Petőfi Népe, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-07 / 5. szám
I9n. január 1. • PETŐFI NÉPE • 5 MŰVELŐDÉS «IRODALOM «MŰVÉSZET «IRODALOM • MŰVÉSZET Nem mind arany . . . „KEVÉS PÉNZ JUT közművelődésre.” „Az állami támogatás ma már a rezsiköltségek fedezésére sem elég.” „A jelenlegi pénzgazdálkodás gyakran engedményekre, megalkuvásra késztet.” A népművelők körében nem ritkák az ilyen és ehhez hasonló vélemények. Egyet is lehet érteni velük. Épp ezért született meg néhány esztendeje az a helyes elképzelés, hogy ahol lehetőség nyílik rá, ne csupán a tanács gondja legyen a művelődés anyagi támogatása, hanem a helyi gazdasági egységek és intézmények is vállaljanak részt a művelődési ház fenntartásában. üzemeltetésében. Reális igény ez, mivel a legtöbb falusi tanács évi ötven-hatvanezer forintnál többet nem tud áldozni a kultúra támogatására. Szükséges tehát, hogy mindazok összefogjanak, akiknek ilyen célra fordítható pénz áll a rendelkezésükre. Az elmúlt években azonban egy ezzel ellentétes jelenség hódít mind nagyobb teret. A látványos, sok szellemi és anyagi energiát fölemésztő, s ennél lényegesen kevesebb műveltségi hasznot hozó, nagyszabású programsorozatok divatját éljük manapság. A legkülönbözőbb napokra, hetekre, sőt hónapokra érkeznek szinte hetenként a szerkesztőségekbe az újabb és újabb meghívók, amelyek többségének célkitűzése mögül hiányzik a megfelelő tartalom. Ezt a hiányzó tartalmat aztán látványos fogadásokkal, népviseletbe öltöztetett adminisztrátorlányok felsorakoztatásával, meghívók tömegének nyomattatá-- sával és szétküldésével, a sajtó képviselőinek meghívásával, a legkülönbözőbb emlékplakettek és "jelvények adományozásával kívánják pótolni. MEGMOSOLYOGTATÓ igyekezet, amely minden jószándéka ellenére nem lépi túl az önmutogatás határait. Mert, például, amíg az ország egy nagy városa rendelkezik akkora szellemi és anyagi erővel, hogy országos rendezvénysorozatra vállalkozzon fennállásának hétszázadik évfordulója alkalmából, célját tévesztett dolog lesz az, ha egy község törekszik erre. ötfajta meghívó, illetve programfüzet, emlékjelvény, sajtófogadás és munkaebéd — ez volt a dologban a látványosság. S a tartalom? Horgászverseny, táncdalest, kozmetikai tanácsadás, magyarnótaest, fésül- ködési, kozmetikai, étel- és divat- bemutató, női futballmérkőzés, utcabál, szüreti mulatság —, néhány valóban tartalmas programpont mellett. S mindez a hétszázéves jubileum ürügyén. Hogy mennyibe került? Nyilván lényegesen többet költöttek rá, mint a művelődési ház támogatására egész esztendőben. KINEK HASZNÁLNAK vele? A közművelődés ügyének a legkevésbé. Néhány nap, vagy hét alatt gyakran a többszörösét költik el annak, ami egész esztendőben a közművelődés rendelkezésére áll. Aztán előtte hetekig készülnek, utána hetekig pihenik a fáradalmakat, s ami közben elsikkad, az a hétköznapok kevésbé látványos, de mindenképpen tartalmasabb és gyümölcsözőbb közművelődési munkája. Az is elgondolkoztató, hogy éppen a túlméretezett rendezvény- sorozatok kapcsán hányán és hányszor devalválják az értékfogalmakat. Tudományos napokat rendezni egy faluban ráadásul tizennégy résztvevővel — nevetséges. Művészeti hétnek nevezni azt a programsorozatot, melynek záróakkordja a Cu-ki együttes táncestje — dermesztő nagyképűség. Sajtótájékoztatót rendezni, amelyen csak egyetlen újságíró jelenik meg — túlértékelése a programnak. FÉLREÉRTÉS ne essék, nem arról van szó, hogy nincs szükség nyaranként is jelentős kulturális rendezvényekre. Csupán arra szeretnénk figyelmeztetni, amire a közmondás: nem mind arany, ami fénylik. A túlzott látványosság helyett sokkal többet ér a kevésbé csillogó, de tartalmasabb, az eredeti közművelődési célkitűzésekhez sokkal közelebb álló rendezvény, vagy akár rendezvénysorozat. Pr. P. Hatvani Dániel Áznak a tanyák Aznak a tanyák. Kétszázéves nádereszről csurog a víz. A szél csak korhadt bütyköt érez a táj tapintásában is. Mire a rossz homokba pottyan, az eső megrozsdásodik. Nem fénylik itt a lét. Fagyottan szállong a szilvás lombokig. Néhány szőlősor itt az álom. Izzadtság-fürtök csöngenek. Kapavágásnyi sors, — a számon ízed már megkeseredett. Táskás, új nemzedéked reggel hét kilométert bandukol s olvassa kialvatlan szemmel: az égbe űrhajó hatol. Végenincs vágyak kanyarognak dübörgő városok felé, — a dűlőúttal elsáncolt had e vergődéses földeké. Ázott betonján duplázódnak a jövő reflektorai, — jó lesz hát itt tapogatódzónak megmozdulni, aztán — szállani. Kapavágásnyi sors, a néped kinéz a vertfalak mögül, átkozza a gubancos fészket s a csendnek hagyja örökül. Jajong a gémeskút soványan múltjában elzsugorodott, az ólak csípás ablakában paprikafüzér imbolyog. Áznak a tanyák. Kétszázéves nádereszről csurog a víz. Felhők ütődnek fenn a fényhez, hová sövények láza visz a jól megművelt holnapokba... Ma még a mécs lángja szipog s néznek a könnyes ablakokra termőre fordult csillagok. Antalfy István Nyafogás „Nehéz megélni...” így nyafog anyjának, s egy percre leül, vendégként. „Oly szegény vagyok, az autóm is sokba kerül. ..” A termelés eposza V. Katajev: Hajrá! Képzeljük magunkat a hatalmas szibériai sztyeppe szélére. Éghajlata kemény kontinentális klíma, nyáron mindent felperzsel, télen mindent megdermeszt. Az ember csak sínylődött ezen a tájon — Ázsia és Európa határán. A vad szélviharok zónája ez, ahol a történelem forgószelei sokszor földig taroltak mindent. De hirtelen benépesült a táj. Emberek, gépek ezrei özönlenek a hegy keleti lábához, sátrak, barakkok nőnek ki a földből, a gépek karja belemar a tájba. Gát épül a kis folyó elébe. Vasutak, utak szalagjai in- dázzák be a gyér fűvű mezőt. Épül Magnyitogorszk városa. A semmiből Ázsia és Európa határán. Az Ural több millió tonna vasércet rejt a gyomrában, erre épül a gyár. Gyorsan, hatalmas lendülettel, óriási lelkesedéssel. Erről a lendületről és a lelkesedésről szól Katajev regénye. Műfaját tekintve „termelési regény’’. Új maga a műfaj is. Az irodalom mindig is ismerte a munkát, Homérosz kedvtelve írja le Achilles pajzsát, a kovácsok, ácsok és más mesteremberek munkáját. Dalok szólnak a munkáról — a legelső dalok. A munka mint téma ősi, mint a szerelem, halál, béke, háború, élet. Katajev tehát nem ebben hozott újat. Eredetisége, frissesége (mert később az unalomig koptatták, szürkítették az epigonok a műfajt) abban van, hogy az író szemtanúként, krónikásként ki- (vagy be?) megy a termelésbe, a nagyüzembe, a táj- és történelemformálóba és azt leírja. Üj volt ez Tolsztoj epikus hömpölygése, Csehov bánata, Dosztojevszkij messianizmusa után. A harmincas évek elején vagyunk, az első ötéves tervek idején, amikor a polgárháborúból, intervencióból fellélegzett hatalmas ország egyetlen lendülettel be akarja érni a történelmet. Ipart kell teremteni! Katajev remek fogása, hogy egyetlen nap, egyetlen betonozó brigád történetében ragadja meg az építkezés és a kor lendületét, lelkesedését. Egyszerre ír tudósítást — s a regény mégis több, mint riport —, eszpresszív erejű prózát, ugyanakkor lírai erejű vallomást is. Ez a kor még mentes a későbbi túlzásoktól, torzulásoktól. A hatalmas ipartelep úgy robban bele a tájba, hogy vele, benne nőnek fel az emberek a feladathoz. Az ember (a pajzsot, ekét kalapáló iparos) hisz abban, hogy formálhatja a történelmet, acélt önt a sívó pusztába, leküzdve ázsiai elmaradottságát. Egy lendülettel kell olvasni a regényt is, mert olvastatja magát. A fordítás" Határ Győző míves munkája. Horpácsj Sándor Berki Viola A művész kiskunfélegyházi kiállításának megnyitóján gyorsan elvegyült a képeket nézegető érdeklődők közé. Szívesen, közvetlenül beszélgetett a látogatókkal, akik kivétel nélkül rokonszenves egyéniségnek minősítették. Viselkedésében semmi póz, keresettség, öltözködésében semmi szokatlan, feltűnő. Aki csak néhány szót váltott vele érezte időtlen nyugalmát, kiegyensúlyozottságát, a lényéből áradó segítőkészséget, szelíd szigorúságot. A bemutatott, művekről is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak és — képzőművészről lévén szó — mégis ez a fontosabb. Végsőleg a rajzok, festmények jellemzik őt, s jelölik meg helyét kulturális életünkben. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kiskunhalasi (egészen pontosan: harkakötönyi) Berki Viola elhivatottságát, mesterségbeli jártasságát nem nekem kell felfedezni. Sokan méltatták előttem, írtunk róla lapunkban is. Már az 1965-ben, Budapesten, a Mednyánszky-teremben rendezett első önálló kiállítását kedvezően fogadta a kritika, öt esztendeje a Derkovits-teremben mutatkozott be másodszor, nagyobb anyaggal. A siker fölözte a korábbit is. Kisebb tárlatainak se szeri, se száma. Alkotásai eddig 13 külföldi galériában szerepeltek. A X. Miskolci Képzőművészeti Kiállítás nagydíjának a tulajdonosa. Szívesen közölnek tőle rajzokat, illusztrációkat folyóiratok — többek között a Forrás — és fővárosi napilapok. Kiskunfélegyházán kértük meg, hoev válaszoljon kérdéseinkre, tájékoztassa olvasóinkat terveiről. — Megfigyeltük, hogy szívesen vesz részt pályázatokon ... — Valóban. A kedvezően fogadott Lenin-kép is ilyen alkalomra készült. Most fejeztem be nagyméretű Dózsa-festményemet. Szinte ragad, olyan friss még. Nagyon vonzanak az olyan témák, amelyekkel sokan foglalkoznak. Igyekszem a szokványostól eltérni, valami mást csinálni. — Milyennek ábrázolta a parasztháború vezérét? — Volt egy 'hatalmas tömeg, amelynek egyszerűen nem volt más kiútja, mint a lázadás, a harc. Az uralkodó rétegek olyan körülmények közé szorították őket, hogy csak a fegyverektől várhattak jobbulást. Vissza már nem térhettek a földesurakhoz, a jobbágyi sorba, hiszen még családjukat is elűzték a nagyurak. Aíy aszonyok, gyerekek Dózsától vártak védelmet, oltalmat. Az ő táborába menekültek. És a székely kisnerhes mindvégig kitartott mellettük, óvta az elesetteket. — Ügy hallottuk, hogy készül a szentendrei tanács által hirdetett Petőfi-pályázatra is? — Igen. Tudomásom szerint eddig egyedül ők biztatták ilyen módon is a művészeket, hogy foglalkozzanak a százötven esztendeje született költő életével. Máshonnan meghívást, felkérést nem kaptam. A feladat izgalmas, lelkesítő és nagyon nehéz. Én nem értek egyet azokkal, akik csak az egyetlen fennmaradt fényképet fogadják el hiteles Petőfi-ábrá- zolásnak. Feltehetően ezt az egészen fiatal költőről készítették, akinek egyénisége a szabadság- harc előtti években sokat változott. A Barabás-képeket nem írta volna alá Petőfi, ha nem tartotta volna jónak ezeket, ö is jól rajzolt és véleményét sohasem rejtette véka alá. — A félegyházi tárlaton két Petőfi-versillusztrációt állított ki. Miért éppen ezt a két költeményt választotta? — Mindkettő kicsit ürügy volt számomra. Nagyon csodálom, szeretem az Alföldért rajongó poétát, sokat foglalkozom vele. Nehéz kifejezni, hogy miért nehéz illusztrációkat készíteni alkotásaihoz. Egy az egyben nem adhatjuk vissza a vers tartalmát, cselekményét'. Én inkább / • Téli utazás. • Kossuth emlékezete. • Babonás történet. hangulatát, a költemény által felkeltett érzéseket próbálom rögzíteni. Nagy Czirok Lászlótól tudom, hogy az Alku című költeményét) a halasi nép nem a nyomtatásban megjelent változatban ismeri, hanem egy hosszab- bat őriz emlékezetében. Két- két szakasz vezeti be, illetve foglalja össze a Petőfi-vers tömör mondandóját. A rajz elkészítésénél én a néphagyományból indultam ki. — Képeit szemlélve arra gondolunk, hogy nagyon szereti a természetet. — Gyönyörködtet a növényzet gazdagsága. Különleges formáikkal gazdagítom a felületet. Díszítik a rajzot és segítik a kifejezést. Mert én mindig szeretnék mondani valamit, amit mindenki megért. Szerintem tussal, festékkel, szénnel épp úgy lehet közölni, továbbadni gondolatot, indulatot, bánatot, örömet, mint szóval, zenével. És az emberek többsége ezeket le is tudja olvasni, megérti, megérzi. — Köszönjük a beszélgetést. Búcsúzóul szeretnénk néhány szót hallani terveiről. — Aachen melletti Schlangen- badban nyílik március elején egy kiállításom. Engem is meghívtak a megnyitóra. Nagyon örültem a Bács-Kiskun megyei Tanácstól érkezett felkérésnek: a nyáron Baján állítsam ki műveimet a IV. Duna menti folklorfeszti- válon. Teljesen új anyagot szeretnék ide küldeni. Egyelőre „félhivatalosan” közölték azt1 is, hogy az új halasi általános iskolában kivitelezhetem, megvalósíthatom egy korábbi, pályázatra készült nagy felületű mo- zaiktervemet. Heltai Nándor Tersánszky J. Jenő A botrány Akkor már úgy június vége lehetett. Urbonyik már kifürdőzte valahogy a kehet tüdejéből. És legföljebb valamivel mérsékeltebben űzte a tivornyáit és szoknyázásait. De a ta- nítókisasszonyhoz, úgy tetszik, nem közelít többé. Viszonyom a tanítókisasszonnyal nem sokat lanyhult még heveiben. Oka bizonyára, hogy nagyon lopva, s nem túl sűrűn folynak találkáink. Komolyabb kötelékek azonban elejétől fogva alig hánytorga- tódtak köztünk. Ebben valahogy az foglalódik, hogy Eszti, bár tudni, s hallani sem akar másról, mint hogy első, s egyetlen szerelme vagyok, de éppígy, mintha alig tudna róla, hogy anyakönyvvezető és pap is van. Legföljebb arról beszélünk: jó volna, ha ugyanabba a városba neveznék ki őt is tanítónőnek, ahová aztán engem is áthelyeznek. Hát az enyém már megtörtént. Áthelyeztek, éspedig az ország túlsó végébe. Sajnos, megint erdészgyakornoknak. Három hetem van még itt Turhóbányán. Az volt az érzésem, hogy mikor bizonyos hűhóval közöltem ezt Esztivel, bár elkomorodik, mintha mégsem lenne túl nagy hatással rá. Sokkal nagyobbat láttam rajta egy félóra múlva, mikor bejön az rídészlegériy, és azt mondja: — Mike úr, kérem, Bakos Attila úr meg Urbonyik igazgató úr azt üzen tét ik, tessék átmenni Tinókhoz a kocsmába. — Ne men jen, ne menjen ezzel... ezekkel a pimasz... — mondja Eszti izgultam — De nézze, Esztike — feleltem —, az erdészem hivat Sárgapatakra, s az Attila kocsija visz be minkét. — Menjen hát, menjen! Utálom magukat. Ó, hogy utálok minden nyomorult férfit. Ez volt a búcsúja tőlem, félig már a másik szobából. Attila különben a múlt hónapig önkéntességi évét szolgálta Rovig- nóban, a vadászoknál. S most másodízben tette tiszteletét Turhóbányán, persze, a vadászaton és a kocsmában. Fura, hogy mikor első ízben említettem őt Esztinek, akkor is mintha hasonló tüneteket tapasztaltam volna rajta. S éppígy Attila is másról kezdett beszélni, mikor a tanítóékról hoztam föl valamit. Hát, este ülünk vacsoránál éppen az erdészemnél Sárgapatakon. Attila is, Urbonyik is, én is, és még Krixmayer, a körorvos. Egyszerre Urbonyik fickója ront ránk, aki persze szintén ott lakik a tanítóéknál.----Do-doktor úr — lihegi —, ha-hamar! A kisasszony! Esztike bevett valamit. M eglehetős nagy hökkedelem. Krixmayernek szívesen odasuhintanék egy pofont. Mert ha vacsorájától is állítják fel, azért undorító, hogy egy emberéletről lévén szó, nemcsak hogy nem leplezi kedvetlenségét, de nem is a szerencsétlenségéről érdeklődik legelőbb, hanem arról, hogy bőr- vagy szalmaüléses szekéren jött érte a fickó? De már megy is. De, mindeközben, jól látom, hogy az orvos és az erdészem, akik ketten legsemlegesebbek a tanítókisasszony körül, hát mindkettejük pillantásai Urbonyikra lövellednek. Rám egyiké sem. Egészen észrevétlen maradhatok azzal a belső riadalommal és kavargással, ami oly sápadtságot von arcomra, mint ahogy a sátorponyva takarja kívülről egy rémcirkusz zenebonáját. Gyilkos! — riad bennem. — Talán ebben a pillanatban végez a halál. az üzelmeid miatt, egy gyönge élettel. Az eset tárgyalása alatt csöndesen kisompolygok az előszobába, s már porköpenyem a karomon, s kalapom a fejemben, hogy kirohanjak az utcára, a szekérhez, vigyen engem is Turhóbányára az orvossal. Erre az ajtóban, egyenest Krixmayer, az orvos pocakjának rontok neki. — Nos, mi az? — kérdezem. — Visszajön? — Áhh! legyint bosszúsan. — Már másodszor járatják velem a bolondját. Jön a fickójuk, hogy fertőtlenítőt iszik a vacsorájára a kisasszonyuk. Most meg itt van utána a cselédjük, a másik szekéren, hogy nem kell neki orvos, már jobban van. A fene enné meg a Rómeóit és Júliáit a szerelmeskedésükkel, hogy felugratják az embert a?, asztalától. Ezzel bemegy. Szóval a nagyobb veszedelmen én is túl volnék. Legföljebb az ijedelem tanulságán töprenghetek magamban a jövőre, mennyire tanácsos hitelt adni érzésnyilvánításoknak a nők részéről, akikkel regényt kezdünk felelőtlen, és pontnak hisszük a végére az áthelyezésünket?!
