Petőfi Népe, 1973. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-01 / 77. szám
Buda Ferenc: Egy széthasadt kőrajzra Rajzolta Révész Napsugár 1973 Dies irae dies illa Áll a város mozdulatlan Áll a város mint a szikla Tornya talpon meg se rezdül Téglaházak némasága Deszkakapuk mind bezárva Láttam én már ezt a várost Görbe utcáit bejártam Ismerősek eme házak Csöndes utcatorkolatban Csöndes emberek tanyáznak: Lókupec pap műlovarnő Vénkisasszony birkapásztor Kisgyerekek szépleányok Fegyveresek álruhában Álldogálnak iddogálnak Sűrű felleg gyűl fölébük Egy se tudja egy se látja Furulya szól fésű serceg Fonott üveg kotyog borral Jön a felleg fölmorajlik Egy se hallja egy se látja Nincs ki szóljon fölkiáltva: MENEKÜLJ! FUSS! MENTSD A LELKED! Mind tudatlan mind gyanútlan Csak a bohóc sír magában Sötét az ég mint a kátrány Áll a város áll a város Áll a város mozdulatlan Száll fölébe szörnyű sárkány Pukkan a kő mint a pisztoly Elhasad három darabba Száz apró szilánkja széthull Solvet saeculum favilla < A világhírű író egy napot töltött megyénkben. A Forrás szerkesztősége, a bugaci puszta és Bozsó János festőművész műterme volt a meghitt hangulatú találkozás három színhelye. Más-más környezet, légkör, csak egy dolog volt végig ugyanaz: Alberto Moravia — és felesége Dacia Maraini írónő — közvetlensége, érdeklődése minden iránt, amivel itt nálunk, szűkebb hazánkban találkozott, ami a mi életünk, a mi sorsunk. A folyóirat szerkesztőségében körülnéz: kik vannak jelen? — A Duna—Tisza közi Irócsoport tagjai, szerkesztők, úisáaírók. — Az a ió — mondja, ha van egy városnak szellemi műhelye, sajátos törekvése, arculata. Meglepő, milyen egyszerű. Nemcsak az öltözete, de minden mozdulata, beszéde, nyugodt-csendes érdeklődése, kedves kíváncsisága. Folyik a beszélgetés, s te azt érzed; ez az ember hozzád tartozik, oda mehetnél hozzá, hogy bánatodat, bajodat elmondjad neki ; biztosan megértené. Lapozgatja a folyóirat egyes számait, Rá-rákér- dez a formára, tartalomra. „Záporoznak” a kérdések. S ez kölcsönös. v Bozsó János műtermében Moravia is, Dacia Maraini is alig tudnak betelni a látvánnyal. A művész néprajzi-népművészeti magángyűjteménye fogva tartja őket. Szóba kerül a művészet. Azt mondják: — egy nép lelkét fejezik ki ezek a tárgyak. Meg a sorsát, történetét. Lehetetlen nem figyelni rájuk. Valaki megkérdezi Moraviától: mielőtt hazánkba utazott, mit tudott rólunk? Sok mindent. Bartókot Kodályt, Déryt említi. Meg Lukács Györgyöt, akit szerinte nagyon áokan ismernek, becsülnek az ő hazájában. — Mikor hallott rólunk, magyarokról először, visszaemlékszik-e? — Gyerekkoromban láttam egy festményt: Mária Terézia az országgyűlésen. Azután olvastam egy könyvet 1848-ról. Megragadott. Különben is: a magyarországi forradalmak nagyon tanulságosak. Olvastam a 19-es Tanácsköztársaságról is. Egy rövid napot töltött nálunk a homokvilágban, s a hírős városban. Ám ez is elég volt arra, hogy azok megismerték eddig a művei alapján és megszerették — most így „élőben” is, emberi oldaláról is megismerjék — és megszeressék.. Varga Mihály 9 Kocsikázás a pusztán. A bugaci pusztán fütyül a szél. Moravia megáll, nagyot szippant a jó tavaszi levegőből. Szikár, kemény vonású arca. mintha megenyhülne. Füttyög egy arra tévedő kutyának, megsimogatja. Ez az első mondata: — Szép ez az erdő, borókával. Ez a táj a Pó-síksághoz hasonlítható. De ott sincsenek borókák. Egyikőnk ezt mondja neki: — Nem ez az igazi Magyarország. Ezt válaszolja: — Ez is Magyarország, mert szép. És ez is kultúra; mert múlt. Minden szép táj nevelő hatású. Kérdezzük: szereti a csendet? — A csend, a nyugalom, rendkívül fontos és nemcsak az alkotáshoz Minden embernek szüksége lenne rá. Én imádom a csendet, eljövök ide máskor is. — Tudjuk, szeret utazni. Merre járt már? — Könnyebb lenne megmondani, hol nem voltam. Szinte az egész világot bejártam. — Legközelebb hova megy? — Kongóba. És Jemenbe. — Nem fárasztó utazás? — A kényelmi szempont nem számít. Különben is: újságiró vagyok. — Megemlítene néhány érdekes újságírói emlékét? — Például, amikor interjút készítettem Titóval, vagy máskor, Togliattival. Maradandó élmény volt. — Mit tart az újságírásról? — Van irodalmi értékű újságírás is; ezt kell csinálni. Közben a vendégek ismerkednek a bugaci világgal. A helybeli vezetők mindenről tájékoztatják őket, amire csak kíváncsiak. Figyelmesen megnézik a lovakat. Beszélgetnek Abonyi Imrével, a hajtóval, aki négyszeres Európa-bajnok. Az ősz hajú, bozontos szemöldökű író sok mindent elmond magáról. Hogy az írók közül szereti Sartre-ot, Pasz9 Moravia és felesége. (Kovács János felvételei) ternákot, meg az amerikai, szovjet, angol Írókat; s persze az olaszokat. Megemlítjük, hogy olvastuk a regényeit: a Római lányt, A megalkuvót, a Római történeteket; s még — a többi mellett V az Egy asszony meg a lánya című regényt. Valaki azt kérdezi: honnan vette a Római történetek „nyersanyagát”? — Ezt mondja: — Én római vagyok; a római nép életéből. S az ötletet egy XIX. századi olasz írótól vettem „kölcsön”. — Hány évig dolgozott ezen a művén? — Kereken tíz. 1945 és 1955 között írtam. — Hány nyelven jelentek meg idáig alkotásai? — Harminc nép nyelvére fordították le könyveimet. Például Indiában is. — Otthon hány példányban jelennek meg a művei? — „Senki sem próféta a saját hazájában.” — Így szól a közmondás. De én mégsem panaszkodom. A legutóbbi könyvem — a címe: Én és ő — nyolcvanezerben jelent meg. Bár Olaszországban a futballisták, a filmszínésznők és a táncdalénekesek népszerűbbek mint az írók. — Ez másutt is így van, nemcsak ott — mondjuk. — Mit tart a legfontosabbnak az irodalomban? — Sok mindent, például a humanizmust. — S a társadalomban? — Az egészséges előrehaladást. És hogy az ipar összhangban legyen a mezőgazdaság fejlődésével. De az ipari fejlődés árát ne a parasztok fizessék meg. — Az író számára mi a legszükségesebb az írás mellett? — A szemlélődés. Azt szoktam tanácsolni a fiatal íróknak: a napnak csak egy szakában foglalkozzanak irodalommal, azután csináljanak mást is; minél többet és minél többfélét. MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET MORAVIÁVAL BUGACON Bába Mihály: Egy pár csizma Az öregember a sarokba húzódott, és mélázó tekintettel bámult ki a vonatablakon, nézte a szemfájdítóan sík alföldi tájat, amelyre üvegbúraként borult a látóhatár. — Korán tavasz lesz — fordította felém arcát egy pillanatra. — Különben az idén nemigen lesz se tél, se tavasz. — Februárban, márciusban áll a bál — jegyeztem meg mosolyogva. Még ki táncolhatja magát a tél. — Akárcsak egy vénember — nevetett. Cigarettával kínáltam útitársamat, beszélgettünk, hogy szaporábban fusson az idő. ' — Nem szeretem ezt a csattogást. Nem is szívesen utazom, de a fiam nem hagyott békén, hogy jöjjek már fel, látogassam meg a kis- unokát. És képzelje, elvitt a gyárba is, ahol dolgozik. Azt mondja: na apóm, ezt nézze meg, így dolgoznak ma a suszterek, csizmadiák! Azelőtt sose láttam cipőgyárat, hát elképzelheti, kartársam, hogy meg-megálltam az ámuldozástól. Én egyetlen egy pár csizmát csináltam életemben! Akkor, amikor 1917-ben felszabadultam. A segéd- vizsgához kellett. Csodálkozva néztem rá. Szürkés arcának ráncai között kutattam a múlt halványuló emlékét. — Más pályára terelte a sors? — Dehogy terelt. Sehová se terelt. Apám csizmadia volt, és az lett minden fia. Én is, a legkisebb. A többiek szétszóródtak az országban, én meg ott maradtam apám mellett. Amikor meghalt, a nevemre írattam az iparengedélyt, és megnősültem, öt gyerekünk lett. Éltünk, ahogy tudtunk a sarkalásból, talpalásból, foltozásból. — Űj cipőt, csizmát senki sem rendelt? ___ Cenki. A parasztok csak a vásárban vettek új csizmát. Ketten voltunk csizmadiák a faluban. Hozzám csak javítani hozták a lábbelit,^ a másik szaktárs néha csinált egy-egy pár csizmát, de mindig ráfizetett, mert olcsón vállalta. Versenyezni akart a vásári áruval. Nem dicsekvésből mondom, nem is panaszképpen, de nálam mindig annyi volt a javításra váró csizma, bakancs, hogy mozdulni se tudtam tőle. Reggel felkeltem, leültem a háromlábú székemre és késő éjjelig nem álltam fel, csak az ebédhez, a vacsorához. Mert mindenkinek azonnal kellett volna a folt, a sarok, hiszen nem igen akadt nekik másik pár lábbelijük. A mikor a gyerekek cseperedni kezdtek, már könnyebb volt, mert segítettek — szőtte tovább az emlékeit. — Ügy, ahogy mi segítettünk apánknak, és ahogy felszabadultak nálam, rögtön ki is röppentek. Undorodtak a sok rossz lábbelitől. Meg akkor már munka se akadt annyi, mint korábban, pedig a másik kartárs is meghalt, egyedül voltam a faluban. Reménykedtem, hogy legalább egy gyerek velem marad. Nem maradt. Elmentek Debrecenbe, Miskolcra, meg Pestre. Nem mondom, jó soruk van, örülök neki. Csakhogy nekünk meg nehéz. A feleségem beteges, s én se vagyok már valami nyalka legény. — Miért nem költöznek egyik gyerekükhöz? — Melyikhez? Meg ott a ház, a műhely. — Akad munkája? — Annyi, hogy az ár meg ne rozsdásodjon. Mondja, kartársam: ki jár ma ócska, foltos csizmában? Senki. Dolgozni gumicsizmában mennek, annak nem árt a sár, a víz, a hó. Ha kilyukad, eldobják, másikat vesznek. Vasárpap, ünnepnap, meg mindenki cipőben jár. Még nyáron is. Már az öregek is. Gyermekkori emlékeim fuvallata hozta, sodorta elém a torokszorongató képeket: tavasztól késő őszig, mezítláb járt gyermek és felnőtt. Vagy a levágott csizmafejből eszkábált szandálban. — Csak a tisztesség miatt van még kint a cégérem. De azzal is megjártam. Jött egy úr, hogy adjam el, megveszi, ad érte száz forintot. Aztán kettőt ígért azért a kopott cégtábláért. Azt mondja, régiséget gyűjt. Van egy kis házi múzeuma. Kérte a háromlábú széket is, meg a szerszámokat. Cakompakk! Hogy ez már ritkaság. Elhiszem, hisz azzal dolgozott az apám is. Na, szóval nem adtam. Mondom a fiamnak, hogy jártam a kunyerálóval. A fiam meg: el ne adjon apám egy tűt, egy árat se. Ha már ügy gondolja, hogy nem kell, akkor lemegyek érte! „Minek az neked?” — kérdezem. „Minek? Hát itt a gyárban rendezünk belőle múzeumot a klubszobában, vagy másutt...” És így is lesz; az ebédlő egyik sarkában alakítják ki, úgy ahogy nálam van otthon. Ki hitte volna, hogy apám szerszámai, kaptafái oda kerülnek, ahol percenként készül egy pár finom bőr- cipő? Hát kérem, nagyot változott a világ, ez az igazság. Vagy nem így vélekedik? vonatkerekek csattogó lármája elnémított bennünket néhány pillanatra. Aztán megint az öreg csizmadia, a foltozó varga beszélt, aki szerszámait „közszemlére” adja, mert a „népek” ritkán viszik hozzá foltozni, flekkelni lábbelijüket, így hát már annyit sem keres, hogy kétszer tisztességesen megtömje belőle a pipáját.
