Petőfi Népe, 1973. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-27 / 97. szám

1973. április 27. • PETŐFI NEPE • 5 Kiállítás Félegyházán Bodor Miklós rajzai „ Manapság elég gyakran lehet olvasni vagy hallani illusztrá­ciókkal kapcsolatban olyanféle megjegyzéseket, hogy tulajdon­képpen nem is illusztrációkkal állunk szemben, mert a látott lapok sokkal többek annál, nem férnek bele a nem tudom miért majdhogynem lenézett illusztrá­ció fogalmába. Bodor Miklós il­lusztrációi nem igénylik ezt a fellengzős, indokolatlan minősí­tést. Grafikáinak egy része igen színvonalas, igényesen megraj­zolt illusztráció. A megyei Pe- töfi-emlékhelyekről készült raj­zain az épületek történelmet le­hellő, hiteles hangulatát keresi és karakterét jeleníti meg. Az ere­deti használati tárgyakban, egy- egy épen maradt épületrészben a költő nyomait, személyes jelen­létének tanújeleit és számos vers fogantatásának valós környezetét kutatta — Kiskőröstől Kiskun­félegyházáig, Dunavecsétől Szalk- szentmártonig. A kiválasztott versek is e tájhoz fűződnek, e megyében íródtak. Többi rajzain — melyeken nem illusztrál, hanem teljesen önál­lóan, alkalmazkodás nélkül fo­galmaz — a tradíciókhoz, a nép­művészethez és közvetlen kör­nyezetéhez úgy közeledik, hogy a lekerekített formák, harmoni­kusan futó vonalak az egymás mellé rakott motívumokon ke­resztül együtt zengő, közös gon­dolathordozókká válnak. Lírai alkatának megfelelően alakult ki vonalkultúrája is. A rajzi dara­bosságot, belső kuszaságot kerüli. Nem a motívumok, dolgok belső szerkezetét, hanem a világ külső héját, vázát rajzolja, derűsen, op­timistán. Bodor Miklós ilyen lapjai a jellegzetes Duna—Tisza közi táj igézetében, éltető közegében szü­lettek. A rajzok tájain megtalál­juk az egymást madártávlatból méregető, csenevész fáktól körül­bújt tanyákat, a puszta ritkaszép virágait és jellemző állatait, a temetők diiledező, jelképi erejű­vé növesztett kopjafáit és az út- széli feszületek magányos fel­kiáltó jeleit is. A tájon keresz­tül tudott közelférkőzni Bodor Petőfi világához is. A tájban, a megtalált közös élményforrásban azonosult leghűbben a költővel. Ha Bodor Miklósnak megadat­na a mindennapi zavartalan mű­vészi munka, akkor még szebb eredményeket remélhetnénk tő­le. Hogy mennyire így van ez, arról a kedves olvasó is meg­győződhet május 15-ig nyitvatar- tó kiállításán, a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban. Sümegi György A SZAKMÁRI SZÁLLÁSOKON Haldoklás és virágzás tanár. Török Tünde klubvezető például. Ezért van, hogy a szál­lások „fővárosa”. Keserűtelek- Résztelek példát mutathat az „anyaközségnek”. Szakmárnak is. Török Lászlóné negyvenkilenc éves; nagymama. Lányával együtt táncol az együttesben. — Miért táncol? — Vígkedélyű vagyok; szeretem csinálni. És szeretek énekelni. — Mióta? — Amióta élek. Nem bírom ki, hogy ne táncoljak, ne szerepel­jek színdarabban. Látom sok a lakásban a festett tojás. — Hány darab? Ezeröt­száz; de lesz négyezer is, mire visszük Pestre eladni. Megtudom, hogy Részteleken legalább ötven háznál űzik ezt a „szép mesterséget”. Törökné hímzései is gyönyörűek. Mint a művelődési otthon falain a pin- gálóasszonyok kezenvoma, s a társadalmi munkával készített, hímzett függönyök. Kiszállok a kocsiból; nagyot szippantok a délutáni levegőből. Próbálom rendezni magamban az élményeket. Itt ez a jóravaló. rokonszenve­sen vendégszerető dolgos nép, egy átkos történelmi örökségként szétszórtan, bízva sorsa jobbra- fordulásában. Az erősödő-szépü- lő „központban” érthetően biza­kodóbbak. mint azok. akiket sor­suk azzal „áldott meg”, hogy a kisebb, „istenhátamögötti”, sivár, rossz közlekedésű szállások lakói legyenek. Igaza van a községi ve­zetésnek. ha a kedvezőbb adott­ságú két (egyesített!) szállást igyekszik fejleszteni. Ám érthető a kisebb — sorvadó — szállások népének sokféle panasza is. Ügy gondolom — addig is, míg az életet alakító történelmi fej­lődés megteszi a magáét —, na­gyobb megértést, több támoga­tást. alaposabb figyelmet érde­melnek. A közművelődés, a kultúra le­het az a kapocs, mely a szállások népét egyre jobban összeköti; mely az itt élők nehéz életét szépítheti, könnyítheti. Varga Mihály Mielőtt kijöttem ide a „végek­re”, Szakmáron Farkas Lajos tanácselnökkel beszélgettem. Az érdekelt, hogy ebben a különös és bonyolult történetű. felépíté­sű községben milyen a kulturá­lis élet. Megtudtam, hogy háromezer ember él itt. Ebből ezerkétszáz­ötven a belterületen, a többi kint a szállásokon. Kisténvben, öreg- tényben. Gombolyagon, Keserű­telken. Részteleken, Felsőereken, Alsóereken. Ludasszálláson, And- rásszálláson. Pécsiszálláson. Köztük a két egybekapcsoló- dó legnagyobb: Keserűtelek és Réztelek a fejlesztésre kijelölt. Álsó- és Felsőerek. valamint Gombolyag a három legközeleb­bi. A „központ” szépen fejlődik. A többi — nagyjából a távolság­gal arányosan — sorvad. Virág­zás és haldoklás így látható 9 Részteleki asszonyok Salgótarjánban. — Istentelen utak, kérem! Esős időben a boltos kézikocsin húzza-cibálja az árut, a kenyeret. Élet ez így? — Nézze ezt a házat! Meg azt, meg amazt! Üresek, lebont­ják sorban, vagy az idő rágja szét őket. — Haldoklik Gombolyag; én nem félek, van elég munka­hely a városban. De mi lesz az idős szüleimmel? — Tudom, a fejlődés hozza így. De én soha el nem megyek innen, ha egyedül maradok is! — Kultúráról beszélni itt? Ugyan kérem! Sár és por: ez van, más semmi! Dől a panasz az emberekből. Árva. romos házak; sivár, ri­asztóan csúnya „utcák”. Rozsdás tetejű harangláb. A kocsma és a bolt egy épületben van; előtte szemét, trágya, bűz mindenütt. „— Hét-nyolcszáz disznó megy el itt naponta!” Amerre nézek, tyúk, kacsa, malac, árva tehén a ker­tekben, udvarokban, a házak előtt. A gombolyagi határban arco­mat ingerli az erőszakos, furfan­gos-bolondos áprilisi szél. A há­tam mögött — hat kilométerre innen — Kalocsa. Előttem egy „kőhajításnyira” a Szelidi-tó mel­letti kastély. Az üdülőhely és a szépen fejlődő város: biztos fo­gódzkodói az átalakuló életnek. De körülöttem a rideg valóság; pusztul, haldoklik az élet. Itt nem csak szólam, frázis, hogy „az isten háta mögött”. Nincs helyünk a történeti át­tekintésre; annak bemutatására, hogyan alakult ki a hatalmas érseki birtokon a szállások el­lentmondásos rendszere. Annyi bizonyos, a múlt század vége óta — akkor szakadt ki Ka­locsa testéből Szakmár község, a hozzá tartozó szállásokkal együtt — állandóak a villongá­sok. Annyira, hogy a hat téesz még ma sem hajlandó egyesül­ni. Ellentét van a szállások és az „anyaközség”. Szakmár között, s az egyes szállások között is. Megannyi sajátos gőg. büszke­ség. Megmagyarázhatatlan „szál­lás-nacionalizmus”. A külön ne­héz sors. az embertelen küzde­lem a fennmaradásért, boldogu­lásért: ez hozhatta magával. Emberileg érthető lehet. Ám lehetetlen belenyugodni. A járás és a község vezetői döngetik a válaszfalakat. együtt, egyidőben — törvény­szerűen. Pécsiszálláson például három éve tizenegy ember lakott még, mostanra ketten maradtak itt. Rohamosan fogy Andrásszállás is: ma csak öt házban élnek emberek. A többi szálláson ál­talában néhány tucat ház van; Gombolyagon ötven körül. A fejlesztésre kijelölt „központban” — Keserű- és Részteleken — együtt Összesen ezer ember él. Fentebb azt írtuk, hogy a köz­ség és a járás vezetői „döngetik a válaszfalakat”. Ez Keserűtel­ken, Részteleken többnyire siker­rel is jár már. Egyik helyen az iskola (az összes szállásról ide járnak a gyerekek, busz hozza- viszi őket), a másikon a műve­lődési otthon. A rézteleki asszonvkórus a rá­dióban s a tv-ben többször is sze­repelt. Műsoraikkal — Fehér Gvuláné vezetésével — a fél or­szágot bejárták. Gyönyörű népvi­seletükben, tetszetős táncukkal, éneklésükkel mindenütt sikert aratnak. Az iskola minden osztályában működik tánccsoport, s dolgozik a pingáló szakkör is. A varrás, hímzés, tojásfestés, pingálás: szé­les körben elterjedt szokások. Látványos lakodalmak s nagy bá­lák őrzik — többek között — a hagyományokat. Régi szokásokat: fonóházi jeleneteket, szénakaszá­lási játékokat, s táncokat, helyi nótákat gyűjtenek. Vannak a kultúrának fáradha­tatlan munkásai: Gubicza Ferenc A Petőfi-rock emberközelből Az irodalmi színpadok „Szól­jatok szép szavak Petőfi Sándor­ról” címmel megrendezett orszá­gos vetélkedőjén a Magyar Rá­dió és Televízió fődíját nyerte a Szegedi Egyetemi Színpad Pe- tőfi-rock produkciója. Az elmúlt héten tartott kiskunfélegyházi bemutató mindenképpen indo­kolja, hogy néhány gondolatot elmondjunk az előadásról, s pár képben bemutassuk a főbb jele­neteket. Hasznosnak tartjuk ezt azért is. mert Bács-Kiskun me­gyében több irodalmi színpad tűzte ki célul — Halason, Baján, Kalocsán, ' Kecskeméten —, hogy új tartalommal, új formákkal szól. Petőfi és rock: tartalom a for­radalmár költő, forma a rock. Azt hihetnénk, hogy mindez for­malizmus, 1’ art, pour 1’ art, ön­magáért való modernkedés, ami ráadásul méltatlan Petőfi szelle­méhez, a forradalmisághoz, a népfenség eszméjéhez. Nem így van. Paál István rendező, a for­gatókönyv írója az 1848-as már­cius 15-e közismert dokumentu­mait használta fel. s a legismer­tebb Petőfi-verseket. amelyek 1848—49-ben íródtak. Lehet erről újat mondani? Igen. a tartalmi mélység rejtett szféráiba beha­tolva, a lehető legteljesebb azono­sulás átélésével lehet, s szerintem csak így, ezen a fokon érdemes, különben a felszínesség minden jószándékot ellaposít. A szereplők skandálják, reci­tálják és éneklik a dokumentu­mokat. a verseket. Nosztalgikus rekviem — ez a produkció alcí­me — amely Petőfi napját, a for­radalom napját úgy idézi, abban a lenini értelemben, hogy a leg­teljesebb emberi cselekvés a for­radalmi cselekvés, s ez önmagá­ban dramaturgiai feszültség az előadó és a közönség érzel­mi kapcsolatának megteremtésé­hez. Paál István ezt pontosan tudja, s a színpadi mozgás dina­mizmusának változtatásait moz­dulatlanságtól az akrobatikus be­tétekig tág skála állt rendelke­zésére — a forradalmi esemé­nyek kibontakozásával hozta szinkronba. A rendező nem elégedett meg a drámai hatással, amit felkel­tett a nézőben, hanem tovább lé­pett. s a Nemzeti dalt éneklő szereplők menetébe bevonta a nézőket, s kéz a kézben, most már együvé olvadva a közös él­ménybe, ők is aktív szereplőkké váltak. Emberközeli színház, ak­ciószínház és színjátszás megte­remtése a szándék. A szegedi egyetemisták évek óta országos sikereket arattak ezzel a vállal­kozással. j bátran fogalmazhatjuk úgy is, hogy népművelői hitval­lással. Ennek eredménye, hogy szinte minden nagyobb városba meghívták őket. s történetesen Kiskunfélegyházán is. a Móra Ferenc Művelődési Központban régi ismerősök. törzsvendégek. Fellépésük kiemelkedő művészeti esemény. De most már szóljunk néhány szót a rockról is, a produkció zenéjéről. Mi indokolta ezt a ze­nei formaválasztást? A legegy­szerűbb válasz talán az. ha a mű­faj népszerűségére hivatkozunk a fiatalok körében. Ez viszont nem elégséges. A könnyűzenei irányzat már régen kinőtte a könnyűzenei kereteket, amit bizo­nyít a dzsesszbeli térhódítása, va- mint az is, hogy a világ haladó, baloldali ifjúságának nem egy b.ékedala rock ritmusú: Bob Dylan, John Lennon protest- songjai például. Vági László, Szegeden élő fiatal dzsessz-ze- nész Petőfi forradalmi verseinek ritmusára, tiszta indulatiságára figyelt fel. s közéneklésre alkal­mas dallamokat komponált hoz­zájuk. Csató Károly 9 Paál István rendező. (Karát Imre felvétele.) • (3) Négy év ... Erről még Bon­zó se tudja megmondani, meny­nyi, neki csak két év van a ro­vásán. Ül a hátsó pádon, milyen ócska festett bútorok vannak itt, a festék is régen lekopott ró­luk, a falak is milyenek, úristen hány évenként, évtizedenként fejtenek itt, hiába támasztod a fejedet Bonzókám, tegnap te, ma én, jól nézünk ki mind a ket­ten, a babák a téren majd nagy­ra nyitják a szemüket, tátott szájjal hallgatnak, amikor me­sélsz rólam és fölteszitek az i-re a pontot, amelyikkel akarod, de ne szövegelj sokat rólam, ne szólj semmit, úgy is elterjed az, különben pedig bánja a fene, csinálj amit akarsz, nem nyúj­tom be miatta a számlát, ma­radjunk ennyiben, majd egyszer elmesélem hogyan emelte rám a kést Gyevi, mire kiszabadulok, addigra úgyis felszívódik, de nem megyek el a sírjához, olyan nincs, ha kimegyek is, odaszú­rom a kenyérvágó kést, a fejfája mellé, itt van, na, melyikünk járt jobban? A mutter is marad­jon magának, hiába sír itt ne­kem, nem értem sír, csak szé- gyenli magát, hát van oka rá, az hétszentség, ki látott olyan tanút, aki elfelejtkezik a bűn­jelről? Fellebbezés? Ja, az ítélet ellen, minek? Majd kímeszelsm a böstönt ha akarják, ki is ta­pétázom, tessék parancsolni igaz­gató úr, ez a vizsgamunkám, a szakmunkásvizsgám, na tetszik látni, így kell egy börtönnek ki­nézni. Es nem fogok télakkolni, hová a bánatos francba szökhet­nék, a védő enyhítésért felleb­bez, na jó, azt is lehet, attól még nem dől össze a világ. Ne fel­lebbezzen védő úr, mit szól a társadalom lelkiismerels, mit szólnak, akiket soha nem vert meg az apjuk, vagy a mostoha- apjuk, mit szóljanak, akik szól'o­gadóan játszottak a kisöccsükkel örök életükben és akik éppen akkor nem játszottak vele, ami­kor könyvvel a kezükben szeret­ték látni őket, kész, most meg kell köszönni az ítéletet, köszö­nöm, hogy meg akarnak nevelni, már éppen rámfért, kisokosok, nagyokosok, köszönök mindent, részemről a fáklyásmenet, bíró úr vigyázzon, a bajusza ne ér­jen a levesbe, az nem illik egy komoly emberhez. Ugye már nem lesz belőlem ember? A priuszos szobafestő nem tud egyenes csí­kot húzni és összetéveszti a bé­csi fehéret a kamcsatkai lilával, íegyőr úr, köszönöm a csillogó karperecét, nagyon fogok rá vi­gyázni, úgy, már mehetünk is, nahát ez a tárgyalás, már csak a Gyevi hiányzik innét, igazán, megjelenhetne most késsel a ke­zében, azzal a bizonyos késsel. Én csak ütöttem tisztelt bíróság, mert féltettem a bőrűmet attól a vadállattól, ha megszúr, most ki enné a bablevest a vizsgála­tiban? Na tessék, még ,meg Is hajoltam, jó, hogy a bokámat nem ütöttem össze, igaza van a védőnek, én egy alkalmazkodó ürge vagyok, akit most minden­ki gyilkosnak néz, pedig én nem - akartam semmit, én szerettem volna mindjárt szabadulás után harminckét korsó sört fizetni a szaki bácsiknak, amiért annyit vesződtek velem, már spóroltam is rá bizonyisten, az öreg szakik rendesek, mert a bicskájukkal csak szalonnát, meg kolbászt, meg kenyeret vágnak. Jaj a fe­jem, úgy fáj a fejem tisztelt tár­gyalóterem, legyenek szívesek kisegíteni egy aszpirinnel, négy év múlva megadom, az lesz az első, utána sörivás. Bandi bácsi­val, Zoli bácsival, lobogtatják a segédlevelet, itt van, fiú, most már fölvállalhatod az eget is meszelni, lemehetsz a kétágú lét­rán Szegedig, mert a segédek az.t is meg tudnák tenni, ha olyan marhák lennének, úgy tudnak mozogni a létrával. Talán az egyetlen kivétel Keserű Bálint volt, de miért, mert mindig pi- tyókásan szállt fel a létrára, egyszer aztán zsupsz, ki a Szent István körútra a harmadik eme­letről, kész, vissza is lehetett küldeni a mentőket, ide másfajta kocsi kellett, az a nagy fekete, csak a vödör maradt ott, meg a pálinkaszag. Kéremszépen, ha Gyevinek vérátömlesztésre van szüksége, csak tessék szólni. Az ítéletben megnyugszom, akkor is, ha megcsapolnak. — Kapelláró Ferenc! — Jelen! — Beszélőre. — Az anyám van itt? Mert akkor nem megyek. — Beszélőre. — Jó, de akkor nem, szólok egy szót se. — Látogatója érkezett, Berecz- ki Zoltán. A finom vasháló túlsó felén idősebb, törődött arcú férfi állt. Unneplőruhája új lehetett még, nem sokszor volt rajta, mégis, valahogyan hétköznapiasnak tűnt, talán mert nem viselt nyakken­dőt, s a sötétkékhez nem illett a világoszöld pulóver. Levett ka­lappal állt ott, furcsa megillelö- döttséggel a szemében, amely fénymeleggel telt meg, mihelyt a fiatalembert meglátta. Néztek egymást, úgy tűnt. hosszú per­cekig. Azután Kapelláró lehaj­totta a fejét. — Na. Ne itassuk az egereket fiú. Lesz ez még így se — mond­ta Bereczki, valami hiába palás­tolt szeretettel a hangjában. — Ezt jól megcsináltad magadnak. Mi lesz a segédlevélből, a har­minckét korsó' sörből? Hát te nem gondoltál erre? Mi meg csak várunk a munkán, ott van kétszázötven új lakás, három akkora épület, hogy a végét alig lehet belátni, erre hívnak az építésvezetőségre, Zoli bácsi, ne várja Kapellárót. Azt hittem a villamos ütött el, szaladtam, ahogy a lábaim bírták. A leg­jobb inasom, nem mindegy az! Na aztán, amit odabenn hallot­tam. Agyonverted a mostoha­apádat, bevittek, azt hittem ott vágódom hanyatt azonmód. Mi történt? Hogyan történhetett? Kapelláró röviden elmesélte a történteket. — Elhiszi, vagy nem szaki bá­csi, én csak akkor ütöttem, ami­kor megláttam nála a kést. — Hátha csak ijesztgetni akart. — Köszönöm az ilyen ijeszt­getést. Maguk nem tudják azt, milyen életem volt nekem oda­haza. Nem volt megállásom a nevelő apám előtt. Sehogy nem volt jó neki, pedig, ha csuk egy kicsit ismer, tudhatja, hogy nem vagyok nagypolájú. csak hagy­janak békén. — Ha nem ismernélek édes fiam, akkor most nem lennék itt. De nem is azért jöttem, hogy erről faggassalak, elég neked most a magad baja. Hanem, tu­dod-e, hogy beszéltem a bíróval? Olyanokat mondott, hogy a fel­lebbezést még nem tárgyalták, de, könnyen lehet, hogy új mo­mentumokra derítenek fényt, s akkor, •számíthatsz rá, hogy ke­vesebbel megúszod. — Nem akarok én megúszni semmit. — Ki vagy borulva, mi? El­hiszem fiam. A helyedben én is így lennék. De azért nem kell elveszíteni a fejünket. Még nem haltunk meg. Jóra fordulhat min­den. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom