Petőfi Népe, 1973. június (28. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-29 / 150. szám

1973. június 29. • PETŐFI NEPE • 5 NÉPMŰVELÉS - TÁBLÁKKAL Könyvtári hétköznapok Diákok a tanári tekintélyről — Kiket szeretnek tanáraik közül? — kérdeztem lsét diá­kot. — Akinek tekintélye van — így feleltek. — Mitől, hogyan lesz egy tanár tekintélyesebb? — tuda­koltam beszélgető partnere­imtől. íme — tanulságos — vála­szaik. Király László, a Katona Jó­zsef Gimnázium, immár harma­dikos diákja, az iskolai KISZ- szervezet vezetőségi tagja. — Azt — azokat — tiszteljük, aki sokat tud, mégsem beszéi magas lóról. Többet tud, mint amennyi a könyvben van. Az ilyen ember felébreszti a tanu­lási kedvet is. Én szívesen fog­lalkozom matematikával és örömmel utánanézek olyan do­lognak is, amit csak utalássze­rűén érint a tanár — a tanterv­ben is szűkösen szerepel —, mert szeretem ezt a tárgyat. Mások is így vannak ezzel: amit a tanár megkedveltet, azt nem érezzük fárasztónak, terhesnek, mert örömmel csináljuk. Egy tanár akkor népszerű, ha nem oktat, hanem nevel. S nemcsak az órán, hanem a sza­bad időben is. Egyszerűen azzal, hogy olykor velük, köztük ma­rad. Legkedvesebb, legtekinté­lyesebb' tanárom rendszeresen részt vesz a szünidőkben szer­vezett gyalogtúrákon. Nem kö­veteli meg a három lépés távol­ságot, mert erre nincs is szük­ség. Sokoldalú, de nem fitogta­tott tudása megóvja attól, hogy valaki visszaéljen a bizalommal. Jakab Berta, a Tóth Kálmán Gimnázium és Vízügyi Szakkö­zépiskola tanulój a: — Ha iskolánkban közvéle­mény-kutatást végeznénk egy bi­zonyos tanár kapná meg a sza­vazatok . túlnyomó többségét, függetlenül attól, hogy kinek melyik tárgy a kedvence. Rend­kívül széles körű tájékozottságá­val, logikus magyarázataival bizonyítja műveltségét. Órái mindig jó hangulatban telnek el, diákjaival közvetlen, de nem enged bizalmaskodást. Magya­rázataiban nem ragaszkodik me­reven a tankönyv anyagáhőz' Saját véleményét nem kénysze­ríti diákjaira, az önálló gondol­kodású egyéniségeket érvénye­sülni hagyja. A diákok magán­ügyeikkel is szívesen fordulnak hozzá. Persze — a tanár is em­ber, még a legkedveltebb tanár is. De az olyan nevelőnek, aki­ről beszéltem még kisebb hibáit is „elnézik” a diákok, mert az őszinteséget és légióként a tu­dást becsülik a legtöbbre. H. N. Megszokott látvány, ha egy-egy épület, falán megpillantjuk a „műemlék”, vagy „műemlék jel­legű épület” feliratot viselő már­ványtáblát. Tudjuk, az épület megkülönböztetett figyelmet ér­demel, akkor is, ha a külső for­mája nem hivalkodó; az előttünk ott élők üzenetét őrzi. Azt azon­ban már csak kevesen tudják, hogy kevés ország jelzi hasonló­képpen műemlékeit. Dr. Dercsényi Dezső, az Orszá­gos Műemlék Felügyelőség igaz­gatóhelyettese. mint mondotta, Bécsben látott hasonló módon „bemutatkozó” épületeket, de azonkívül, nem emlékszik rá, hogy utazásai során máshol is lá­tott volna ilyet. — Mikor és milyen célzattal kerültek a táblák az épületek fa­lára? 1957 után, amikor a műemlék- védelem fokozottabb anyagi tá­mogatásban részesült, kezdtük el a táblák elhelyezését. Kettős cél­lal. Részben védettséget szeret­tünk volna biztosítani az értékes régi épületeknek Előfordult ugyanis, hogy amikor bevezették a villanyt, egy ilyen épületbe, a villanyszerelők munkájuk során komoly kárt okoztak. A felelős- ségrevonáskor joggal kérdezték, hogy honnan tudhatták volna, hogy az az épület műemlék? Má­sik szempontunk a népművelés volt. Igyekeztünk egy-egy ilyen mondatba sűrítve elmondani az épület korára, stílusára, építőjére vonatkozó tudnivalókat, így ezek elolvasása nem vesz hosszabb időt igénybe és mégis tájékoztat. — Az országban, ma már min­den műemléken rajta van a tábla? — A műemlékeken igen, de a műemlék jellegű épületeken még nem. A műemlékvédelem három nagy csoportra oszlik: a műenilé- kekre, a műemlék jellegű épüle­tekre és a városképileg fontos épületek csoportjára. Körülbelül 1860 darab műemléket tartunk nyilván, ezeket a városrendezők kötelesek a tervekbe beépíteni és A régészek ősi föníciai várost fedeztek fel a Földközi-tenger partján, nem messze Szarafand libanoni falucskától. Az i.e. 1. év­ezredben virágzott Szarepta város az első olyan föníciai, település, amelyet megtaláltak a mai Szíria és Libanon előtt nagy szerepet betöltött ősi Fönícia területén. A régészek által felfedezett fö­níciai város körülbelül nyolc hektáron terült el. Kiásták az iparosok városnegyedét és a szé­kesegyház romjait, kerámiaége­a munkálatok folyamán érintet­lenül hagyni. A műemlék jellegű épületek száma körülbelül 5000, ezeket addig lehet fenntartani, amíg a városfejlesztést nem aka­dályozzák és fenntartásuk gazda­ságos. Körülbelül 1000 darab a városképileg fontos épületek szá­ma, melyeket nem történelmi és művészi értékük, hanem a város­kép megszokott látványa miatt védünk. — Az Országos Műemlék Fel­ügyelőség hatáskörének hol van a felső határa? — Az országban 15 olyan vé­dett városrész van, ahol csak a mi engedélyünkkel építkezhetnek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezekben a városrészekben nem épülhetnek modern lakóhá­zak. Sőt. De az építőknek be kell tartaniuk az eredeti beépítési vonalakat és vigyázniuk kell arra, hogy az új épület tömegében ne lépje túl a megengedett méretet, templom elé például, ne építsenek toronyházat. Ha harmonikusan il­leszkedik az új a régihez, azon belül anyagában, formájában mai lehet. A műemlékeknél a szomszédos telek, tehát a környe­zet is védett, ott sem lehet az en­gedélyünk nélkül építeni. Azt hi­szem, nem érdemtelen, megemlí­teni, hogy a városrendezésbe való beleszólási jog is csak kevés or­szágban illeti meg a műemlék­felügyelőséget olyan mértékben, mint Magyarországon. — Milyen tényezők akadályoz­zák mégis a munkájukat? — Azt hiszem, elvben, minde­nütt a világon, műemlékbarát minden ember. Soha senki nem vonja kétségbe munkánk hasznos­ságát, csak éppen azt az egyet, amely az ő tulajdonában, szom­szédságában található, csak azt nem tartja értéknek. Ez a tény azután nagyon sok csatározásra kényszerít bennünket, különösen a magántulajdonban levő műem­lékek esetében. Egy Balaton-parti régi épület tulajdonosával hosszú vitákat folytattunk, aki le akarta tésre használt kerek kemencéket ékszerészszerszámokat is talál­tak, valamint bíborcsigák kagy­lóit. Az ásatások eredményeiből arra következtethetünk, hogy a föníciaiak magas fokra fejlesz­tették a fém, réz, ezüst, arany megmunkálásának és bíborfes­ték készítésének művészetét. A templom romjai alól érté­kes leletek kerültek elő. Asztar- ténak, a szerelem és a termé­kenység istennőjének terakotta szobrocskái, füstölők, rituális ál­arcok, rózsafűzérek és amulettek. bontani házát és nem engedé­lyeztük. „Könnyű maguknak azt mondani ott Pesten, hogy szép, de jöjjenek le lakni ide” — fa­kadt ki keserűen. Bizonyos szem­pontból igaza volt. de abban sem­mi esetre sem. amikor azt állítot­ta, hogy neki abban az épületben szégyenkeznie kell a falu többi lakosa előtt. Az emberek a régi­től igyekeznek megszabadulni, és árról, ami szemre talán kevésbé látványos, nehéz bebizonyítani, hogy értékes, annak, aki számára csak nyűg és teher ez az érték. — Ilyen vitás esetek hogyan rendeződnek? — Ha más mód nincs, az épü­let megmentésére, megvásároljuk, de sajnos, sok esetben maradnak sorsukra, azaz a pusztulásra Hogyan .kell értelmeznünk a modern műemlékvédelem ellent­mondásosan hangzó jelentését? — Régen azt tartották műem­léknek, ami szép. Ma a műemlék ennél sokkal többet jelent. Egy- egy épület történelmet, korszako­kat jellemez, az értéket nem ha­tározhatja meg csupán az eszti- kuma. Egy szélsőséges példát em­lítenék. Tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok, úgynevezett lakógöd­röket vájtak a földbe, letakarták faágakkal és abban laktak. Ugye nem lehetett különösebben szép látvány? De ha lenne egy ilyen lakógödöremlékünk, ez a legbe­csesebb műemlékértékeink közé * tartozna. Ezenkívül, egészen a ki­lencszázas évek elejéig, a műemlé­kek helyreállítása alatt’, az épület újjáépítését, vagy teljes átalakí­tását értették. Találtak egy góti­kus katedrálist. lebontották az ol- dalékot, mondván, mit keres az ott; és sorra „kijavították” az elődök stílusbeli tévedéseit, jólle­het. az eredeti úgy volt érdekes, hibáival, esetlegességeivel együtt, mert úgy volt jellemző annak a kornak emberére. A modern mű­emlékvédelem az eredetinek a megóvását tartja elsődleges fel­adatának. László Ilona Édes jelzőtáblák A lengyel pedagógusok tekin­tettel arra, hogy a gyermekeket már egészen kiskoruktól tanítani kell az utcai közlekedés szabá­lyaira, összefogtak a cukrászok­kal és megszervezték a közúti jelzések színes ábrázolásával dí­szített körök és szögletes formá­jú édességek gyártását. Lengyel- országban a nemzetközi közúti jelzések vannak érvényben, ezért az ötletes édességből több euró­pai ország külkereskedelmi szer­vezetei tonnaszámra rendeltek. Fotós kollégámmal éppen cso­magbontáskor jártunk a megyei könyvtárban. Ebben az eszten­dőben ez volt pontosan az ötve­nedik küldemény. Százhetven nap alatt 4260 kötettel gyarapo­dott az állomány. Tekintélyes mennyiség. Ha — fektetve — egymásra raknánk valamennyit, magasabb torony keletkezne, mint a kecskeméti Nagytemplo­mé. Elhelyezésükhöz 70—80 polc- folyóméter szükséges. Nagy figyelmet követel a meg­rendelő-jegyzékek alapján érke­ző csomagok átvétele, ellenőrzé­se. Nem hiányzik-é egy-egy pél­dány, van-e a szállítmányban rongált, hibás mű, a kívánt mi­nőségben küldték-e a könyveket — ezek a legfőbb ellenőrzési szem­pontok. Háry Péterné már nagy gyakorlatot szerzett ebben a munkában. A szabvány szerinti oldalakon, helyeken lebélyegzik az új köny­veket, majd a leltározás követ­kezik. Károlyi Katalin a 162. 759-es számú könyv adatait rög­zíti a leltári könyvben. (Gondosan őrzik a hajdani városi könyvtár első, 1-es leltári számú szerze­ményét a Desiderium Collium művet. Maga az alapító igazga­tó, Szilády Károly jegyezte fel adatait 1897 nyarán. Gondosan vigyáznak az állományt nyilván­tartó okmányokra, kimutatások­ra, összesítőkre — ezeket Bodor Jenőné, a feldolgozási csoport vezetője kezeli — mert több mil­lió forint az állomány értéke. A szükséges kellékekkel — ka­talóguscédulák, nyilvántartóla­pok, jelzetek stb. — felszerelt, immár könyvtári szolgálatra al­kalmas műveket a feldolgozók igyekeznek minél gyorsabban át­adni az olvasószolgálati csoport­nak. A pontatlanság nagy káro­kat okozhat. Ha rossz helyre so­rolnak egy könyvet talán évekig sem bukkannak a nyomára ... A kölcsönzési csoport vezetője, Ferencziné Bállá Katalin, folya­matosan tájékozódik az új szer­zemények között. Rendszerint ő maga sorolja be, helyezi el a polcokon az újonnan érkezett kö­teteket. Az olvasók egy része a váloga­tó polcokat kedveli, szívesen néz- gelődik az „önkiszolgáló” rész­legben. Mások határozott kíván­sággal jönnek, sokan a könyvtá­rosok tanácsait kérik, vagy a ka- - talógusokr »alapján tájékozódnak. Akár így, akár úgy — a köl­csönző pulthoz kerülnek a kivá­lasztott művek. Néhány forma­ság elintézése, a nyilvántartó la-• pok aláírása után a táskákba vándorolnak a, leendő olvasmá­nyok. (Képünkön: egy régi ol­vasó, és Madarász Imre könyvtá­ros.) Bizony, kevesen tudják, hogy hány kézen megy keresztül egy könyv, amíg az olvasóhoz ke­rül ... Heltai Nándor—Tóth Sándor Megtalálták Szarepta romjait A ZÜRICHI-TÓ PARTJÁN Kecskeméti énekkar Svájcban se ezt a napot, az ünneplést. A kórust szállító autóbuszban friss szegfűk köszöntötték az ifjú dalo­sokat — a gépkocsivezető figyel­mességéből. Annyira tetszett neki is a műsor, hogy valamennyi gye­reket csokoládéval ajándékozott meg, mint mondta, köszöneté sze­rény jeleként. A hosszú nap után szép rá­adás volt az egyik szabadtéri színpadon tartott népdalest. A kecskemétieket így jelentette be a műsorközlő: „Ezek a gyerekek úgy olvassák a kottát, mint önök az újságot.” A Bárdos-mű — Magos a rutafa — tomboló sikert váltott ki. A hosszú utazás utón szinte csak percekig pihenhettek a sváj­ci énekes találkozóra Zürichbe érkezett kecskeméti diákok. A vá­ros központjában levő Kirche Enge kitűnő akusztikájú falai kö­zött várta őket a svájci rádió egyik csoportja. Nyolc művet vet- ,CÍk föl egyetlen óra alatt. Egyet­len számot kellett megismételni; az egyik fiú gyomra hangosan je­lezte, hogy közeleg a vacsoraidő. Mindenki jót derült a közjátékon és még jobb hangulatban adták elő a kért dalokat. Ügy szólt a szép svájci városban a Jószágigé­ző, a . Cipósütés, a Lánynéző, ahogyan azt valamikor Bartók Béla elképzelte. Nagyszerűen si­kerültek a Bárdos-kórusművek is. Kodály Zoltán monumentális gyermekkari alkotásával, a Pün- kösdölővel zárult a rádiófelvétel. A szólót Kálóczi Éva olyan ma­gabiztossággal énekelte, mint oda­haza, az oly távoli kecskeméti is­kolában. Kétszáz kórus Albert Häberling, a svájci rá­dió egyik vezető munkatársa őszinte elismeréssel gratulált Kardos Pál karnagynak: „Svájc­ban régóta figyelemmel kísérik a magas színvonalú magyar kórus­művészetet. Érdeklődéssel vártuk a Kodály-iskola kórusát, mert sok tekintetben példának tekinthető, ami ott történik. Meggyőződhet­tem magam is az előzetes jó hí­rek valódiságáról: ez a felvétel méltó volt Kodály nevéhez, az is­kolához.” Régóta készülődtek a zürichiek a 30. Eidgenössisches Sängerfest, vagyis svájci énekes ünnep méltó lebonyolítására. Most emlékeztek Hans Georg Nägelire, a 200 esz­tendővel ezelőtt született kiváló zeneszerzőre, pedagógusra. Mintegy 10 ezer ember műkö­dött közre a hangversenyeken, utcai énekléseken. „Az első sváj­ci kórusfesztivált 1843-ban Zü­richben tartották. Most találkoz­nak énekeseink ötödik alkalom­mal a Limmatnál. A lakosság és a hatóság sokat fáradozott azért, hogy méltó keretet adjon az ese­ménynek” — írta a 130 oldalas műsorfüzet bevezetőjében Sig­mund Widmer polgármester. Valóban az egész város meg­mozdult a Sängerfest örömére. A svájci kantonokból érkező 190 kórus külön-külön útikalauzt ka­pott, akárcsak a külföldiek; a finnek, az olaszok, a nyugatné­metek, a franciák, a magyarok. A nagy összefogás, a város va­lamennyi rétegét megmozgató szervezés meghozta az eredményt. A vendégek valóban — ahogy a polgármester remélte — vidám és felejthetetlen napokat töltöttek Zürichben, a lakosok tízezrei pe­dig csodálatos koncerteket hall­hattak. A magyarok sikere A második napon várt a leg­nehezebb feladat a kórusra. Ifjú­sági koncerten mutatkozott be ap énekkar. Zsúfolásig megtelt a Tonhalle Grosses-Saal, a város legnagyobb hangversenyterme. A barokk építészet tobzódó pompá­ját sugárzó 'épületben harmadik­ként léptek dobogóra a kecske­métiek. A helyi szokásoktól eltérően már akkor felcsattant a taps, amikór szép egyenruhájukban be­vonultak a magyarok. A tetszés- nyilvánítás az egyes számok után — ha lehetséges — még fokozó­dott. Elsőként a Zombor vidéki népszokást, a villőzést bemutató Kodály-mű hangzott el. Az Ave Maria ,alt szólama fényeshangú gordonka hangját idézte. A né­zőket a Katalinka sodró dallama vitte vissza a gyermekdalok üde világába. A Zöld erdőben követ­kezett, majd, befejezésként a Pünkösdölő, Kodály és a zeneiro­dalom egyik legszebb gyermek­kari alkotása. A kecskemétiek hi­teles. lelkes tolmácsolása érez­tette a virágba boruló tavaszi me­zőket, a vidám táncokat, a tün­dökletes fiatalságot és az utolsó A-dúr akkord csodálatos ragyo­gásával a létezés boldogságát. Friss szegfűk A hangversenyre Berlinből Zü­richbe látogatott Varsányi György a Magyar Népköztársaság svájci nagykövete, Máthé Szabolcs kul­turális attasé, dr. Lukas: F. Burchhardt, a svájci külügyminisz­térium kulturális főosztályának a vezetője. A magyar nagykövet ebédet adott a Kodály-iskola kó­rusa vezetőinek és a svájci diplo­maták tiszteletére. Meghívták Gerhard Friczke urat, az énekes találkozó elnökségének a tagját. Valamennyien a legnagyobb el­ismeréssel beszéltek a kórus és a karnagy teljesítményéről. Nem győzték hangoztatni, hogy a kecs­kemétiek jól szolgálták a népek barátságának nagy gondolatát. A gyerekek se felejtik el soha­A patika tisztaságú zürichi ut­cák látványa, a tó csendesen fod­rozódó vize, a fehér hajók kecses siklása: kitörölhetetlen élmény. A haj ókázás annyira tetszett a kis­kunsági gyerekeknek, hogy visz- szafoghatatlan örömükben, áradó jókedvükben énekelni kezdtek: A csitári hegyek alatt. Népdalest Többen ki nem fogytak a kér- dezősködésből. Mindent tudni akartak. A legkitartóbb kérdező a kórus Benjáminja, Szodfridt Gábor volt. A végtelenül türel­mes tolmács sem győzte vála­szokkal és ezért hirtelen ötlettel a magyar diák kezébe nyomott egy szép képes brosúrát: Zü­rich számokban és képekben. — Itt minden választ megtalálsz. Mire a gyerek: — Kinek kö­szönjem meg az ajándékot. Jó hangulatban fogyasztották el a vacsorát az egyik téren fel­állított óriási sátorban. Műanyag evőkészleteket használtak. Étke­zés után eldobták az edényeket. (Így olcsóbb, mint a mosogatás.) Szokás, hogy az ebéd, vacsora végeztével egy-egy dallal kö­szöntik egymást a szomszédos kórusok. Aligha tévedünk, ha azt írjuk, hogy a kecskemétiek kapták a legtöbb zenés üzene­tet. Kedvelték a magyarokat, ami a gyerekek példás, fegyel­mezett, jókedvű magatartásának is tulajdonítható. A Kodály-módszer A Zürichi Zeneművészeti Fő­iskola nagytermében került sor a „Schulmusik — Matinee”-ra. A rendezők énekpedagógusok, kórusvezetők számára ajánlották ezt a rendezvényt, melyen a kecskeméti Kodály-kórus és a Knabenchor der Singschule Chur vett részt. A svájci zenepedagó­gusok rendkívüli érdeklődéssel hallgatták a zenei illusztrációk­kal kísért előadást, melyben Kardos Pál a magyar ének-zenei iskolákról beszélt. Kodály cso­dálatos pedagógiai műveiből, a 333 olvasógyakorlatból, az Éne­keljünk tisztán című összeállí­tásból csendültek föl zenei il­lusztrációk, majd Bartók és Bárdos egy-egy műve követke­zett. A matiné végén az iskola egyik tanulója német nyelven köszönte meg a vendéglátók ked­vességét, majd a gyerekek átad­ták a magukkal hozott ajándé­kokat. Ezek közül az a baba volt a legkedvesebb, amely a magyar énekesek népművészeti motívu­mokkal díszített egyenruháját viselte. Az ünnepség befejeztével fel­bomlott a rend. A svájci gyere­kek és a magyarok címeket cse­réltek, énekeltek. Másnap utoljára csodálták szál­láshelyükön Männendorfban a kecskeméti diákok az alpesi nap­felkeltét a valószítlenül zöld réte­ken a távolban legelésző állato­kat, a zürichi főpályaudvar' felé haladva pedig a száguldozó autócsodákat. Hazafelé Elérkezett a hazaindulás ide­je. Visszafelé már otthonosan helyezkedtek el az úgy-ahogyan alvásra is alkalmas ülő-fekvő alkalmatosságokon. A hegycsú­csok, a nagy városok, kis falvak között robogva gondolataik visz- sza-visszaszálltak az Eidgenössi­sches Sängerfest általuk látott eseményeire. Mindenhová nem juthattak el, hiszen sok helyszí­nen bonyolították le a gazdag, sokrétű programot. Szép ráadás volt a bécsi vá­rosnézés. A már említett Szod­fridt Gabi a Hofburgban azt kérdezte az egyik kísérő tanár­tól (Rajz Istvánná és Érsek Éva pedagógusok sokat tettek a ki­tűnő szereplés, a jó hangulat érdekében): „A magyar kártyát a magyarok találták fel?” A ta­nár erre ugyan nem tudott ki­elégítő választ adni, de azt biz­tosan tudta, hogy az énektanítás legkorszerűbb módszerét Ma­gyarországon találták fel, itt al­kalmazták először, Kecskeméten a Kodály-iskolában. Tanulságok Hadd tegyük hozzá, köszönet azoknak, akik ennyit fáradoztak érte, életüket tették fel rá. A svájci út legfőbb tanulsága az, hogy ebben az országban is nö­vekszik az érdeklődés a magyar zeneoktatás iránt. Ez annak is köszönhető, hogy a Kodály-is­kola kórusa nagyszerűen teljesí­tette küldetését. Elismerés illeti mindazokat, akik a külföldi sze­replés feltételeit megteremtették. —» —n

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom