Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
Petőfi dajkája A Petőfi-emlékezések összegyűjtése évszázados szándék. Ilyennek tekinthető a legutóbb előkerült emlékezés is Petőfi dajkájáról. Gondolom a fenti értelemben röpítette ezt világgá a híradás. A Petőfi-irodalom és a közvélemény is Kurucz Zsuzsannát tartja Petőfi dajkájának. Nem Sándor születése után azonnal került Petro vicsékhoz. Akkor még Hruz Anna, Petrovicsné húga segített a háznál, míg negyed év múlva férjhez nem ment, és el nem került a háztól. Ebben az időben halt meg Kurucz Pál, Zsuzsika édesapja, Petro vicsék jószomszédja. Ezután vették házukba az elözvegyült feleséget, Kurucz Pálné született Wrbovszki Annát és kilenc és fél éves leányát, Zsuzsikát. Ez a 45 éves szegény özvegyasszony végezte a háztartás., munkáit. Tehát ő a tulajdonképpeni dajka. Bár tény az, vele volt a kis Zsuzsika, aki feltétlenül segített Sanyikat nevelni. Ahogy nőtt a gyermek, a dajka szerepét mindinkább Zsuzsika vette át. Hogyan történt meg mégis az, hogy nem ez az özvegyasszony, hanem a lánya maradt meg az irodalomban és a köztudatban is egyedül dajkának? Zsuzsika anyja Petőfi születése után négy évvel meghalt, így lánya vette át, teljesen egyedül anyja szerepét Petrovicséknál, hiszen akkor már 14 éves volt. Sőt elkísérte őket . Félegyházára és Szabadszállásra is. Mint hűséges cseléd tizenegy évig szolgált Petrovicséknál, míg 20 éves korában, férj- hezmenetelekor haza nem került. Amikor Petőfi halála után dajkája után kutattak, az az asszony, akinek tulajdonképpen köszönhető a kis Sándor életben tartása, régen elporladt. Így azután a lánya, Petrovicsék hűséges mindenes cselédje jelentkezett joggal dajkának. Kurucz Zsuzsanna 83 éves korában halt meg. A kiskőrösi temetőben van eltemetve. Síremlékének márványL.pjára a Szülőföldemen című költemény refrénjének ismeretes sorai vannak bevésve. Petőfi dajkája után 1894-ben Kéry Gyula kutatott Kiskőrösön. Akkor ki is hallgatta a 80 éves Kurucz Zsuzsannát. Abban az időben nem szerzett olyan értesüléseket Kéry, hogy más dajka is lett volna Petrovicséknál. Arról tudunk, hogy a kis Sándorkát Dúl Mihályné szomszédasszony szoptatta, amikor Petrovicsné néhány napra vásárra ment férjével. Sándorral egyidős gyermeküknek keresztanyja Petro- vicsnó húga, Hruz Anna volt. Utánanéztem a kiskőrösi evangélikus egyház levéltárának anyakönyveiben. Ugyan nem egy Mihalecz, hanem két Micha- lecz család szerepel — V' zt azonos név is —, akik 1816, illetve 1818-ban kötöttek házasságot, de Zsuzsanna nevű gyermekük nem született Mindenesetre örülni kell ilyen emlékezéseknek. Azt a kérdést azonban érdemes feltenni; szükséges volt-e ezt a hírt így kommentálni: Ki volt Petőfi dajkája? Istenes József Vezényel: Ferencsik János Psalmus Hungaricus Kecskeméten A csaknem félszázados Psalmus Hungaricus az egyetemes zeneiiultúra kimagasló alkotása. „Mindenki megegyezett abban, hogy a mű első előadása a modern zene legdöntőbb győzelme volt Magyarországon, annál is inkább, mert az előadás nemcsak zene. eseményszámba ment, hanem mélyreható lelki élmény is volt, mely a közönség minden rétegét magával ragadta.” — írta az egyik neves kritikus. A Kecskeméti Végh Mihály szövegére készült monumentális kórusmű (tenorszólóval és zenekarral) azóta a világ számos hangverseny termében felhangzott. Zürichben adták elő először hazánk határain kívül, 1926-ban. A milánói Scalában maga Toscanini mutatta be 1928- ban. A magyar vidéki városok közül a fejlett zenekultúrájú Sopronban már 1929-ben műsorra tűzték a magyar zsoltárt. A szülővárosban 1934-ben foglalkoztak először a Psalmus megszólaltatásának gondolatával. Kodály Zoltán, aki ezekben az években nagy rokonszenvvel figyelte és támogatta a Vásárhelyi Zoltán irányításával dolgozó városi dalárdát kedves levélben köszönte meg a figyelmet, de azt javasolta, hogy a nehéz gazdasági körülményekre való tekintettel más, kevésbé költséges alkotását mutassák- be. (A helyi zenekar csak sok-sok kisegítővel tudta volna megszólaltatni a zeneileg rendkívül igényes művet.) Kodály Zoltán nyolcvanadik születésnapjára a szülővárosban rendezett nagyszabású ünnepségsorozat keretében szólalt meg végre a Psalmus, 1962. december 17-én, Lukács Milliós vezényletével. A szólót jimándy József énekelte. A csodálatos koncertre ma is sokan emlékeznek. A Psalmus mostani, második kecskeméti megszó- .altatásának örömét tetézi erencsik János közreműködése. Kétségtelenül a nagy magyar karmesternemzedek egyik kimagasló egyénisége. Koncertjei élményt jelentenek és szerte a világon telt ázak fogadják. Az utób- jí időben többször is meggyőződhettünk arról, hogy Kodály műveinek talán legjobb értője, tolmácsolója. A kitűnő Magyar Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus (karigazgató Forrai Miklós) bizonyára lehetővé teszi felfogásának, elképzeléseinek maradéktalan megvalósítását. A holnapi, hétfői koncerten a fiatal Kondory György lesz a szólista. A Katona József Színházban tartandó hangverseny első részében a Háry-szvit és a ritkán hallható Kádár Kata szerepel. H. N. „Sorsom az élet sűrűjébe vitt” Egy arany diplomás pedagógus li int decemberi hideg M marja az arcot. A szépen berendezett lakásban cirógató a2 olajkályha melege. Kecskemét. Csáky utca 10. Ágoston László nyugdíjas pedagógus otthona. A gyermekkoráról mesél: — Elleptük az eperfákat az út szélén: darabka kenyérrel eper volt a reggeli, a vacsora. Nehéz idők jártak, a háború elemésztett mindent. Öt ven éves szolgálat után a napokban kapta meg a pedagógusok aranydiplomáját. Gratulálunk neki, és sorsáról, életéről érdeklődöm. * * • Magas, ősz, szemüveges, halk- szavú ember. Tekintélyt. tiszteletet parancsoló a fellépése. Szavai nyomán feléled a múlt. Változatos életút az övé., Társadalmi-közéleti megbízatásait sorolja. A tizenötből én csak néhányat jegyeztem meg: a járási nemzeti bizottság elnöke, az önkéntes tűzoltótestület parancsnoka, községi törzskönyvező, vadászmester, a „Hangya” ügyvezető igazgatója, kultúrális bizottsági elnök stb. Egy kivételével mindezt fizetés, tiszteletdíj nélkül (ahogy ő mondja: „grátisz”) végezte. Nyolcnál kevesebb megbízatása sosem volt — Nem bánta meg? —Inkább boldoggá tesz, hogy ennyit dolgozhattam. Szeretett tanárom, Hatvani Pál tanított meg a fegyelmezett, szorgos életre. Megvetem és gyűlölöm a lustaságot. A felesége szól közbe: — Még ma sem lehetne itthon tartani. Munkát vállal hetvenegy évesen. Olvas, rádiót hallgat. Nem ismeri a tétlenséget. — Mi késztette a sokféle munkára? — Szerettem az embereket. Jó volt a legváltozatosabb módon kapcsolatba kerülni velük. Elmondhatom: sikerült. Tanított Kisfáiban, Kecskeméten. Kunszálláson. Ez utóbbi helyen harminckét évig egyfolytában. Az órákról soha el nem késett. Nem csalódtak benne ehol a tanítványok, a felettesek. „Szeretettel fegyelmeztem" — így jellemezte sűrítve pedagógiai nunkáját • * * • Meséli, hogyan kapta meg a tanítói állást, éppen ötven évvel ezelőtt. Jól tudott futballozni. így esett a választás tizenhat jelölt közül éppen őrá. Hiányzott egy jó játékos a helyi csapatból. Negyvennyolc éves koráig focizott, évekig a fiával egy csapatban. — Miért éppen ezt a hivatást választotta? — „Vérbeli pedagógus család az enyém. Ezen a pályán ma is tizenhatan dolgoznak a rokonságomból. Hogy miért? Talán a nehéz gyermekkorom miatt... Korán felébredt bennem a másokon való segítés vágya. — Van nagyon emlékezetes élménye, amit soha nem tudna elfelejteni? — Sok. Csak kettőt említek meg. Űj iskola kellett a tanyára. Más lehetőségünk nem volt, a szülők közös összefogására szorultunk. Minden házba bekopogtattam. Megmozdult a puszta. Ingyenes gyalognapszámmal, kocsifuvarral, törekkel, téglával, vályoggal, gerendával, cseréppel, mésszel segítettek. Gyönyörű dolog volt az. Hamar felépült a kéttan- termes iskola, a tanítói lakással együtt. * * * A másik emlék: Pestre vittem a gyerekeket kirándulásra. A kis Fekete Pali nem jöhetett: nem volt pénze útiköltségre. Az apja még a cipőjét is eldugta. Ám mit ad Isten: harmad- vagy negyednap utolér bennünket a fővárosban. Elszökött utánunk mezítláb, s a legalább százhúsz kilométeres utat gyalog tette meg. Közben híd alatt, árokparton aludt. Akkor a kis „hősről” az újságok is írtak. Ágoston Laci bácsit sokan ismerik. Amerre jár, volt tanítványai kalaplevéve, szeretettel köszöntik. Közülük sokan már nagyapák. Ha megállítják, megszólítják, felrémlik előtte a múltból egy-egy gyermekarc. öröm tölti el ilyenkor: nem élt, nem dolgozott hiába. „Szorongatom munkában megkérgesedett kezüket” — mondja elérzékenyülten. — Mi jelenti a legnagyobb örömet? — Az, hogy amibe belefogtam, mindig sikerült. S hogy három gyermekünket szépen felnevelhettük. Lehet ennél többet, szebbet kívánni? Búcsúzóul ezt mondja: — Látja, a bokor alatt szerettem volna meghúzódni mindig, de sorsom az élet sűrűjébe vitt. Varga Mihály Bodó Béla: A hozomány Géza agronómus. Fiatalember tele lelkesedéssel, tervekkel. Szereti a hivatását, s szereli Violát, a tanító kisasszonyt. Viola magas, szőke, pirosarcú. Az iskolában a gyerekek Viola néninek hívják, pedig csak húszéves. Lánya az özvegynek, akinek három fiát vitte el a háború. A nagyobbik lánya Pesten él — sokszor küld neki csomagot, kopasztott libát, kövér tyúkot, kis zsák diót. Az agronómusnak még egy mondatot kellett megfogalmaznia férfiasán, mégis kedvesen: Viola néni legyen a felesége. Kerülgette a szavakat, kicsit hüm- mögött is, míg azok helyükre álltak. Hiába: a fogalmazás nem volt soha mestersége, leánykérésben pedig nem volt gyakorlata. Violának sokkal könnyebben ment, mivel csak annyit kellett felelnie: igen. A fiatalok egymás mellett ültek abban a sugárzásban. amelyet az ilyen kérdés felelet teremt meg. Géza mondta, milyen rendes dolog a mi életünkben, hogy nincs hozomány. Ügy érti: a letűnt világban hány lelket, hány szívet ugrasztott szét. A hozománytól, ettől a sokszor előre kialkudott anyagdói is függött: házasság lesz-e a szerelemből. Családban hallott históriákat sorolt fel, olvasmányaiból idézett, szidta egy kicsit a régi hozomány vadászokat — mintha csak a maga tiszta szivét akarná mutogatni. Azt mondta ezzel: én téged úgy szeretlek, ahogy vagy, mégha egy párnád sincs, mert nékem aztán igazán nem kell hozomány!!! Hát úgy fognak élni — így beszélt, s a füle piros volt, cseresznyepiros — úgy élnek majd, mint két gerle. Ö, a Géza gerle, reggel munkába indul, ki, a földekre. Viola gerle pedig az iskolába. Este tanul, Viola a konyhában sürög-forog, aztán tálal — ó, ezek a vacsorák kettesben. Akkor ő rágyújt, Viola gerle szépen elmosogat, majd odaül melléje, egészen közel hozza a széket és talán stoppol vagy varr. „Az agronómusnak kiutalt új lakásban is lehetnek idillck.. Ja, igaz. Ű, Géza gerle, kicsit korábban kel, mert reggel is belekukkant a tervezetekbe, persze Viola gerle is felkelhet vele korán, legalább kitakarít. — Vannak asszonyok, akik estére hagyják a takarítást, de ez nem helyes. És ugye nem baj, hogy ő, Géza gerle, vasárnap délután kimegy az itteni meccsre, tulajdonképpen ez az egyetlen szenvedélye. Viola bizonyosan talál magának munkát arra az időre is, a ház körül mindig akad valami, nem unatkozik má d. Aztán itt van a bevásárlás. Géza úgy véli, leghelyesebb, ha a pénz, mindkettőjük fizetése az asszonynál van, hiszen úgyis Viola fog majd vásárolni. Van a faluban bolt, és hetipiac, esetleg házaknál is lehet venni friss tojást, rántani való baromfit. A mosogatást meg legjobb közvetlenül ebéd után... és így tovább — Géza pontos volt, még a különböző időket is felmérte, mintha csak egy csatornázási vagy öntözési — Meglátod drágám, az egész világ irigyelni fog minket, olyan boldogan élünk majd. Viola gerle eltűnődött ezen. Hát iskola, főzés, takarítás, bevásárlás, mosás, varrás — nem sok ez egy QßflßUßfc? Amikor Géza elhallgatott, a maga szelíd szavával mondta: úgy véli, hogy majd Géza vásárol be, szívesen segít a mosogatásnál, esténként megágyaz, néha fölvikszeli a padlót, kezeli a mosógépet, általában megosztják a házimunkát — kettesben könnyebb is, vidámabb is. — Nem kell félned, itt nem nevetnek ki, reggelenként kirázhatod a porrongyot — mondta Viola —, a szomszédban Druba bácsi a felsősök tanítója, még a szőnyegeket is kiporolja az udvaron, arról nem beszélve, hogy néha ő dagasztja a kenyeret, mert nagyon szeretik a házi sütésűt. Így beszélt Viola, Géza pedig nyomban feleli rá, — így meg úgy —, a közös nevező nem akart kia'akulni, sőt, már már élesedtek a szavak. Géza gerlének éppen a legnehezebb pillanatban jutott eszébe: — Tudót mit? Miért kell anyácskádnak egyedül laknia a falu másik végén? Költözzék hozzánk. Ö takarít, bevásárol, meg is főz — milyen remekül főz —,■ mos, vasal, foltoz, igazán nagyszerű. Viola csodálkozva fölemelte a szavát: — Ügy, hiszem az előbb még azt mondtad, nem kell hozomány. Hát mégis kell?... Ekkor lépett be a mama, az özvegy. Kicsi öregasz- szony. Három fiát elvitte a háború. A nagyobbik lánya, Pesten éU i
