Petőfi Népe, 1973. június (28. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET A MA EMBERE ÉS A KÖNYV ötszáz éve nyomtatnak könyvet Magyarországon. Gondolom, mindenkinek nagyon ismerős már ez a mondat, jó néhányszor megjelent az elmúlt hetekben, hónapokban az újságok hasábjain, elhangzott a rádióban, televízióban. Éppen ezért nem a hazai könyv- nyomtatás kezdeteit akarom most felidézni, s nem is az azóta eltelt éveket vallatni. Sokkal' érdekesebb, milyen kapcsolatban van a ma embere a könyvvel? Ha a statisztikai adatokat nézzük, jogosan büszkélkedhetünk. Megsokszorozódott az elmúlt években a könyvvásárlás. Közkönyvtárak tucatjai épültek, korszerűsödtek. Nemrég fejeződött be a „száz falu — száz könyvtár” mozgalom, s máris itt az, újabb; a Hazafias Népfront „500 év — 500 iskolai könyvtár” jelszóval indított nagyszabású társadalmi akciót... Mindez, amit eddig felsoroltam, s ami még hozzá tartozik, igaz és nagyszerű. Csakhogy; a könyvvásárlás valóban megnövekedett, de még nem mindig a fajsúlyos irodalom talál legnagyobb példányszámban gazdára. Gyakran előfordul, hogy nagyszerű , regények, valós irodalmi értéket képviselő verseskötetek szerénykednek 3—5 ezres példányszámukkal 80—100 ezer példányban kiadott, saját műfajukban sem mindig színvonalas krimik és gyenge lektűrök mellett. Akadnak olyan emberek, akik már vásárolják a könyveket, de csak ritkán olvassák őket. Sokkal nyugtalanítóbb az a jelenség, amelyet legutóbb egy megyei felmérést követő jelentésben olvastam, de — sajnbs — máskor, máshol is találkoztam már vele. Idézek a jelentésből: „Az olvasók mintegy 50—60 százaléka tanuló. Az ipari és mezőgazdasági dolgozók aránya, létszámukhoz viszonyítva, igen elmarad a többi rétegétől.” Könyvtári olvasókról van szó, de tévedés ne essék, nem diák-, hanem nyilvános közművelődési könyvtárakra vonatkozik ez a megállapítás. Szándékosan soroltam negatív példákat. Elkeseredésre ennek ellenére nincs okunk, hiszen ha „olvasó nép” — így általánosságban fogalmazva — még nem is vagyunk, tény, hogy évről évre növekszik a rendszeresep olvasók és az olvasottakat hasznosítók száma. Egyre többen értik meg, hogy a könyv, amint az ismeretek tárháza, munkaeszköz is. Nemcsak az irodalommal foglalkozóknak, hanem mindenkinek. Mert amikor könyvről, olvasásról beszélünk, akkor sem csak a szépirodalomra gondolunk, hanem például a szakirodalomra is. Mégsem elégedhetünk meg eredményeink emlegetésével. Először is — nagyon leegyszerűsítve — még újabb, korszerűbb könyvtárakra van szükség, s egyre több könyvre. Senki sem ülhet nyugodtan, azt gondolva, vagy ki is mondva: a könyv megszerettetése a könyvtárosok és pedagógusok feladata. Nemcsak az övéké, mindnyájunké. Közös az érdek, tehát közös a feladat is. Nem mehetünk el vakon és süketen amellett a felismerés mellett, hogy világunk, életünk egyre gyorsuló fejlődése közepette mind képzettebb, műveltebb emberre van szükség. M. I. »Erővel, idővel - szigorúsággal« BESZÉLGETÉS FEKETE GYULÁVAL Az utóbbi években Fekete Gyula szinte valamennyi kiélezett társadalmi, gazdaságpolitikai problémákat föltáró vitában megszólalt (népesedés, Fényes szelek, népművelés, Egy korty tenger ...), Tényékhez szigorúan ragaszkodó álláspontja képzelt politikai tabukat oszlatott el, termékenyebb vitákat provokált. — Nem megy ez írói munkásságának rovására? — Egyrészt: nem érdekel az olyan írói munkásság, amelynek ezek a viták rovására mehetnek. — Ne értsen félre, én még azt sem mondanám, hogy „Kit nem hevít korának érzeménye. Szakítsa ketté lantja húrjait...” — Ne szakítsa ketté, pengesse csak, akár pusztán a maga kedvére. „Kit nem hevít korának érzeménye”, az attól' még épp úgy lehet szerelmes, lehetnek örömei, gyászai, gyönyörködhet a természet szépségében — s ha van tehetsége hozzá, hogy mindezt művészi módon kifejezze, legyen csak hozzá joga és lehetősége is. Más kérdés, hogy engem nem érdekel az irodalomban és a művészetekben a különbé járatú kégli. Sem az absztrakt humanizmus, sem a sikkes életundor, sem a kirakatba kitálalt magángyönyö- ,rűség. Nem vitatom a létjo- gát az ilyen irodalomnak, mert na tehetséggel művelik, értéket is teremt. Ha mégoly kínosan megkerül is minden állásfoglalást azokban az ügyekben-gondokban, amelyek az írástudókat is tettekre sürgetik, legalább annak a keresésére: mi a dolgunk itt és most. — Vitakészségét a sokoldalúság, az állandó készenlét jellemzi. Miben gyökeredzik ez az éber, cselekvő közéletiség? — Erre meg csak azt mondhatom: alkati kérdés. Az író — ha csakugyan író — belső kényszerből ír, és nem feltétlenül az irodalom „anyanyelven”. Petőfi. AdV, Móricz, József Attila. Veres Péter — soroljam még? — egyikük sem csak a saját „anyanyelvén” — a közvetett írói ábrázolás segítségével beszélt, vitázott, viaskodott; önmagában ez a névsor elég biztatás lehetne arra. hogy még a legnagyobbaknak, ezeknek a táborfiok-íróknak-költőknek a hadvezéri tudását és rangját sem csorbította, hogy rendre beavatkoztak a legvéresebb kézitusák- ba. ha úgy adódott: a bakák soraiban forgatni a fegyvert. Ellenkezőleg! Ha az író-költő dolga, hogy maradandóan kifejezze, megfogalmazza a kortárs ember közérzetét, érzelmi világát, indulatait. vágyait, szerelmeit, akkor — én úgy gondolom — épp, hogy még íróságában is gazdagodhat a kézitusákban sebeket kapva és osztva, a kortársember- rel együtt. — a mai és a holnapi emberért. De nem ezeknek a példáknak a biztatása á lényeg. A lényeg ott van: bármelyik pillanatban könnyű szívvel lemondok arról, hogy írónak — rangos írónak — minősítsenek, ha ez a „rang” korlátozna az írásban. Nem érdekel az olyan „ranglétra”, amely szerint a jó regényért, novelláért előléptetés jár. a „Rendületlenül”, a „Gyümölcs a karfán”, az „Egy korty tenger”, az „Éljünk magunknak? stb. írásaimért viszont — lefokozás. Nem kell olyan „rang”, amelynek az árá a rossz lelkiismeret, mert illenék érte elhallgatnom azt. amiről pedig beszélnem kell. — Vitáinak hatása, a valóságélmény jelentkezik-e majd szép- irodalmi műveiben? — Jó talaj, az a szépprózának. Annyi téma és írói lecke sarjad belőlük máris, hogy csak győzzem. Erővel, idővel — szigorúsággal. — Min dolgozik jelenleg? — Az Éljünk magunknak? kötet alapján egy dokumentumdrámát készítek a debreceni színháznak. Hiszen olyan keres?tútja ez a gondunk minden magánügyünknek és minden közügyünknek. annyi ellentmondás feszül a szerelem, a család, a gyermek, a jövő körül, hogy a téma leginkább éppen a színpadra kívánkozik. t Befejezéshez közeledik egy szatirikus-fantasztikus regényem, Triszex a címe. Ez egy háromnemű társadalomról szól. Azt akár ne is mondjam, hogy nagyon is „mai tárgyú” ez a szatíra. __ V agyis már nemcsak jelentkezik. hanem dörömböl a „valóságélmény”. Kevesen tudják, hogy a Nép- szabadság egyik ankétján Fekete Gyula javasolta először a világon egyedülálló, hároméves anyasági segély bevezetését. A javaslat napjaink valósága lett. Ez év áprilisában megkapta a József Attila-díj első fokozatát, mely bizonyára nemcsak a szépprózai munkásságának elismerése. Lezsák Sándor DEVECSERJ GÁBOR A tükör visszaesőkor Lehajoltam az unokámhoz: menjen a kertbe játszani. Előbb egy csókol kérve tőle, előszöris, mert jólesik, emellett, hogy azt ne érezze, elküldöm; nem, énnekem, sajnos, más dolgom van most, csak azéri, ö fölágaskodott. Egész közel került az arca arcomhoz, mint a magamé, mikor tükörbe néztem csaknem félszáz éve — és az az arc volt, az a vidám, csodálkozó, rejivényfejtő arc. Én még most sem fejtettem meg semmit az élet jelenségeiből, csak néztem, miként most őt és mint ö engem. , De jó érzés, hogy segít lennem, ámulva és előre-törve, s majd az után is, miikor én — valamely munkám közepén — besétálok a nagytükörbe. * (A költő hátrahagyott, még publikálatlan verse.) * ANTALFY ISTVÁN A tavasz mindig megújul Nem mindegy, hol, s hogy ér él a tavasz! ... Amikor a fűrésztelep iszonyúan nehéz rönkjeit emelem, a fák a magasból rám bólintottak. Amikor csapott a fejszém, a füvek a suhogás szelétől elaléltak. Bennem a tavasz mindig megújul; ma a madarak füttye ébreszt, holnap a szél hozza az illatot, x amely valahonnan a zöldből indult, holnapután az emberek dalában, szemek mosolyában, az égre néző nem-véletlen sugarak, ragyogások örömében osztozom én is, azért nem feledem éppen, a szétlőtt ember-koponyákat, az égő házak fáklyafényét... s az embert, aki fejét a puszta földre hajtja. PÚT Szőnyi Gyula: Tavasz CARLITO M. (Fülöp-szigetek) Kórházban CANONIZADO • Salamon György: Olvasó fiú Csirátlan falaid között éledek, Nemes kegyetlenség, ember-oltalom, Ember-vigasz, paradoxonja a titán Időnek. Magamba szívom levegődet, Vég. Egy nap majd vallatni fogom igazáról A halált, haldoklást, míg tovapörög a lét. Melyik szférában lehetnek az életet adó nők, Ha nem itt, e csirátlan falak között, Hol túl kell elniök az élet látomásának A halál látomását... ám nem szabad Vallatni bármit is; értsük biztosan — A lét magában hordja születésünket s halálunkat. Bán Ervin fordítása GÁL FARKAS Tükröznek gágogó tavak Nem léphetek túl magamon vonaglok napjaim keresztjén titkon parázsló énekek világítják be minden estém. Megtervezett csodáimat szétzilálják a törpe percek az akarat vasmagjai a csönd szakadékéiba esnek. De éveim fehérlenek mint lámpasor a sínek mentén élek alázat és a gőg csapongó szárnyain kerengvén. Orrorhban őrzöm illatát ; bíbicektől jajjgató rétnek ' ‘‘ Aírwn-■ rámnyílik bánatos szeme heréit lónak, kajla tehénnek karom még most is megfeszül ha látom, hogy kapálnak, vetnek tarlóktól horzsolt álmaim gereblyék fogsorába esnek. Homlokom hűs esők verik ugrál az égő szénaboglya a szél vásznait jegenyék pengéi szelik darabokra az ej^dőt rugdossa vihar zöld kárhozat, nyerítő lombok villámok öklei alatt földagadnak a bamba dombok..; Ülök homokos partokon lábam poros utakra gondol tükröznek gágogó tavak , virág nő ki a homlokomból. Egy diáktalálkozó tapasztalatai f A gyulai Erkel Diákünnepek — az EDŰ — a fiatalság körében egyre népszerűbb. Minden második évben tíz művészeti ágban rendezik meg Gyulán a szólisták és együttesek szemléjét/ Megyénkből általában félezernél több fiú és lány vesz részt a versenyeken. Érdemes hát összegezni a tapasztalatokat. S azt, hogy merre tovább, mik a teendők? Önáltatás • Az EDÜ a gimnazisták, szakközépiskolások és szakmunkástanulók találkozója. Legalább is célja, rendeltetése szerint. Ám ne áltassuk magunkat: valójában csupán a gimnazisták szemléje. S kis részben a szakközépiskolásoké. A szakmunkás jelöltek többnyire hiányoznak onnan. Elvétve akad ugyan egy-kettő. Most például egyetlen szavaló képviselte a több ezer Bács-Kiskun megyei szakmunkástanulót! A kevés vállalkozó szólista és együttes már a városi és a megyei döntőn kiesik. Nem mindig így volt e?. 1967t ben például három kategóriában indultak a megyénkbeli szakmunkástanulók! (Népi zenekar, versmondás, társastánc.) 1965-ben irodalmi színpaddal, zenekarral és szellemi vetélkedő csapattal arattak nágy sikert: arany- és ezüstérmek tulajdonosai lettek. Nagyjából ez mondható el a szakközépiskolák tanulóiról is. Bár itt, szerencsére, akad néhány kivétel. A Kalocsai Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakközépiskola például. De hol vannak a többiek? A „kiugró” iskolák Érdemes lenne szociografikus alapossággal azt is vizsgálni, mi minden okozza-magyarázza, hogy eredményeivel három-négy iskola „kiugrik” a többi közül. A Kecskeméti Katona József és a Kodály Zoltán Ének-Zenei, valamint a Kalocsai I. István Gimnázium ezek közé tartozik. Az egyes találkozókon szép számú arany-, ezüst- és bronzérmet szereznek. Egy ideig közéjük tartozott a kecskeméti szakmunkásképző intézet is. Sőt Baja, Tiszakécske, Kiskunfélegyháza is.. De ez már a múlté. Ahol/az iskolavezetés, a tantestület és' a KISZ-szeryezet összefog, ott sikerül a fiatalokban felébreszteni az egészséges becsvágyat. Ahol az intézmény falain belül rendszeres és gazdag kulturális tevékenység folyik, a tehetségek felszínre kerülnek. Nem pedig elkallódnak. Ám ahol a diákok ténykedését, feladatát a tanulásra szűkítik- korlátozzák, ott kedvét szegik a kibontakozó szereplési vágynak. Eltűnő műfajok? örültünk az idei EDÜ eredményeinek. Megyénk fiataljai — félkitenni magúkért. Jogosan lehetünk büszkék rájuk. De vannak aggasztó jelek is. Bács-Kiskun a régebbi találkozók egyikén-másikán igazi „nagyhatalomnak” számított. Valósággal /féltek” az irodalmi színpadainktól. ((Jlykor nyolc is indult, nem kettő, mint most.) Szavalóinktól, szellemi vetélkedő csapatainktól szintén, Táncosaink, énekkaraink is „veszélyt” jelentettek a versenytársaknak. Ma már nem így van. Társastáncban nem is indultunk. Versmondóink nem bizonyultak igazi ellenfélnek. Az énekkarok — kivéve a kamarakórusokat — lemaradtak. Szólóhangszereseink s hangszeres kamaraegyütteseink viszont „állják a sarat”. S a néptánccsoportjaink közül a kalocsaiak. De hol vannak a régen oly fergetegesen szereplő kecskeméti táncosok? Hol a tiszakécskei, kiskunfélegyházi irodalmi színpadok? És a kitűnő bajai, kecskeméti és tiszakécskei szavalok? Valamikor sok örömet okoztak „aranyérmes” szerepléseikkel. Ide kívánkozik egy megjegyzés. ezernél többen — ismét igyekeztek Ahol van egy-egy „megszállottja” a kultúrának, egy-egy jó ízlésű, hatni tudó pedagógus, aki az adott művészeti ágban jó szakember, ott az eredmény nem marad el. Lásd — többek között — Kuczi Károlyt Kalocsán, Körber Tivadarnét, Sipos Károlyt Kecskeméten. S ilyen volt régebben Tiszakécskén Kovács Gézáné, Kiskunfélegyházán Németh Károly. Mert közhely, de igaz: az eredmény nem születik magától. A legnagyobb siker Az idei gyulai találkozón hangszeres szólistáink s kamaraegyütteseink toronymagasan emelkedtek ki a többiek közül. A zsűri megállapítása szerint legtöbben igazi művészi élményt nyújtottak. Sokszor vetekedtek a hivatásosok teljesítményével. Balázs Árpád zeneszerző, ä bíráló bizottság elnöke hangoztatta: Kecskemét a kamaramuzsikában egyre inkább a vidék egyik kisugárzó központja lesz. Sőt, máris az. Szervezés és felelősség Kétévenként öt-hatszáz versenyző diák jut el a gysulai döntőig. S míg odáig elérnek, sokszorosan ennyien vetélkednek a rangot adó részvételért. A szervezők, a rendezők felelősségét hangsúlyozni feleslegesnek tűnhet. Ám mégsem az. Ugyanis — éppen a legutóbbi találkozó mutatta- — !még nincs minden rendben. Igaz, hogy az EDÜ népes — és jól szervezett — vezető-irányító gárdájára nem lehet panasz. De versenyzőinknek — az együtteseknek, iskoláknak — itthon, a megyei irányítókra annál inkább. Későn kapták a különböző értesítéseket, tájékoztatókat. Sokáig bizonytalanok voltak szereplésüket és utazásukat illetően. A városi és megyei döntők szervezésében több' apróbb-nagyobb hiba csúszott. A kiválasztás, felkészítés tervszerűtlen volt. Az EDÜ továbbra is, sőt minden jel szerint egyre inkább a középiskolások egyik fontos kulturális találkozóhelye, versenytelepe lesz. S Bács-Kiskun megye, mint tette régebben, nyilván ezután is mintaszerűen akar szerepelni. Ehhez viszont alaposabb, körültekintőbb szervezés kell, lelkiismeretesebb tervezés. És természetesen megnövekedett felelősség. Varga Mihály
