Petőfi Népe, 1973. május (28. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-04 / 102. szám

1913. május 4. • PETŐFI NÉPE 6 5

Sántha György köszöntése

Amikor utoljára nála voltam, tréfálkozott a kedves öreg bútorok között. Amint fiatalos fel- felugrálását, erőteljes gesztusait elnéztem, azt gondoltam magamban: nem igaz, hogy nyolcvanöt éves! Azt gondoltam: ez az örök tréfacsináló, ez a vicces kedvű bölcs becsap minket, el akarja hitetni velünk a nyolcvanöt évét.

Valóban nyolcvanöt éves. Ám az a jó, hogy ő ezzel mit sem törődik. Fát vág naponta, nagy sétákat tesz régi szokása szerint, megy kifelé Jakabra, egész élete napfényes Kánaánjába, a verseket és bölcs gondolatokat, meg jóízű borokat, édes gyümölcsöket termő „szigetére”, ahová eddig hosszú élete során annyiszor elvonult, a fájdalom és az élet zaklatásai elől, hogy erőt adó örömöket keressen, csendes ma; gányában. Oda, ahol „fölnyerít a pusztaság” és az utak felett „hósubás csillagok vigyáznak”. Ment a „déli’oábos, delejes egek” alá dolgozni és pihenni, meg elmélkedni kicsit a „csend küszöbén”, ahol „halk csillagok hívják a kék csöndön egymást”.

Nyolcvanöt évével dacolva ma is írja még verseit, ódái szárnya- lású vallomásait az életről és a teremtő, vívódó emberről, s a „tengertörvényű sorsról”.

írja ezeket az elégikus és ódái vallomásokat az örök fiatal és az örök játékos a sokféle szomorúságában is örök-vidám Sántha György.

Párizsban Bergsont hallgatta a század elején, Lukács György- gyel együtt. Veres Péterrel. Erdei Ferenccel cserélt eszmét, gondolatot a jakabi határban, s Tamási Áronnal, Szabó Pállal, borozgatás közben. Élményt adó frissességgel, nekihevülő átéléssel, a ködös múltba tűnt éveket

szinte megfoghatóan visszaidézve meséli életét.

Áz egymásbanyíló szobák öreg bútorai között emlékezik a költő, százféle, szívének kedves emlékei között, míg egyszercsak — kérésünkre és biztatásunkra — előveszi az utóbbi évek alatt írt három kötetnyi versét, és olvas belőlük. Mert szereti felolvasni verseit. Hangosan, erővel, elfelejti a környezetét, belefeledkezve az olvasásba. "Szenved és gyönyörködik egyszerre a szöveghordozta tartalommal való azonosulásban. Újraéli az élményt a mélyen átéltet és a sokszor felidézettet. Fülembe még ma is visszacseng a hangja. Ilyen sorokat olvas nekünk:

Szerelmünk elfogy mint az őszi Hold.

a világ kezében elhervadnak a rózsák.

miket hidegkék árnyékkal locsolt egy méla kertész: a Múlandóság.

Azután előkeresi azt a jegyzetet, melyet a László Gyula-kiállítás megnyitásakor olvas majd fel, a múzeumban. Értő írás a jóbarát művészetéről, aki nagy íróink portréját rajzolta meg.

Sántha Györgynek több kötete jelent meg. Ám sajnos, mindegyik nagyon régen.

Gondoljuk meg, hogy ez a még friss kedvvel, alkotó szellemmel köztünk járó költő harmincnyolc évvel ezelőtt, nehéz és az egész nemzetre nehezedő gondok közepette adta ki az Aranyhomokon, nomád felhők alatt című verses kötetét, mely egyfajta kiállás volt a sokféle teher alatt nyögő, — az ő szavaival — „türelemvölgyi szegények” mellett, a ..földnélküli, álmodó magyarok” mellett.

Ez a mindmáig igaz értékeket magába rejtő kötet, melyhez Féja Géza írt előszót, s amelyet oly kedvezően fogadott a kritika, az életet adó föld, a sokféle szépséget rejtegető alföldi táj, s az itt élő emberek sorsának-életé- nek megéneklése volt. Ennek a kötetnek a lapjain a „hiábajó magyarok” ajkáról száll a panasz, „daltalan nyarak szótlan fecskéi” szállnak a „holt vizek felett”, és birkóztak a sorssal a „rögtúrók örök lelkei”, az ős sötétségben szomorkodnak a fénytelen tanyák A költő fájlalja, hogy ebben a változtatásra szoruló világban még a „kenyér is szégyenli, hogy paraszt”.

Ne higgye senki, hogy ez a történelemben megjegesedett kínokat, paraszti életet, disznóölést és kenyérsütést, húsvéti körmenetet és nyüzsgő vásárt, szüretet és cséplést, házépítést szinte néprajzi szociografikus nontossággal — s ugyanakkor művészien — ábrázoló költő valamiféle földhözragadt őstehetség, naiv alkotó, aki nem lát túl a „szűkebb hazája” sorsproblémáin.

Nagyon is tudatos alkotó ő. Talán legjellemzőbb rá a kíváncsiság és örökké megjegyzésre, véleménynyilvánításra, kritizá- lásra kész. S hogy minden percben készen áll arra. hogy idézzen Ady' Endrétől, a német, vagy francia filozófusoktól, vagy éppen Horátiustól, a görögöktől. A modern fizika, atomkutatás vagy űrhajózás, s annyi minden még, érdeklődési köréhez tartozik.

Nehéz lenne besorolni bármilyen költői irányzatba csoportba. Ellentmondásos, sokféle érdekességet rejtegető egyénisége, eredeti — sokszor vitára ingerlő — gondolatvilága hasonlítha- tatlan és utánozhatatlan.

Varga Mihály

(Tóth Sándor felvételei)

JÖN A MAGYAR REMEKÍRÓK SOROZAT

A magyar könyvnyomtatás és könyvkiadás 500. évfordulóján indul a Szépirodalmi Kiadó Magyar Remekírók című, 80 kötetre tervezett sorozata. A sorozatból az olvasók megismerhetik klasszikusainkat, a múlt s a jelen jelentős íróit, a magyar irodalom folytonosságát.

A Magyar Remekírók kötetei felölelik irodalmunk egészét a

középkortól napjainkig. Mintegy 800 évet fog át a teljes sorozat kódexeink legendaanyagától, a középkori krónikásoktól, a reneszánsz kori történetíróktól a XX. századi költői, drámai, lírai és kritikai óntológiákig.

Egy-egy író életműve, vagy az életműből készült válogatás 1000—2000 oldalon, bibliapapírra nyomva, évszázadonként más-más színű,, egészvászon kötésben lát napvilágot. Az ünnepi könyvhétre jelenik meg két kötetben Csokonai Vitéz Mihály minden munkája, és Jókai Mór három regénye. Még ebben az évben kiadják Nagy Lajos és Veres Péter válogatott munkáit egy-egy kötetben.

közéleti ember

Orvos és

— Az én jelölő gyűlésemen az volt a legnagyobb siker, amikor beszéltem a nyugdíjasok házának megépítéséről. Bizonyára hallott már arról, hogy Pesten és Szegeden van ilyen és bevált, mert társadalmi igényt elégít ki. Miről van szó? A mai lakások alig több, mint 50 négyzetméteresek, a szülők együtt élnék a fiatalokkal, s az életforma-kettősség mindkét részről konfliktusokat szül. Ezt őszintén be kell vallani, bár ezzel szemben is vannak társadalmi előítéletek. Eev viszont tény, hogy a fiatalok és a szülők is sok gondtól szabadulnának meg. No, ez az a téma, ami engem mint embert és mint tanácstagot is, erősen foglalkoztat. Sajnos. ma még ennek nincsenek meg Kiskunfélegyházán az anyagi alapjai, de úgy érzem kötelességem harcolni a nyugdíjasok házának megépítéséért.

Dr. Kamarás Gézánénak a kiskunfélegyházi tüdőgondozó vezetőjének és a 30. számú választó- körzet tanácstagjának a szavai ezek.

Szóba jön a munka, a család,

a hivatás kisugárzása az élet más területeire.

— A gondozó nyílt, nyitott intézmény. hisz bárki bejöhet az utcáról egészségügyi tanácsot kérni, s ez mindig magába foglalja a szűkebb környezetet, sokszor még az egyéni gondokat, problémákat is. Az orvos a személyiséggel találkozik, nemcsak a szűk értelemben vett diagnózissal, s azon keresztül a valósággal: hol lakik, milyen lakásban, milyenek a körülményei, hogy táplálkozik, meg minden, minden...

— Nézze, tizenhét év elég időnek bizonyult ahhoz, hogy mindenki megismerjen, tudják, hogy ki vagyok — és azt hiszem ez nem lényegtelen a tanácstagság szempontjából sem. hisz ha mint orvossal beszélnek, a közéleti embernek is szólnak.

Életvidám, energikus, közvetlen személyiség dr. Kamarás Gé- záné. Szót ejtünk az örök vitatémáról is, hogy mit segíthet, miben segíthet a közéletben, aki értelmiségi hivatását gyakorolja és történetesen orvos.

— A Zrínyi utcába járda kellene; kérték a választóim. Sokminden nincs, de vadnak eredmények. Félegyháza nagy fejlődésnek indult az elmúlt években. Van gáz és lesz csatorna. Én például másik két tanácstag orvoskollégámmal a város egészségügyével foglalkozunk, s szinte minden tanácsülésen elmondom, hogy a szemételszállítást meg kellene oldani. Meg. Eljön az idő, amikor az sem lesz gond.

Későbbiekben arról beszélünk, hogy az embereknek nem veleszületett tulajdonsága és hajlama a demokrácia gyakorlása, arra meg kell tanítani mindenkit, s ez nagy lehetősége a társadalomnak. a közéleti ember számára pedig igen szép feladat.

— ötvenegy éves vagyok, van két fiam, a egyik orvos, a másik jogász. Tíz éve vagyok tanácstag,* most volt a negyedik alkalom, hogy újraválasztottak. Jó érzés az emberek bizalmát érezni, s ezt még akkor is ki merem mondani, ha netán közhelynek tűnik.

Cs. K.

A tízéves klub

Múzeumaink kincsei

Cserépkulacs

A kiskunfélegyházi Pctöfi-em- lékkiállitás anyagában látható a fotókon bemutatott cserépkulacs, amely Petőfi születési évében, 1823-ban készült hitelesnek tekinthető felirat szerint.

A Kiskun Múzeumban őrzött tárgy nyilvántartási adataiból, sajnos, nem deríthető ki, hogy hol készült, honnan gyűjtötték, csak az, hogy a század első évtizedeiben került a múzeumba. Feltételezhetjük, hogy Kiskunfélegyháza környékén bátorították vándoroltatásával a „kezdő" borivókat, túlvilági javakat is ígérve.

Hasonló cserépedényeinknek természetes dísze egy-egy humoros tartalmú felirat, s a jellegzetesen egységes stílusú díszítő elemek miatt is sajnálhatjuk, hogy ebből a korból igen kevés nép- művészeti tárgyat örzünk.

F. I.

Kalocsa egyik büszkesége a korszerűen felszerelt Nagy Lajos Könyvtár. Ebben kapott helyet — megalakulásától. 1963-tól kezdve — a TIT értelmiségi klubja, melynek dr. Bozsó Ferenc volt az e|yik életre segítője. S jelenleg is ő az elnöke.

Fáradhatatlan igyekezetüket mutatja, hogy egv évtized alatt kétezer (nem tévedés: kettőezer!) klubestet tartottak. Hatszáznál több alkalommal jelentek meg, átlagosan hatvannál többen a rendezvényeiken.

Az ízlésesen berendezett könyvtárban igazi otthonra lelnek tagjaik. A hangulatos környezetben száznegyven féle napi- s hetilap, folyóirat áll rendelkezésükre. Pedagógiai, agrár-, földrajzi és képzőművészeti szabadegyetem mellett csillagászati, régészeti filmesztétikai, irodalmi történelmi és műszaki tárgyú előadásokat szerveznek. Gázdagon szemléltetek előadásaikat. Megemlékeznek a nevezetes évfordulókról, író—olvasó találkozókkal, kiállításokkal igyekeznek változatossá tenni programjukat.

Az utóbbi években Udvaros Béla rendező drámaestjeit látogatták legtöbben; átlagosan száz- tizennégyen. Schalk Gyula csillagász és dr. M. Kiss Pál művészettörténész előadásain is megjelentek hetvenen, nyolcvanan.

Cikkünk végén — mely jubileumi köszöntőt is helyettesít — álljon itt egy érdekes és elgondolkoztató mondat. Féia Géza író ottjártakor ezt írta be a klub vendégkönyvébe: „Kalocsa életem legszebb csalódásai közé tartozik. Halott hírét hallottam, s az élet. forró leheletével találkoztam”. V. M.

• Miskolczy Ferenc festőművész előadását hallgatja a közönség.

(8.) Kés itt elhallgatott, aznap nem is beszéltek többet, Kapelláró pedig tudta, hogy akárhová veti az élet, mindig emlékezni fog rá, mert igaz ugyan, hogy otthon, a téren a srácok mindig előjönnek valami sztorival, de ez más, mint amiket ott hallott, akármilyen szomorú is. van benne valami elmondhatatlanul szép, már ami ennek a srácnak a gondolatait illeti és az egész életét a hülye, lehervadt apjával, a zaciba szaladgáló műtérjával, meg a kis- öccseivel, akik nyilván mást se csinálnak, mint naphosszat várják a mamájukat abban az intézetben, és egyszer el is megy értük a mamájuk és együtt lesznek megint, szoba-konyhás boldogságban, ami, ha egyáltalán létezik ilyesmi, az olyan emberek boldogsága, akik megtalálták egymást. Igazság szerint ezt szerette volna elmondani neki, érezte azonban, sőt tudta, hogy elakadna az első mondatnál, el- idegenítené magától a fiút, akkor is, ha történetesen a saját életével példálózna, mit adott volna érte, ha egyszer csak egyetlen pillanatra érezte volna azt, amit Kés az anyja iránt, az öccsei iránt érez! Erősebb lett volna, holtbizonyos, s nem került, süly- lyedt volna ide, ahol minden nap egyforma és úgy néznek rájuk a felügyelők, mintha gyilkosok lennének, mint akikbe bármikor bárki belerúghat büntetlenül, s nekik egy szavuk se lehet, s ez így igaz, nincs, nincs szavuk, nincs életük, olyan útra léptek, amely sehová sem vezet, jó lenne erről az útról visszatalálni, ha az olyan könnyen menne!

Elfogyott a munka, estére járt az idő. A nap lement, következett a tisztálkodás, a vacsoraidő, a percekre beosztott esti foglalatosság ideje, amihez vagy hozzászokik az ember, vagy beleőrül, de azzal is mit ér. jobb, ha a fejét lehajtja, összeszorítja a száját, de úgy, hogy a foga ne csikorogjon, mert az már gyanús, vagy az lehet.

Kapelláró este. lefekvés előtt kiment a mosdóba, dolgát végezvén már kifelé indult, amikor a helységben az egyetlen villanyégő hirtelen elaludt. Egy pillanatig arra gondolt, az égő éghetett ki, de aztán oldalról valaki eléje ugrott, megfogta nyakán a zubbonyt, hogy elakadt a lélegzete.

— Szóval, te kiröhögöd az emlékeimet, te röhögsz rajtam Hosz- szúbajusz — hallotta Bika hangját. s körülötte a mocorgásból azt. is észrevette, hogy Bika nincs egyedül. A sötétben árnyalakok mozogtak, lefogták, hogy moccanni sem tudott, valaki letépte róla a felsőruhái, borzongás futott végig rajta, majd a bal vállánál gyors egymásutánban finom tűszúrásokat érzett, fájdalmánál a meglepetés volt nagyobb kiabálni azonban nem mert, any- nyit ugyanis megtanult már az itteni élet szabályaiból, hogy ez az, amit semmiképpen nem szabad, pokollá válik az élete, ha támadóit kiadja, ellene fordul az is, akit eddig a brátjának tartott. Megfordult maga körül, minden erejét ebbe a villámgyors mozdulatba sűrítve, támadói egyikét ily módon a falhoz préselve, lábával egyúttal teljes erőből Bika felé rúgott, épp a térdén találta el. az árnyalak összegörnyedt előtte, felnyögött a fájdalomtól. Most, hogy támadóit egy pillanatra lerázta magáról, s kezei szabaddá lettek, ütése az ösz- szegörnyedt Bikára sújtott le azután megfogta, a fal felé lökte, hallotta a koppanást, a feje ütőd., hetett oda, és magához rántotta ismét, mintegy pajzsként maga

előtt tartva az elalélt testet a villanykapcsoló felé próbált tájékozódni, de nem érte el, valaki gáncsot vetett neki. elvágódott teljes hosszúságában, már érezte, hogy Bika is kezd magához térni, reménytelenül alul maradt a dulakodásban, ütések hulltak a fejére, a mellére, már ereje sem volt védekezni, úgy érezte meghal a. minden oldalról ránehezedő nyomás alatt, amikor egyszerre felgyulladt a villany, a világosság most vakítónak tetszett. Á.z ajtóban a felügyelő állt, az éjjeli ügyeletes, Petterson, akidtől mindenki félt.

Indulat nélküli arccal nézett körül, száznyolcvanas magasságával, kisportolt termetével maga volt a centikkel nem mérhető tekintély. Előreugró, erős állát megsimítva, nézte a földről épp feltápászkodó Kapellárót, tekintetében némi kiváncsisággal mintha azt kérdezte volna; nocsak hát te vagy az. nem is gondoltam volna. Egyúttal azt is felmérte ez a pillantás, ki volt a támadó és ki az akinek védekeznie kellett, mindjárt nyugtázta is ezt. egy mozdulattal, amellyel Kapelláró mellé lépett, hogy taljra állni segítse, de nem szólt, Pettersonnak ez a szótlansága volt a leginkább riasztó. Igen, mert ugyanakkor látnivaló volt, hogy némasága nem közömbösséget takar, nagyon is hangsúlyos volt a maga nemében, mindenki tudta ki ellen és ki mellett szól ily módon.

— Te velem jössz — mondta

és Bika felé intett. A többiek a helyükre. Nem várta meg, míg a fiúk elhagyják a helyiséget, Bikával előrement, lépteik sokáig kongtak a hosszú folyosón.

Bika sokáig nem aludt a többiekkel. Szigorítottba tették, hetekre, társai megúszták kisebb büntetésekkel. Kapelláró csak harmadnap vette észre, hogy bal vállán, ahol azon az estén a szúrásokat épezte, kis kék színű kereszt-tetoválás látható, mintha megjelölték volna, de a jel értelmét nem tudta megfejteni, hiába kérdezgette Kicsit, az se tudta, annál titokzatosabb képpel vizsgálgatta, s homályos mesébe kezdett, holmi indiánfilmekről, amelyekben az ellenségüket jelölték így bizonyos törzsek, persze azok nem tetováltak, késsel dolgoztak, csak a forradás látszott a kés nyomán. Abban megegyeztek, hogy ez a jel a szabadulás utánra szólhat, valakiknek, talán Bika barátainak, jó lesz nem elfelejteni ezt. akkor is. ha szívesen elfelejtkezne erről akárki.

Bármilyen furcsa, a kis kereszt sok álmatlan éjszakai órát okozott Kapelláró számára. Először arra gondolt, talán a félelmét kell legyőzni, azokkal a később bekövetkező eseményekkel kapcsolatban, amelyekre ez az apró jel utal, mint valami állandó, jogfolytonos figyelmeztetés. Rájött azonban, hogy nem a félelem az, ami ébren tartja ilyenkor, sokkal inkább az elővigyázatosság érzete, amelyet azelőtt nem ismert. Mintha valaki örökké figyelné, egy arc nélküli árny, aki minden lépéséről tud, s ennek kellő fontosságot tulajdonít, mi több. elraktározza magában a mozdulatait, számottart a gondolataira, a terveire, s azt várja, mikor nyílik kedvező alkalom a leszámolásra, hogy előlépjen onnan, ahonnét a legkevésbé várják és fölemelje kezét, hogy akkora ütéssel csapjon le rá, amilyet sepki mástól nem kaphatott volna, s ez az ütés a földre teríti örökre. Ha nem szégyellte volna, megkérdezi Kicsit, meg a többieket. mondjátok el srácok, de őszintén, ti is érzitek ezt? Vannak. akik úgy élik le életüket, hogy csupa láthatatlan barát veszi körül őket, az ilyenek a koporsóban is mosolyognak, és magukkal viszik a barátságok megfejthetetlen titkait, misztikumát, várakozásaikat és a beteljesülést, ami mind, mind a láthatatlan barátokkal kapcsolatos. De mit tudhatnánk kezdeni a láthatatlan ellenségeinkkel, akik egyszer majd a legváratlanabb pillanatban letépik rólunk az inget, megnézik, ott-e a tetovált kereszt a bal vál- lunkon és akkor megbánjuk, hogy a világra születtünk, szeretnénk a földdel eggyé válni, őrjöngünk a kíntól, hogy lám most sem, még most a egyszer sem látjuk az arcát annak az árnyéknak, amely annyi éven át, talán egész életünkben szemmel tartott bennünket.

(Folytatjuk)