Petőfi Népe, 1973. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-15 / 88. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET Művésztelepiek a mozitárlaton PONTOSAN SZÓLNI A magyar nyelv hete JfTfZfv v '" m,' Az utóbbi években a kecske­méti alkotóház — a művészte­lep — lakói egyre gyakrabban mutatkoznak be a megyeszékhely közönsége előtt. Ennek a törek­vésnek egyik bizonyítéka lesz az a kiállítás is, amelyet holnap nyit­nak meg á Városi mozi előcsar­nokában, a mozitárlat keretén beiül. Ezúttal a negyvenéves — miskoloi származású — Tóth Sándor szobrász és a kecskeméti Goór Imre egy-egy alkotását mutatjuk be olvasóinknak. i KÖNYVESPOLC Kemsei István: Arc „Hitem szerint a költészet, minden műfajában, árányzatossá- ígában, s Trányzatnélküliségében az ember egyik legkomolyabb vállalkozása, s ezért van az, hogy művelőjének felelőssége minden időben — ma is — határtalan” írja első kötete elé Kemsei Ist­ván. Huszonkilenc éves, tehát fiatal költő. S a versek? Valla- nak-e írójuk életkorára? „a cápák harmadik napja / nem ettek belőlem” — állapítja meg a Hajótöröttben. Borzongató kép. A Korall-oiklus fő motívuma a tenger. Bezártság, süllyedés, ha­jótörés, fuldoklás. Súlyos gondo­latok, mintha a huszonkilenc év máris ráncokba szalajtotta volna a költő arcát. Éppen ezért költő az elsőkötetes Kemsei István. Kemény szembenézés a tények­kel, sehol egy könnyed „ki­búvó” — minden fontos, hiszen „húsunkat küldjük minden le­vélben”, s a hazatérő túlélők, Dózsa parasztjai is azt vallják: „hidd el, megszólal egykor e föld / a mi hangunkon”. Személyes líra? Közéleti „töl­tés”? Az élet egységes, egész, a versek is ezt az egységet tük­rözik: itt vagyok én, közietek, így látom magunkat. A kötet hatvanhat verse sokféle hatást mutat, a filozofikus képépítéstől kezdve a modern ellenpontozá­sig. A formák is sok színűek: szonett, ölelkező négysoros sza­kaszok, szabad versmondatok. Igaz hát a „fülszöveg”: „nagyon sok igazü művésztől tanultam". ígéretes költő Kemsei? Az első bemutatkozás szerint igen. A kötet a Kozmosz Könyvek-soro- zatban jelent meg, Kormos Ist­ván szerkesztésében. K. Gy. Európa költői — egymás között. Láttam őket, köztük forgolód­tam magam is a majd két év előtti macedón nyárban, a szik­lákat és a félmediterrán város­kákat álomszerűén visszatükröző Ohridi-tó partján. S most, az el­múlt héten megint összehozott velük a sors, méghozzá hazai föl­dön, jobban mondva köveken: a budai várnegyedben, az akadémiai levéltár épületkolosszusában. Tu­dom, évek múltán a két találko­zó emlékképei, epizódjai mind­inkább összemosódnak, mint mi­kor kétszer exponálunk ugyan­arra a filmkockára, s képtelenek vagyunk eldönteni, ezt vagy azt az arcot melyik felvétel is rögzí­tette. Annál is inkább előadódhat az emléktévesztés, mert a költők egynémelyike meghívottként sze­repelt Sztrugában is, Budapesten iis. Ez a „kettős expozíció” hozza számomra közel, már-már isme­rősként a francia Jean Rousse- lot-t a román Marin Soréscu-t és a görög Costas Assima- copoulos-t. S gondolom, némelyi­kük között az ismeretség barát­sággá érlelődik. A nemzetközi konferenciáknak az a legfőbb ér­telme és érdeme, hogy egyáltalán lehetővé teszik a közeledést. Füg­getlenül attól, ki hányszor teszi fejére a tolmács-fülhallgatót. Közeledés — elsősorban egymás között. Még akkor is, ha az ilyen találkozókon, mint amilyen a budapesti, örömmel fedezzük fel, a legkülönbözőbb nyelven el­hangzó megnyilatkozások mon­dandói, gondolati „sorvégei” mennyire egymásra rímelnek. Egymást egészítik ki, mint egy jól sikerült író olvasó találkozó kérdései és válaszai. Elgondolkod­tató, hogy a költők, akik oly so­kat acjnak eredetiségükre, máso­kéval össze nem téveszthető hangnemükre, mennyire áhítják a párbeszédre érdemes partnert, akitől gondolataik, megsejtéseik felerősítő visszhangját várják. A nyelv különböző, a nyelvezet — a forma, a kifejezés — mégin- kább, a szándék azonban min­denképp rokon. Nem is lehet ez másképp. A költő, ha igazán méltó e rangra, ha komolyan ve­szi hivatását, nemzeti hovatarto­zásától és pártállásától függetle­nül is az emberi haladás elköte­lezettje. Más kérdés az, hogy ezt milyen érvénnyel, mekkora in­tenzitással juttatja kifejezésre. A budapesti konferenciát a Pe- tőíi-év jegyében rendezték meg. A témához való kötődés sugallja a kérdésfeltevést: Petőfi költői magatartása milyen tanulságokat hordoz kontinensünk jelenlegi költői számára. Olyan horderejű kérdés ez, amelynek összefüggő megválaszolására sem Fekete Sándor irodalomtörténész vitain­dítója, sem a huszonöt felszóla­lás —, s ekképpen maga az egész konferencia sem — vállalkozha­tott. De nyilván nem is ez volt a cél. Hanem inkább annak — bár szavakban ki nem mondott — deklarálása, hogy Petőfi köl­tészete máig erősítő kapocs a soknyelvű európai kultúra pil­lérei között. Ez a kapocs kikezd­hetetlen, s az idő múltával egy­re fényesebb. Gianni Toti olasz költő is azért üdvözölte a tárgyi­lagos hangvételű vitaindítót, mert mint mondotta, Petőfinek nincs szüksége mítoszra, versei éltetik, amíg emberi szó lesz a földön. Petőfi tolmácsolása más nyelve­ken — műfordítói rangot jelent. Lengyelországban legutóbb éppen Petőfiből versenyeztek a műfor­dítók. Maga ez a vállalkozás is eseményszámba ment. Sorsos költői volt Petőfi, tehát küldetéses — állapította meg Ju­hász Ferenc. Itt is „csak” annyi NAGY ISTVÁN EMLÉKKIÁLLÍTÁSA a Magyár Nemzeti Galériában Pár nappal a megnyitás után sokasodnak a bejegyzések az em­lékkönyvben: a közönség örö­mének ad itt hangot, hogy Bu­dapesten is tárlattal emlékeztek meg Nagy István születésének 100. évfordulójáról. A Magyar Nemzeti Galériában hat évvel ezelőtt — 1967 őszén — rendez­tek emlékkiállítást nemzeti kép­zőművészetünk egyik kimagasló alakjának műveiből, a mostani ugyan néhány eddig még nem látott képpel gazdagabb lett, de egészében szűkebb válogatásban gyönyörködhetünk. A kiállítás rendezője: Solymár István utal is erre a katalógusban: „az idei országos emlékünnepségeknek Baja ad otthont, ahol a művész hosszú vándorlásai után letele­pedett. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság terüle­tén ismert képeivel a szabadkai Magyar Galéria is Baja múzeu­mával létesített kulturális cse­rét. A Román Szocialista Köz­társaságban levő müveiből pedig májusban Marosvásárhely kép­tára rendez emlékkiállítást.” A kiállítás látogatottsága min­denesetre arról győzhet meg min­denkit, hogy nem kell félnünk az évfordulók gyarapodó számá­tól. Egyáltalán nem szégyellni- való az, hogy van mivel büsz­kélkednünk, van mire emlékez­nünk. Az ünnepléssel együttjáró szélesebb körű nyilvánosság sok érdeklődőt vonz. V. Zs. •;«! Kálnoki László: ^ISMERETLEN HATALMAK «► 4» • 4» 4 “ v* l’Á kV . Ha dől a fal, a már vállal nem tartható, megmentenek a legbenső világ homályában lakó kis őrszemek. Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész alakjaik, , s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész salakjait. i > •: i» í >»: :♦ >: ;< ►::«►::«►: Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő, nem oly merész, s megáll az idegen arcokról rám törő hullámverés. Lelket belém, mikor föladnám a csatái, türelmük önt. Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák, ha tűz dühöng. a» <► «4 a példa, hogy ma is minden köl­tőnek a saját küldetését kell vál­lalnia. Elsősorban a versekben — ezt nyilván így kell értenünk. Mert végül is csak a mű számít. Pontosan kell szólni és nem szé­pen — ma leginkább ezt kellene megtanulnunk Petőfitől. Ügy ért­ve, pontosság nélkül nincs szép­ség, legfeljebb hamis, múlékony csillogás. Pontosan szólni — csakugyan itt lehet valahol a lényeg. E fel­ismerés tükrében nyomban mel­lékessé válik, hogy a költő tar­tozik-e valamilyen irányzathoz, követei-e ezt vagy azt a stílusdiva­tot, „egyszerűen” ír, vagy pedig „bonyolultan”, kötött formában fejezi ki magát vagy netalán szabad verset ír. Hivatásának akkor tesz eleget, ha minél tel­jesebb emberi igazságokat fo­galmaz meg. Hóizátehetnénk, hogy hatásosan, de ez csak szó­szaporítás volna. Igazán hatni — vagyis tartósan — csak a pontossággal lehet. Valójában ez az igény kölcsö­nöz jelentőséget a költői találko­zónak — túl a Petőfi-évfordu- lón. Mert a párbeszéd nemcsak a költők között zajlik, hanem a költők és a versolvasók között is. Az utóbbiak tábora koron­ként és országonként változik, kétségtelen viszont, hogy a ma költője számára az eszményi versolvasókat nem a hívők, még csak nem is a hívek, hanem a vi­tapartnerek jelentik. A költőnek nem ünneplésre van szüksége — még a költészet ünnepén sem —, ' hanem megértésre, mások gondolatainak fényében való ki­teljesedésre. És bizonyosságra, hogy amit csinál, az hasznos és megbecsülésre érdemes tevé­kenység. H. D. . 0 Minden évben megrendezzük a magyar nyelv hetét. Jó alkalom ez arra, hogy felmérjük a nyelművelésben elért eredményeinket. Az újságok, a folyóiratok, a rádió és a televízió egyaránt teret szentel­nek a nyelvi kérdésekkel való behatóbb foglalkozásra. Az előző években e rovatban idéztük íróink, költőink verseit, meg­nyilatkozásait a magyar nyelvről. Közöltük az idegenek véleményét a magyar nyelv szépségéről, kifejező erejérőL Szó volt nyelvünk ma­gyarságáról is. Mindezek arról győzhetik meg az anyanyelvűnkkel tu­datosan és behatóan foglalkozókat, hogy nyelvünkkel törődni kell. Nyelvünknek több. mint kétezer éves múltja van, így a görög nyelv­vel együtt a legrégibb Európában. A honfoglalás előtti korban nem voltak ugyan írásos emlékeink, nyelvészeink mégis sok mindent meg­tudtak nyelvünk alapján a magyarság vándorlásáról, és más népekkel való kapcsolatairól. Honfoglaló őseink ezt a nyelvet beszélve teleped­tek le mai hazánkban. Az írásbeliség kialakulása óta nyomon követhetjük nyelvünk fejlő­dését, gazdagodását. Nyelvünk mégmaradt a történelem viharaiban is, ennek köszönhetjük nemzeti létünket is. Tudósaink az elmúlt év­századokban összeírták nyelvünk szókincsét, lejegyezték szabályait, de egyúttal véleményt is alkottak az új jelenségekről, szinte irányí­tották nyelvünk fejlődését. 0 Minden kor adott valami újat, néha el is hagyott már meghala­dott nyelvi elemeket. Amikor nyelvünk elmaradt a fejlődésben, tuda­tos nyelvújítással gazdagították. Így válhatott a magyar lelkiség pá­ratlanul gazdag kifejezőjévé. Költőink. íróink lelkesedtek érte, nyel­vészeink pedig megállapították törvényszerűségeit. Tévedés lenne azt gondolni, hogy minden új nyelvi változás fejlő­dés is egyben. Hasonlattal élve, ha nyelvünk egy szép virágos kert, nem hagyhatjuk magára, mert a legszebb kertet is felveri a gyom. Gyomlálni kell a gazt. hogy a virágok minél pompásadban fejlőd­hessenek. ♦ Ahogy a kert is állandó gondozásra szorul, nyelvünket is ugyanúgy kell gondoznunk, művelnünk. A nyelvművelés feladata az, hogy irt­suk nyelvünk vadhajtásait és óvjuk szép virágait. De mint ahogy a jó kertész meg tudja különböztetni a gazt a virágtól, úgy kell ne­künk is felismernünk nyelvünkben azt, ami nyelvileg helyes és ma­gyaros. Ebben ráhagyatkozhatunk jó íróink nyelvérzékére és nyelv- szeretetére, valamint nyelvészeinkre, akik a nyelv fejlődésének isme­retében meg tudják állapítani, hogy egy új nyelvi jelenség nyelvfej- lődés-e vagy nyelvrontás. 0 Örömmel állapíthatjuk meg, hogy ma már mind többen vannak olyanok, akik nem közömbösek anyanyelvűnk fejlődése iránt. De saj­nos, sokan vannak még olyanok is, akik részint műveletlenségből, részint közömbösségből, nemtörődömségből rontják nyelvünket. Ezek ellen szívósan, következetesen, minden lehetséges eszközt felhasználva harcolnunk kell, hogy olyan nyelvi közvéleményt alakítsunk ki, amely elősegíti a nyelv fejlődését, és ellene van minden nyelvrontásnak. Kiss István SZEREPEK ÉS SZÍNÉSZEK Bánk bán a tragédia hőse? Száznegyvenhárom esztendeje, 1830. április 16-án végzett a szívroham Katona Józseffel. Életében nem láthatta a színpa­don fő művét, a Bánk bánt. 1833 óta több ezerszer adták elő legnagyobb nemzeti tragédiánkat, de a rendezők,'szakemberek, irodalomtörténészek még ma is eltérően értelmezik a mű egyes szerepeit, mondandóját. Éppen ez bizonyítja tartalmi gazdag­ságát, állandósult időszerűségét. A legutóbbi nagysikerű kecskeméti Bánk bán-előadáson megoszlottak a vélemények Dévay Camilla Gertrudis alakí­tásáról. A kiváló művésznő színészi kvalitásait mindenki mesz- szemenően elismerte, de a királynőt többen másnak képzelték el. Megkértük, hogy — a Katona József-évforduló kapcsán — elemezze olvasóink számára Gertrudist, hiszen éppen az ő megítélésében különböznek leginkább a vélemények. Lehetetlen Gertrudis jellemzé­sét 25—30 sorban megfogalmazni. Még felvázolni is csak viszonyla­taiban lehet, összefüggéseiben. Mindennek alapja a megisme­rés. A műveket kell ** tanulmá­nyozni, nem a róluk szóló kom­mentárokat. Senki sem tudja job­ban, hogy miről szól a darab, mint maga a szerző. Kezdjük az elején. Gertrudis fiatal, nem több 30 évesnél. Ez váltotta ki tán alakításomban a legnagyobb vitát. Nem tehetek róla, hogy mindig koros tragikák játszották, kotornusosan. Igenis fiatal! Két kis gyermeke van. Ha egy kissé belegondolunk: nem igen szoktak hajdanán 40 éves korban szülni az asszonyok. II. Endre is fiatal. Háborúzik, kard­dal, lóháton, talpig vértben. 50— 60 éves királyok már inkább a hideg, köves palotákban szerzett csúzukat ápolgatták. A dráma két főpillére Gertru­dis és Petur! Figyeljük meg, hogy mennyire rokonaikat ez a két te­hetséges, nagy szenvedélyű egyé­niség. Mindkettő szereti a hazá­ját. honfitársait. Pompakedvelők és nagyravágyók. Gertrudis, aki nyugatról jött, természetszerűleg hozott magával eleganciát, s egy kis fölényességet, öccsét végtele­nül szereti. Ráhagyja Melinda meghódítását.' de elátkozza, ami­kor becsületét, hazáját sérti vi­selkedése. erőszakossága, hebe­hurgya gyilkossága. Gertrudist a Melinda-ügyben fel kell menteni, Ismereteim szerint a minden­kori királyi udvarok, mindenkori fő foglalatossága a szerelmi csel­szövés volt. Melindát, ha tudja, hódítsa meg Ottó. S Melinda akaratlanul is tápot ad Ottó szen­vedélyének. Belépve az udvarba, rácsodálkozik annak harsogó pompájára, s ösztönös nőiességgel jólesően nyugtázza a felé irányuló- hódolatot. Csak Ottó féktelen bír- niakarásától retten vissza — ké­sőn. A felajzott férfivágy már min­denáron beteljesülést kíván. Gertrudis nem tudott a Bibe- rach-féle italokról, ö tulajdon­képpen .negatív tragikus hős. Eré­nyei a vétkei, övéi iránt érzett túlzott és elfogult szeretete már meg nem engedhető a királyi székben. Nagyszerűen mondatja el Katona Bánkkal a Gertrudis- képben jellemzését. Azt kell el­játszani. Idézni itt helyhiány miatt nem lehet. Gertrudis ma­gyargyűlölete nem volt egészen alaptalan. Ahány főúr. annyi kis­király. Ez is az igazsághoz tarto­zik. A németekkel szemben nagy honfiak voltak, de a népet, a ma­gyar népet nyomorgatták. Gert­rudis mindezt jól látta. Kihasználta a magyarok terem­tette lehetőségeket. Lehetett vol­na — talán — jó királynő. De társak nélkül? Endre is rossz ki­rály volt. S még Bánk is csak ak­kor vállalja a lázadókkal a kö­zösséget. amikor rajta esik sére­lem. Elgondolkoztató, hogy a né­pe iránt érzett szánalom nem volt olyan erős. tettrekész, minta férfiúi hiúságán esett csorba. Olvassuk el újra a színművet. Nem Bánk a hőse. ö csak sod­ródik az események forgatagában. Petur és Gertrudis között ível, feszül a dráma csodás izzásban, figyelmeztetőül, tanulságul. Dcvay Camilla MÚZEUMAINK KINCSEI Pásztor készítette borotvátok Egy 1845-ben készített, kivéte­lesen szép díszítésű borotvatokot mutatunk be a Kiskun Múzeum népi fafaragás-gyűjteményéből. A tárgy funkcióját a népi díszítő­művészet mindmáig legavatot­tabb ismerője, Malonyai Dezső szavaival jellemezhetjük: „A pásztor borotváját nem boltban vett, holmi bádogskatulyában, hanem magakészítette tokban tartja. A borotva kényes szer­szám, nem szabad mindenkinek hozzá nyúlódozni. A borotvatartót tehát úgy kell csinálni, hogy a gyermek valahogyan hozzá ne férhessen. A borotvatartók leg­nagyobb részén ezért elmés, fur­fangos kitalálások, födelek és zá­rak vannak.” Nehéz Mihály borotvatartójá­nak fedele sem könnyen nyílt meg a fotoriporter kíváncsian gyors mozdulatára. Fazekas István (Tóth Sándor felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom