Petőfi Népe, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

— MŰVELŐDÉS • IRODALOM MŰVÉSZET Az emberiség sorsát fürkészte... A szabadságharc elbukása után, az önkényuralom éveiben földön­futóvá lett mindenki, aki az or­szág függetlenségéért sikraszállt. Madách betegsége miatt nem fog­hatott fegyvert, de Tábori képek címmel lírai ciklust írt a nagy napokról. A leveretés így aztán nemcsak hazafias érzelmeiben, hanem személyében is sújtotta. További „bűne”, Kossuth egyik titkárának rejtegetése miatt le­tartóztatták, és a pozsonyi Vízi­kaszárnya hírhedt börtönébe hur­colták. Az üregekre emlékeztető cellákban a talajból felszívódott nedvesség kivirágoztatta a pe­nészt és salétromból rózsákat raj­zolt a durva falakra. A jelesebb foglyokra különösen vigyáztak az osztrák zsoldban ál­ló pribékek. Még leveleket is csak nagy huzavonával kaphat­tak. Száz idegen kézen ment át egy-egy hazai írás. A cenzorok a legártalmatlanabb szólásformá­kon is fennakadtak. Egyszer Ma­dách sógornője, Bónis Sámuel 48-as koronaőr felesége, Darvas Erzsébet egy poros üggyel kap­csolatban azt írta levelében, hogy „ezzel a dologgal azonban szőr­mentében kell bánni . . .” Ez a szó nagy fejtörést okozott a fordító cseh porkolábnak. Mire utalhat ez a „szőrmente”? Talán valamit ki akarnak csempészni egy kabát bélésében? És a levelet nem adta át a címzettnek. Még a virág­csokrok is gyanúsak voltak: a vö­rös muskátliban, a fehér szegfű­ben és a zöld levelekben a nem­zeti szín jelképét látták. Veres Pálné Beniczky Herminnek egy­szer mégis sikerült átadnia Ma­dáchinak egy bukétát, amikor fér­jével megáltogatta az írót a Vízi- kaszárnyában Egy év vizsgálati fogság után Madách Imrét kiengedték a bör­tönből. de rendőri felügyelet alatt maradt. Otthon. Csesztvén üres fészket talált. Felesége, Fráter Er­zsébet elhidegült tőle, elhagyta a családi otthont. A sötét boltíves szobákban szomorú, komor élet kezdődött. A költő hónapokig tel­jesen elzárkózott a külvilág elől, begubózott bánatába. Később az­tán egyre' gyakrabban járt be Gyarmatra. Vácra és a Rétságra. Végigülte a duhaj éjszakai mula­tozásokat, és a borgőzben, a re­kedt énekszó, a festett arcú lá­nyok között mind sivárabb lett a lelke. Lejtőre került életének híre Ve­res Pálné csöndes vanyarci kúriá­jába is eljutott, a nagyműveltségű, finomlelkű háziasszony nagy szo­morúságára. És Beniczky Hermín elhatározta, hogy megmenti Ma­dách Imrét A közelgő Pál-napja jó alkalomnak kínálkozott. Mivel a költő a legkorhelyebb társaság elől sem zárkózott el, nyilván nem utasítja vissza a meghívást egy névnapi lakomára? És Ma­dách el is jött a baráti házba, de keserű és cinikus volt. Minden szavának éle a nők ellen irá­nyult. „Szép tökéletlenségeknek, szeszélyből, sárból és bűnből ösz- szetákoltak”-nak mondta az asz­'V*. U _ . szonyokat Sebző gúnnyal „szép állatok”-nak nevezte őket. Veres Pálné ellenkezés nélkül hallgatta a költő kiíakadásait. Azután megkérdezte tőle, hogy miért nem if valami nagyobb munkát? — Pedig telnék magától. Csak kísérelje meg! — biztatta. Madách tagadólag ingatta a fejéi — Tőlem már semmi sem telik. Én már meghaltam. És amikor a háziasszony to­vább nógatta, kifakadt: — E.ih, ki tudna olyan komor odúban írni, alkotni, és a mú­zsákhoz fölemelkedni, mint az én magányos medvebarlangom? — És fejét kezére hajtva maga elé bámult. Veres Pálné csüggedt szom­szédjára nézett, majd kimutatott a tavaszi virágzásban pompázó kertre. — Hát írjon itt! Látja, ez a kert most olyan, mint egy elve­szett éden. Sétáljon ki, üljön le egy hangulatos helyre és fogadok, hogy egyre-másra jönnek a gon­dolatok. Így is történt. A vanyarci kert Iái alatt fogant meg a költő fejé­ben az „Embei tragédiájá”-nak eszméje. Megvan a Madách-szo- ba, melyet a vanyarci kastélyban lakott az író, ahol papírra vetet­te nagy művét. A beavatottak szerint Beniczky Herminről min­tázta Évájának csodálatos alak­ját. Arról az asszonyról, aki okos­ságával és gyengéd gondoskodá-' sával visszaadta Madách Imrét a magyar irodalomnak az életnek és önmagának. Csakis ilyen asszony ösztönöz­hette egyre újabb harcra az oly sokszor csalódott Adámot és se­gíthette a sors csapásaitól össze­tört lelkű költőt abban, hogy mégegyszer megtalálja hitét, hogy ezekkel a szavakkal fejezze be nagy alkotását: Ember, mondottam küzdj — És bízva bízzál ... B. B. I drga Mihály MINIATŰRÖK Dac Fáradtan és betegen is. Ha meghajlik a hát: akkor is. Ha csontjaid az idő kimarta: akkor is. S ha végül egyedül maradnál: akkor is! Itthon Csábított szikrázó üstökös. Józanságom romhegyén dudva nőtt. Már látom: túl messze nézni — bűn. Hát itt vagyok, hátat fordítva vegleg minden ragyogásnak. Figyeld Ha álmatlan éj szorító markában fuldokolsz, várd a reggelt, s figyeld szokott útján lépdelve, bölcsen, mily nyugtot ád a Nap! Hiányod Örák óta ülök tehetetlen. Hiányod leláncol: odaköt a csendhez. Juhász Ferenc Kinek karja van Te ekével, te kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, te ekével, te kalapáccsal, tollal, a gözfürész ferde fémfögával, a vas az erejével, a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek, a föld azzal, hogy kenyeret terem, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, kinek karja van, a két kezével, kinek karja nincs, a mosolyával, mindegy, hogy hogyan, kinek fényes a lelke, szép szavával akire hallgatnak a vizek, az dalával, szelídítse meg a vizeket, az erős gyúrja meg a femeket, adjon lelket a lelkes anyagnak, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa illatával, mindegy, hogy hogyan, csak építse, építse, építse ezt a hazát! VENDÉGÜNK VOLT Fekete Sándor Csendes tisztelgés „Harmincas va­gyok és korsze­rűtlen. Nem hi­szek abban, ami­ben ez a kor hisz, nem élve­zem azt, amiért lelkesedik, nem vetem meg, amit elítél. Igen, kor­szerűtlen vagyok és nyilván sok­szorosan szent­ségtörő. Közép- európai „közíró” vagyok 1936-ban, tehát a légynek Sem tudok árta­ni, vagy használ­ni. Ügy érzem magam, mintha nyugdíjban vol­nék — a közvéle­mény nyugalma­zott lelkiismerel- íurdalása. Mind­az, ami itt zajlik, jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik és érte semmi néven nevezendő fele­lősséget nem vál­lalok.” így rajzolta® meg saját arc­képvázlatát, az a középtermetű, szerény, szinte kisfiús megjele­nésű, szemüveges férfi, aki köl­Helyszíni közvetítés a szívemből Szomorúan jelentem, hogy így tél felé az ördögök hideg szőrös mancsukkal megtapogat­ják a szívemet és én szomorú leszek és rosszkedvű. Nem íz­lik az étel, a munka. Reggelen­ként ballábbal ébredek, mert tejszínű ködöt látok az ablak üvegén és esténként teljes le­targiában hajtom álomra a fe­jemet, tudom, holnap még rosz- szabb lesz. Aztán újra ébredek még idegesebben, belekötök mindenkibe, semmi és senkisem tetszik és egyáltalán, miért sö­tétedik olyan korán? Es miért felel az én kisfiam élővilágból hármasra? Es mi­ért mondja a tanárnő az én fi­amnak, hogy gyenge kis agro- nómus lesz belőle. Miféle peda­gógia ez? Es egyáltalán ki ez a tanárnő, biológus, vagy vátesz? En bemegyek és megmondom neki, hogy. . . Es miért szemtelen az én fi­am, és miért válaszolja a ta­nárnőnek azt, hogy ő „istenbi­zony nem akar agronómus len­ni?" Miféle tisztelet ez? Ki ne­veli ezt a gyermeket? Kitől ta­nulja a szemtelenséget? Es miért tolakodnak a villa­moson az emberek és miért sí­pol a rendőr az utcasarkon? Es miért rugdossák egymást a fut­ballisták? Az ám, es mi embe­rek, vajon miért rugdossuk egy­mást? Tessék mondani rakon­cátlan rossz bácsik és nénik, miért bántjuk egymást? Es az én kollégáim miért raknak fe­lületes, gyenge kéziratokat az asztalomra? Örömmel jelemem, hogy ál­momban néhány jóindulatú kis- manó próbafűtést tartott a szí­vemben és hozták a jupiterlám- pákat is, hogy jobban lássak. Milyen szép reggel. — Jó friss tojást vettél — szó­lok a feleségemhez és jó ét­vággyal csámcsogom a rántottál. Körülöttem mosolyog mindenki. —- Olyan jó ilyenkor, min­denki örül. Olyan jó, ha nem vagy kiállhatatlan és rabiátus — suttogja a nejem, de én nem ha­ragszom rá, hogy sérteget, most mindent megbocsátok neki. Sze­retném megkérdezni, de nem merem, miért örül ő is és miért mosolyog mindenki körülöttem. „Okos ember a fiú tanárnője. Es nagy emberismerő. Az én fi­amból tényleg nem lesz agro­nómus. A bibét folyton össze­téveszti a porzóval. így nem le­het .." — gondolom magam­ban. „Es a fiú már ilyen fiatalon is nagy önismerettel, rendelke­zik. Es tárgyilagos Es milyen szellemes! Ha-ha nevetnem kell: „istenbizony nem is akarok...!’ A villamoson az emberek és a nők milyen szépek és kedve­sek. No, segítsünk szépen ennek az öreg néninek. „Hull a fának a levele", fü­tyülöm a dalt és a kalauznő vísszakacsínt. Azonnal elhatáro­zom, hogy vasárnap kimegyek a meccsre. Nem jó ez a tévé. Különben is, imádom az embe­reket, szeretek közöttük lenni. Benn megiszom a kávémat és megdicsérem a titkárnő haját Azonnal kapok még egy kávét. — Mi van magával? — kérdi. — Semmi — válaszolom ne­vetve és nem értem a kérdést Azért neki is megbocsátok. Bent a szobában elolvasok egy kéziratot, röhögve, könnye­zem, rohangálok a folyosón, hol a szerző? — Megvagy, édes öregem! Nagyon jó kis írás! Nagyon te­hetséges fickó vagy! Es örülök, hogy veled dolgozhatom ... Megdöbbent, boldog arc. El­menőben még hallom, amint va­lakinek azt mondja: — Nem értem az öreget. Teg­nap ugyanerre a kéziratra azt mondta, hogy gyenge. Nem érti a fickó, nem is ért­heti. De azért én megbocsátok neki. (Suha) Ahogy a korabeli fotóművész lattá a Bálint György tollával kíméletlenül megrajzolt nyárs­polgár félelmetesen ostoba és nevetségesen „tisz­telettudó" figuráját. teszette nemesítette, szigorúan politizáló költészetté bátorította a magyar újságírást. Bálint Györgynek hívták. Valóban „korszerűtlen" volt es sokszorosan szentségtörő egy olyan korban, amelyben a való­ság legfeljebb a kor ízlésének megfelelő cicomás öltözékben bújhatott meg a sorok között. A közírók tehát írtak mindenfé­léről, színésznőkről, színdara­bokról, szobrokról, hangverse­nyekről, csak éppen arról nem. ami a kevésbé kivilágított tája­kon történik Bálint György is írt mindenféléről: — Giotto fi­renzei oltárképeiről, pesti laká­sokról és színházi estékről, fal­festményekről és plakátokról és Casals budapesti hangversenyé­ről: „Vigyázni kell. Meg kell áll­nunk helyünket. Ehhez pedig nem használható sem az érzé­sek kavargó sötétje, sem az ér­telem vakító fénye. Az egysze­rű, óvatos, gyakorlati ész mér­sékelt villanyvilágítására van szükség De míg hallgatta és élvezte a zenét „ez is” eszébe­jutott Felkavaró kritikát írt, mert sohasem érte be a látott mű szakszerű elemzésével: a mű­vészet ünnepi fényeit ráirányí­totta a hétköznapok kopott fénytelenségére, a legtökélete­sebbnek tűnő harmóniából is ki­hallotta a valóság' disszonáns hangjait. Költészetié fényesít- te, a műalkotás rangjára emelte, gondolkodásra, állásfoglalásra bátorította az újságírást. Azokban a/ evekben kevesen tudták, még kevesebben merték követni. Cikkei, tanulmányai, kritikái ma is maradéktalan élménnyel tudósítanak a harmincas évek Magyarországáról és Európájá­ról. Jól látta és tollával „re- mekbeszabta” korának „tisztes­séges-szörnyetegét”, Kovács urat, a tipikus nyárspolgárt. Ezek a Kovács urak rendszerint ele­gánsak és kövérek, elegáns úri otthonokban laknak és a cse­megéjüket inas hozza be ezüst­tálcán. „Tisztességes” űriembe; rek, hiszen sohasem ütnek rá arra a kézre, amely eltartja őket. Az egyik Kovács úr sze­rint Hitler is tisztességes em­ber. „Mert lelkiismeretesen bá­nik a párt szubvenciójával és valósággal fogához veri a kézi­gránátokat. Azoknak viszont, akiket agyonlőnek, felrobbanta­nak. vagy rabszolgává tesznek meglehetősen mindegy, hogy akik ezt tették velük egyénileg korrekt úriemberek és sohasem lopnak ezüstkanalat.” Érzékenyen fogta fel és to­vábbította a kor vészjelzéseit. Ütiélményei valóságos lelki- és történelmi pillanatképek: Carra- rában, a márvány hazájában megérezte, hogy válság van, „válság, amely még a carrarai márványnál is keményebb." Sie- nára úgy emlékezett, hogy ne­héz életükről beszélgettek az emberek a gótikával szemközt és „hogy életük, küzdelmük, filléres kenyérgondjuk erősebb és nagyobb a sokezer kötetes múltnál. Ök a történelem.” Spa­nyol földön „egy perccel a pol­gárháború előtt” járt, de ami­kor megkezdődött a hároméves küzdelem, forró rokonszenvvel és egyre nagyobb aggodalommal figyeli és kommentálja az Ibé­riai-félszigetről érkező esemé­nyek hírét. Utolsó műve, amit két munka­tábor közt veteti papírra, kéz­iratban maradt. Benne különös jelképet teremt: egy radírban tárgyiasítja önmagát. „Radírnak lenni nem mindig könnyű... Illúziókat romboltam, tudatosan és elszántan. Védtem valamit, amit ma már egyre kevesebben védenek. Elszánt voltam és kö­vetkezetes és talán nem volt mindenben igazain. Maradék nélkül fogyók el, utolsó porci- kam együtt semmisül meg az utolsó hibás szóval, amit kiír­tok." 1906. július 9-én született Bu­dapesten. A vöröskeresztes érte­sítés szerint valahol Ukrajnában halt meg — ahová egy „külön­leges” munkaszolgálatos század­ban menetelt — 1943. január 21- én. Harminc éve. Halálhírére versben jajdult fel, a kommunistagyanús köz­író” sorsában később osztozó költő, Radnóti: És felriadok, de a hang már hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak. Eltűntél... Nekünk, újságíróknak, azok­nak is, akik nem ismerhettük, példakép, mérce ma is. És lesz még sokáig. Mindaddig, amíg a nyomtatásban megjelenő Sorok küldetést teljesítenek. Amíg gondolkodni tanítják az embere­ket addig az ő esküje kötelez bennünket is, hogy nyugodt lé­lekkel elmondhassuk: „Néztünk, láttunk és jelentettünk." > adas Zsuzsa — Szeretném megismerni Kecskemétet — így kendi a be­szélgetést a Borostyán, a ván­dorszínész bemutatója után a szerző. A társaság helybeli tag­jai fölkapták fejüket: „megis­merni?”. Fekete Sándor sokszor járt már a hírős városban. Vendégünk kitalálja gondola­tainkat. — Valóban jártam itt több­ször, de az állomásról egyene­sen a levéltárba siettem, vagy újabban a színházba. Petőfi foglalkoztat jó ideje: a régi do­kumentumok, feljegyzések kő- __ zött a vele kapcsolatos adató- * kát kerestem. A Borostyán, a vándorszínész is ehhez a város­hoz kötődik. — Egy életre elgyűrűzte Pe­tőfi Sándor gazdag életműve? — Tíz esztendeje valóban ve­le kelek, fekszem. Nagy öröm ez számomra. Az idei könyvhéten kerül az olvasókhoz a régen várt tudo­mányos kritikai Petőfi-életrajz első kötete. A költő ifjúkorát tárgyalja, 1844-ig. — A tudós szerzőtől kérdez­zük, mikor jelenik meg a többi kötet? — Még idén elkészülök a má­sodikkal, 1975-ben remélhetőleg kiadják a harmadikat. — Elolvastam Petőfivel kap­csolatos tanulmányait, könyve­it. Meglepett a termés mennyi­sege és színvonala. Három év négy kötet. Ritka teljesítmény. A Petőfi a vándorszínész és a Petőfi romantikájának forrásai című tanulmányokat az Akadé­miai Kiadó, az így élt a sza­badságharc költője kötetet a Móra Kiadó gondozta. Mezítláb a szentegyházban címmel tette közzé — a Magvető Kiadó ja­vaslatára — Petőfiről és kor­társairól írt cikkeit. A kötetek dicséretében találkozott a kri­tika és a közönség, vagyis több­féle igényt elégítettek ki. Tu­dósok és olvasók egyaránt kap­tak mindegyikben valami újat, érdekeset, meglepőt, elgondol- koztatót. — Hadd kérdezzem meg a té­ma szakértőjétől, vnrható-e, ho§y fontos, eddig rejtőzködő dokumentumok felbukkanása gazdagítja, esetleg módosítja a költőre vonatkozó ismeretein­ket? — Még érhetnek bennünket kisebb meglepetések. Családi irattárakból, szlovákiai és ro­mániai levéltárakból előkerül­hetnek Petőfivel kapcsolatos relikviák, feljegyzések. Kevéssé tiszi ázott az 1848-as forradalom előtti politikai sze­repe. Március 15-e nem „vélet­lenül” alakult úgy, ahogyan történt; voltak előkészületek, feltehetően illegális szervezke­dések. Ezért figyelték a költőt titkos besúgók. Olyan feltevést is meg kellene vizsgálni, hogy nem adott-e ki a cenzúra en­gedélye nélkül röplapot. A bé­csi levéltári tűzben elpusztultak azok az okmányok, amelyek hozzásegíthettek volna bennün­ket a teljes igazsághoz. — A premier után vagyunk; mi a véleménye az előadásról és a kecskeméti fogadtatásról? — Ez a harmadik színdara­bom. ilyen jó együttműködés az előző társulatokkal nem ala­kult ki. Örülök, hogy igv tör­tént, mert Kecskémé' Petőfi életpályájának egyik legfonto­sabb állomása. Erről már írtam, és — hála a Katona József Tár­saság megtisztelő felkérésének — előadást is tartok. A korszerű, hiteles és árnyalt. Petőfi-kép kialakításúban elért eredményeiért Kiskunfélegyhá­za tanácsa a közelmúltban a város emlékérmével * fejezte ki elismerését. Kecskemét. Kiskő­rös nemes gesztussal követhet­né e példát. Üj Petőf i-tudománv született — írta a Kritika legutóbbi szá- mában Fekete Sándor. Valóban. Tegyük hozzá; szerényen hall­gat arról, hogy- a fehér foltok eltüntetésében, az elszomorító tévhitek eloszlatásában Fékéit Sándornak alig túlbecsülheti, erdemei vannak

Next

/
Oldalképek
Tartalom