Petőfi Népe, 1973. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-02 / 51. szám

1973. március Z. • PETŐFI NÉPE • S Vizsgaelőadás a Színház és Filmművészeti Főiskolán Petőfi: A helység kalapácsa — című elbeszélő költeményéből készült Simon István — Rónai Pál korunkba áthelyezett zenés játéka, amelyet a veszprémi színházban mutattak be először. Most' a Színház és Filmművészeti Főiskola végzős hall­gatói játsszák sikerrel az Ödry Színpadon. Vizs­gaelőadásukat a veszprémi ősbemutató rendezője. Pethes György állította színpadra. Az előadás kiváló osztályzatot érdemel. A szín­pad harsog a fergeteges jókedvtől és a fiatalságtól. A színészjelölt „gyerekek” élvezik és értik ezt az ironikusan kihegyezett költői mókát. Ezt — ka- cagtatóan — virtusos pletykálkodást a népi élet mai fonákságairól, a népi komédia „szigorú” ke­retei között. A közönség, — miközben könnye po­tyog a percenként kirobbanó nevetéstől — azon is törheti fejét, hogy honnét ismerik olyan jól ezek a gyerekek máris a színészmesterséget? A női főszereplő például karakteres sminkjével, stilizált játékával hol a népi bohózatok vaskos humorú ténsasszonyait parodizálja „életre”, hol pedig a mai Erzsókokról rajzol találó karikatúrát. Honnét ismeri ilyen jól őket? Szemérmetes Er­zsók vagyis Szalai Edit ugyanis pesti iány. Civilben azt is nehéz elképzelni róla, hogy azo­nos azzal a parasztian életrevaló, a kisüsti iroda­lomban különösen járatos kocsmárosnéval. Magas, vékony, fiús termetű. Nadrág, pulóver, simán hát- nafésült haj — semmi színésznősen feltűnő nincs rajta A festetlen, fiatal arc — mint egy üres váz­latkönyv érintetlen, fehér lapja: mindent rá lehet festeni. Komikus kunkorokat és tragikus gyászi­veket, bánatos mcsszirenézéseket, ironikus clown- cakkokat, humoros zárójeleket és drámai felkiál­tójeleket. Jól sminkelhető arc, szinte minden ki­hozható belőle egyetlen odaillő ecsetvonással. • A két főszereplő: Szemérmetes Erzsók — Sza- lay Edit és Fejenagy — Soltis Lajos. Itt veszítette el Erzsók a fejét — és a szoknyáját!... — Ez a legnehezebb. Kitalálni a figura karak­terét. Ezen törtem legtöbbet a fejemet, amikor Szemérmetes Erzsók szerepére készültem. Amikor a figura kirajzolódott előttem és rajtam is, már szinte könnyű volt hozzálesni apró, jellemző moz­dulatokat, tartásokat. Szerencsére szeretem megfi­gyelni az embereket. Legnehezebb mégis a táj­szólás volt. A főiskolán nem tanítják, így aztán az osztálytársaimhoz fordultam szaktanácsért. Kü­lönösen sokat segített a Fejenagyot alakító Soltis Lajos, aki jugoszláv állampolgár, de bácskai fiú és gyönyörűen, ízesen beszél magyarul. Gondos, egyéni munka és kollektív játék — ez a titka minden jó előadásnak. A főiskolán még megoldható. Próba közben sokat javítottak egymás hibáin, sokszor találtak ki közösen valami erede­tit. Szalay Edit saját ötletét a véletlen szülte. Szoknyája váratlanul, de egy bizonyos zenei pont­nál esett le — annál nehezebb volt rögzíteni ezt a pikáns kis közjátékot. Ennyi előzetes után gondolom, az olvasót is ér­dekli: minek készült? — Nem színésznek. Régésznek, tanárnőnek, de szerettem zongorázni, énekelni és táncolni is. Elő­ször nem vettek fel a főiskolára. Egy évig statisz­táltam a Nemzetiben és újból jelentkeztem. Dac­ból. És sikerült. Nem sikerérzékeny, -t- harcos típus. A kudarc felszítja a küzdeniakarását, a dicséret elbizonyta­lanítja. Nevetve meséli, hogy egy jó kritika után félt kimenni a színpadra, mert úgy érezte többet várnak tőle, mint amire képes; egy elmarasztaló bírálat után pedig alig várta a fellépést. Bizonyí­tani akart, rácáfolni ,a szurkáló mondatokra. — Szeretek tudni mindarról, akivé majd a szín­padon változom. Érdekel, hogy milyen ruhákat visel, milyen a keze, hogyan fésüli haját, a táj­nak. amely körülveszi, milyen a hőmérséklete. A vágy villamosában — (ez a másik vizsgadarab és ebben Blanche szerepét osztották rá,) — elhatá­roztam, hogy addig nem szólalok meg, amíg nem érzem azt a bizonyos jázminillatot. Ezeknek a hangulatoknak a megteremtése, mind otthoni mun­ka. • Jelenet a színész főiskolások vizsgaelőadásából. (Keleti Éva.) Mi lesz később? — Csak lannyit szeretnék vállalni mindig, amire becsületesen felkészülhetek. Amire futja az időm­ből ... Az idén végez a főiskolán. Valószínűleg a Ma­dách Színház szerződteti, ahol régóta rendszeresen fellép kisebb szerepekben. Szinetár Miklós Moli- ére víg játékaiban mutatkozott be először a kép­ernyőn, s jelenlétére máris felfigyelt a szakma, s a kritikusok. Tehetséggel, kedvvel, felelősséggel indul a színészpályán. Bizonyára hallunk még ró­la ... Vadas Zsuzsa Pálfy Gusztáv domborművei Országszerte egyre érdemesebb figyelni a klubok, művelődési há­zak kamarakiállításait, képzőmű­vészeti bemutatóit. A Bács-Kis- kun megyei intézmények különö­sen fiatalos lendülettel, dinami­kusan szerveznek és mutatnak be képző- és iparművészeket. Gon­doljunk csak a kecskeméti Vá­rosi mozi képzőművészeti bemu­tatóira, az egészségügyi dolgozók klubjának kamaratárlataira, vagy a kiskunfélegyházi művelődési központ hasonló tevékenységére. A félegyházi művelődési ház egyik termében most Pálfy Gusz­táv domborműveit állították ki. Ezt megelőzően Berki Viola gra­fikáit mutatták bé. Pálfy őszin­tén és hittel vállalja, sőt ittléte óta kezdeményezi ezt a valóban nemes népművelési formát. Ezek­hez az intézményekhez ugyan­olyan szeretettel viszi el mun­káit, mint bármelyik elegáns fő­városi kiállítóterembe. Most. a nemrégen Kecskemé­ten rendezett mozitárlaton bemu­tatott műveket láthatja a közön­ség. Pálfy kisplasztikáin és köz­térre készült munkáin elért kife­jezési erő. sűrítés dombormű­vein fokozottabb. Nem szokvá­nyos megjelenésük. A forma megnyilatkozásait, az expresszív felületeket, a hevültebb, zakla- tottabb fogalmazást a belső tar­talom feszíti és teszi indokolttá. A robbanékony változásokat éles szemmel figyelő művész társa­dalmi felelősséggel és hittel szól hozzánk. Alapvetően humánus, amikor az ember és természet megváltozott viszonyáról vall. A már majdnem elvesztett harmó­niát ugyanúgy megmutatja, mint a természeti elemek fölött dia­dalmaskodó embert. A dombor­művek összhangja az értelmes, alkotó ember munkáját, világot formáló tetteit állítja példának. Élményanyagát» világlátását hi­telesen, formai igényességgel és gondolati tömörséggel beszéli el. A domborművekből kihangzó gondolatok együtt, egymást erő­sítve hatnak igazán. Az alkotó határozott kérdéseket, felkiáltá­sokat fogalmaz, hogy sajátos szobrászi nyelvén együttgondol­kodásra késztesse a nézőt és egy­ben élményt is adjon. Örömmel könyvelhetjük ezt az újabb kiállítást, mely tanújele annak, hogy meglevő lehetősé­geinket is jól fel lehet használni a képzőművészeti kultúra széle­sebb körű termesztésére. Sümegi György A fiatalok felajánlása — Egynapi fizetésüket aján­lották fel a vietnami nép meg­segítésére a Kunbajai Állami Gazdaság KISZ-fiataljai. A gaz­daság pártszervezete a nyereség- részesedés 1 százalékát ajánlotta fel a párttagok kezdeményezé­sére és javasolták, hogy a fel­ajánláshoz csatlakozzon a gazda­ság valamennyi dolgozója. Boszorkányok A kecskeméti Kodály Zol­tán Ének-Zenei Általános Is­kola és Gimnázium képzőmű­vészeti szakköre négy évvel ezelőtt alakult. Szappanos István festőművész tanár ve­zeti kezdettől fogva. Országos 'és nemzetközi pályázatokon, kiállításokon eddig ötven ér­met szereztek. Az iskola földszinti politechni­kai termében kapott helyet a szakkör. Gyalupadok felett állva rajzolnak, festenek a gyerekek. Tíz-tizennégy évesek; fiúk, lá­nyok vegyesen. Csillog a sze­mük; szemmel láthatóan nagyon élvezik a munkát. Néha itt-ott vidáman felnevetnek. A tanár, Pista bácsi nem szól ezért; azt mondja: mikor legyenek jóked- vűek, ha nem most, tizenévesen? Fekete-fehér grafikák, színes lenyomatok, akverellek, lángoló, lobogó színek a papírokon. A mai feladat, egyik a több közül: boszorkányokat rajzolni, festeni. Ki-ki elképzelése, fantáziája sze­rint. A tanár figyelmes arccal járkál a „rajzasztalok” (gyalupa­dok) között, s „ontja” magából a megjegyzéseit. „Jó a vonalveze­tésed!” „ — Próbáld itt ezt egy folttal kiegészíteni!” „ — Ide te­hetnél még egy kevés barnát” stb. Az egyik fiút, Szodfridt Gabit faggatom: szeret-e a szakkörbe járni? — Szeretek rajzolni; él­vezem. És oJyankor pihenek, úgy érzem. — Szoktál kiállítás­ra menni? — Voltam a Téli Tárlaton legutóbb. Weinträger Adolf képei tetszettek legjobban. Egy kislány hangosan felne­vet: — Emese boszorkánya sze­líd boszorkány! Iványi Györgyit kérdezem, mi a legfontosabb a festésben? — Hogy szép legyen a szín. — S a tanár mit mond, neki mi a leg­fontosabb a foglalkozásokon? — A szemlélet kialakítása — vála­szolja a szakkörvezető. Katz Tünde ötödikes tanuló. Tavaly Indiában szerepelt kiál­lításon, s aranyérmet nyert. Ara­a gyalupadon nyozott-ezüstözött tálat kapott ajándékba, otthon őrzi a falon. A szakkörbe harmincan-negy- venen járnak rendszeresen. Idá­ig országos és nemzetközi ver­senyeken, pályázatokon félszáz díjat nyertek. Japánban, Indiá­ban, Németországban szerepeltek alkotásaikkal. Tavaly két indiai aranyérmet is kaptak. A régebbi tagok közül heten tanulnak to­vább művészeti szakközépisko­lában, ketten rajzszakosok főisko­lán. A jelenlegi tagok közül is többen oda készülnek. Nekik kü­lön is segít a szakkörvezető. Kérdezhetik, miért érhettek el ilyen szép eredményt? Ennek több oka van. Egyesek szerint mert a zenei tanulás nagyban fejleszti a festéshez is szükséges ritmusérzéket. S természetesen az ízlést, az általános kultúrált- ságot is. A szakkörvezető szemé­lyisége is lendítő erő. Szappanos István megtalálja az utat a gye­rekek leikéhez; ismeri őket, ér­tő gondoskodással törődik velük. Sőt, a szülők segítségét is kérte; összehívta őket, megbeszélte ve­lük a közös tennivalókat. Példá­ul az otthoni festést, rajzolást. És az, hogy ő maga is művész, szintén sokat segít. — Közelebbi terveik? — Készülünk a debreceni nemzetközi gyermekrajz-kiállítás- ra — mondja Szappanos István Varga Mihály Szodfridt Gábor VI.. o. tanuló grafikája GÁL SÁNDOR: ÖNKÉNT TÖRŐK LETT Az 1526-os mohácsi katasztrófa után a törökök hamarosan el- özönlötték az országot. A „po­gány kutyák” neve hallatára mindenkit rettegés és félelem fo­gott el, hiszen bejövetelüket jó- előre megelőzte hírük, s ezt a hírt felnagyítva, elferdítve aztán már úgy vették, mintha a török embervért inna. csecsemőket fal­na, s általában nem nézne se is­tent. se embert. Nénhány évtized múltán azonban kezdett felol­dódni ez a rettegés és akik köz­vetlenül is kapcsolatba kerültek á törökkel — főleg jobbágyok — rájöttek, hogy azok jobban bán­nak a gyaurral, mint a földes- ürak, különösen, ha az illető ki­tér a hitéből, s török hitűvé sze­gődik. Ezt meg lehetett tenni.de ha elkaptak ilyet, az úr sem le­hetett neki irgalmas. Sajnos, er­re is van példa. Az 1650-es évben, március 16-án Győrben tárgyalta egy ilyen hitehagyott jobbágy ügyét az úriszék. amelynek ezúttal had­bíró tagja is volt, bizonyos Ho- ruatt Ferenc személyében, de ott volt a megyei szolgabíró és a hadbíró fivére. Horuatt Gergely megyei esküdt is. Maga a sze­rencsétlen vádlott Fekete György azonban más bűnöket is magára vett, s vesztére a törököktől visz- szakerült az urasági birtokra, ahol is elfogták. „Midőn az 1648-as, elmúlt esz­tendőben ezen Fekete György a török által efogatván, előtte nem viselvén az istennek és evilági uraságoknak büntetésit, sem vé­réhez való kötelességét, megal­kudott a törökkel, hogy fejevált- ságában keresztélyeket adna. Aminthogy melléje vevén bizo­nyos számú törököket, éjjeli időn Ravazdra menvén. mely vagyon Győr vármegyében, és midőn Polgár Farkas békességesen ágy­ban aludt, minden házanépével együtt, ezen vádlott reá mutat­ván Polgár Farkasra és megne­vezvén a törököknek Polgár Far­kast, a feleségét Katust, leányát Ilonkát és annak fiát, Bencét, egyetértőén az pogány törökök­kel elvitte és elvitette őket Fe­hérvárra. Polgár Farkast és fele­ségét, Katust az ott való török földes urok. Ölelj bég 45 forinton váltotta ki Polgár Farkas javai­ból, leányát pedig Ilonkát ezen vádlott maga sarcára adta, ennek a fiát. Bencét ötven talléron ad­ta el a pogányoknak és az árá­val itt Magyar országban ven­dégeskedett. Mind ezekkel meg nem eléged­vén, az elmúlt 1649-dik esztendő­ben Pázmányra menvén, mely vagyon Győr vármegyében, apát úr ő nagysága Végh Gergely ne­vű ott lakozó jobbágyának házá­ra ment és be lűtt. Annak utá­na a házat betörvén a jobbágyot űzte, kergette, verte. Mindeze­ken kívül a fejűi megnevezett faluban Mihály nevű kovács szol­gálóitól éjjeli időn tolvaj módon egy dolmányt, egy zsinór övét, egy inget és egy lábravalót és hatodfél forintot elvont. Kívánja ezért a dominus magistrates a vádlottat eféle sok rendbeli go­nosz cselekedeteiért első próbára bocsáttatni, azután érdeme sze­rint fejére való szentencián tart- tatni, miről a dominus magistrá- tus megbízottja törvényt is vár...” ' A per további menetében a földesúr megbízottja tiltakozik az ellen, hogy a vádlott a -maga mentségére bizonyítékot adjon be, mégha abból ki is derülne, hogy fogságában csak azért lett törökké, hogy jobban bánjanak „vele, és hitét is csupán látszóla­gosan adta volna fel. Ezek mel­lé ugyanis még olyan vádak so­rakoznak, minthogy ő ingerelte a törököt Polgár Farkqs és csa­ládja ellen, „amely nem kis sus­pitio”. Kiviláglik az egész per­vezetésből — amint később az ítéletben is olvashatunk —, hogy nem is elsősorban azért hara­gudtak Fekete Györgyre, mert egy ablakon belőtt, vagy ello­pott némely holmikat, hanem el­sősorban és végletesen azért, mert a maga akaratából török hitre tért. A határozat, az ítélet is így fogalmaz: Deliberátum est: „Mivel a vád­lott a maga mentségére beadott supplicatiojában meg vallja, hogy nem kényszerítésből, hanem ígé­rete szerint, «zabad akarattya szerint lett törökké, ezért a vád­lott hazánk törvényei szerint ka­róban való vonásra ítéltetett...” Ez a büntetés, mármint a ka- róbahúzás az egyik legszörnyűbb kivégzési módja a középkornak. Pedig elmondhatjuk, hogy egyál­talán nem szűkölködtek a külön­féle változatokban, a sima akasz­tástól a máglyán történő égeté­sen, felnégyelésen, kerékbetöré­sen át a lefejezésig, de a karóba- húzás iszonyatával egyik semért fel. Itt ugyanis a delikvens nem halt meg azonnal, vagy perceken belül. Nem. A hóhér, ha „ügyes” volt, úgy irányíthatta a művele­tet, hogy a karó nem szúrt át létfontosságú szerveket, s volt eset, hogy a szerencsétlen elítélt két-három napig is ott ordíto- zot, hörgött, jajgatott a karón, amíg végtére is elcsendesedett a megváltó haláltól. Mindez az el­rettentést szolgálta, illetve akar­ta szolgálni. Hozzá tehetjük, hogy nem sok sikerrel, mert a legke­gyetlenebb halálnál is „elretten- tőbb” volt maga az élet. Következik: A boszorkány. • Karóbahúzás.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom