Petőfi Népe, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-22 / 170. szám

® PETŐFI NEPE • 1913. július 2t. 4 Önvizsgálat és szervezettség A Finomposztó előbbre lép „Gépeink nagy része elhasználódott, elavult. A gyártható termékek nem felelnek meg a korszerűség követelményei­nek piacképességük csökkenő irányzatú, a termelés költsé­gei viszont emelkednek”. MUNKÁSMONOLÓG »Csak ez az egy szakmám van Bizony kerrtény szavak ezek, nem mondhatni rájuk, hogy lak­koznák a valóságot. Az idézet a bajai Finomposztó Vállalat párt­bizottságának jelentéséből való. Mi diktálta ezt a határozott fo­galmazást? A hangütést az a sok­szor beigazolódott gyakorlat te­szi szükségessé, hogy a termélés irányítása nem mehet végbe a valóság könyörtelen és pontos feltérképezése nélkül. Változtatni csak úgy lehet valamin, ha a lát­lelet igaz képet mutat: vagyis sem a fényképezésnél, sem az „előhívásnál”, vagy a részletek kinagyításánál nem rettenünk vissza a kirajzolódó — minket ábrázoló — fotótól. A körülmény ék feltárásának ezt a merszét és igényességét több minden indokolja a Finomposz­tóban. A vállalat 2200 dolgozó­nak ,— főleg nőknek — ad ke­nyeret. Baján és a közeli nagy­községben, Bácsalmáson. A piaci ellátásba 3,2 millió négyzetmé­ternyi kártolt szövet gyártásával kapcsolódnak be. t Korszerűbben és olcsóbban Néhány éve ugyancsak ilyen módszerhez folyamodtak, amikor a munkások kilépése, indokolat­lanul gyors cserélődése késztette arra a gyáriakat, hogy felderít­sék a jelenséget, majd pedig kü­lönféle intézkedésekkel, munka­idő kedvezményekkel, leányszál­lás berendezésével, stb. szüntes­sék meg a kiváltó okokat. Az el­vándorlás azóta csökkent, többen visszakérték magukat az üzembe. A dolgozók fele tartozik a törzs- gárdaitagok sorába, és jelentős a nők, valamint a fiatalok aránya, akik miért is akarnának másutt szerencsét próbálni, amennyiben itt megtalálják a boldogulásukat. A vállalatnál az a helyzet ala­kult ki, hogy a termékek verseny­képességének fokozásához, a kor­szerűbb és olcsóbb ruházkodást lehetővé tevő szövetek gyártásá­hoz kevésnek bizonyultak az el­érhető eszközök. A diagnózis megmutatta, hogy operációra van szükség, ami azt jelenti, hogy egy csomó régi gépet egyszerűen ki kell hasítani a gyár szervezeté­ből. A műtét nem tartozik az olcsó dolgok közé, a pótlást szol­gáló új berendezésekre 157 millió forintot fordítanak. A felújítás a ruházati ipar átfogó hazai re­konstrukciójának keretébe illesz­kedik, s már meg is kezdődött. Kényszerítő körülmények A szép távlatokat nyitó beru­házás, a gépek átköltöztetése és felszerelése, a munkások-képzése úgy megy végbe, hogy közben zavartalanul kell haladnia a ter­melésnek. A szükség tehát eleve nagyobb szervezettséget tételez fel. A vállalati pártbizottság már 1971 őszén napirendre tűzte az üzem- és munkaszervezés kérdé­seit, amelyeket a politikai és gazdasági munka homlokterébe állítottak. Intézkedési tervek szü­lettek, új munkaverseny-szabály- zat készült, amely összhangba hozta a mozgalom és a gazdál­kodás céljait. A nagyszabású átalakulásra or­ganizációs tervet dolgoztak ki, majd vitattak meg együttesen a társadalmi szervek vezető testü­letéivel, szocialista brigádokkal, munkásokkal és műszakiakkal. Helyi_határozat szól az üzem- és munkaszervezés fejlesztéséről is. Emberi tényezők A megvalósítás eddigi eredmé­nyei közé tartozik, hogy tovább finomították az anyagi érdekelt­ségi rendszert, a jutalomkeret felhasználását, a prémiumokat érzékelhetőbben kötik a fontos célfeladatok elvégzéséhez, Javult a bérezés, ritkábbakká váltak az anyagellátási zökkenők, ami a termelékenység fokozódásában tükröződik a fonodában, a szö­vőelőkészítő és szövő műhely- csarnokokban. Az átcsoportosítá­sokkal csökkent a nem közvet­lenül termelő és alkalmazotti lét­szám. Ésszerűbbé tették a bajai központ és a bácsalmási telep közti szállítást is. A hozzáértés színvonalának emelése érdekében szélesebbre bővült a szakmai oktatások köre. Egyetemen és főiskolán 16 dol­gozó — köztük hat nő — tanul a munka mellett, ötvenen vég­zik a középiskolát, ugyanennyien pótolják az általános iskolai is­mereteket is. A szakszervezeti bizottság mel­lett a műhelybizottságok, akti­visták és az ifjúkommunisták különösen sokat tesznek azért, hogy az emberi közérzetben ne okozzon törést a végbemenő vál­tozás. A rekonstrukcióval ugyanis együtt jár, hogy összeszokott mun- kaskollektívák válnak szét, az új berendezések^ megismerése külön erőfeszítést igényel. A további két évre szóló szer­vezésfejlesztési terv már elké­szült. A kezdeti lépéseket meg­tették ahhoz, hogy jól szervezett hatékonyabban dolgozó vállalat legyen a Finomposzitó. De azt is tudják Baján, hogy a „csúcstól” még elég messze vannak. A hát­ralevő emelkedők sikeres meghó­dítása nem utolsósorban azon múlik, hogy a kommunisták ne engedjenek következetes igényes­ségükből, amikor a mindenkori helyzettel való szembe nézés pilla­natai érkeznek el, s miközben a végrehajtás ideje van itt. Halász Ferenc Képünkön: A fonodában a francia gépeket szerelik a he­lyükre. (Pásztor Zoltán felvétele) „Ügy keveredtem Kecskemét­re, hogy idenősültem. Különben a Dunántúlról származom, rába-" kecöli parasztgyerek vagyok, de még húszéves sem voltam, amikor a kezemben volt a hiva­tásos vezetői engedély. Más szakmát aztán nem is szerez­tem. A sofőrtanfolyamot az MHSZ-nél végeztem, Sopronban. Itt aztán, mint új házasok, két évig laktunk az anyóséknál, né­gyen voltunk egy parányi szo­bában, elképzelheti, hogy ez mit jelentett, arra viszont, hogy la­kást kapjak, semmi kilátásom nem volt. Már akkor is a Vo­lán volt a munkahelyem, illet­ve \ akkor még AKÖV-nek hív­ták. A rakodóm volt a kecs­keméti cigányvajda, ismerte a helyzetemet, s megsúgta, hogy tudna segíteni rajtam. Elmond­ta azt is, hogyan ... Nos, elég az hozzá, hogy akkor kezdték építeni ezeket az egyforma ci­gánylakásokat, itt a Szilágyi Er­zsébet utcában. Megtudtam a vajdától, ilyenre az szerez jo­gosultságot, akinek putrija van. Tehát szereznem kellett egy put­rit. Akadt is egy cigány, aki kétezer forint készpénzért áten­gedte az övét. Én persze azt sem tudtam, hogy ez a putri merre van, sem azt. hogy mi­lyen. Hozzájutottam viszont ehhez az olcsó lakáshoz, 42 ezer forintért számították fel akkor, 1964-ben, de abból c.sak kétezret kellett befizetni. A többit azóta is törlesztjük, havi 128 forintjá­val. Persze, ez a lakás már mesz- sze nem az, ami kezdetben volt. Én toldottam hozzá ezt az elő­szobát, meg azt a kis veranda- félét, meg hát kialakítottam a fürdőszobát is. Közben beren­dezkedtünk, vásároltunk új bú­torokat, háztartási gépeket. Most már úgy komplettnek mondható a berendezés. Harmincnégy éves létemre már törzsgárdatagnak számítok. Két és fél tonnás GAZ-zal kezd­tem, egy időben tehertaxit is ve­zettem, aztán volt ilyen Csepel, olyan Csepel, most meg van ez a 16 tonnás pótkocsis Skoda ca- mion. Ez idáig a legjobb, kér nyelmes vezetőfülke, jó kilátás, kitűnő fékrendszer. Háromszáz- ezerig felújítás nélkül elmegy. Személykocsira sohasem kíván­koztam, a sok várakozást, ami azzal jár, nem bírnám. Akartak tenni már távolsági autóbuszra is, mert a jogosítványom oda is jó, de az sem kell. Lehet, hogy előkelőbbnek látszana, de pénz­ben nem volna több. Ügy 1967-ig havi 350 órát is lehetett vezetni. Azóta legfel­jebb csak 250 órát. Pihenés nél­kül ez nem megy... Még így is megcsináltam a múlt héten is a 2200 kilométert. Meg az az­előtti héten is. Kérem, az országút, az egy külön világ. Én ezzel a 17 mé­ter hosszú monstrummal nem tartozom a leggyorsabbak közé. A személygépkocsi-vezetők kö­zött elég sok az izgága, a türel- . metlen, aki csak a saját elsőbb­ségére van tekintettel. De ezek * között is akadnak udva'riasak, figyelmesek. Főleg a Dunántú­lon. Azért is szeretek arrafelé járni. Az éjszakai vezetést bírom a legjobban. Kicsi a forgalom, és a legvadabb kánikulában is le­hűl olyankor a levegő. A nagy meleg meggyötri az embert, ne­hezebb figyelni, meg ■ étvágyam sincs. Olyankor csak hideg te­jet iszom. Alkoholt? Azt soha ... Pedig a kísértés majd mindig ott van. Egy időben a burások­nak szállítottam, én tartottam • slagot, de eszembe sem jutott, hogy belekóstolhatnék. Csak amikor beálltam a telepre és hazajöttem, akkor — ha egyál­talán megkívánom — iszom meg azt a két-három kisfröccsöt. Mert párszor már így is akadt balhé. Volt olyan, hogy álltam az út szélén, és belémcsúszott egy nyerges. Aztán meg Pesten, a Nyugati környékén, egy részeg pasas nekiszaladt a pótkocsinak, s bár csak lépésben mentem, három percen belül meghalt, mivel kilyukadt a halántéka. Épp hogy csak megnézték a jo­gosítványomat ... De azért 76 óráig nem bírtam volán mögé ülni. Felelősség tehát van. A rako­dásra is ügyelnem kell. Ha jó rakodókat kapok, akkor nincs különösebb probléma, azok ma­guktól is tudják, mit, hogyan kell. De olykor csak link embe­reket osztanak be hozzám, saj­nos, ezekből van több, s akkor bizony a sarkamra kell állnom. Elképzelni is rossz, hogy mi van akkor, ha a mögém szorult sze­mélygépkocsira rácsúszik egy házgyári blokk. Vagy akár csak néhány láda autószifon-patron. Mostanában ilyesmiket szállít- gatok ... Nem lehet játszadozni. Sok­szor eszembe jut, hogy nekem csak ez az egy szakmám van. Ezt megfizetik tiszetsségesen, a tavalyi átlagom havi 3800 forint volt. Dolgozik a feleségem is, a Hab­selyemben. Kap havi ezernyol­cat. Anyagilag jól megvagyunk, bár eddig nemigen tudtunk fél­retenni, mert kellett a beren­dezkedéshez a pénz, meg a kór­házra is, mivel az asszony az el­múlt pár évben sokat beteges­kedett. Van egy kétéves kislá­nyunk, több gyerekünk azonban nem lehet. Bár erről az egyről is megkérdezték már, hogy csak­ugyan a miénk-e, mert elterjedt, hogy örökbe fogadtuk... Feleségem már megszokta, hogy sofőr vagyok, s így soha nem lehet tudni, mikor érek haza. A kocsi lerobbanhat ak­kor is, ha nincs karambol, a de­fekt pedig lépten-nyomon elő­adódik. Teljes rakomány esetén 300 mázsa súly nehezedik a ke­rekekre. Volt már úgy, hogy jíecskeméttől Bajáig nyolc de- íektet szereltem. És itt egy de­fekt másfél—két órát vesz igénybe. ( Volt olyan is, hogy beültettem magam mellé az asszonyt, hogy lássa maga is, miből áll az én mesterségem. Meg nézzen szét egyúttal az országban is. Én ma­gam már az ország minden ze- gét-zugát bejártam. Egy időben volt szó arról, hogy majd kül­földre is kijárunk, Jugóba főleg, de aztán ez abbamaradt. Külföldön, mint turista, egy ízben jártam; tavalyelőtt a vál­lalat Ungvárra szervezett egy csoportot, jutalomból ertgem is kiküldtek. Legtöbbször itt a ház körül te­lik el az a kis szabad idő. Jár­dát csinálok éppen, meg a kerí­tést is meg kell javítani. Tar­tunk baromfit, néhány sertést is. Az utóbbiakból magunk is vágunk, meg adunk is el. Nagy- néha besétálunk a városba, meg­nézzük a kirakatokat. Az asszony a mozit kedveli, én inkább a színházat. De bizony csak na­gyon ritkán jutunk el, mert az időpontot is nehéz összeegyez­tetni. Egyelőre csak biciklim van. Jó lenne majd egy személygépkocsi, főleg, majd ha olcsóbb lesz, mert szüléimét csak akkor tudom meglátogatni, ha éppen arra van fuvar, vagy ha kivesszük a sza­badságot és elmegyünk. Olyan­kor viszünk egy kis bort, vagy barackpálinkát. Ha mar Kecs­keméten lakunk... Vannak barátaim, sofőrtársak — összejárogatunk. Beszélgetünk a munkahelyi problémákról, a piaci árakról, vagy tévét né­zünk, gramofont hallgatunk, vagy esetleg ultizunk. Higgye el, egyáltalán nem zavarja őket, hogy mi a „cigánytelepen” la­kunk. Mellesleg, minket sem za­var.. Szabó Bélának hívnak külön­ben. Már több mint félmillió kilométert vezettem. Az idén meg kellene kapnom a jelvényt.” i (Lejegyezte: H. D.) Hűséges társ. igazi férfi volt. Látva, hogy az ő pusztulása elke­rülhetetlen, legalább engem sze­retett volna megmenteni. Nem fo­gadhattam el tőle ezt az áldoza­tot, s továbbra is erősen fogtam a lábát. Teste megfeszült, mint a húr. A tarisznya az élelemmel, a teafőzővel és a műszerekkel le- »zakadat a hátáról és balra re­pült, az óriási tölcsér mentén. Abban a pillanatban Nikola ak­korát rántott a lábán, hogy ön­kéntelenül elengedtem, és őrült sebességgel elrepült a tarisznya után. mintha utol akarná érni. A következő pillanatban én is kö­vettem ... Feledhetetlen, borzalmas per­cek voltak! Meg akartam kapasz­kodni a kráter szélében, de csak nagy erőfeszítéssel tudtam oldalra nyújtani a karomat. A szikláktól talán egy méternyire repülhet­tem. Könnyebben lélegeztem. Nikola előttem repült. Láttam, hogy ő is a kráter falában akar megkapaszkodni. Lábával egy pil­lanatra súrolta a kőfalat. Ez né­mileg lefékezte ugyan, de nem állította meg röptét. Átfordult, most közelebb került hozzám. Teste újból megfeszült, feléje nyújtottam a kezem, hogy meg­ragadjam. De akkor sem tudtam volna utolérni, ha mindössze egy centiméter választót! volna el bennünket. A kettőnk közötti tá­volság változatlan maradt. Nem tehettünk semmit. Tarisznyánk időközben leírt egy teljes kört. és most valamivel alattunk repült. Nyomában Niko­la. majd én is megtettem ezt az utat. Közelebbről nézve nem volt olyan sima a kráter fala. Itt-ott repedések, gödrök, kiszögellések tarkították, de lehetetlen volt megkapaszkodni bennük. Ha ne­tán sikerült volna, az orkán úgy kitépte volna a karunkat, mint egy légy lábát. Bele kellett tö­rődnünk sorsunkba, s várni, hogy mi lesz. Bizonyára egyszerre néztünk le Nikolával, hogy lássuk, mi vár fánk. Alattunk kerek lyuk sötét- iett, s egyre nagyobb lett, ahogy egyre kisebb köröket írva és egy­re nagyobb sebességgel közeled­tünk felé a légszerpentinen ... Szédülés környékezett. Egyre mélyebben repültünk, a körök ál­landóan szűkültek ... Ütött a ha­lálunk órája. Tudtam, hogy a vég elkerülhetetlen. Lezuhanok a mélybe és halálra zúzom maga­mat a köveken. Már az akna fö­lött repültünk, amikor végső erő­feszítéssel még egyszer lenéztem és — lázálom lehetett — óriási villanyégőket és egy rácsot vél­tem felfedezni. Hirtelen forogni kezdett a rács. a lámpák kialud­tak, elvesztettem az eszmélete­met ... Váratlan találkozás Lassan tértem magamhoz. Elő­ször csak azt éreztem, hogy sajog minden porcikám. Még csukott szemmel felküdtem. amikor érez­tem, hogy valaki megérint. Amint nagy keservesen felnyitottam a szemem, Nikolát. hűséges társa­mat és barátomat láttam magam előtt. Alig ismertem rá. A meg­szokott rénszarvasprémruha he­lyett szürke kórházi köpenyben volt. Alaktalan, kis szobában, frissen húzott ágyneműben feküdtem, puha, szürke takaró alatt. A mennyezetről villanyégő lógott. — Megérkeztünk! — üdvözölt Nikola elmaradhatatlan mosolyá­val. — Aj-Tojon orrlikába? — pró­báltam tréfára fogni a dolgot. — Elhiszed már. Nikola. hogy sem­mi ilyesmi nem létezik? ' — Miért, te már láttad? Lehet, hogy így néz ki — mutatott kör­be a szobában. — Villanyvilágítás is van ben­ne? Nem tudtunk tovább beszélget­ni. Nyílt az ajtó. fehérköpenyes fiatal lány lépett a szobába; bi­zonyára a nővér Nem kételked­tem többé, hogy kórházba kerül­tem. Am azt képtelen voltam el­dönteni. meddig feküdtem eszmé­letlenül. miként maradtam élet­ben, hogyan kerültem kórházba. A ‘ nővér számomra ismeretlen nyelven kérdezett tőlem valamit, kézmozdulatokkal adtam tudtára, hogy nem értem, s közben szem­ügyre vettem. Fiatal, pirospozs­gás, nagyon helyes lány volt. Egy szőke hailincs kiszabadult fehér kendője alól. Felnevetett, elővil­lantak szabályos, fehér fogai, és angolul ismételte meg a kérdést. Ez a nyelv sokkal ismerősebb volt; olvastam angolul, de be­szélni nem tudtam. Megint szét­tártam a karom. Harmadszorra németül szólalt meg. — Hogy érzi magát? — Köszönöm jól. — válaszol­tam, bár őszintén szólva kutyául voltam — Fái valamije? — Valamim? Mindenem! Mint­ha malomkövek közé pottyan- tam volna! — Rosszabbul is végződhetett volna — vigasztalt kedves mo­sollyal. — Legyen olyan kedves és mondja meg, hol vagyok? — Hamarosan megtudja. Fel tud kelni? Megpróbáltam felkelni, és ösz- szeszorítottam a fogam a fájda­lomtól. — Feküdjön csak, azonnal ho­zom a reggelit. — Nesztelenül lép­kedve a könnyű papucscipőben, kiment. Nikola jobban érezte magát. Igaz. hol az oldalát hol meg a hátát dörzsölgette. de talpon volt. Le-föl járkált a kis szobában, közben, nagyokat nyögött, s a jobb térdét fogta. _ Pipa oda. dohány oda, füs­tölni akarnék — mondogatta. Ű jból nyílt az ajtó. a lány jött vissza egy harminc év körüli, bo­rotvált arcú férfi társaságában, aki kötött gyapjúmellényt és bé­lelt lóbőrcsizmát viselt. Ruhája láttán olvan érzésem támadt, hogy valamelyik sarkköri ország­ba csöppentem. A férfi a magáé­hoz hasonló ruhát hozott nekem, meg Nikolának. a nővér pedig reggelit: lágy tojást, vajas kenye­ret. meg két csésze gőzölgő ka­kaót. — Egyen — mondta szívélyesen —. és ha fel tud kelni, vegye fel a ruhát és nyomja meg ezt a csengőt. Intett a mellénves férinak és elmentek. Nekiláttam a tojásnak, amit az ágyam mellé készített az asztalkára. Az átélt izgalmak el­lenére jó étvággyal reggeliztünk. A kakaó soha nem ismert gyö­nyörűséget szerzett Nikolának. Még a szemét is behunyta, és nagy kortyokban, cuppogva szür­csölgette a forró italt. Ügy gondoltam, ebben a kór­házban illetlen dolog sokáig he- verészni. így hát reggeli után nagy nehezen felkeltem. Végig­néztem magamon: valaki lemos­datott és tiszta fehérneműt hú­zott rám. Bár tele voltam kék­zöld foltokkal, nem tört el egyet­len csontom sem. A jobb vállam megdagadt és nagyon fájt. Olyan érzés volt. mint amikor helyre rakják a kificamadott kart... Valóban, végződhetett volna rosz- szabbul is ... Segítettünk egymásnak felöltöz­ködni. aztán megnyomtam az aj­tónál a csengőt. Kisvártatva be­jött a mellénves férfi, s intett, hogy kövessük. (Folytatjuk) l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom