Petőfi Népe, 1973. május (28. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-20 / 116. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET László Gyula művészportréi HENRI BARBUSSE Goromba szavak (Részlet A tűz című regényből) Barque meglátja, amint írok. Négykézláb kúszik felém a szal­mán keresztül, értelmes arca rámmered, vörös Bajazzo haj­tincse valóságos felkiáltójel, ap­ró, élénk szeme fölött ráncok rajzolódnak és simulnak ki, mint hangsúlyjelek a nyomtatott betűn. Szája ide-oda mozog, mert egy tábla csokoládét ropog­tat és majszol; markában ott van belőle egy nedves darab. Tele szájjal hadar és közben egy cukrászda illatát fújja az orrom alá. — Mondd csak, hiszen te író vagy: ugye majd később írsz a katonákról, s akkor rólunk is mesélsz? — Persze, öregem, rólad is, meg a többi cimboráról, meg ar­ról, hogyan éltünk itt. — Mondd hát csak meg... Fejével a papír felé bök, amelyre éppen jegyzeteket vetet­tem. Ceruzám megáll a levegő­ben, s én őt figyelem, hallga­tom. Valamit kérdezni akar tő­lem. — Mondd hát, ha -nem veszed ezt tolakodásnak . .. Szeretnék tőled valamit kérdezni, mégpe­dig ezt: mikor a pofákat beszél­teted a könyvödben, akkor úgy beszélnek-e, mint a valóságban, vagy pedig átformálod finom nyelvre? A goromba szavak mi­att kérdezem, mert itt olyanok­kal élünk. Mert hiszen bármily jó pajtások vagyunk, s ha nem is mászunk egymás képire — mégis, ha két baka kinyitja a száját, egy perc se telik bele és máris olyanokat mondogatnak, hogy az bizony nem igen tűr nyomdafestéket. Hát hogy va­gyunk ezzel? Ha nem élsz ilyen szavakkal, akkor az arckép nem fog hasonlítani az eredetihez: olyan ez, mintha le akarnád pin- gálni őket, de kihagynád azt a színt, amelyik mindenhol a leg­rikítóbb És mégis, ilyesmit nem szokás leírni! — Bízd csak rám, öregem, használok én majd goromba szavakat is, ahol kell, mert ez kívánja az igazság. — De ha eZt csinálod, nem gondolsz arra, hogy a te köröd­höz tartozó ipsék fütyülnek majd az igazságra és azt mondják csak, hogy disznó vagy? — Lehet — de én mégis meg­teszem és nem törődöm ezekkel az ipsékkel. — Akarod tudni a véleménye­met? Én a könyvek közt nem ismerem ugyan ki magam: de ez bátor dolog lenne, mert ilyesmit nem szokás leírni, s nagyon szép lenne, ha meg mernéd tenni; de az utolsó pillanatban mégis ne­hezedre fog esni, mert te túlsá­gosan jólnevelt vagy ... Ez ép­pen az egyik hibád, amit mind­járt észrevettem, mióta csak is­merlek. Ez az egyik, a másik meg az a ronda szokásod, ami­kor pálinkát osztanak ki: mivel ezt hiszed, hogy ártalmas, ahe­lyett, hogy a porciódat odaad­nád egyik pajtásodnak, inkább a fejedre öntöd tetűt kergetni. * A haladó világ május 17-én emlé­kezett Henri Barbusse születésének 100. évfordulójára. A Katona József Múzeumban most bemutatott művészportré- kiállítás megtekintésekor egy olyan tárlat műélvezőivé válunk, ' melynek emberábrázolásaiban Bu­dapesttől Szentesig már eddig is sokan gyönyörködtek a múzeum- látogatók. Hogy mi a magyará­zata ennek a sikernek? Nyilván az, hogy irodalmat, művészetet, kortársakat és barátokat fűznek egybe László Gyula pompás raj­zai. S kit ne érdekelne mindez, aki a költészetnek és prózának éppúgy hódolója, mint a képző- művészetnek. Különösen, ha e testvéri műfajok szívünkbe zárt mestereinek arcvonásait, mozdu­latát, érdekes egyéni gesztusát örökítik meg számunkra, amint ezt László Gyula alkalmilag rög­tönzött, spontán előadású mű­vészportréi is élményszerűen te­szik. „Ha igaz a mondás, hogy a rajz a vonal kultúrája, akkor ezek a képek egybevágnak a klasszikus meghatározással. Ismerőseink, szeretett barátaink néznek ránk a falakról, — írja Nagy László a tárlat katalógusában. — Túl a műelemzésen kapcsolatunk telje­sen emberi, ha figyeljük őket. A rajzokban az időről, emberről számot adó krónikás deák szán­dékai is megtestesülnek. Szabó Lőrinc a betegágyon, Sinka Ist­ván a fürtös báránybőrben a kínok villámai között, a murci mellett szundító Berda József, A kristályvíz közelében az örök­ké éber Veres Péter. Látva a Tersánszky-profilt már idézetre kényszerülünk. „A tavasz nap­ja sütötte.” Közelítem Tamási Áront, az örökifjú vőlegényt, s már vele ülök a „Trombitásban”, az igazi boltív fölöttem: Áron magas szemöldöke. És köztük ül László Gyula, aki a pohár mö­gött rajzol, működteti áldott, megörökítő tollát.” Ahogyan az irodalomban soka­kat inkább a költészet, mint a próza, úgy a képeket szeretők tá­borában is számosán a poétikus hatású grafikai ábrázolásban gyönyörködnek leginkább. László László Gyulát nem a dúshang- szerelésű, reprezentatív portrék érdeklik, melyeket a mozdulat­lanság, a merev ünnepélyesség, a hamis dicsfény és mindenek­előtt a tőlünk való nyűgös tá­volság jellemez. Az ő rajzoló kezét az a meleg őszinte, barát­ság vezeti, amely az érzelem szárnyán fölébe kerekedik a hi­deg, számító értelemnek. Író és művész kor társainak arcképein igyekszik meglesni és felszínre hozni az ábrázolt bensőjét, az emberi lelkeket. Megismerni an­nak rezdüléseit, hullámzását, szenvedélyeinek okait és kifeje­zésben a sajátosságait, felmérni az arc villanásaiban a mögötte megnyilvánuló egyéniséget. Ilyen értelemben a kiváló jellemképek egész sorával találkozhatunk ezen a kiállításon. Gyula szinte súlytalan vonalve­zetésű portrérajzai olyanok, mint azok a pár soros versikék, me­lyeken benyomásnyi rövidséggel rögzíti meg valaki egy-egy ba­rátjához — akik egyben az iro­dalom és művészetünk nagyjai is — fűződő emberi kapcsolatait. Ezért számíthat Kecskeméten is sikerre ez a tárlat, melynek ér­tékeit a megörökített írók-pű- vészek kiállított kéziratai teszik gazdagabbá. Sz. Z. KÖNYVESPOLC Cogniot: Kortársunk Lenin A szerző újabb könyve korábbi Marx-életrajzára emlékeztet: ezúttal is a forradalmi mozgalom egyik legnagyobb egyéniségének életét és munkásságát dolgozza fel, hangsúlyozva nem múló időszerűségét. Az első rész áttekinti Lenin ifjúságát, tanulmányait, a marxi gon­dolatokkal való megismerkedését, széles körű politikai szervező és felvilágosító tevékenységét, alkotó munkáját, melynek lényege a marxizmus Oroszország viszonyaira való alkalmazása és továbbfej­lesztése volt: a proletariátus pártjának megszervezése, harcának irá­nyítása, a forradalmi elmélet fejlesztése, a hatalom megragadásának körültekintő előkészítése és megvalósítása, a szocialista állam kiépí­tése. A szerző különösen nagy figyelmet szentel Lenin politikai és filozófiai munkássága egységének, következetes kétfrontos harcának (utalva az akkori viták mai tanulságaira). A könyv rhasodik része a leninizmust elemzi, illetve szovjetunió- beli megvalósulásukat tárgyalja. Fontos fejezetek foglalkoznak az új típusú munkáspárttal (a szervezeti kérdésekkel, a vezetők szerepével, a pártdemokráciával stb.) valamint a filozófia lenini szakaszával. A rövid fejezetekre tagolt, eleven stílusban megírt, Lenin életét és hatását átfogóan bemutató, gazdagon dokumentált mű .nem mentes egyes kérdések egyszerűsítő' megfogalmazásától. A könyvet — stílu­sát, szerkezetét tekintve — a középfokú ismeretterjesztő művek közé sorolhatjuk. * 4r 4r m►. <r ^ <*^ ^ », *►. <► <►. WEÖRES SÁNDOR A rongyszőnyegbői- - - - - J»V ■ ».» V »»« V i'l *4 V •*é 9. Kutyateszi Bálint, Csókaviszi Benedek, Kocsihasú Péter, Csukaszemű Pál megeszi a szöcskét, fapapucsot, egeret, de ha leves készül, mindnek hasa fáj. 64. Báró és gróf, szeg és sróf, ablak és ajtó, vadász és hajtó, fővárosi és vidéki sajtó hirdesse szépséged, ruganyfenekű Erzsébet! ’.T. G*. SZILAGYI ZOLTÁN Csend i'á rA*i ’A'i kV u*. kV V. kV Ülnek. Évek sarában hentereg az elmúlt ifjúság sovány disznaja. A lelkek remegő lábai alatt elvánszorog az idő, elvánszorog az élet. »4» 4*4 *4* ,t, V i'i •i’ Rájuk zuhant az est. Ok csak ülnek a fekete verőfényben. Mocorog a sötétség, lent csírázik a hatalmas dinnye mag. »41 '4*4 .V ’4*4 *4’ '4*4 V '4*4 4*4 4*4' sw mai mm mm mm w>m mxm PALOTAI BORIS: Anyai tekintély Ez még akkor történt, amikor ádáz küzdelem folyt köztem' ás a fiam között. Péter már kiskorában min­dent látott, mindent megfigyelt, csak éppen azt nem akarta ész­revenni, hogy az édesanyja „iro­dalommal foglalkozik” Pedig mindent elkövettem, hogy imponáljak neki. Ha gyen­geségeimet kellett lepleznem, olyan óvatos voltam, mint egy nagytőkés. Emlékszem rá, hogy ifjabb éveimben, amikor gyűjt- tőívvel szedegettem össze lelkes olvasóimat — úgy dugdostam előle a gyűjtőívet, mintha dina- mitot rejtegetnék a lakásban. Holott Péter abban az időben olvasni sem tudott, s így sejtel­me sem volt róla, mily kínos ol­vasmány egy gyűjtőív. Később, amikor megtanult ol­vasni, hanyagul az asztalán fe­lejtettem a folyóiratot, amely­ben éppen aznap jelent meg va­lami írásom. Bele sem nézett. Ilyenkor hanyagul újra ott fe­lejtettem, s pgészen könnyedén, mintegy véletlenül, ott nyitottam fel, ahol a nevem állt. Alig vár­tam már, hogy szerénykedhes­sek: nem olyan nagy dolog... De sohasem került rá a sor, hogy szerénykedjek. Egyszer történt meg, hogy olvasás köz­ben jóízűen felnevetett. — Egy sajtóhiba! — villant fel a szeme, s kuncogva felol­vasta a sajtóhibát. Hadd mulas­sak én is... Előfordult, hogy a kiadónál üldögéltem egész délelőtt. Javí­tani, húzni, változtatni kellett a lektor szerint csupa lényegtelen dolgot, nekem mégis az volt az érzésem, hogy minden azon mú­lik, amit történetesen ki kell hagyni. Ragaszkodtam hozzá, megnőtt a szememben, mint minden, ami elmúlásra van ítél­ve. Nem tudom megcsinálni,» gondoltam feldúlva, inkább fát Vágok, vagy lemondok a könyv megjelenéséről, ami a favágás­nál is nehezebb! S aztán, hogy, hogy nem, mé­gis elkészültem vele. Délelőtt hívtam fel a kiadót, amikor Pé­ter hazajött az iskolából. Hadd hallja ő is, „hogyan tárgyalok a kiadómmal”. Az ilyesmi mégis­csak. .. hí*... Ügy intéztem a telefonbeszél­getést, hogy a gyerek érezze, milyen keresett, elfoglalt, nép­szerű, satöbbi vagyok. Világért sem mondtam volna, hogy ro­hanok aláírni a szerződést, erre várok hónapok óta. Ehelyett azt mondtam, hogy megpróbálok időt, szakítani, s majd felnézek, ha arra járok. (Tudtam, hogy már aznap délután arra járok.) Nem bocsátkoztam részletekbe; hadd lássa a gyerek, milyen nagyvo­nalú vagyok. Fölényes és szerény voltam, amilyennek a nagy és satöbbi írókat képzelik. Nem tu­dom, figyelt-e rám Péter, min­denesetre ott sürgölődött a ké­szülék körül, s igyekezett a dró­tot a lábamra csavarni, ami úgy látszik, felért azzal az örömmel, hogy az édesanyja a kidóval tárgyal. Amikor Péter kamasz korba került, váratlan izgalmak zúdul­tak rám. Éppen azon törtem a fejemet, miképpen „adjam be neki”, hogy olaszra fordítják a köny­vemet, csak 1 úgy mellesleg, mi­közben töltöm a teát... De ő elémbe vágott. — Anyu, most olvasom Mikes leveleit. Ugye szépek? — Hogyne... nagyon — mond­tam lankadtan. — Neked melyik rész tetszik legjobban? Be kell vallanom, nem emlék­szem Mikes . leveleire, ezért tü­relmetlenül rászóltam; — Ne piszmogj azzal a vajas kenyérrel. (Most kell kirukkolni az olasz dologgal, mert minden pillanatban bajba sodorhatnak Mikes levelei.) Te, majd elfelej­tettem. .. — mondtam könnye­dén, és a kiadóról azt állítot­tam, hogy a „legislegjobb”, és álfalában elszórtam néhány leg- szócskát, hadd lássa a fiú: jó helyre született... — És mennyit kapsz érte? — érdeklődött. Itt sajnos, nem használhattam semmiféle fokozást, ezért elfo­gott a ürelmetlenség. — Szedd össze a holmidat, mindent szana- széjjel hagysz. Büntetésből megkérdezte: — Mondd, anyu, te olvastad Moli- ere Képzelt beteg-ét? Műkedvelők, amatőrök? Kik azok a fiatalok és kevés­bé fiatalok, akik választott élet­hivatásuk, fizetett munkájuk mel­lett szabad idejükben a művé­szet valamelyik ágával foglalkoz­nak? Vajon amatőrök, dilettán­sok, műkedvelők? Aki válaszolni próbál, annak először vissza kellene kérdeznie: fontos egyáltalán az elnevezés? Nem elég a negatív meghatáro­zás, nem hivatásosok? Ismerjük el, ez a kajánkodó visszakérdezés nem egészen jogtalan, hiszen vé- gülis nem mindegy, hogyan ne­vezzük őket? A lényeg az, hogy valóban nem hivatásosok, tehát nem a művészet gyakorlásából, nem műalkotások létrehozásából, vagy interpretálásából élnek. Talán mégsem egészen mind­egy, hiszen a szavakhoz, még azonos tartalom mellett is, kü­lönböző, hangulati-érzelmi elemek tapadnak. Itt van például éppen a „hivatásos” szó. Ha az ama­tőrökkel szemben használják, te­kintélyt ad, szakmai, mesterség­beli tudást sejtet. Ebből követke­zik, hogy az „amatőr” a köztu­datban hozzá nem értést, mester­ségbeli hiányosságokat, tanulat- lanságot asszociál. A „műkedve­lő” még valamivel elutasítóbb. hangulatú, pedig valójában sem­mi más, mint az amatőr szó szerencsés magyar fordítása. Ám, amíg az amatőrnek azért van va­lami elegáns csengése — az ama­tőr egyéni passzióból csinálja, amit' csinál —. a műkedvelő szó­hoz inkább erőltetettség, időle- gesség, gyönge színvonal képzete társul. A „dilettáns” még ennél is súlyosabb kifejezés: ügyetlen­ségét, eredménytelen erőlködést, tehetetlenséget jelent közgondol­kodásunkban. Könnyű bebizonyítani, hogy ezek a szavak ilyen hangulati-ér­zelmi felhangokkal mennyire kü­lönböző mértékben felelnek csak meg a valóságnak. Az amatőr színjátszó csoportok legjobbjai — bizonyos műfajokban — a profik­kal is képesek vetélkedni. A fo­tózásnál majdnem elmosódik a határ, a képzőművészetnél is gyakran. A filmezésnél viszont még elképzelhetetlen ez az ösz- szeolvadás. A zenekarok között pedig valóban sok a dilettáns­csoport. Ráadásul mind ez nem azt jelenti, hogy a profi produkciók között nincs rossz színvonalú, ha úgy tetszik, ama­tőr jellegű produkció, csakhát az amatőrszínvonalat, mint ki­fejezést, nem lenne jó a gyönge színvonallal azonosítani. A két fogalom nem szinonima, egymás­sal nem felcserélhető. Rá kellene talán bízni a nyelvészekre, hogy döntsék el: a három közül me­lyik a leghasználhatóbb. (Leg­utóbb a tv-ben Benedek István meglepő módon éppen a legmeg- bélyegzőbb szó, a dilettáns mel­lett tört lándzsát.) __ , A névnél azonban sokkal fon­tosabb, hogy tulajdonképpen mi­— Természetesen. — Hogy végződik igazából? Mert egyszer láttam a színház­ban, és biztos nem úgy végző­dik, ahogy ott előadták. „E sza­vaknál meghalt Moliere” — mondta a színész, és lement a függöny. Hát így nem írhatta meg. Igaz? — Igaz. — No ugye? Hát hogyan írta? Kivert az izzadság. Azt még­se mondhattam, hogy évek óta nem volt a kezemben Moliere. Tehát: — Nézz utána. fiam. Az ember maga néz utána olvasmányainak. Sokkal nagyobb öröm. ha egye­dül jön rá az igazságra. (Ha nem tudok valamit, mindig ilyen bölcs vagyok.) Mikor azt a történelmi színdarabot írtam, hetekig bújtam a könyvtárakat. (Egy csapásra két legyet ütök. Ügyesen becsempé­szem a színdarabügyet; és- jó pél­dával járok elől, ami a lanka­datlan szorgalmat illeti.) Az volt az érzésem, hogy tekin­télyem helyreállt. Szeme érdek­lődve bolyongott rajtam. — Hol fogják előadni a színdarabot? — Még nem tudom. Láss te is munkához. Kipreparáltad a la­tint? így ment ez. Mihelyt valami kényeset kérdezett, rögtön leckét sóztam a nyakába. Csak így tud­tam elterelni magamról a figyel­mét, ha eszébe juttattam, milyen kicsi még. és én hozzá képest mi­lyen nagy vagyok. Néhány nap múlva azzal lepett meg, hogy a leves és a hús kö­zött ártatlan arccal mesélte: — Képzeld, Fagulyát leültette dilettánsok, re tartjuk ezt a mozgalmat: a művészeti élet szerves, egészséges folytatásának; a művészet után­pótlási forrásának; netalán egyen­rangú társának? Valóban lehet egyenrangú társ is. Nem kevés a példa arra, hogy hány kitűnő színészt, fotóst, festőt, sőt fil­mest is adott már az amatőr- mozgalom. Ezek szerint utánpót­lási forrás is lehet, soha sem fogja éles határ elválasztani a profik és amatőrök világát, s na­gyon helyes is, hogy nincs ilyen határ, bármennyire is zúgolódnak, emiatt egyes hivatásos művészek. A színvonalért, az igazi, az ér­tékes műalkotásokért kell kiabál­ni, s nem a határokért, még ha tudjuk is, hogy manapság egyre nehezebb művészi iskola, rend­szerezett tudás nélkül hivatásossá válni. Egyre nehezebb, de éppen a legtehetségesebbek számára nyitva kell tartani ezt az utat is. Ezért nem fontos a határvonalak kérdése. Am mindez eltörpül az ama­tőrmozgalom — maradjunk talán ennél a nagyobb tekintélyt adó elnevezésnél — legfőbb haszna mellett. A résztvevők számára a^zal a nehezen pótolható lehető­séggel jár, hogy személyiségüket kibontsák, végigpróbálják képes­ségeik skáláját, teljesebb emberi életet éljenek. Ezért az amatőr­mozgalom igazi, legfőbb haszon- élvezői soha sem a nézők, a hallgatók, ést nem is az adott művészeti ágak, hanem az aktí­van cselekvő emberek, akik töb­bek lesznek azáltal, 'amit ama­tőrként művelnek. S még egy fontos tény! Nagyon kevés az olyan amatőr, aki csak egyedül dolgozik, aki művészi próbálkozásait ne vala­milyen kollektíva keretei között folytatná. Meleg, együttérző, egy életre mély nyomokat hagyó kol­lektív élmény az ilyen. Gyakran nem is a művészi bemutatkozás sikere vagy balsikere adja ezt az élményt, hanem a körülmények: az együttes stúdiómunka, az együttes utazások, fesztiválok, együttes viták és közös töprengé­sek. Mindez majdnem olyan fon­tos ebben a mozgalomban, mint maga a mű, ami a legszerencsé­sebb esetben megszületik. S mert évről évre több lesz azoknak a száma, akiknek nö­vekszik a szabad ideje, egészen bizonyosan több lesz azoknak a száma is, akik felfedezik maguk­nak a művészet és a művészi kollektívák együttes örömeit. Nem árt, ha a névben is miha­marább megegyezünk, de még fontosabb, .hogy az amatőrmozga- lom ilyen felfogásában is mind többen értsünk egyet. Bernáth László a tanár, mert nem tudta a ther- mopülei feliratot. — Hallatlan! — mondtam fel­háborodva. — Ezt még a leghülyébb is tud­ja az osztályban. Jó isten, csak ne feszegesse a thermopülei feliratot. — Láttad a könyvemet a kirakatban? — Ez­zel próbáltam ellensúlyozni, ha mégis kiderülne, hogy felháboro­dásomnak nincs semmi alapja. A thermopülei feliratot minden baj nélkül megúsztam, ám ami a „művemet” illeti, egy mákszem- nyi csodálatot sem sikerült kicsi­holni belőle. Elejtett megjegyzé­seim hatástalanul peregtek le ró­la, s nem kis bosszúsággal álla­pítottam meg, hogy ebben a kö- lyökben nincs semmi lelkesedés. Egy napon elhatároztam, hogy sálat kötök neki. Péter a másik szobából rohant be. valamit kiál­tozott is, de amint meglátott kö­téssel a kezemben, megakadt a hang a torkán. Pár pillanatáig megbűvölten nézett rám. , Te tudsz kötni? — kérdezte a legmélyebb tisztelet hangján. — S milyen gyorsan csinálod! — Mögém állt. s nem bírt betelni a látvánnyal. — Hol tanultál kötni? — Csak úgy magamtól — mondtam, s az őstehetségek tö­mör erejével szedtem le a szeme­ket a tűről. — Milyen tehetséges vagy! — kiáltotta, s szemében kigyúlt a lelkesedés, az a büszke láng, me­lyet évek óta hasztalan kereá- tem...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom