szeles körben elterjedt igény. Illyés Gyulának igaza van, amikor azt írja: a parasztnak évszázad kellett egy kalapcserére. Ma a szemlélet- és életformaváltozás gyorsabb ennél. A művelődésügy: közügy-- Mivel pedagógus, bizonyára szívügye a művelődésügy fejlesztése, felvirágoztatása? _ Évekig művelődésiotthon-igazgaló voltam, Is merem a közművelődési problémákat. A gondokat, a serkentő és akadályozó tényezőket. S bár ezt képviselői munkámnak csak egy részének, de fontos részének tekintem; mivel a művelődés közügy. Mint képviselő elsősorban az alkotó munkalégkór megteremtését igyekszem elősegíteni, s azt, hogy jó kapcsolatok alakuljanak ki az egyes szervek, intézmények között. A pedagógusoknak a kulturális életbe való bekapcsolásával is igyekszem segíteni a művelődést. Tagja vagyok a nagyközség kulturális bizottságának; így a napi gyakorlati munkához is közelebb lehetek. _ Jó lenne hallani a körzet közművelődési eredményeiről. — A teljesség igénye nélkül. íme néhány példa arra, hogy ezen a környéken tartalmas kulturális életről beszélhetünk. A kécskei művelődési ház az utóbbi években egyre inkább kisugárzó szerepet tölt be: eredményeire felfigyeltek. Említést érdemel a lakiteleki sorozat a határokon túli magyar irodalom megismertetésére, s ugyanott a téesz-asz- szonykórus - Ugyanígy a községi énekkar Tiszakécskén. s az iskolai irodalmi színpad. A kécskei művelődési autó külterületi „missziója’’ szintén olyan, melyet örömmel lehet emlegetni. Szerencsére még tovább folytathatom a' sort. A kulturális élet gondjai — Az eredmények ellenére sem beszélhetünk zavartalan, problémák nélküli közművelődésről... — Talán több van a gondokból a kelleténél. Nem kell unatkoznunk. Tartalmas munka csakis tökéletes összefogással képzelhető el. Sajnos, ez még nem mindenütt jellemző. Ne legyen félreértés: nekem valamennyi körzetembe tartozó község „édes gyermekem”; mégis azt kell mondanom, hogy ezt az igazi- összefogást eddig csak Tiszakécske mutatta fel. Azzal, hogv a gazdasági és tömegszervezetek együttműködnek a művelődési házzal. Nagy gondunk még, hogy aránylag kevés olyan gazdasági vezetőnk van, akinek szívügye a kultúra támogatása. Nemcsak anyagiakra gondolok, de az érdeklődésre, a személyes példamutatásra, stb. is. Szerencsére említhetek jó oéldát is: a kécskei Tisza- gyöneve Tsz saját művelődési otthont tart fenn, s megfelelő programról is gondoskodik dolgozóinak. Lászlófajván és Nyárlőrincen aránylag sok a nyolc osztállyal nem rendelkezők száma. Tiszakécskén tavaly negyvenen végezték a hetediket és a .nyolcadikat. Ez több mint máshol, de mégis nagyon kevés. Sokan azt tartják, hogy nem szívesen ülnek be a felnőttek az iskolapadba, húzódoznak ettől. Pedig dehogy. Inkább a távolság miatt. Ha a községekben egy-egy osztályt lehetne indítani, hogy ne kelljen utazniuk a tanulásért, bizonyára több vállalkozó kerülne. Az ismeretterjesztő munka nagyon visszaesett az utóbbi időben. Régebben, különösen télen, nagyobb eredményekről számolhattunk be. Túlontúl is a Hazafias Népfront vállára nehezedett ez a munka. Á társadalmi szervezetek jobban magukénak erezhetnék a dolgot. És a községi kulturális bizottságok is. A körzetesítést elsők között megoldottuk. Mégis: az foglalkoztat egyre, kik lesznek ezután a tanyavilág „világító lámpásai”? Orvos, jegyző, ügyvéd: egyszemélyben volt mindez a tanyai tanító. Kevesebb lesz az iskola, s talán több a kocsma. Csodát nem kell várni tőle, de van jó kezdeményezés is. A sárhalmi iskola mellett levő kocsmában könyvtárat rendeztek be. Tovább kell keresni a kibontakozó újat. A tanyai iskolákat egymásután bezárják: de a tanyák népe megmarad. Fokozottan törődnünk kell a kulturális ellátásukkal. A fáradozás jutalma Mielőtt e beszélgetésre sor került, kérdezgettem az embereket: mit tudnak képviselőjük munkájáról? Jó volt hallani-, hogy bíznak benne, s érzik, látják a fáradozást, munkája sikereit. íme, gyors felsorolásban fáradozása eredményének néhány példája. Leginkább szívügye az óvodai hálózat bővítése. (Ö ezt így fogalmazta meg: „Szeretném, ha itt minden hátrányos helyzetű gyerek óvodában lehetne. Sok van ilyen.” örül, hogy Lászlófalván saját erőből, összefogással még ebben az évben megszületik a gyermekintézmény, s tervezik már Nyárlőrincen is.) A tisztasági és gőzfürdő nemcsak a kécskeieké; odajárnak a környék lakói is. Fáradozása nyomán javult a közlekedés is. és készül a szennyvíztisztító berendezés, a városiasodás egyik ékes bizonyítéka. Az ivóvíz-ellátást szolgálja, hogy épül a regionális vízrendszer. Lakitelek, Tiszaalpár és Tiszakécske bekapcsolásával. Kécskén. Tiszaalpáron benzinkút, útszélesítés, tanyavillamosítás; új. épülő nyolctantermes iskola — ilyen példákat mondtak arra, mi mindenben működött közre idáig Angyal János képviselő. Varga Mihály Varga Mihály: Nyár, délután Az utca teknő; benne ázott fák hemperegnek. Az árnyak kinyúlnak, szemükben — lásd — a fény kialszik. Csak a lomb tekint az égre bambán; nem érti, lám, a mozdulatlant. A tető elolvad, az erkély kacagva int a bánat ellen. Amott gyereksereg zavarja szerteszét a csendet. Messze még az este, bírja hangszála, lába, kedve. Egy anyóka moccan botjára dőlve. És a jó puha bánat kérődzik porba-hulltan — nyár van. 0 Amint már hírt adtunk róla olvasóinknak, megnyílt Kiskunhalason a megyében működő képzőművészkörök és szakkörök kiállítása a MAV-klubkönyvtárban. A tárlaton a kiskőrösi Simonná, Dulai Mária is szerepel műveivel. Ezek közöl mutatjuk be ez alkalommal a „Zahorai pince” című alkotását Antalfy István: Négysorosak 1. És te, akit mindenki ünnepel, s magasból nézed a világot, gondolj arra; elmúlik a siker, s megint a földre kell leszállnod. 2. Jó hallgatni nemcsak a beat-zenét, de olykor — csendjét a magánynak. Meghallani: másak mit mondanak, és benn máris — visszhangja támad. 3. Tetőre röppent egy madár, most. nem néz, vagy ha néz se lát. Köszönti a lebukó Napot, majd megőrzi az éjszakát. 4. Sietni kell, míg futja az idő. Szorgos kezekkel; még ez, még amaz! A munka, ami igaz, s éltető, s a hétköznapoknak értelmet ad. Darabos Zsuzsanna: Bátyám piros almája Hiába tornyozta asztalomra akaratos estém üres papírjait — valami szépet kell írnom, mindenkinek jót, eszembe csak az jut: a tanya melletti temetőnél mennyire féltem; öregasszonyok meséi jártak-mentek szívemben; a kőid pesti mosolyával nézett rám. vihogó fiúk virtuskodva, mindentértő öreg bc.tyám rámborította ócska bőrkabátját (mint őrá azóta halála a földet) oltalmazón, és nagy piros almát dugott reszkető kezembe. Szép volt az alma. Oly szép: beleharapni sem mertem. FAFARAGOK KIÁLLÍTÁSA A napokban nyitották meg a fafaragók II. megyei kiállítását a kiskunmajsai Ifjú Gárda Művelődési Központban. A tárlaton tizenkét népművész harminckilenc alkotása látható. Legtöbb művet állított ki Faragó József, Tóth Vendel, Nagy Péter és Szőrös József. A kiállított munkák között fadomborművek, portrék és használati tárgyak egyaránt szerepelnek. Képünkön Nagy Péter (doboz, tányérok, pipák) és Faragó József (Harminc ezüstpénz) műveit láthatják olvasóink. 'MM \'T[RVt , 1 tj ! j i fp ' • ’jiAíf 1:, I . 1 A kivétel — Már megint az a kislány a kettesből! Milyen zsarnok tud lenni egy gyerek, ha elkényeztetik! Ezzel a kicsivel egyedül több a probléma ... Hát ez szép! Nézz csak ide, baba! Te aztán jól kikészítetted magad. Miért csinálod ezt, megmondanád? De nem sírunk ám, nem bizony! No ne csacsiskodj, hát nézz a szemembe és áruld el nekem, miért kell az a cica olyan nagyon? Sír. Makacs gyerek. Fogalmam sincs, milyen nevelést kaphat otthon, az eredmény mindenesetre elcsüggesztő. Már nem is sír; zokog! Nahát, ez a gyerek olyan keservesen zokog, kínjában a párna csücskét szaggatja. Ennyi kétségbeesést egy hatéves gyerekben! Mária kérem! Legyen szíves, adjon a kislánynak Etovalettát, elalvás előtt még egyet. Köszönöm. És holnap majd meglátjuk. Persze már harmadik napja fekszik itt az osztályomon és harmadik napja szinte egyfolytában siratja a cicáját. Vajon miért ragaszkodik annyira ahhoz a kis játékállatkához? Az anyukája ma reggel is felhívott, olyan különös volt a hangja, amikor kérdezte, hogy Ditte követeli-e még a cicát. Igaz, azt mondtam, már nem emlegeti, dehát én nem értem, miért kell egy gyerekes szokásból ekkora problémát kerekíteni! Jól néznénk ki, ha mindenkire ráhagynánk! Lassan múlik a délután. Nem szeretem a délutánokat, pedig ilyenkor lenne szusszanásnyi idő, okosabban kellene kihasználnom. Olvashatnék, a rádiót is bekapcsolhatnám, a zene mindig hiányzik, s ilyenkor... Esetleg Hannát is felhívhatnám— Vajon mit mondana erre a cicaügyre? Felcsernek becézne megint, igen, azt hiszem. S hiába érvelnék, Hannában sokféle humánus tulajdonság ötvöződik össze egy szeretetreméltó emberré, de hiányzik belőle a rend, a szigorúság. Egy orvosban kell, hogy legyen cseppnyi szigor, különben hova jutnánk? Engedékenységgel nem lehet ekkora felelősséget vállalni! Nem is tudom, miért volt fontos, hogy ezt megmagyarázzam Ditte anyjának. Először felbosszantott, amikor behozta a kislányt, és máris a cicával kezdte. Hiába mondtam, tiltja a házirend! Pedig értelmes asszonynak látszott. Könyörgött, igen, valósággal esdekelt. Olyan kétségbeesett reménykedéssel akasztotta rám a szemeit, mintha nem is egy vacak kis játékról, hanem legalábbis a gyerek életéről lett volna szó! Dehát nem tehetek kivételt senkivel, én nem lehetek igazságtalan, ha Ditté- nek megengedem, meg kell engedni másnak is! Talán megbántottam azt az asszonyt, amikor a borítékot a zsebembe gyömöszölte, de egyszerűen felbőszített, az arcáról torkomnak ugrott az a si- valkodó elszántság, — nem, igazán nem tudom megérteni az ilyen túlfeszített érzékenységet. S egyáltalán: micsoda ostoba szokás az, hogy egy hatéves gyerek csak úgy tud elaludni, ha a cicája farkával az orrát birizgálja? Na! Mi az már megint, Mária hova rohangál, mit csinál, az istenért, még feldönti azt a telefonasztalt! Meg se hallotta, úgy elszaladt, de ha visszajön, megmondom neki, ezt nem tűrhetem szó nélkül, az én osztályomon fegyelmezetlenség!... Ilyen még nem fordult elő, legfeljebb kezdetben, amikor Bárdos helyére kerültem, s nekem kellett dolgoznom azért, hogy _ végre tudomásul vegye mindenki, mi az, amit elvárok, sőt megkövetelek! Engem úgy ismernek a kollégák és a betegek, a kórházban és az egész városban, mint lelkiismeretes orvost, s ehhez nemcsak az tartozik, hogy nem fogadok el pénzt a betegektől, hanem az is, hogy képes vagyok fegyelmet tartani! Sose kérek többet, csak annyit, amennyi elengedhetetlen feltétele a gyógyításnak! Ezzel a Máriával sem volt még soha semmi probléma, mi történhetett vele hirtelen? Lám, ez is jóleső érzés, az én osztályomon a nővérek is példamutatóak, nem vettem még észre, hogy bármelyik is borravalót fogadott volna el. Éppen ezért csodálkoztam, amikor Ditte anyukája az első visszautasítás után még egyszer próbálkozott azzal a borítékkal. Felelősségre vontam Máriát, de ő azt mondta, megmagyarázta az asszonynak, s mégis... Furcsa, hogy annak az asszonynak megért volna pár száz forintot... Eh, beteges ragaszkodás a tárgyakhoz, nem szabad komolyan venni! Megnézem a kislányt, talán elaludt azóta. Csak azért nézem meg, mert Mária elment, s ha Ditte nem alszik, esetleg sír, vagy vizet kér, vagy... Te még mindig nem alszol, baba? Nézd, a többiek mind alusznak már, csak te ülsz itt az ágyadon egyedül! Legalább takard be magad, megfázol. Várj, majd én segítek, megigazítom a párnádat... Nem tudom, miért nem megyek már el innen, csak forgatom a lázlapot, s nem merek felnézni sem. Ostoba helyzet, milyen szerencse, hogy nem látott senki, milyen jó, hogy Hanna nincs itt mellettem, most mit mondana nekem, egyáltalán mondana-e valamit, vagy csak elmenne szó nélkül és ez lenne számára az elégtétel, örök vitánk eldöntése, s én a vesztes... Hanna szemében sem. volt még kevesebb gyűlölet a tehetetlenség perceiben, mint azokban a gyermekszemekben az imént! Egy felnőtt ember indulatával, valósággal sziszegett, amikor a takaróját akartam megigazítani: „Ne nyúlj hozzám, bácsi, elvetted a cicámat!” És Ditte ráütött a kezemre! Sír már megint, talán megijedt ő is, amikor elrántottam a kezem, megrezzent a szempillája, öregesen összeráncolt homlokáról elrugaszkodott a harag, riadtan húzódott a sarokba, talán azt hitte, visszaütök? Ne félj kicsi Ditte, nem bántalak én, hiszen nem haragszom, nem is haragudtam? Most megígérem magamban neked, hogy holnap telefonálok az anyukádnak, hozza el a cicát... nem holnap, még ma telefonálni fogok, máris megyek... Mária! Mária, hová szalad megint? Nem értem magát, úgy csinál, mint aki se nem lát, se nem hall, tőlem ijedt meg ennyire? Miért olyan ideges, kérem, válaszoljon, mit rohangál itt összevissza már fél órája? Nem felel? Dehát mi történt magával, mit dugdos a háta mögött? Aha! Szóval a cica! Ez a Ditte cicája ugye? Mégis behozta ide azla macskát, pedig megtiltottam, nem?1 Jól van már, ne pityeregjen, mint egy megszeppent gyerek ... Ha már így történt... Adja oda a cicát... Menjen már, vigye oda Diriének ... Mária nem mozdul. Csak áll és néz rám, kerekre nyílt szemében, a kitágult szembogarában látom hangyányira zsugdft-odott tükörképemet. Milyen kicsinek látszom, milyen kicsire zsugorít az a nagy távolság ... Tudom, kérdezni szeretne valamit, de fél és kezében ideges-tétován szorongatja a játékcicát, s most már azíért pirult el. mert azt hiszi, szégyelnie kell magát! Legszívesebben megmondanám neki, hogy nem is haragszom, hogy én is éppen telefonálni indultam, jó lenne azt is elmesélni, hogy Ditte rámsziszegett és a kezemre ütött és ... Kár, hogy szigorúan kell szólnom Máriához, a homlokomon elfáradlak a ráncok és már kedvem sincs ahhoz se, hogy összefont karokkal le s föl járkáljak, mint aki ideges. Dehát én nem hagyhatom el magam, a tekintély segítőtárs a felelősségvállalásban. Tehát, Mária?! Most az egyszer megengedem, hogy ha már elhozta, itt maradjon ez a játék, de remélem, nem fordul többé elő ilyesmi! Almási Márta
