Petőfi Népe, 1973. június (28. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-24 / 146. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI

Mit játsszon a vidéki színház?

A kérdés nem is olyan fölösleges, mint talán az első pillantásra látszik, sőt, már megfogalmazásán is lehet vitatkozni. Szabad-e, érdemes-e vidéki színházakat emlegetni?

Az elnevezés azonban lényegtelen. Így is, úgy is annak a kilenc városnak a társulatától van szó, ahol Budapesten kívül állandó színházi együttesek dolgoznak. A címadó kérdésnek tehát a tartalmi része a fontos.

A vidéki színház — maradjunk most ennél a jelölésnél — játsszon mindent, mondhatják a színházzal rendelkező városok vezetői. Itt egyetlen társulatnak kell kielégítenie mindazt a közönségigényt, amire Budapesten olyan elütő jellegű színházak vállalkoznak, mint a Nemzeti, az Operaház, az Operettszínház vagy a Huszonötödik Színház, hogy csak a legvégletesebb példákat említsük.

Ez olyan „vegyeskereskedés” — mondhatják erre sokan, amiben egyenletesen jó színvonalon sohasem lehet a közönséget kiszolgálni. Azután olyan példa is van, hogy egy aránylag kis városban — Veszprémben — több, mint tíz esztendeje megél a színház, pedig csak prózát játszik.

Csak olyasmit szabad bemutatni, amit a társulat elbír, olyan darabokat, amelyeknek ki lehet osztani a szerepeit, mondogatják gyakran a rutinos színházi szakemberek. S valóban: nem ritka gyengéje a vidéki előadásoknak, hogy egy-egy darabra csak két- három jobb képességű, úgynevezett vezető színész jut, a többi fontos szerepet már jóval gyengébb erőkkel kell megoldani. De hát hová jut egy társulát, ha a kezdő színészeknek soha nincs alkalmuk megmutatni, mit tudnak, mert mindig csak a vezető művészek számára választanak darabot? Meg egyébként is: lehet vendégművészeket hívni más városból, vagy éppen Budapestről.

KÖNYVESPOLC:

A regény a Szovjetuniót ért

hitlerista támadás emberpróbáló napjaiban kezdődik, amikor egy iiatal diáklánynak, Polja Vihro- vának élét-halál kérdéssé válik, ki is az apja. Valóban a nép ellensége-e, mint azt „tudományos” ellenfelei sugallják.

A hatalmas ívű, nagy sodrású, több idősíkon játszódó, sok cselekményszálat összeszövő, általában a hagyományos nagyregény eszközeivel építkező — a végletes jellemek, a sorszerű fordulatok romantikájának is helyt adó — regény menete során

Üj darabokat kall játszani, ősbemutatókat tartani, mai magyar szerzőket színre vinni, vagy klasszikus magyar darabokat átdolgozni. Erre odafigyelnek. Erre „leutazik a fővárosi sajtó”. Erről írnak, neve lesz a színháznak, színésznek, és akkor még saját városában ás jobban becsben tartják őket. — Ez az érvelés sem ritka, különösen a színészek körében. Ám az ellenérvek sem jelentéktelenek. Minek kell fölöslegesen kísérletezni?

Klasszikusokat kell játszani, a színházművészet vitathatatlan értékeit. Ez népművelői feladat is, meg az ifjúság nevelésén^

— színházi és morális nevelésének

— egyik legkitűnőbb eszköze. Körülbelül így vélekednek a vidéki városok pedagógusai. Ám hová jut egy élő színház, ha nem tart kapcsolatot a mával, ha színpadán csak közvetve, legjobb esetben is csak áttételesen esik szó olyan gondokról, gondolatokról, amelyek a nézőtéren ülő mai közönséget foglalkoztatják.

Lehet persze címbeli kérdésünkre általános, elvi síkón is választ keresni, s akkor még vitának sem nagyon marad helye. Ez a válasz valahogy így hangzik: a színház azt játsszon, amivel leginkábbis hatni tud a közönség szocialista közgondolkodására, olyan darabokat, amelyek újat tudnak mondani az embér- ről és társadalmi viszonyairól. Olyan darabokat, amelyek a színházművészet fejlődését szolgálják és reprezentálják.

Mindez persze jogos igény, vagy inkább: jól körülírt célnak nevezhető. Ám ebből még teljes bizonytalanságban élhet a színház, hogy végül ás milyen darabok felelnek meg leginkább ezeknek a céloknak és milyenek nem? Felmerül hát az újabb kérdés is: lehet-e egyáltalán meghatározni, mit játsszanak a vidéki színházak? Valószínűleg nem lehet.

Jelentősek a színházzal kapcsolatos differenciák. Nemcsak a

Polja és az olvasó előtt feltárul az a küzdelem, amelyet az orosz erdő (és áttételesen a haza, a jövendő) sorsáért vív Vihrov erdészprofesszor a kapitalista rablógazdálkodás, a „hadd repüljön a forgács” népellenes elveit a túlbalos demagógia subája alatt visszacsempészni akaró Graci- anszkij professzor ellen.

Gracianszkij pusztulásra ítélt morált képvisel, kizárva ezzel önmagát a jövőből, a népből. S mert neki magának a jövőhöz nincs köze, nemcsak közömbössé, de ellenségessé válik vele

társulatok létszáma, minősége, a színházépület állapota és befogadóképessége tekintetében, hanem mindenekelőtt a városok lakosságának szerkezetében. Nyilvánvalóan más karaktere, más összetétele van Kecskemét lakosságának, mint Győrnek. Az sem elhanyagolható, hogy egy- egy városban milyen hagyományos gyökerei vannak a színháznak, mennyire mélyek ezek a gyökerek, az ott lakó emberek mennyire tartják önművelődésük és szórakozásuk fontos részének a színházba járást.

A helyi sajátosságokat valószínűleg lehetne sorolni még, de a lényeg talán az, hogy egy-egy vidéki színház műsorának összeállítása megkívánja a város alapos analízisét. Ám rossz következtetés az, amely az analízisből kizárólag az operettigényeket hajlandó kiolvasni, s nem veszti számba azokat a létszámban talán kisebb rétegeket, amelyek minden érdemleges újdonságra reagálnak, odafigyelnek. Ennek a színházba járó rétegnek a felfedezése, megkeresése, kiszolgálása legalább olyan fontos, mint az, hogy egyetlen színház sem szakadjon el tartósan a pénztáránál jegyet váltó legszélesebb közönségréteg támogatásától.

Ez az az egyensúly, amelyre minden vidéki színház törekszik, s ez lehet a mérce is, amely egy- egy évad darabjainak sora mellé állítva megmutatja a színház valódi értékeit. S persze arról sem lehet megfeledkezni, hogy ez a mérce sem állandó, mert nemcsak a színházművészet van mozgásban, hanem a közönség különböző rétegei is.

A szabály tehát — némi túlzással — az, hogy nincs minden városra, minden együttesre érvényes szabály. Közö* vannak, amelyeket a város és a színház erőinek elemzése alapján kidolgozott műsorokkal lehet csak eredményesen szolgálni.

Bernáth László

szemben:, demagógiája leple alatt az erdő, a természeti környezet tönkretételére törekedve a jövendőt akarja elpusztítani. Az igazság után kutató Polja a regény utolsó lapjain Gracianszkij arcvonásaiban a védtelen nőket gépfegyverező fasiszta pilóta, a partizán lányt vallató hitlerista tiszt: az ellenség arcát fedezi fel.

Az 1955-ben írt regény erénye az izgalmas cselekmény, az emberi lélek mélységét Dosztojevszkijt idéző erővel feltáró elemzés, az orosz nép, a természet költői erejű megjelenítése.

Leonov: Orosz erdő

PARDÍ ANNA:

A szilvafa

Egymásé voltunk mi sokszor, úgybizony. szilvafa hajlós ága,

képzelet sem elég megelevenítésére csodák csodájának, bizony, bizony szilvafa levedlett agancsú ága,

kabátban jön most, alig köszön, suttogás ága nem hajol a számra, szilvafa önfeledtség nélküli törzse állj meg a télben, ígérgess, kívánj még sok sok jót nekem.

JÓBA TIBOR:

Babusgató

Sötétkék bolyhú éjszakába takar be ez az ének, tiéd a dobbanása, kedves a csillagok szívének.

Az esti kertek illatát üzenem homlokodra; susogó víz, mély zöld-habos, ringasson el csobogva.

Szemhéjadon, mikor elalszol, találkozz a nevemmel, és hajnaltájban mosolyogva álmodj a szerelemmel.

• Kajári Gyula rajza.

Anyanyelvi nevelés az óvodában

Az óvodai élet nevelő-oktató munkájának és minden tevékenységének pillére az anyanyelv, hiszen az óvónő és a gyermekek kapcsolata beszéddel alakítható ki. a társas érintkezés csak kulturált nyelv- használattal teremthető meg.

Az életkornak megfelelő beszédkészség elsajátítása különösen fontos a nagycsoportban, tehát az iskolába lépés előtti szakaszban. A gyermekek fejlett. vagy fejletlen beszédmódja ugyanis az iskolaérettség egyik meghatározó tényezője.

Képesek-e a gyermekek arra, hogy a nyelvet, mint a gondolatközlés eszközét használják? Szókészletük, nyelvtani ragozásuk, mondatalkotásuk alkalmas-e tartalmas mondanivaló és logikus gon- dalatmenet kifejezésére? Előfordulnak-e beszédhibák? Ezekre a kérdésekre kerestem választ a Hosz- szú utcai óvodában, ahol az óvónők három éve bekapcsolódtak az új nevelési program kísérleti munkálataiba, s a program szerint foglalkoztak a csoportok anyanyelvi nevelésével is.

Varga Mihályné óvónő tájékoztatása szerint a nagycsoport 34 helyén 40 gyermekkel foglalkozik az irodalomszerető óvónő. Cseh Ferencné. A csoport 40 százaléka fizikai dolgozók gyermeke.

A rendszeres anyanyelvi nevelés eredménye a gyermekek szóbeli megnyilatkozásaiban kifejezésre jutott.

Egyik autókkal játszadozó kis társaság közölte:

— Autókkal szeretünk játszani.

— Meg építőkockákkal, azokkal szoktunk építeni.

— Garázst építünk, abba beletesszük az autót, hogy meg ne ázzon, mert ha megázik, akkor megrozsdásodik és elromlik — világosít fel logikus következtetéssel Jóska.

Játék közben István megemlítette társának, hogy

kocsival mennek el a nagymamához. A másik fiú rávágta:

— Mi meg autóval!

— Te buta, a kocsi meg az autó egy! — intette le Istvánt Gyurka.

Az óvónő résen volt. Megmagyarázta a kocsi szó kétféle jelentését, és mintegy igazolásul elmondta Weöres Sándor néhány verssorát; Jön a kocsi, fut a kocsi, patkódobogás ...

A foglalkozáson szereplő gyermekek mindegyike magabiztosan, tiszta hangképzéssel beszélt. Lendületesen, helyes hangsúllyal és hanglejtéssel mondták a négy évszakról szóló verseket, csak egy kislány versmondása emlékeztetett éneklő „leckefelmondásra”.

Különbséget tettek a rövid és a hosszú hangzók időtartama között. A tájnyelvi „ö”-zés zamata felfelbukkant néhány gyermek beszédében, eZ azonban nem nyelvi hiba! Mindössze egy esetben fordult elő ragozási vétség, havat helyett hót mondott az egyik fiú.

Az óvónő kérdéseire több mondatból álló, világosan fogalmazott, összefüggő válaszokat adták. Helyenként választékos kifejezések, hangulatteremtő, árnyalt nyelvi formák is elhangzottak az évszakok nyújtotta gyermeki örömökről, a tavaszi ünnepség- sorozatok tartalmáról. Pl.: „Piros-fehér-zöld színű

kokárdát tűztünk a mellünkre, így ünnepeltük március 15-én Petőfi Sándort.” — „Április 1-re nemzetiszínű és vörös: zászlókat készítettünk, mert akkor volt felszabadulásunk ünnepe.”

Az óvónő szépen, kulturáltan beszél. Céltudatos és rendszeres anyanyelvi hevelőmunkájának eredményeként a gyerekek megfelelő színvonalú beszéd- készséggel felvértezve várhatják iskolai életük kezdetét l)r. Losoncz Mihályné

IRODALMI TITKOK

Amikor Móricz Zsigmond Gárdonyinál járt

Az írok nem társaslények — állapította meg egyszer Móricz Zsigmond. Nem élnek társadalmi életet. Mégpedig két ok miatt: nincs rá idejük és nincs rá pénzük. Az első a fontosabb, mert ha az író olyan emberfaj volna, aki lelki szükségét érzi a gyakori találkozásnak, akkor sietne egymáshoz. De az író szinte fél az írótól. Mástól is fél, de a kollegától különösen. A halászok magányos emberek, kivetik a hálójukat a csöndes vízen és megdühödnek, ha emberi zaj megzavarja a nesztelen egyedüllétet.

Ennek a típusnak egyik legkiválóbb jelensége Gárdonyi Géza — állapította meg Zsiga bácsi. S ebből az alkalomból vallott kettőjük találkozásairól, köztük egri látogatásáról.

Egyszer egy éjféli órában a New York kávéházban találkoztam vele. Nagyon régen volt. Én akkor még fiatal író »voltam, a Sári bíró idején. (Ezt a közlést úgy a harmincas' évek elején tette Móricz Zsigmond.) Azonnal hozzám melegedett: „Ha Pestre jövök — mondta — erre a két helyre föltétien elmegyek. Ebbe a kávéházba, meg a Császárfürdőbe Ott jó az iszap a csontjaimnak, itt pedig az epémnek ...”

Arra célzott, hogy itt mindig talál egy csomó társat, akivel kibeszélheti magát a kiadókról. Rettenetesen nem szerette a kiadókat. Egész reggelig beszélgettünk, nem engedett haza és életének minden keserűségét elmesélte, azt mondván: „Maga még fiatal, tanuljon.” öreg író a tanulást a szerződéskötés és végrehajtás terén tartja fontosnak. Jól

tudja, hogy ehhez nem ért a fiatal generáció. Onnan tudja, hogy ő sem ért hozzá.

Mikor a kiadóba belefáradt, a színházigazgatókat kezdte támadni. „A színházigazgató a legutolsó: az író legnagyobb ellensége. A kiadó mégis, nem ronthatja el a szöveget — de az igazgató megöli.” (Beöthy László mesélte, hogy a Nemzetire azért haragudott meg, mert nem volt bokáig érő sár a színpadon, ahogy ő előírta.)

Gárdonyi oly kedves volt hozzám, hogy meghívott Egerbe. Látogassam meg, s én körülbelül tíz év múlva el is viziteltem hozzá.

Sose láttam Egert, csak akkor, s el voltam ragadtatva a várostól, rendkívül szép város és Gárdonyi fent lakott egy kis hegytetőn, két jó kis házból álló lakásban. A kilátása a városra gyönyörű volt, de nem olyan szép, mint a Babitsé Esztergom fölött.

Nem is sokat törődött vele, nem engedte, hogy nagyon szemlélődjem, legyintett, hogy nem érdemes azt nézni: hangyaboly. Sietve, mint valami zsákmányt, cipelt be a bibliotékájába.

Ez egy csodálatos hely volt. Nem volt semmi ablaka. Egy ajtó volt rajta, s nagy üvegmeny- nyezet a tetőre. A ház ugyanis magas tetejű falusi ház volt, tehát, hogy világosságot kapjon, a tetőn is üvegfalat csináltatott, azon szűrődött be valami fény.

Kérdeztem, miért falazta be így magát, mert én meg a nyílt ablak szerelmese vagyok, csupa ablakkal szeretem magam körülvenni, hogy amennyire lehet, a természet maga beléphessen a szobába.

— Eh, itt annyit harangoznak

— mondta. — Nem lehet gondolkozni a harangszótól.

A szobának mind a négy fala könyvpolcokkal volt beépítve, s fel a mennyezetig megrakva fűzött könyvekkel. Könyvkötéssel nem igen törődött. A könyveknek csak kisebb része volt magyar nyelvű, nagyobbrészt külföldi művek több nyelven és klasz- szikusok.

Egy sarokban jelentéktelen íróasztal állott, mellette párnázott karosszék és rajta rengeteg pipa. Dohányszítta szivardoboz. Én abban az időben még nem dohányoztam, s nagyon nem szerettem a szellőzetlen, avult pipafüsttel itatott levegőt.

Aztán rögtön folytattuk ott, ahol tíz év előtt abbahagytuk: a kiadóknál .. .

Egész délelőtt elbeszélgettünk, de hiába vittem a beszédet irodalmi térre, nem akart afféléről beszélni. „Az új írókat nem ismerem — mondta —, öreg vagyok már, engem nem érdekel semmi.” Nagyon csodálkozom most rajta, ő akkor annyi idős volt. mint én most. Miért érezte magát annyira öregnek? Csupa lemondás és csupa keserűség volt minden szava. Az egész ország ismerte a nevét, tisztelte és hálás volt neki a friss örömökért és ő bús keserű volt.

Szikár ember volt. barna bőrű, apró fekete szemű, kellemes, kissé érdes hangja volt, külsőségben igénytelen. Mindig azt vetik szemére, hogy tanító volt, néptanító, s hogy a néptanítói jelleget megőrizte haláláig. Gondolom, ebben valami úri ítélet van vele szemben, mert lelke szerint egyáltalán nem volt pedagógus. Írásaiban egy szikra nincs, ami a pedagógia ideáit, vagy céljait árulná el. Tapasztalatai voltak a néptanító élete köréből, mert igen rövid ideig valóban tanítóskodott, s a falu közeli ismerete végtelenül meggazdagította lelkét. De sem beszédében, sem írásában nincsenek ott a népnevelésnek, vagy bármiféle nevelő törekvésnek a vágyai. Vele szemben Arany János igazi tanító egyéniség, akinél minduntalan kiütközik a tanítási célzat. Gárdonyi abszolút író volt. akinek soha nem volt más célja az írással, csak a szépség és az életigazság keresése.

írásainak alapja a nép ismerete. Ö volt az első író. aki a parasztot, mint individuum ismerte fel. A nevetés és a sóhaj, a gond és a derű a parasztember lelkében, nála szabadult fel először. Az ő parasztjai jelennek meg legelőször a magyar irodalomban, mint lelki életet élő emberek. A társadalmi korlátozást ő nem ismerte. Az ő népének egyéniségei nem szociális lények. Sem szociális sérelmeik nincsenek, sem szociális korlátozások nem veszik körül. Idill van körülöttük, amit a természet, a föld, az ég, a falu kerete határol. Tiszta lelkiségek, akik soha egy gondolattal nem akarnak áttörni gátakat, hanem leélik a maguk egyszerű és nemes lelki életét az adott és meg- változhatatlannak érzett életkörülmények között.

Ez olyan megbecsülése a földműves ember életének, ami abban a korban valósággal fölemelte a magyar nép életét a legmagasabb irodalmi, tehát emberi jelentőségre.

Mert a zsánerkép, amit Gárdonyi festett, megszűnt zsáner lenni. Azzal, hogy teljesen kiirtotta a genre kisszerű jelentését, legalább is homéroszi életformát adott nekik.

Ez a magyar irodalom fejlődésében korszakot jelent a parasztkérdésben. Odáig a parasztot jóakarattal, s így bizonyos lekicsinyléssel mutatták be. Még Jókainál is, aki a legjobb parasztfigurákat rajzolta meg, a paraszt csak mellékalak. Kíséret. Alkalmazott. akit illik néha észrevenni. De csak a huszár, a főispán háta megett. akinek nem járhat olyan jogszolgáltatás, mint a főispánnak. Még álomban sem. Gárdonyinál ezek az emberek az emberiség tényezői, semmivel sincsenek hátrább, emberi jogokban, s elbírálásban, mint más társadalmi osztálynak tagjai.

Ez a Gárdonyi nagy jelentősége.

Próbáltam megkérdezni, olvas-e szocializmusra vonatkozó könyveket?

Legyintett: „Paraszt eppen

olyan ember, mint más ember.”^

Ebben teljesen benne van az o felfogása, ami a maga korában, a népszínművek érzelgősen parasztbecéző korszakában forradalmi jelentőségű volt. Akik a parasztot istenítették, éppen ezt akarták megmutatni, hogy a szegény paraszt nem olyan ember, mint más ember, már mint a magas kultúrában élő ember, hanem egy kicsit olyan dolog ez, mint mikor az állatokról mesélnek a szaktudósok, hogy: tudnak-e gondolkodni és érezni?

Mikor a delet harangozták —, mert azért behallatszott a harangszó' az elfalazott kis házba — azt mondja Gárdonyi: „Nem tudlak meghívni ebédre, hanem gyere le a vendéglőbe. Én ugyan nem voltam már ott néhány esztendeje, de biztosan főztek a számunkra is valamit.”

Lementünk a nagy papi városba. Előkelő paloták, régi Mária Terézia-kori építkezés. „Látod — azt mondja, mert ekkor már tegezett, ami igen meggondolt dolog volt nála — végig mehetek ezen az egész városon, de senki sincs, aki köszöntene.” Később azt is mondta: „Tudom, ha nevemet kocsira lehetne ültetni és körülhordozni az országban, mindenfelé megsüvegelnék, de nekem még a magam falujában sem köszönnek.”

Csakugyan, a pincérek úgy szolgálták ki. mint az idegent, s mivel halk és kevés ingerlékenysé- gű, úgy tűnt fel, mintha ő volna az én vendégem a magam otthonos városában, s nem én az övé.

Soká elüldögéltünk egy pohár bor mellett, ö sem volt ivó, én sem. Belső mámor volt bennünk, s aztán úgy belemelegedtünk hogy ott maradtunk az asztal mellett, vacsoráig.

És lassan megnyilatkozott és beszélt, beszélt, elmondta az életét, s lelki küzdelmeit is egy kicsit, míg a végén rátért arra, hogy ez az egész élet, amit itt leélünk, csak propedeutika, az igazi élethez ... Halkan, ridegen és szárazon arról beszélt, hogy amit miszticizmusnak neveznek: ott

van az élet igazi kulcsa. Okkultista tudományokkal foglalkozott abban az időben és ott kereste az élet értelmét.

És ebből a nehéz, zárt, fojtott lélekből milyen friss, tavasz üde, szikrázó harmatú dialóg bugyborékolt a tolla varázshegyén, ha írni kezdett finom parányi, szinte nőies betűket. A vágyat élte ki a költészet által, a tiszta, nemes érzékenységű, drága humorú, cserdülően patakzó őstermészetességet a boldog időkben.

A magyar életet meggazdagí- lotta édes lángokkal. És e lángok fájó életének parazsa fölött libbentek fel.-