Petőfi Népe, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-25 / 172. szám
1973, július 25. • PETŐFI NÉPE • 5 ELPUSZTULT FALVAK KECSKEMÉT KÖRNYÉKÉN VIKTÓRIÁVAL A PARKBAN Még a helyüket sem tudjuk . . . A Katona József Múzeum új ásatásáról tudósító cikkünkben azt irtuk, hogy nem tudni mi volt a templomhoz tartozó település neve. A Matkó név a XVIII. századig ugyanis csak személynévként fordul elő. Az elpusztult falvak felsorolásakor Matkóval nem találkozunk. Az oklevelekben már mint elhagyott puszta terület szerepel. 1701. április 29-én 23 pusztával együtt vette bérbe a nádortól Kecskemét városa. A következő évben a Német Lovag Kenddel újabb bérleti szerződési kötnek. Más nyomon kell elindulni. V László király (1444—1457) egyik oklevelében hat Kecskeméthez tartozó pusztát említ. Juhász- egyház, Koldus-egyház, Kolos- egyház, Hethyen-egyház, Ballóság és Terech-egyház. (Az okirat a Hunyadi László, Mátyás és édesanyjuk, Szilágyi Erzsébet, valamint Lábathlany János Csóngrád megyei főispán között létrejött szerződést érvényesíti. Később Mátyás király is megerősítette.) Minden bizonnyal az egész Duna—Tisza közét feldúló tatárjárás során pusztulhattak el ezek a falvak. Csak a pusztatemplomok falai hirdették, hogy itt hajdan nagyobb embercsoportok éltek. Ezekről a templomokról a Mátyás király által aláírt oklevél külön szól. Valószínűsíthető — véleményem szerint —, hogy ''ezek egyike volt a most feltárt település. Dr. Szabó Kálmán nagy jelentőségű kutatásaira alapozom e feltevést. Ö állapította meg, hogy a tatárjárás előtt Kecskemét környékén tavak közelébe települtek a többnyire állattenyésztéssel és halászattal foglalkozó emberek. Nemcsak ivóvizet nyertek a tavakból, hanem a környező mocsarakból szerezték a többnyire vesszőből font kör alakú, alapozás nélküli házaikhoz az építőanyagot és a kemencékhez a tüzelőt. A Fehértó az Árpádok korában a mostaninál sokszorta nagyobb volt. Környéke ideális szálláshely. A Biczó Piroska áltál feltárt templom hossza mintegy 11 méter. Ez a méret megegyezik a Szabó Kálmán vezetésével kiásott templomok méretével. Azonos az építési sfílus. is. Olvasóink joggal kérdezik, hogy a mongolok elvonulása után miért nem tértek vissza az életbenmaradottak lakóhelyükre. Mert féltek a tatárok' visszatérésétől. És megtanulták, hogy csak a megközelíthetetlen települések lakói menekültek meg a mongolok nyilaitól. A szikes tavak „mögé” bújtak ezek után, mint például Bocsa, Ágasegyháza stb. lakói. Fel kell adnunk a reményt, hogy az eddiginél lényegesen többet tudunk majd valamikor e táj X—XIV. század közötti történetéről? A szakemberek szerint kicsi a valószínűsége annak, hogy valahonnan fontosabb ismeretlen Árpád-kori okmányok bukkanjanak föl. Á tárgyi emlékek felkutatásával alaposan megkéstünk. Az intenzív földművelés XIX. századi térhódítása következtében sok emlék elpusztult. Katona József még meghatottan tanulmányozhatta a tengernyi síkon meredő emlékoszlopokat, a romos pusztatemp- 1 lomokat, tűnődhetett az idő múlásán. Korai halála megakadályozta a táj múltjának alaposabb feldolgozásában, a múlt korok emlékeinek megvallatásában. Hornyik János gyorsan felfigyelt az értékes dokumentumokát fenyegető veszélyekre. Panaszkodott sűrűn az „érdektelenségből mindeddig elhalogatott ásatások miatt”, még a XIX. század utolsó harmadában. Felsorolta a város külterületének alakulása szempontjából fontos helyeket, ahol az eke, a szél évenként épületmorzsalékokat. pénzeket és egyéb régészeti tárgyakat vet ki. Hiába könyör- gött — „ismételve ajánlani meg nem szűnöm, hogy az ásatásokat nem szabad tovább halasztani" —, javaslatai süket fülekre találtak. Közben egyre mélyebbre hatolt az eke a földbe, a tanyai építkezésekhez széthordták az ősi falak maradványait, a telepítésekhez széthordták a homokbuckákat. Szabó Kálmán első falukutató ásatásáig senki sem törődött a hajdanvolt egyszerű ember életével. emlékeivel. Az elzárkózás az uralkodó társadalmi szemlélettel magyarázható. Az uralkodó körök sűrűn hangoztatták, különösen a millennium éveiben ősiségünket, a régi dicsőséget. Kevéssé érdekelte őket azonban a nép jelene, múltjával nem foglalkoztak. A kétkezieket nem tekintették történelemforrháló tényezőnek. A múzeumok a rendelkezésükre álló csekély összeget pedig díszesebb, mutatósabb leletekkel kecsegtető feltárásokra használták - föl. Az Árpád-kori falvakból, temetkezési helyekről szegényes tárgyakra — haj- és ruhacsatokra, díszekre, kezdetleges háztartási és gazdasági eszközökre — számíthattak. Tudomásom szerint a Duna—Tisza közén fel sem vetődött efféle ásatás terve. Napjainkban a történettudomány, a régészet a társadalmi fejlődés valódi mozgatóit kutatja. Vallja a gazdasági viszonyok, az általános kulturális ’ színvonal, az életmód meghatározó szerepét. A leletek becse nem ezek pompájától, arany- vagy ezüsttartalmától függ, hanem „mondandójától”. Attól, hogy eleinkről milyen üzenetet köz- , vetít a késői századokban, mit mond a hajdani életkörülményekről. Ezért minden cseréptöredék, a laikus számára semmitmondó fémtárgy a muzeológus számára sokat jelenthet. Érdemes hát körülnézni a falusi, tanyai házakban, iskolákban és felhívni a szakemberek figyelmét a valamikor a családhoz került, a környező területről származó leletekre. Lehetséges, hogy fontos következtetések hiányzó „láncszemei” lapulnak. Az alaposabb talajművelés, a mélyszántás, a gyümölcs-, szőlő- és erdőtelepítés minden eddiginél mélyebb földrétegeket mozgat meg. Elődeinket és magunkat becsüljük meg, hasznos szolgálatot teszünk a tudománynak, szűkebb hazánknak^ ha azonnal jelezzük a múzeumnak esetleges régiségek felbukkanását. Akkor talán többet tudunk majd az elpusztult Kecskemét környéki falvakról is. Heltai Nándor • XI—XIII. századi hajkarikák az Árpád-házi királyok korából, vidékünkről. • A házhoz tartozó vastárgyak. (Szabó Kálmán ásatásaiból, Kecskemét környékéről.) (Tóth Sándor felvételei) Még szemerkél az eső, mikor a buszról leszállók, de mire beérek a kecskeméti Ifjúsági Parkba, már megmosolyognak, hogy még rajtam van az orkánom, lassan tisztul az ég, az elvonuló, fenyegető színű felhők alatt kettős szivárvány rajzolódik kj. A park székei nedvesek, az asztaloknak hol a közepén, hol ezen, hol amazon a sarkán kis víztócsák állnak; a kert vörös salakja beitta az esőt. Az asztaloknál alig ülnek néhányan, a pincérek hátratett kézzel álldogálnak a konyhaajtó közelében. Szerda este van, hét óra felé jár. A plakát a bejárat előtt mára Eszményi Viktória, Soós Zoltán, Dévényi Tibor és B. Tóth László műsorát hirdeti. Táncra felléptükig és az est további részében a Várkonyi-kvartett szolgáltat zenét. Most, hogy a zápor elvonult, el is kezdenek újra játszani. Én a vendégeket keresem. — Az étteremben vannak — mondja Kovács Attila és sörrel kínál. Még kortyolom az italt, mikor .újra megszólal: — Na nézd, ott az Eszményi. Arrafelé nézek, amerre int a fejével. Viki akkor lép be a rácsos kapun, mozgása meggyorsul. Mire átér a homályos kapualjon, már nevet és int. Hozzásietek, örömmel köszöntjük egymást. Balassagyarmati — én meg ott dolgozom, tanítok az iskolaévben —, a tavalyi városi Ki mit tud? döntőn ismertem meg jobban; amennyire tőlem telhetett, segítettem neki a további vetélkedőkre való felkészülésben. Kedves, rokonszenves teremtés: Kecskemétet, egy, finom következtetéssel nem tekinti vadidegen városnak, hiszen bátyja, Attila, évekkel ezelőtt itt végezte a felsőfokút. — Hát, öregöm. nincsen az a mindön jegy elkelt... — mondja tájszólást utánozva. Az étteremben várunk még, majd csak lesz valaki. A konyha felőli oldal egyik félreeső részében ül és szenvedélyesen vitatkozik egy rövidlábú modern asztalnál B. Tóth László, a pesti lemezrakó, Dévényi Tibor, az ismert műsorvezető és parodista, valamint Horváth Ist- vánj az Ifjúsági Park vezetője. Soós Zoltán, a fenegyerek, költő, piros garbóban, kopasz fejjel, kissé távolabb ül a világ hivsé- gainak zajongásától és bordó karszékében békésen szemlélődik. Eszményivel mi is elhúzódunk a vitatkozóktól. Viktória ül és hallgat. Talán Bognár Márta énekét hallgatja? Valószínű, mert megkérdezi: — Ki ez a Jány, aki énekel? Mondom, hogy kicsoda. — Csodálatosan jó — mondja —, már régóta figyelem. Odamegy a lezárt udvari kijárati ajtóhoz és végigfigyeli a számot. Márti éppen 01ivia\ Newton John sikerszámát énekli, az Ohio partján címűt. — Tudod, miről szól? — kérdem, mert olyan dal, ami az ő műsorába is illene. A szemével int jellegzetesen, hogy nem, és tovább figyel. — Egy lány — mondom — az Ohió partjára hívja sétálni a szerelmesét és ott, mikor az átöleli, késsel leszúrja ... Viki csodálkozva mereszti rám a szemét, de nem szól. — ... Aztán hazamegy és csak akkor jajdul fel: „Jaj, istenem, mit tettem? Elisz megöltem azt, akit igazán szeretek!” Viki visszamegy a székéhez, leül: — Ahhoz képest igen vidám dallama van. Minden másra gondolnék. Kéri, hogy írjam le a dal szövegét, aztán személyes dolgairól, családja ügyeiről beszél. Még friss az élmény: épp most volt otthon Gyarmaton pár napra. Hirtelen vált: —Hallottad a Bergenrii duplát? — Csak pár számot. Nincsen rá most pénzem... De apropó: Bergendi. . . Az ő műsoraikban lépsz még fel? — O, hát persze! ők most mennek a VIT-re! Isteni lesz nekik. Irtó kedves fiúk! Latzin. Bergendi Pista, Demjén. meg a többiek is mind. Ügy segítenek nekem! Hátracsapja hosszú sötétbarna haját: — Na, szóval: legközelebb a Bergendiékkel egy műsorban csak ősszel leszek újra. Most egy kis ideig Kovács Katit helyettesítem majd az Expressz—Koós shőwban, országos turnén. Utána Zalatnayval meg az új Skorpió bandával leszek, kora ősszel pedig a Generállal járom egy kicsit*az országot. — Június végén léptem fel a fertőrákosi barlangszínházban. Ott volt a filmhíradó, valamikor talán abban is benne leszek. Március táján kezdenek forgatni egy új filmet, abban két dalt fogok énekelni .. . — Lemez, vagy valami hasonló? — Lesz . .. lesz ... Előbb, természetesen, ugye, rádiófelvétel. Ölébe veszi gitárját. — Latzin Norbert írt két számot nekem, figyelj... Eldúdolja mindkettőt. Tetszetős, fülbemászó dallamok. Épp letenné a hangszerét, amikor Dévényi felpattan a helyéről és ellentmondást nem tűrő hangon szól: — Viki, Zoli! Gyerünk! Odasiet a kertbe nyíló ajtóhoz, kinéz az üvegen. Én is odamegy ek. — Vannak vagy húszán — mondom. — Nem baj, megcsináljuk... — hadarja hirtelen a műsorvezető és otthagy. Kimegyünk a pódiumhoz. B. Tóth az étteremben marad. Dévényi nem parodizál senkit, csak egyszerűen bejelenti előbb Soós Zoltánt, a költőt, majd Eszményi Viktóriát. Soós Zoltán három művet mond el: két saját verset és a róla írott paródiát. Aztán megköszöni á figyelmet és búcsúzik. Nem lehetnek többen harmincnál az egész parkban, vagy talán annyian sem. Tapsolnak. Várkonyi Bandi felugrik a pódiumra és segít Eszményinek beállítani a mikrofonokat és az erősítőt. Viktória Bobby Darin egyik amerikai népdalfeldolgozásával kezd: Smasszer. hozzál vizet, Smasszer, hozzál vizet, No, smasz- szer hozzál vizet, a torkom kiszáradt ... Érzem a hangján, hogy nem nyugodt, merev és kicsit kapkod. A második számban már higgadtabb, a nagy Bergendi sikert, a „Lepihenni melletted” címűt énekli. Biztosan variál — hatott rá Demjén éneklési technikája — és lebegtetései is szépek. Tavaly, a Ki mit tud?-on is gyönyörűen sikerültek a lebegtetései. Utána Koncz Zsuzsa is kísérletezett ezzel a technikával. A harmadik — és utolsó — szám, saját szerzeménye. Címe: Üvölts fel, kiálts rá. Ez az egyik leendő filmdala. Mikor visszamegyünk az étterembe, Dévényi és B. Tóth idegesen már útra készen áll. Mennek ki a kocsihoz. Vikinek alig van ideje, hogy összekapkodja magát. Szalad utánuk. Ott maradok egyedül. Hirtelen utánakiáltok: — Győzni kell, Viktória! Visszafordul, nevet, int a fejével. Karját hátralendíti és felmutatja a pop-zenészek 'nemzetközi üdvözlés-jelét, amelyben azonban mindig öröm is kifejeződik, gratuláció, sjkerkivánság és remény. Autójuk ötszáz méternyire sem járhat az Ifjúsági Parktól, amikor kisebb-nagyobb csoportokban sok ember lép a kerthelyi- ■ségbe. Jöttek táncolni. ifj. Vass Imre (8.) Mr. Bayley fényűző dolgozó- szobája után ez több mint szerény volt. De... „rosszabbul is végződhetett volna” — jutottak eszembe a nővér szavai, és nem nagyon búslakodtam. William távozott, én pedig a fél falat beborító műszaki rajzot kezdtem nézegetni. A kék fénymásolaton Bayley föld alatti telepének metszetét és az emeletek alaprajzát pillantottam meg. Bár magyarázó feliratok nem voltak rajta, azért teljes képet adott a létesítményről. Középpontjában az az óriási kürtő volt, amelybe belepoty- tyantunk. Ekörül helyezkedtek el a számozott helyiségek, öt emelet a föld alatt és három a kráter falában. A nyolcadik emelet alatt két, látszólag természetes barlang volt. A központi fekvésű kürtőtől jobbra, a fentről lefelé számított ötödik emelet mentén oldalirányú csatorna húzódott, mely kivezetett a szabadba. Leginkább ez a csatorna érdekelt. Első gondolatom az volt, hogy ezen távozik a fentről elszívott levegő. De ha ezen ugyanannyi levegő megy ki, mint amennyit beszívtak, akkor egy másik légáramlatnak is kellene lennie a felszínen, és nem fogyna a levegő. Márpedig gondosan vezetett színoptikai térképeink azt mutatták, hogy minden légáramlás egy irányban halad, nem észleltünk semmilyen ellenárám- latot. Ha viszont a föld alatti telepről nem távozik a beszívott levegő, akkor — az ördögbe is! — a telepnek már réges-rég fel kellett volna robbannia, mint egy túlhevített kazánnak... Nikola lépett a szobába. Gondosan becsukta az ajtót, megvakarta a fejét és felsóhajtott. Azt vártam, hogy szemrehányást tesz nekem, amiért sem hallgattam rá, de másról kezdett beszélni. Közölte, hogy az egyik folyosón a „két Ivánnal” találkozott, azzal a két jakuttal, aki egy esztendeje tűnt el az Aj-Tojon „orrlikában”. — Még mindig hiszel benne? — kérdeztem tőle. — Inkább az Aj-Tojon orrliI kába estél volna, nem ennek a gonosznak a birodalmába — jegyezte meg gondterhelten. Sikerült néhány szót váltania a jakutokkal, és megtudta, hogy valamilyen óriási csatornában dolgoznak, eltávolítják a kürtőbe jutott hulladékot. Még egyszer megnézem a tervrajzot. A csatorna tehát ezt a célt szolgálja!... A „két Iván” elpanaszollta Ni- kolának, hogy sehová sem mehetnek, úgy bánnak velük, mint a rabszolgákkal, de „a koszt erősen jó”. Kopogtattak. William jött visz- sza, érthetetlen nyelven mondott valamit, és intett, hogy kövessük. Utána mentünk. Az „idősebb Iván” az ajtó előtt várakozott, William a jakut gondjaira bízta Nikolát, mi pedig átvágtunk a folyosón és beszálltunk az 50. számú liftbe. Egy emelettel feljebb kiszálltunk és megálltunk a 13. számú ajtó előtt. William kopogtatás nélkül benyitott, én követtem a tágas helyiségbe. Laboratórium volt. Bámulatos rendben bonyolult műszerek, légsűrítők, rézcsövek, csőkígyók és hűtőberendezések sorakoztak az asztalon. Mellettük ezüstös felületű poharakon, csészéken, edényeken csillant meg a két ívlámpa fénye. E ragyogó edények olyan látványt nyújtottak, mint amikor a gazdag örökös kiszedi a ládából az antik ezüstöt, hogy gyönyörködjék kincsében. De én tudtam, hogy ilyen hővisszaverő, ezüsttel bevont edényeket cseppfolyós levegővel végzett kísérleteknél használnak. Cseppfolyós levegő? Sűrűsége nyolcszázszorosa a légkörinek. Csak nem levegőt cseppfolyósítanak Bayley gyártelepén? Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy nem vettem mindjárt észre az egyik asztal fölé hajló, íehérköpenyes nőt. Felemelte a fejét — a nővér volt. ö is megismert, majd látva az arcomon tükröződő értetlenséget, rám mosolygott. — Fáradjon be a dolgozószobába. Apám várja — mondta, s a másik ajtó felé mutatott. Kopogtam és beléptem. A szoba majdnem akkora volt, mint az első, de ebben nem voltak műszerek. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, a nagy íróasztalon vegyi képletekkel teleírt papírlapok hevertek. Magas, idős, de fiatalos, szőke hajú, szürke szemű és pirospozsgás arcú férfi állt fel az asztal mellől. Barátságos mosolya a lányára* emlékeztetett. Keményen megszorította a kezemet, majd így szólít: — Mr. Bayley és Eleonóra beszélt már önről. Szükségünk van ilyen emberekre. Sajnálom, hogy nem • vegyész, ámbár szakmája közel áll az enyémhez... Mindketten „a levegőből élünk” — jegyezte meg mosolyogva. Olyan közvetlenül beszélt, mintha jószántamból jöttem volna hozzá, hogy felajánljam tudásomat, munkámat. — Engelbrekt vagyok — mutatkozott be*. — Foglaljon helyet. — Engelbrekt?! — kiáltottam fel meglepetten és állva maradtam. — ön Swante Engelbrekt, aki odaveszett az Arctic jégtörőn, akit elsiratott a tudományos világ? — Halálhíremet fölöttébb eltúlozták — idézte Mark Twain élcét a híres svéd tudós. — Igen, én az élő Swante Engelbrekt vagyok. — De hát... mi készteti önt arra, hogy elrejtőzzék? Elkcmorodott. — Kérem, foglaljon helyet — szólított fel ismételten. — Főmérnök vagyok. Mr. Bayley alkalmazottja. Cseppfolyós levegőt, hidrogént és héliumot állítunk elő, nitrogént és oxigént vonunk ki a levegőből... — És mit csinálnak vele? — csúszott ki a számon. — Ez már munkaadómra, Mr. Bayleyre tartozik. Bizonyára eladja ... — De hogyan?... Soha nem hallottam ilyen koncesszióról .. — A dolog jogi vonatkozása kevésbé érdekel — szakított félbe Engelbrekt kissé türelmetlenül. — Erről Mr. Bayleynél tájékozódhat. Szerződésem van, és a laboratóriumokon kívül semmi nem érdekel. Mr. Bayley rendkívüli kezdeményező készséggel megáldott, fölöttébb agilis ember. Nem fukarkodik a pénzzel, hogy biztosítsa számomra a zavartalan tudományos kutatást. Majd ha megismeri munkánkat, látni fogja, hogy figyelemre méltó tudományos felfedezéseink vannak, amelyekről még nem tud a világ. Mr. Bayley hozza forgalomba, ez az ő dolga. A pénzügyeibe nem avatkozom — mondta még egyszer a tudós, s láttam, igyekszik minél gyorsabban közölni velem a legszükségesebbeket. — Minden rendelkezésemre áll. de kevés a laboráns. Az időmből nem futja arra, hogy minden kísérletet magam végezzek el. Én csak itt kísérletezem — mutatott a képletekkel telerótt papírlapokra. — Eleonóra, a lányom segít nekem. — Az ápolónő? Engelbrekt elmosolyodott. — Ápolónő, tudományos laboráns, azonkívül ő vezetei szerény háztartásomat — mondta meleg szeretettel a hangjában. — Derék leány. Remélem, ön segítségére lesz a laboratóriumban. Eleonóra majd betanítja. Ha- valamilyen feladattal nem boldogul, kérem, jöjjön be hozzám, bármikor szívesen segítek.. • Tehát, munkára fel! — fejezte be Engelbrekt, s kezet nyújtott. — Ne vesztegesse az időt. Meghajoltam, átmentem a laboratóriumba. — Megegyeztek? — kérdezte Eleonóra. Karomat széttárva jeleztem, hogy beletörődtem sorsomba. — Foglaljon helyet és lássunk munkához — mondta közvetlenül, és maga mellé húzott egy üres széket. Érdeklődő arcot vágtam, mint egy szorgalmas tanuló, ő pedig a legkomolyabban vizsgáztatni kezdett. (Folytatjuk.)
