Petőfi Népe, 1973. május (28. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-10 / 107. szám

1913. májas 10. • PETŐFI NÉPE • 5 Filmjegyzet KAKUK MARCI Valami hiányzik ebből a Ka- kuk Marciból!... Talán a zene? Szerzőjének eredeti képmásá­nak, Tersánszky Józsi Jenőnek utánozhatatlan, pikulából kicsalt, tréfás rigmusokra épülő dallam­világa? Nem, a zene nem hiány­zik a filmből, sőt Kakuk Marci ezúttal musical comedy hősként jelenik meg előttünk. Csak vala­hogy mégis erőtlennek, fakónak tűnik a filmvásznon. Nem lehet beleszorítani a műfaj szigorúan látványra komponált mozgás- és hangzásrendjébe, fegyelmébe? Ügy látszik! Pedig Vukán György zenéje igazán kifogástalan. És a zene igazán életeleme ennek a ^különös figurának. Hiszen Ter­sánszky nem egyszerűen életre hívta Kakuk Marcit, hanem va­lósággal életre kottázta —, elő­muzsikálta saját magából. • Ördöngős, fura fickó ez a Mar­ci. Csupa sistergő nyugtalanság és a megállapodás utáni elszánt vágyakozás, kedvesen léha szok­nyavadász, és sajnálnivalóan ügyefogyott kamasz, akit hol fel­kap az élet. mint egy vásott, bo­londos dallamot, hol pedig hatal­mas puffanással a földre ejt. A lélegzetvétele is zene. Mezétlábas sorsszimfónia. Utcán fütyörészve... A film zenéje viszont merőben más. Modern zene. magyaros- beat musical. Valahogy nem is illik bele abba a színtiszta ka- kukmarcis világba, amelyet Ter­sánszky a tapintható valóság na­túr színeiből kevert ki, de ame­lyik mégis elillan, mint az álom, ha valaki a kezével kívánja meg­ragadni. Ezzel a sajátos világgal is adós maradt a rendező, Révész György, bár igazán mindent el­követett, hogy életre keltse. Szám­talan történetből gyúrta, formálta meg a film kalandos sorsú, hánya­tott életű aranyos csibészét, van ebben a filmben nótázás és paj­zán erotika, minden, csak igazi, csípősen-kesernyés tersánszkys humor és az íróra annyira jel­lemző foltozott könyökű líra nincs benne. A sava és borsa an­nak. amit az író megálmodott. Az egyedüli kárpótlás a néző­nek a szereposztás telitalálata. Harsányi Gábor hibátlan Kakuk Marcija és Haumann Péter „ördö­gi” Somája. A két cimbora egy­szerűen és magától értetődő ter­mészetességgel lépett át az iro­dalomból a filmvászonra, hogy immár ott folytassa vég nélküli csavargásait. Nézőként is szíve­sen szegődünk társként melléjük. .V. Zs. Múzeumaink kincsei • Gáspár András tábornok Kecskeméten született, »páros család­ból. Részi veti a tavaszi hadjáratban. Világos után őt is halálra ítél­ték, de másfél évi raboskodás után kegyelmet kapott, mert ő ta­nította Ferenc Józsefet lovagolni. A Katona József múzeumban őr­zött festmény — ismeretien művész alkotása — örökítette meg vonásait az utókor számára. (Pásztor Zoltán felvétele.) Ismerik a mókust és Maigret felügyelőt - A torna kedvenc időtöltés - Élmények a középső csoportban AZ ÓVÓNŐ: PEDAGÓGUS A szanki Juhász Klára 18 éves korában okozott először csalódást szüleinek. Arra számítottak, hogy érettségi után otthon marad, de ő bejelentette: óvónő lesz. — Tudtam, hogy nincsenek könnyű helyzetben, de nem te­hettem másként. Mindenáron óvónő akartam lenni. Jól döntött. Jeles eredménnyel végzett Kecskeméten. Már diák­korában kitűnt sokoldalúságával. Remekül tornázott, Lőrincz Bé­la tanár, karnagy figyelt fel szép énekhangjára.' Mostanában is gyönyörködteti hallgatóságát kul­túrált énekével. A Giróka együt­tes legjobbjai közé tartozik. A bábcsoporttal megjárta Párizst. Alig múlt húszesztendős, ami­kor első írását közölte az Óvo­dai Nevelés című folyóirat. Több tanulmánya jelent meg azóta is. Pályája kezdetén tart, jóval in- néfi van a harmincon. A Kecskeméti Óvónőképző In­tézet gyakorló-óvodájában beszél­getünk: A középső csoportot veze­ti. Az intézet az óvodai nevelés kí­sérleti műhelyei közé tartozik. A növendékek nagy része a gyakorló óvodákban szerzi meg a szüksé­ges gyakorlati ismereteket. Hár­mas feladatnak kell tehát eleget tenniök, az itt dolgozóknak. Klá­ra — a többiekkel együtt — ma­radéktalanul megfelel a kívánal­maknak. Ért a gyerekek, a szü­lők nyelvén, igényes következe­tességgel foglalkozik a növendé­kekkel. És ami a legfontosabb: fogékony az újra, a korszerűre. Mezei Ferencné vezető óvónő is igen elégedett a munkájával. Azt tanácsolta, hogy nézzem, hallgas­sam meg néhány foglalkozását. így kerültem az ötletesen be­rendezett, levegős szobába, a kö­zépső csoport birodalmába. Ép­pen ebédhez készülődtek. A na­posok fehér kötényben hordták a tányérokat, evőeszközöket. Fiúk, lányok vegyesen. Míg a gyerekek szorgoskodnak, az óvónéni mu­tatja az órarendet. Bizony, ilyes­mi is van, különösen az új óvo­dai nevelési program bevezetése — 1971. — óta törekednek terv­szerűen a gyerekek képességei­nek kibontakoztatására. Néhány órát végignéztem. Egy- egy „tárggyal” 15—20 percig fog­lalkoznak, mert a kicsinyek fi­gyelme hamar ellankad. Katedra, emelvény nincs, az óvónéni is ott üldögél a szőnyegen. Mindvé­gig együtt játszik, dolgozik a gyerekekkel. A kicsinyek szinte észrevétlenül gyarapodnak szelle­miekben, ügyesednek, erősödnek. Előkerül a diavetítő; gyorsan felismerik a mókust. Majd mind­egyik gyerek tud róla valami ér­dekeset. Még az összefoglalásra is akad vállalkozó. Torna követ­kezik. Kérdem a gyerekeket: sze­retitek-e a tornát. Kiinger Dóra jelentkezik elsőként. „Igen.” Vé­leményéhez a körülötte állók — Szekeres Zsuzsika, Boskó Mária, Kaszala Karcsi, Csikai Attila, H. Kiss Béla — is csatlakozik. Ha­marosan látom, hogy felesleges volt a tudakozódás. Viharos örömmel szaladgálnak, ugrálnak. Csupán a menetelésnél vétette el egyik-másik gyerek a lépést, no, de ez nagyobbaknál is megesik. Legjobban a „nőnek a gombák” játékot kedvelik. Kitűnő izom­erősítő gyakorlat. Juhász Klára két esztendeig Dunavecsén is dolgozott. — Van- e valami különbség a falusi és a városi gyerekek között? — kí­váncsiskodom. — Van. A falusiak valamivel kevesebb ismerettel rendelkez­nek, mint a városiak. Magam is csodálkozom, amikor séta közben kis tanítványaim figyelmeztetik egymást: ott jön egy Zsiguli, Tra­bant. Sok mindent megtanulnak a tévéből. Sok rosszat is. Próbát teszek. — Ki látta teg­nap a Maigret felügyelőt? — A következő pillanatban minden gyerek jelentkezik. Van, aki két kézzel. — A falusi gyerekek otthono­sabban mozognak a határban, felismerik a növényeket, az ál­latokat, értenek a háztartásban adódó munkákhoz. A városiak közül sokan már csak a tévéből ismerik — például — a tűzgyúj­tást. A kecskemétieknek nagyobb a mozgásigényük, élénkebbek. A szűk lakásokban nincs terük, ezért szeretnek annyit sétálni, tornázni. Nekem a dunavecseiek és a kecskemétiek egyformán kedve­sek. — Vegyék fel a gyereket az óvodába, mert nincs, aki vigyáz­zon rá. — Gyakran hallani ilyen kérést, indokolást a szülőktől. S ha kívánságuk teljesül, megnyug­szanak. Jó helyre került a kicsi, vigyáznak rá, baj nem érheti, így vélekednek. Kevesen tudják, hogy manapság a „megőrzés” csak má­sodrangú feladata a legkisebbek részére tervezett pedagógiai in­tézeteknek, noha az óvoda szó maga is erre a korábbi funkció­ra utal. A 3—5 éves kor nagyon fontos a gyermekek testi, szelle­mi fejlődése szempontjából. A velük való foglalkozás nemes, nagy felkészültséget igénylő fel­adat. Az óvónők többsége- meg­felel a növekvő követelmények­nek. Jó pedagógusok, mint a most bemutatott Juhász Klára. Heltai Nándor MAI TÉMÁK Az őszinteségről Azt mondja a napokban egyik ismerősöm; ha azt akarjuk, hogy szeressenek bennünket mások, mondjunk a szemükbe jót róluk. És hozzátette: mindegy. a frizu­rájukat, ruhájukat, vagy az alak­jukat dicsérjük, a hatás nem ma­rad el: rokonszenvet ébresztünk benne. Egy másik eset: jelenlétemben egy kimondottan giccsfestő, te­hetségtelen dilettáns, álművész „alkotásait” dicsérte valaki. Ami­kor az illetőtől elbúcsúztunk, kér­dezem: nem tudja-e, hogy ez nem művészet, mit ez az ille­tő csinál? Tudja ő, mondta, de- hát nem ennek örül-e a „mű­vész”? Harmadik példa: egyik munka­helyen legutóbb elküldték egy dolgozót, ahol tíz éve dolgozott. Az indok: nem felel meg abban a munkakörben. — Eddig, egy évtizeden át megfelelt? — kér­deztem. — Nem, — mondták —, soha nem voltak vele megeléged­ve. — Hát akkor? — ,Nem cl adt eddig, aki megmondja ezt neki. Legutóbb aztán új főnök jött, az nem volt „szívbajos". Azt is mondták itt. ' ogy „ta­pintatból” nem mr.u'ták meg, úgymond „sajnálták” inert az il­lető különben „jó gyerek". Szép! „Jó gyerek”, mer nagy sajnálták! S az nem t u fontos, mennyi kárt okoznak ezzel a munkahe­lyen? S arra sem gondoltak, hogy valójában ezzel a „jószívűség­gel” ennek az embernek is ár­tottak? Igen, mert ha tíz évvel eze­lőtt őszinték lettek volna hozzá, nem hitegetik ilyen álhumaniz­mussal, áljószívűséggel, akkor azóta talán egyik neki megfelelő munkaterületen jobban elboldo­gult volna. De így most kell ne­ki mindent elölről kezdenie, most már asszonnyal és gyerekkel maga körül. A példákat sokáig lehetne so­rolni. Ilyenekkel például: a gim­nazista lány szaval, szerepel, s elhitetik vele, hogy tehetséges, hát ö mindenáron színésznő akar lenni; a főnök hobbyja a festés, hát mindenki a „cuki” képeit di­cséri, s nem akad, aki megmon­daná: rosszak; valaki telerakja giccsel a lakását, s az ismerősei dicsérik, a háta mögött össze - kacsintva: „milyen szépek" stb. stb. Ahelyett, hogy őszintén meg­mondanák, amit gondolnak. Azt mondta egyszer egy tanár annak a szülőnek, aki titkon irt verseit megmutatta neki: — Nézze, ké­rem, ezek nem versek; ne áltas­sa magát, ezekben nyoma sincs a költészetnek. És hozzátette: — Ne fájjon ez, hisz maga jó szak­ember, megbecsült dolgozó; nem bűn az, ha nem tud verset. írni. Látja, én sem tudok hegedülni vagy balettozni, pedig mindkettőt nagyon szeretem, — nézni, illet­ve hallgatni. így kellene. Ilyen nyílt őszin­teséggel megmondani másnak az igazat, amit gondolunk. Még ak­kor .is, ha ez nem tét síik — mert bizony a bírálat helyett a dicsé­ret jobban tetszik, ez az igazság. Mennyi felesleges erőlködéstől kímélnénk meg a másikat, meny­nyi vesztébe-rohanástól, mennyi csalódástól — ha időben és iga­zán őszinték tudnánk — mer­nénk — lenni. Varga Mihály (13) Első perctől kezdve szem- benállnak, három az eggyel, egy a hárommal. Kapellárón látszik, hogy elemében van. Ilyen nagy szava odakint soha nem volt. igaz, ott Bereczki volt a gazda. Észre sem veszi, hogy az öreg szavait, tréfában is morcos fél­mondatait ismétli, amiket, úgy hitte, régen elfelejtett. Jókedvű. Látja, hogy Kicsi és Kés fölnéz­nek rá, tetszik nekik, ahogyan viselkedik, jól van srácok, de azért nem kell túlzásba vinni, begurul itt nekünk és mehetünk a szigorítottba, ki fejezi be, amit elkezdtünk? Bereczki szaki biz­tosan nem. Van annak más dol­ga. Azóta már biztosan kivesze- kedte magát az irodán, „beolva­sott” ennek vagy annak, az illető csakis valami fejes lehet, mert amilyen galamblelkű lefelé, any­nyira rátarti följebb, egészen az Igazgatói irodáig, igaz, nem ért el sokat, de azt a maga erejéből, a munkája által érte el. Igen, a munkát is kiadja ilyenkorra a segédeknek, az inasoknak, me­lyiknek mi dukál, tüsténkedik ott, míg csak mindenkit el nem igazít egész napra, aztán hozzá­lát ő maga is, nehogy szó érje a ház elejét. Most pedig lassan ebédhez készülődik, hideget eszik, piroskockás konyharuhá­ból, ez a szokása, aztán elballag egy kisfröccsre, át a köpködőbe, így csinálja negyven éve nyáron inkább, mint télen, ha fáj a gyomra — a festők között sok a gyomorbajos — sápadt arccal járkál közöttük, nem mondaná mi a baja az istennek se, dehát látszik az. a beesett arcán, a lá­zas szemén, a szava járásán, olyankor legjobb az útjából jó előre kitérni, mert nem néz se istent, se embert. — Bika! Hallod? Belőled jó szobafestő lenne — mondja Ka- pelláró. — Honnan veszed ezt? — Nem öntöd rá a festéket, akire dühös vagy. — Még rádönthetem. — Meggondolod te azt. Nem vagy te olyan. — Miért ne lennék? — Mert melós vagy, előttem ne játszd a bazári majmot. Te tudsz dolgozni, meg szeretsz is. Te nem most hazudsz. Akkor hazudtál, amikor csövezni kezdtél. Hogy volt az a dolog Bika? — Nem érdekes. Ott kezdődött, hogy összebalhéztam otthon a tsz-ben az elnökkel. Mindig a ka­páláshoz osztott be, hiába kér­tem, adjon más munkát, nem bánom, ha beledöglök is, de a kapát azt utálom, mint a... Na mindegy. Elkezd ott hitegetni, majd így lesz, majd úgy, köz­ben csak ott kapálgatok én Rozi nénémmel és két-három öregasz- szonnyal egész nyáron. Megelé­geltem, a dohány is kevés volt. Mit rohadok én itt, gondoltam bemegyek még egyszer az elnök­höz. hát be is mentem, piásan, ez volt a baj. Amikor megint azt mondta, várjak türelemmel, hir­telen fölment a pumpa, azt mon­dom neki, hát miért én várjak mindig. Miért mindig ÁBC sor­rendben osztogatják a jó melót az irodán, Atyafiak, Barátok, Cimborák és csak aztán a többi. Hadovái ott nekem, jobb lesz, ha tartom a pofám, mert elintéztet, Kit intéztetsz el, te rohadt kulák? Akkor már nekem is megjött a hangom, mérgemben azt hittem, ráborítom az asztalt. A többit már kitalálhatod. Feljöttem Pest­re, kégli sehol, kettőnknek adta ki az ágyat az öreglány, akinél albérletet kaptam. Először na­gyon tré volt a helyzet, hogy nincs hova hazamenni, aztán ez se érdekelt, aludtam ahol rámesteledett, haveroknál, nőnél, odacsapódtam egy galerihez, befogadtak, mert jó erőben vol­tam, egy kocsmai verekedés után itt kötöttem ki. Ha egy évvel később jön az a balhé, én már köztörvényes vagyok, na látod, itt is protekcióm volt, még fiatalkorú lehettem. — És mondd csak Bika... A tetoválás az hogy volt? — Mi vagy te? Lélfciatyám? — Nem azért. Csakhát tudod — Kapelláró a vállára pillant — nekem is te tetted ide a keresz­tet. — Nem én. Én csak, lefogtalak. Gondoltam, nem árt, ha megta­nulod amit kell. — Micsodát? — Hát... Azt, hogy kussolj, ha meglátsz. — Miért kellene kussolni? — Mert én nekimegyek az úr­istennek is. Nekem ne fűzze az agyamat senki. Érted? — Az nem érdekel, ha nekem- jössz. Csak egyedül gyere és ne legyen nálad halef. Világos? Te tisztára be vagy csavarodva. Utálsz mindenkit. Mondd: van olyan, amit te szeretsz az életed­ben? — A galambjaim, odahaza. Azokat is rég levagdosta az öreglány, az hétszentség. — Mondok neked valamit. Ha most rendesen melózunk, nem lesz itt semmi baj. Az idő is jobban telik. A felügyelők se akaszkodnak belénk. Még ked­vezményt is kaphatunk. Petter- son azt mondta — de ezt ne mondd el Kicsíéknek — s az épület túlsó felében dolgozó fiúk felé intett — lesz itt kinti munka is. Reggel kimegyünk, es­te jövünk vissza. — Hamukázol. Engem biztos nem engednek ki. — Kiengednek, na. Mert én azt mondom majd Pettersonnak; te nagyon klasszul belejöttél a má­zolásba. De ha akarod, bunyóz­hatunk is. Melyik jobb? — Miért jó az neked, ha én jövök ki segítségnek? — Miért jó az neked, hogy ennyit kérdezel? ígérd meg, hogy nem arénázol és kész. — Majd meglátjuk. De ha át­ejtesz, kinyírlak. És jó, ha tu­dod télakkolni se akarok. Janu­árban szabadulok. Szeretnék egy nagyot’ szunyálni az otthoni ágy­ban. Aztán meglátjuk, mi lesz. Délután Pettlerson néz be. Mintha csak véletlenül járna er­re. Látja, az alapozás végig elké­szült. A falak rendesen lekapar­va, a rések, repedések eltömköd- ve, simítva, nem akar hinni a szemének. — Ezt mind ti csináltátok? — kérdezi Kapellárót. — Ezért pré­mium jár! — Megelégednénk mi egy kis eltávozással is — mondja Kicsi. — Azt elhiszem — nevet Pet- terson — majd annak is eljön az ideje. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom