Petőfi Népe, 1973. február (28. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-13 / 36. szám

1973. február 13. • PETŐFI NÉPE • 5

PETŐFIRŐL KÉPEKBEN

Petrovicsék Kiskunfélegyházán megtalálták számításaikat, s ennek az átmeneti vagyonosodásnak köszönhető, hogy volt módúk a Sándor gyerek iskoláztatására.

Miből pénzeltek? Az árendált mészárszékek jövedelmét megtoldották a marhakereskedelemből adódó bevételekkel. Olcsón vásároltak állatokat, és azokat felhizlalva adták tovább. Arra törekedett Petrovics, hogy minél több kaszálói, legelőt bérelhessen. A tanáccsal kötött szerződés a ferencszállási határrészben jelölt ki részére kaszálót. „Széles, hosszú puszta volt ez — mint Mezősi Károly írja —, a város déli szélétől a csengelei és szentlászlói puszták határáig légvonalban tizenöt kilométer volt a hossza, szélessége pedig a délebbi részeken mintegy nyolc kilométer. A végtelennek látszó pusztaságot Petőfi gyermekszeme először ezen a ferencszállási pusztán tekintette át. A puszta egyik fele méltán is viseli néhány év óta... o. Petőfiszállás nevet.” Petrovics István bérleménye a mai Péteri-tó mentén terült el.

A lapterjesztés politikai feladat

Beszélgetés dr. Hódi Istvánnal, a Szegedi Postaigazgatóság helyettes igazgatójával

Köztudott, hogy a megyei lapok példányszáma az utóbbi időben sokat fejlődött, de nem pusztán csak számszerű, hanem jelentős minőségi javulásról is szó van. Az is köztudott, hogy a Bács-Kiskun megyei pártbizottság napilapja, a Petőfi Népe az év elejétől új köntöst kapott, nagyobb alakban jelenik meg, és a legmodernebb, korszerű technikával készül. Ezt az „indulást” egy nagy energiákat igénybe vevő sajtóterjesztési munka is kíséri, amelynek a célja, hogy a lap átlagpéldányszáma mintegy félszázezernyire stabilizálódjék. A munka még nem fejeződött be, a pártaktivisták, a lap barátai, terjesztői még mindig azon fáradoznak, hogy újabb és újabb olvasókat nyerjenek meg a lap számára. Tulajdonképpen ezzel a munkával kapcsolatban kerestük fel a napokban a Szegedi Postaigazgatóság helyettes vezetőjét, dr. Hódi István elvtársat, aki a lapterjesztésnek, a lapok terjeszthetősége megítélésének az országban egyik legismertebb szaktekintélye.

A ferencszállási csárdát is

árendálta 1827-től, nagy summáért. Idézzük ismét a tudós Mezősi Károlyt: „Ez az egykori csárda külsőleg már egyszerű tanyaépületnek látszik. Kiskunfélegyházától hét és fél kilométer távolságra két ablakszemével tekint a szegedi betonúira... Be-NYELVŐR

Petőfi útleírásai II.

Útleírásaiban nemcsak a nagy leíró költőt ismerjük meg. Sokszor vall önmagáról, művészi elveiről. A Hortobágy csodálatosan szép leírását már a nyelvészek is elerpezték. Mi csak azt emeljük ki, amit a Hortobágy művészi leírásához hozzáfűzött: „Mily egyszerű a puszta és mégis milyen fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?” Erről még később így vall: „Föl nem érem ésszel, hogy vannak a mindennapi emberek között olyanok, kik nem tudják, vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs.”

Az aggteleki barlang lenyűgöző szépsége is művészi elvet mondat ki vele: „Oh! ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek, és állíttok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt. S mi az a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.”

Mint már említettük, útleírásait a sok életrajzi adat is értékessé teszi ovasói számára. Szinte életrajzba kívánkozó, tömör fogalmazású összefoglaláso-. kát olvashatunk pl. színész- és katonakoráról. „Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és

pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még Strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjamhoz fagyott, s mikor a káplár „menjen kend”je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt.”

Mint kiváló csevegő, sok mindenről nyilatkozik. Irótársairól, a rossz költőkről, kérlelhetetlen és igazságtalan bírálóiról, Goethéről, a francia írókról. Megtudjuk, hogy a magyar írók közül Kazincziért, Csokonaiért,. Gvadányiért, Kölcseyért lelkesedik. Elragadtatással beszél a francia Béranger-ről, szerinte a világ új megváltójának, a szabadságnak legnagyobb apostoláról.

Befejezésül gyönyörködjünk benne, hogyan tér rá házassága után az egyesszámról a többesre: „Annyi bizonyos, hogy Költőről eljöttem, vagyis eljöttünk, hála istennek... de jól megértsük egymást: nem azért hála istennek, hogy Költőről eljöttünk, hanem azért, hogy eljöttünk, TÜNK; röviden szólva, hogy már nem magam utazom, hanem másodmagammal, tudniillik az én kedves kis feleségecskémmel. Kiss István

■Hl

Okos műsor - izgalom nélkül

Lehet, hogy meguntuk már a vetélkedőket? Nem vagyok biztos ebben, de meggyőződésem, hogy velem együtt sokan közömbösen nézték végig a Dilettánsok egymás közt című vetélkedősorozat első adását, péntek este.

Ez furcsa módon történt így, mert a műsorvezető Benedek István — mint mindig — most is remekelt sziporkázó szellemességével, imponáló tudásával, a versenyzők is remekül felkészültek, szinte mindent tudtak a reneszánszról, a játék zökkenőmentes is volt. Mégis, mi az hát, ami miatt nem dicsérhetjük a műsort?

Talán, mert túlságosan is „jótanulósan” felelgettek a versenyző egyetemisták, a jogi, természettudományi és bölcsészkar rokonszenvesen tájékozott hallgatói? Vagy, meri a néző egy nagy fűzérbe ’ kapcsolt kiselőadás-sorozatot kapott, mint paszszív befogadó, teljesen kirekesztve a játékból? Vagy azért, mert a versenyzők felkészültsége nem tért el egymásétól, s iyy nem volt alulmaradás, bukfenc, kirívó előreugrás stb., amelyektől izgalmassá válhat egy ilyen vetélkedő műsor? Vagy talán a reneszánsz egyes részterületeire való elbarangolás — az elhadart „feleletek” segítségével — nem nyújtott külön örömet, izgalmat?

Lehet, hogy mindez együttvéve.

Tulajdonképpen egy mértéktartóan okos, szépen tálalt, több apró részletére bontott ismeretterjesztő előadást hallhátott, láthatott a néző, s azt kérdezhette magától közben: minek kellet ennek ilyen nagy feneket keríteni? Miért kellett játéknak, versenynek elnevezni, amikor tulajdonképpen nem az volt?

Ám legyünk türelmesek: egy sorozat első adását láttuk; a műsor gazdái nyilván levonják menet közben a tanulságot, s remélhetőleg ezután visznek majd bele egy kis izgalmat. Azt javasoljuk mindenekelőtt, találják meg annak a módját, miként lehetne a nézőket is bekapcsolni és hogyan lehetne a játékot olyanná tenni, hogy az okos felelgetésen kívül más, képileg érdekesebb,, „tévéseb b” feladatot is kapjanak a versenyzők. V. M.

Könyvtár az útipoggyászban

tül, még a csárda régi épületrészeit találjuk.”

A leírásnak és a fényképnek köszönhető, hogy' legalább tudjuk, milyen volt a Petőfi szülei által bérelt csárda: az épületet öt esztendeje — szép csendben — lebontották. Most már sokan fogják a fejüket. (h. n.)

Tigrisvadász

• A Szovjetunió Habarovszkl

területén élő Averjan Vasziljevics Cseretanov nem kevesebb, mint tizenhárom tigrist ejtett el a Tajgán. Bár nyugdíjas, de még mindig megragad minden alkalmat, hogy segítsen a vadászatban. (Foto: TASZSZ—MTI—KS)

A beszélgetés során az első kérdés nagyjából így fogalmazódott meg: Miként ítéli meg Hódi elvtárs a Petőfi Népe jelenlegi helyzetét?

Már régóta ismerem Bács- Kiskun megye lapját, hiszen a lapterjesztéssel közvetlenül 1951 óta foglalkozom és így több mint két évtizedes időszakot tudok áttekinteni. Azt kell mondjam, hogy annak idején nem csak mi, de a megye politikai vezetése sem gondolta volna, hogy az országban és egyben a sajtótörténetben is Kecskeméten fogják nyomni ofszet technikával az első napilapot. De nemcsak erről van szó. A lap példányszáma az idők folyamán megsokszorozódott, ami igazolja a politikai vezetés, a szerkesztés, a terjesztés helyes és egybehangolt, következetes tevékenységét. Hogyha tőlünk, terjesztőktől, a posta munkásaitól megkérdezik: vajon milyen alapvető szempont vezérelt bennünket az igazgatóságunkhoz tartozó három megye lapterjesztői munkájában, akkor egyértelműen azt válaszolhatom, hogy a politikai szempontok mindent megelőztek és ez a jövőben is így lesz. Tudatában vagyunk annak, hogy jelentős politikai munkásságot végzünk akkor, amikor * naponta sok tízezer ember kezébe átadjuk a lapot. .

De Bács-Kiskun megyét még úgy is említhetem, mint ahol nagyon következetes lapterjesztési. törekvéssel találkozunk és a politikai irányítás jelentősen számol a Petőfi Népe olvasottságával. A megye politikai vezetése és igazgatóságunk között teljes egyezés van a lap egyre nagyobb mértékű terjesztését illetően. Véleményem szerint ebben a munkában az utóbbi két évben jelentősen előre léptünk és csak azt tudom mondani, hogy olyan jó úton járunk, amelyen a további célokat csak miniihális korrekciókkal kell meghatározni.

A beszélgetés során szó esett arról is, hogy a sok-sok aktivista szorgalma és jeles pártmunkája mellett mi a véleménye a lapról és a lap mint „árucikk” miként „kínálja” önmagát. Ezzel kapcsolatosan Hódi elvtárs nagyon nyíltan és őszintén elmondta, hogy a Petőfi Népe, vagy elődje, a Bács-Kiskun megyei Népújság, nem volt „menő” lap. Az utóbbi időben azonban figyelemre méltó tartalmi változások következtek be; a lap olvasmányosabbá lett, több témát kínál a különféle olvasórétegeknek. Mondhatni, hogy bárki is legyen az olvasó, valami figyelemre méltót minden nap talál a maga számára, összegezve azt tudnám mondani, hogy aki a Petőfi Népét a kezébe veszi, az egy szimpatikus lapot olvas.

Természetesen felmerültek az időszerű és a legégetőbb problémák is: a lap időben az olvasóhoz való juttatása, a terjedelemben nagyobb újság súlykülönbözetének elviselése a postások által, stb. Sok panasz érkezett be hozzánk, a megyei postahivatalhoz, a pártszervekhez és más szervezetekhez is. Dehát mit lehet tenni, különösen az

első napokban akkor, amikor egy általunk sohasem kezelt és előállított újságot kellett eljuttatni az olvasókhoz. Sok gond volt az „úszás” és az expedíció késedelme miatt, de ígérhetem, hogy hivatalaink mindent megtesznek annak érdekében, hogy a lap példányszám-növekedése összhangban legyen a terjesztők létszámával és bővítsük azokat a lehetőségeket is, amelyeket a tanyavilágban a kézbesítőládák felállításával teremtettünk. De bizonyos, hogy csak együttműködéssel, a tapasztalatok rendszeres összegezésével, a megfelelő következtetések levonásával tehetjük zökkenőmentessé a munkát, illetve juthatunk még előbbre; hiszen a postaigazgatóságoknak is az az álláspontja, hogy a lap nem állhat meg az ötvenezres példányszámnál. És ha számunkra a legutóbbi központi bizottsági határozat 'nyomán egészen a pártkongresszusig, de még azután is, van fontos politikai feladat, akkor szerény véleményem szerint a legfontosabb az, hogy a párt írott szava minden nap reggel ott legyen a . dolgozók asztalán.

—r —1

Száz éve született Saljapin

Az APN tudósítójának beszélgetése a művész lányával

Ha valaki elutazik, becsomagolhat könnyűszerrel akár egy fél könyvtárra való olvasnivalót. Nem lesz nehéz a bőröndje sem. mert a könyvek lapjait mikrofilmre felvéve, egyetlen levelezőlap nagyságú filmre egy 325 oldalas könyv fér el. Nem

okoz gondot a mikrofilmről való, olvasás sem: az amerikai Bell 8 Howell, továbbá a Kodak cégek „mini leolvasókészülékkel1’ jelentek meg a piacon. A leolvasókészülék alig valamivel nagyobb egy könyvnél.

A nagy orosz énekes, Fjodor Saljapin idősebb leánya, Irina a Saljapin színházi stúdió egyik alapítója és művésze volt. Azután, a Moszkvai Művészszínház 2. számú stúdiójába került. Azóta is nagy munkát végez apja művészeti örökének ápolásában, segíti azokat, akik a kiváló művészről írnak, s rengeteg előadást tart az operaszínpad kiváló egyéniségeiről.

amelyet 1913-ban tisztelőitől kapott, a dívány, amelyen oly szívesen pihent. A nagy tükrös szekrény előtt mindig megállt, ha fellépésre indult, végigmérte benne öles termetét. A sakkasztalnál is szívesen üldögélt. A szekrényekben kották, könyvek, levelek, műsorfüzetek, fényképek tömege. Színházi jelmezei közül Koncsak kán ruháját őrzöm, amelyben Borogyin e híres basszusszerepében lépett fel.

Sok emlékem van apám életének különböző korszakaiból. A fiatal szovjet köztársaság első éveiben például apám a Marijinszki színház (ma a leningrádi Kirov Operaház) művészeti tanácsának tagja volt, s aktív társadalmi munkát végzett, számtalan alkalommal énekelt munkások és vöröskatonák előtt. Természetesen . elsősorban a színház jövője foglalkoztatta. Amikor felmerült annak veszélye, hogy elkótyavetyélik a színház díszleteit, kosztümjeit, kellékeit, Gorkijjal együtt Moszkvába indult, a Kremlbe, hogy Leninnel beszéljen. Amikor beszámolt jövetele céljáról, Lenin megnyugtatta: „Ne aggódjék, ne nyugtalankodjék. Értem a dolgot ... Ütazzon vissza nyugodtan Pétervárra, ne szóljon senkinek látogatásáról, én megpróbálom latba vetni befolyásomat — ha van ilyen —, hogy eloszlassák aggodalmát.”

„Megköszöntem és elbúcsúztam — mesélte később apám. — Amikor visszatértünk Pétervárra, már minden elintéződött, minden díszletet, a jelmezeket

Lakása múzeumra emlékeztet. Az egyik szoba fő helyén Konsztantyin Korovin festő alkotása, Saljapin nagyméretű portréja. A falakon fotók az énekes nagy szerepeiről, barátainak Gorkijnak, Rahmanyinovnak, Mamont-Dalszkijnak a fényképei. S mindenütt Saljapin személyes tárgyai.

— Gondosan őrzök' mindent, ami apám életművéhez kapcsolódik — mondotta Irina Saljapina. — Itt van az a zongora,

gondosan őrizték és senki sem próbálta azokat többé elhordani. Boldog voltam.”

— Amikor Saljapin külföldön tartózkodott, ön gyakran levelezett édesapjával. Miről szóltak az utolsó évek levelei? — érdeklődtem.

— Apám körülbelül 15 évet töltött külföldön, de nehéz volt idegenben élnie. Levelei tanúsítják, hogy Oroszországból történt távozását ideiglenesnek tekintette, s hitt benne, hogy hazatér. „Oroszország, s az ottani életemet betöltő művészet nélkül . .. unalmas és elkeserítő áz élet” — írta. A hazai színház, a nagyszerű művészi- és zenekari együttesek, amelyekkel itthon dolgozott, nagyon hiányzott neki. A világjáró művész fáradságos élete, a véletlen adta partnerek váltakozása, sokszor lehangolta őt.

Apám nagy figyelemmel követte, mi történik Szovjet- Oroszországban. Naponta hallgatta a rádió híreit,^ megnézte a szovjet filmeket, olvasta a szovjet írók könyveit, örült minden eredménynek.

^937. május 6-án Varsóból például így írt: „Nagy örömmel olvastam a Moszkva—Volga-csatorna megnyitásáról. Ez fantasztikus, remek ...”

Levelei arról vallanak, hogy külföldön élve is a Szovjetunió polgárának tartotta magát, s elutasította a fehér emigránsok közeledési kísérleteit.

1921-ben Angliába és Amerikába indult vendégszereplésre, majd visszatért Oroszországba. Október 2-án a következőket írta New Yorkból: „Sajnálom ezeket a szegény, mindentől elrugaszkodott emigránsokat. Soha még így ki nem mutatták jelentéktelenségüket. Azt hiszem’ Oroszország semmit sem vesztett ezeknek a pókhasú, kisfejű madárijesztőknek a távozásával.

Az orosz emigránsok iránti mélységesen elutasító nézetei élete végéig sem változtak. 1936- ban utazott utolsó ázsiai turnéjára. Az Egyesült Államokból már betegen érkezett meg Habrinba és Sanghajba.

„Amikor Saljapin Sanghajban volt, megjelent nála egy orosz emigráns delegáció — emlékezett vissza azokra a napokra Alekszandr Vertyinszkij színművész. A csoportot a szovjet hatalom elvakult és dühödt ellensége, a gonosz és buta loan szerzetes vezette. Előadták „szerény” kérésüket, hogy az énekes lépjen fel egy 3 ezer személyes cirkuszban, a bevételt pedig adja oda nekik, az emigránsoknak. Saljapin erre nem állt rá. Akkor rágalomhadjáratot indítottak ellene az emigráns lapok. Az épület előtt, ahol koncertjét hirdették, röplapokat osztogattak: „Saljapin az emigráció ellensége! Egyetlen ember se jelenjen meg koncertjén! Boj kot tál j átok Saljapint! — szöveggel.

Az énekes lemondta vendégfellépését és elutazott Sanghajból.

— Apám mind gyakrabban emlegette Oroszországot. Mélységes honvágy gyötörte, s az volt utolsó kívánsága . barátaihoz, hogy orosz földbe temessék.

Fjodor Saljapin 1938. április 12-én halt meg Párizsban. Utolsó szavaiban is az orosz színházat emlegette.

Apám emlékét ápolva több mint 500 előadást tartottam Moszkvában, Leningrádban, Rigában, Tallinban, Vilniuszban, Gorkijban, sok más szovjet városban és falun egyaránt —, mondta a beszélgetés végén Saljapin lánya, s bármerre^ voltam, mindenütt rendkívül nagy és mély érdeklődést tapasztaltam az orosz nép e nagy fia